A szembenézés és helyzetismeret út a boldogsághoz

evolúció homo sapiens

A szembenézés és helyzetismeret út a boldogsághoz

Statisztikailag csaknem nullának gondolom annak esélyét, hogy a Homo sapiens záros határidőn belül észhez- és „jó útra” tér, s elér valamiféle harmóniát, ugyanakkor hiszek abban, hogy az egyed képes megtalálni azokat a fogódzókat, melyek kiegyensúlyozottságot, és „boldogságot” nyújthatnak a számára. Továbbra is úgy gondolom, hogy egy helyzet kezelhetetlensége duplán rossz akkor, ha azt sem tudjuk, mi a pontos helyzet. A helyzet- és önismeret is sokat javít az egyed állapotán, többek között azért, mert míg a helyzet ismerete nélkül egyszerű pozicionálás sem lehetséges, a helyzet felmérése után az egyed akkor is képes magát (értelmesen) elhelyezni egy koordinátarendszerben, ha fajtársai öntudatlanul, lassítás nélkül rohannak a fal felé.

Kénytelen vagyok (sajnos) ezt minduntalan elmagyarázni, mert a reflexeink és neveltetésünk nem szoktatott hozzá, hogy efféle kompromisszumokat perspektívaként érzékeljünk.

Egyfajta maximalista boldogságkultuszt gyártottak körénk, ahol mindennek fullon kell lenni ahhoz, hogy elégedettek lehessünk.

Maximálisan kell részesülni mindenből, hogy kijelenthessük: „Boldog vagyok.” Vagy csak annyit: „Ettől jobban érzem magam.” Az ég nem lehet más, csak kék. Csak akkor van „jóság”, ha tele a hűtőszekrény, tele a tank, és a kezünkben van legalább két repjegy. Csak, ha egészség van; csak, ha úgy tűnhet: bár vannak gondok, de megoldunk mindent. Bármi, ami nem erről szól, pesszimista, apokaliptikus premisszának számít. Hiába látjuk ugyanakkor, hogy sohasem állt elő olyan állapot senki számára, amit a magunkénak remélünk holnapra, ez nem tántorít el minket attól, hogy boldogtalanokká váljunk, ingerültté és csüggedtté, ha hosszútávon sem jósolnak nekünk evilági menyországot. Nehezen vesszük észre, hogy e boldogságkultusz kedvezményezettjei nem mi vagyunk, hanem azok, akik e kultusz örvén újabb és újabb „boldogságelemeket”, valójában pótlékokat adhatnak el nekünk. Minden erre presszionál minket, főként a média, ezért szinte lehetetlen kikerülni a nyomás alól, és bármiféle szembenézést egy tágabb összefüggéssel személyes boldogságunk elleni támadásnak vélünk; jobb esetben csak erősen zavaró körülménynek, melyet jobb kiiktatni, lehetőleg örökre. Észre sem vesszük, hogy ezzel épp annak lehetőségét veszítjük el, hogy magunk dönthessünk szabadon arról, hogy az életnek mondott folyamatban hová álljunk; hogy mi gazdálkodjunk az életidőnkkel, energiáinkkal, terveinkkel, vágyainkkal, minden képességünkkel, amely valamelyest a boldogság irányába vihetne bennünket, s ne mások (főként ne össznépi trendek) határozzák meg, mikor érezhetjük jól magunkat, s mikor nem.

A felismerés, hogy módunkban áll kritika alá vonni az össznépi boldogságkultuszt, és mi akkor is érezhetünk elégedettséget, ha épp középtávon nem prognosztizálhatunk a Homo sapiens számára semmi jót, a gondolat és tervezés szabadsága önmagában is sokat javít a közérzeten. Ráadásul megteremti azt a lehetőséget, hogy tudatosan maradjunk ki olyan folyamatokból, melyek nyilvánvalóan tarthatatlanok, mégis a többség a feje búbjáig merül el benne.

Ennek szellemében tegyünk fel pár kérdést, és nézzünk szembe a válaszokkal, de ne azért, hogy aztán legyártsunk valamiféle világvége-teóriát, hanem annak szándékával, hogy új, hasznavehető, vagyis reális összegzésig jussunk.     

Íme, néhány kérdés:

     

  • Jó, hogy feltaláltuk a puskaport? Igen, jó. Még jobb volna, ha nem puskapor volna a neve, ez a név ugyanis rögtön választ ad arra a kérdésre, hogy mire használjuk. Jó, hogy feltaláltuk. És megakadályozta bármi, hogy öljünk vele? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk a rakétát? Igen. És megakadályozott minket bármi abban, hogy bombákat szereljünk rá? Nem.
  • Jó, hogy képesek voltunk létrehozni atommaghasadást is. És megakadályozott minket abban bármi, hogy atombombát dobjunk Nagasakira? Nem.
  • Jó, hogy kiismertük a gázok természetét, és képessé váltunk gázok feltalálására és gyártására. És megkadályozott minket bármi abban, hogy gyilkos gázokat emberekkel zsúfolt kamrákba vezessünk? Nem.
  • Jó, hogy megtanultuk használni a tüzet. És megakadályozott minket bármi abban, hogy máglyára küldjük Giordano Brúnót, és falvakat, városokat gyújtsunk fel vagy napalmmal bombázzunk országokat? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk a kötelet. És megakadályozott minket abban bármi, hogy felakasszunk embereket? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk az acélt. És megakadályozott minket bármi abban, hogy acélpengékkel vágjuk át mások torkát? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk a repülőgépeket. És megakadályozott minket bármi abban, hogy bombákat szórjunk róluk? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk a hajókat. És megakadályozott minket abban bármi, hogy a hajókat is ágyúkkal szereljük fel? Nem.
  • Jó, hogy megértettük a vegyületek természetét. És megakadályozott minket abban bármi, hogy kutakat mérgezzünk meg? Nem.
  • Jó, hogy megértettük a betegségek természetét. És megakadályozott minket abban bármi, hogy ne vessünk be biológiai fegyvereket? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk a pénzt. És megakadályozott minket abban bármi, hogy ezt a pénzt mindvégig a történelem során kevesek birtokolják? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk a könyveket. És megakadályozott minket abban bármi, hogy könyvekkel manipuláljunk és könyveket égessünk el? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk a szeretetet. És megakadályozott minket bármi abban, hogy ne éljünk vissza vele, és ne áruljuk el azokat, akik valóban szeretnek? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk a szenvedélyt. És megakadályozott minket bármi abban, hogy ne engedjük elhatalmasodni rajtunk? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk a tisztaságot. És megakadályozott minket bármi abban, hogy ne keverjünk össze mindent, ne szeressük a gyűlöletet és ne gyűlöljünk a szeretet nevében? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk a médiát. És megakadályozott minket abban bármi, hogy a médiát is kevesen uralják, és a manipuláció eszköze legyen? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk az oktatást. És megakadályozott minket bármi abban, hogy az iskolákból kikerülő ifjú emberek valóban felvilágosult, minden korábbi eszközünket jobban, tisztábban használó emberek legyenek? Nem.
  • Jó, hogy felfedeztük a tudatalattit. És megakadályozott minket abban bármi, hogy ne kezdjük el gátlástalanul manipulálni? Nem.
  • Jó, hogy rájöttünk, milyen könnyen befolyásolható az ember. És megakadályozott minket abban bármi, hogy ezt kihasználva, ne tegyük tömegek számára elfogadhatóvá mások megalázását és kiirtását? Nem.
  • Jó, hogy létrehoztunk művészeteket. És megakadályozott minket abban bármi, hogy ne hajtsuk uralmunk alá a művészeket, és a művészeket megakadályozta bármi abban, hogy ne álljanak ideológiák szolgálatába? Nem.
  • Jó, hogy felfedeztünk isteneket. És megakadályozott minket abban bármi, hogy ne vezessünk háborúkat a nevükben? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk a demokráciát. És megakadályozott minket abban bármi, hogy ne cseréljük időről időre diktatúrákra vagy látszatdemokráciákra? Akadályozták a demokráciák, hogy a mindenkori elit lenézéssel viszonyuljon a választóihoz és az ellentábor polgárait állatként kezelje? Nem.     
  • Jó, hogy feltaláltuk a számítógépet. És megakadályozott minket abban bármi, hogy számítógépeken keresztül próbáljuk kiterjeszteni befolyásunkat mások felett? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk az internetet. És megakadályzott minket abban bármi, hogy minden korábbinál nagyobb mértékben legyen a manipuláció és a kiszolgáltatottság eszköze? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk az etikát és morált. És megakadályozott minket abban bármi, hogy embertársainkkal kereskedjünk, rabszolgákat és szolgákat tartsunk? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk a közösségi oldalakat. És megakadályozta bármi, hogy a közösségi odalak és személyes adatok gyűjtése révén az internet minden idők legnagyobb emberkereskedelmét bonyolítsa nap mint nap a világhálón? Nem.
  • Jó, hogy felfedeztük az evolúciót. És megakadályozott minket bármi abban, hogy úgy tegyünk, mintha ránk nem volna érvényes? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk a hagyományokat. És megakadályozott minket abban bármi, hogy ne verjük szét bármelyiket, ha épp önzésünk, hatalomvágyunk és érdekeink úgy kívánják? Nem.
  • Jó, hogy felismertük az újítás képességét. És megakadályozott minket abban bármi, hogy újításainkkal ne korábbi eredményeinket verjük szét, és ne újabb problémákat szüljünk? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk a jogot. És megakadályzott minket abban bármi, hogy ne írjuk folyton felül és ne szegjük meg kicsiben és nagyban is? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltunk közösségeket. És megakadályozott minket abban bármi, hogy ezek a közösségek ne forduljanak egymás ellen? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk az individuumot. És megakadályozott minket bármi abban, hogy az individuum dicsérete ne csapjon át tömeges önzésbe, nárcizmusba, egoizmusba és széthullásba? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk a paradoxonokat. És megakadályozott minket bármi abban, hogy ennek ellenére ne tartsuk egyidejűleg érvényesnek közösségek létét és közösségeken kívüli individuumok létét is? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk a történelmet. És megakadályozott minket bármi abban, hogy ugyanazokat a hibákat kövessük el, és sose tanuljunk belőle? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk a filozófiát. És megakadályozott minket bármi abban, hogy filozófiák rendszeresen váljanak ideológiák kiszolgálójává? Nem.
  • Jó, hogy képesek voltunk lefényképezni bolygónkat az űrből. És megakadályozott minket bármi abban, hogy tönkre tegyük? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk a növénytermesztést. És megakadályozott minket bármi abban, hogy a legjobb termőföldek is sívó pusztasággá váljanak a kezünk alatt? Nem.
  • Jó, hogy feltaláltuk az alkalmazkodást. És megakadályozott minket bármi abban, hogy a minket fenntartó világhoz mégse alkalmazkodjunk? Nem.
  • Jó, hogy felfedeztük fajok millióit. És megakadályozott minket bármi abban, hogy kiirtsuk őket? Nem.
  • Jó, hogy felfedeztük a szabadságot. És megakadályozott minket bármi abban, hogy mások szabadságát elvegyük, ha kell, akár a szabadság nevében is? Nem.
  • Jó, hogy felfedeztük a korlátosságot. És megakadályozott minket bármi abban, hogy felismerjük, a szabadságnak is vannak korlátai? Nem.

emberi elme

Az ember soha egyetlen képességéhez, felfedezéséhez, újításához sem volt képes alkalmazkodni. Egyfelől csodálatos lény, mely minderre képes. Másfelől szerencsétlen teremtés, mert bármit fedez fel, képtelen vele élni.

Fantaszta-faj, mely gépeket gyárt, teóriákat, ideológiákat, háborúkat, belharcokat, és politikát; társadalmakat, civilizációkat, városokat és hálózatokat; tudományokat, biológiát, asztrológiát, és ökológiát; filozófiát, esztétikát és etikát; élelmiszereket, telefonokat, és robotokat. De épp ahhoz, amit ő hoz létre, képtelen alkalmazkodni. Gyors kocsikba ül, úgy száguld akár egy gepárd, míg a látása és reflexei továbbra sem jobbak az orángutánénál. Repülőivel gyorsabban a sólyomnál is gyorsabban száll, de képességei továbbra is a régiek, s csak mérsékelt földi sebességre tennék alkalmassá. Ezért minduntalan karambolozik és lezuhan.

A végső csapást az internettel, a globális információs társadalom kiépítésével méri önmagára.

Miként lehetséges, hogy egy percig sem számol azzal, hogy az emberi psziché információs terhelhetősége sem fog a lehetőségekhez idomulni évtizedeken belül. Hiába repülünk hangsebesség felett, a látásunk nem lesz jobb tíz és húsz emberöltő alatt sem. Hiába száguldunk a gepárd sebességének háromszorosával, reflexeink száz generáció múlva sem közelítik meg a gepárd reflexeit. Miért gondoljuk, hogy az információáradattal másként lesz?

Annyit már tudunk, hogy minden élőlény ezer és egy módon kalibrált; optimalizált konstrukció minden faj, így az ember is. Amint fizikai képességeink is meghatározott létmódra optimalizáltak, úgy a psziché is csak egy optimális tartományban képes működni és megőrizni épségét. Honnan tudhatjuk, hogy ma már az optimális tartományon kívül kell egyben maradnia minden pszichének? Az evolúció nem laborokban fejleszti fajait, elszigetelve más fajoktól. Egyidejű, komplex fejlesztéseket hajt végre (valójában mindig hálózatot fejleszt, annak minden elemét egyidejűleg), ahol minden pillanatban minden fajt az adott állapothoz kalibrál, így az embert alapvetően arra az inger- és információmennyiségre optimalizálta, mely 100 és 1000 és 10.000 éve is érte. Ha ez a mennyiség pár évtized alatt sok százszorosára nő, a psziché törvényszerűen omlik össze.

Hiába eszünk több cukrot és szénhidrátot, a szervezetünk nem képes erre jól reagálni, hisz nem erre trenírozták az utóbbi 10.000 évben. Hiába oldhatunk meg mindent egy fotelból, egy képernyő elől, a szervezet nem képes meglenni mozgás nélkül, hisz mozognia kellett az elmúlt 10.000 évben. Hiába szívunk születésünk pillanatától enyhén mérgező városi levegőt, a szervezet képtelen ennyi mérget eltávolítani, hisz tiszta levegőben élt 10.000 éven át. És így tovább.

Eddig azonban minderről gondolkodhatott néha, hellyel-közzel, tiszta fejjel; s míg erről gondolkodhatott, maradt némi esélye; marad egy sansza arra nézve, hogy felismerje: minden erényét és tudását kénytelen korlátozni annak érdekében, hogy ne szakadjon el az evolúciós vonaltól, s ne váljon kívülállóvá. Bár azt is értjük, miért nem képes erre az önkorlátozásra. Erre ugyanis szintén nem volt szüksége az elmúlt 10.000 évben. Az evolúció okkal tette olyanná, hogy amikor cukorhoz jut, azt fogyassza el. Amikor nem feltétlenül kell mozognia, ne mozogjon (jól jön majd az energia, amikor valóban szükség lesz rá, vadászatkor vagy ha menekülni kell). Vagyis lustaságot és mohóságot is programoztak belénk, amint agressziót is (hogy megvédhessük magunkat és a fajtársainkat), nincs is ezzel gond, a probléma csak annyi, hogy az utóbbi 100-200 évben alapvetően megváltoztak a keretek: a cukor már nem ritkaság; vadászni nem kell, menekülni se, és élet-halál harcot sem kell vívnunk nap mint nap az életben maradásért. De a lustaság, a mohóság, az agresszió épp olyan markánsan van jelen bennünk, mint amikor cukrot sosem láttunk, és még naponta támadtak ránk ragadozók.

Információk befogadására épp azért van szükség, hogy eldönthessük, mikor mire van szükség. Fel kell ismernünk a barlangi medvét (ez információ), tudnunk kell, hogy ez nem egy nagy és kedves állat, hanem ősellenség, aki, ha teheti, felfal. Akinek mi vagyunk a „cukor”. A psziché épp az életbevágóan fontos információk feldolgozására való. Logikus, hogy a felesleges vagy értelmezhetetlen információk csak összezavarják; feleslegesen foglalják a tárhelyet, feleslegesen merítik le az időkereteket. Mert az információk feldolgozásához éppúgy tárhely és idő szükséges, mint egy számítógép esetén.

Az új kor, nemcsak abban különbözik minden korábbi korszaknál, hogy

  • globális, tehát nem maradnak lokalitások, és lokálisan sem maradnak fenn alternatívák
  • nem csupán az emberi történelem, hanem az egész bolygó számára új, sosem volt, földtörténeti korszak kezdete,

hanem abban is radikálisan új, hogy míg első körben volt még esély arra, hogy a pszichék egymással együttműködve, dedektálva a problémákat, feldolgozzák azokat az információkat, melyek épp a gondok globálissá válásáról illetve bolygó méretűvé növekedéséről tudósítanak, addig végső csapásként összeomlik a psziché és a kollektív tudat is.

Az internet – mely tökéletesen testesíti meg azt a hálózati globalizmust és logikát, ami áthatja a kereskedelmet, a politikát, az ideológiákat, a közösségi oldalakat, s minden működésünket – és általában a fejlett számítástechnika lehetővé tenné minden korábbinál gyorsabb és árnyaltabb helyzetelemzést, de látjuk: ennek épp ellenkezője történik. Miért?

Mint oly sokszor a Homo sapiens történetében, képtelen időben felismerni felfedezéseinek, fejlesztéseinek hátulütőit; mint mindig, minden vívmányától, először megrészegül, s csak később józanodik ki. Hosszútávon nem is volna ezzel nagy baj. Amint bármely háborúból visszatáncolhattunk, elvileg ebből is visszatáncolhatnánk, gyakorlatilag azonban már lehetetlen a revízió; egyrészt a két már említett ok miatt (globális méret és új földtörténeti kor), másrészt épp az információrobbanás blokkol minket.

A psziché az utolsó eszköz revízióra, ezért jóval változékonyabb és alkalmazkodóképesebb minden más paraméterünknél; míg a test képtelen gepárddá és sólyommá alakulni pár száz év alatt, a psziché jóval nagyobb evolúciós ugrásokra képes. Erre utal, hogy mi mindenre voltunk eddig is képesek. Ugyanakkor látjuk: bár a psziché mozgástere tágabb a fiziológiai adottságokhoz mérten, határai a pszichének is vannak. Korábban is láttuk, hogy a nagy információs bumm előtt is jelentkeztek gondok: elidegenedés, stressz, számos pszichoszomatikus tünet és betegség. Szokás felgyorsult világról beszélni, s ha ennél a képnél maradunk, azt kell mondani: az ezredfordulóig a könnyű nyáresti sétáktól eljutottunk odáig, hogy egy nyitott tetejű kocsiban száguldozzunk. Az ezredforduló után viszont hirtelen egy rakétában találtuk magunkat, ahol azonban továbbra sem véd minket semmi, s még ha szkafandert öltünk, akkor is csak nehezen mentesülünk az információs terheléstől, egy-egy ember tehermentesülése pedig továbbra sem könnyít a társadalmak terhelésén.

A feldolgozhatatlan mennyiségű információ összeroppant minket, fokozódó agresszióhoz vezet, és tévtanok és tévhitek olyan burjánzásához, amit nem állíthat meg semmi.

Mivel a psziché lett volna az utolsó mentsvárunk, az információrobbanás valóban az utolsó csapás. A Homo sapiens hamarosan tökéletesen alkalmatlanná válik az információk szűrésére és rendszerezésére, így elveszíti utolsó lehetőségét arra, hogy valamiként kikászálódjon abból a gödörből, amit maga ásott. Ellehetetlenülésének egyik markáns tünete az információs-buborékok létrejötte, a virtuális terekben létrejövő csoportok közötti éles szembenállás, a totális elszigetelődés és agresszió. Teljesen érthető, hogy az egyedek védekezni igyekeznek a feldolgozhatatlan információdömping ellen, és igyekeznek egy-egy táborhoz, klikkhez, ideológiához csatlakozni (gyakran nem kicsi nyomás hatására), így paradox módon az internet épp az ellenkezőjét hozza létre annak, amit reméltünk tőle. Nem összeköt, hanem felerősíti az elkülönülést és szegregációt; törzseket, harci alakulatokat szül, pro és kontra, ahol mindenki a másik felet határozza meg rossznak, és önmagát jónak.

A tömeg, de az elitje is, rossz stratégiát választ, borzalmasan abszurd választ ad a problémára, és végzetesen rossz módon igyekszik csökkenteni a terhelését.

Ahelyett, hogy a teljes terhelést minimalizálná (vagyis innen is, onnan is fogadna infókat, de mindenhonnan lényegesen kevesebbet és erős szűréssel), „kihasználva”, hogy a „piac” rettentő nagy, felfoghatatlanul sok szereplővel és infóval, inkább bemegy egy buborékba, ahol továbbra is korlátlanul fogyaszthat, továbbra is korlátlanul vehet részt az információs-boom növelésében, de látszólag mentesül a feldolgozás terhétől, hisz más típusú infókkal nem kell vagy alig kell dolgoznia; a buborékon belül pedig könnyedén siklik, számos panelt használhat, hamis paneleket és mondásokat is, viszonylag csekély kockázattal, hisz a „brancs” újra és újra megerősíti majd, és azt az illúziót kelti majd, hogy a buborékon belül valódi információfeldolgozás zajlik, holott egy buborékban élő “internetrab” épp annyit dolgoz fel a valóságból, mint egy pincébe zárt ember.

Miért vonul buborékba a tömeg és az elit is? Miért, ha egyszer volna mód totális és ésszerű korlátozásra is?

Vannak, akik utóbbit választják, de a tömeg és az elit nagyja is inkább buborékba vonul. Ma a fogyasztás elsőrangú motorja az internet, így a fogyasztói társadalom, a globális kereskedelem nem engedheti meg, hogy az internet lassuljon, s onnan tömegek vonuljanak le vagy térjenek át az ésszerű használatra. Ez pokoli nyomás, aminek se a tömeg, se az elit nem tudott ellenállni akkor sem, amikor az internet még a világon sem volt; az internet megjelenésével nemcsak a veszélyeztetettségünk, a kiszolgáltatottságunk növekedett nagyságrendekkel, hanem az a nyomás is, ami a fogyasztásalapú rendszer fenntartásában, további srófolásában érdekelt. Mivel az internet hihetetlen lehetőségekkel kecsegtet mindenkit, e hamis ígéret fényében ezt a hihetetlen nagy nyomást nemcsak nem vesszük zokon, de nem is érzékeljük igazán.

Marad tehát a túlnyomó többség, jónép és elitje, az internet igézetében, mindenki a maga buborékjában, abban az illúzióban, hogy képes elvégezni a lehetetlent: feldolgozni az információ-cunamit. Ehhez segítségül hív „megmondó embereket” (ezek sem léteztek akár csak 15 évvel korábban se), sőt celebeket. Épp a segítők megválasztásának igénytelenségében és következetlenségében érhető tetten a leginkább, mennyire reménytelen vállalkozás ez a buborékban élők számár is.

Végül az információáradat maga alá temeti a pszichét.

Ez a törmelék alá szorulás – mint egy földrengés esetén – nem lesz látványos. Feltehetően észrevétlen marad, csupán olyan mindennapi észlelésekben lesz tetten érhető, mint a napról napra egyre növekvő agresszió. Megértéséhez, észleléséhez épp úgy a psziché egészséges működésére volna szükség, amint ez kellett volna a klímaváltozás megállításához vagy háborúk elkerüléséhez. Ezúttal viszont nem egy hadszíntér, nem egy ország, nem egy rezsim, nem egy ország vagy egy térség eltartóképessége omlik össze, hanem az a psziché, mely minderre reagálhatna.

A Homo sapiens sokáig együtt élt „boldogan” a tévedés jogával. Tévedett is, amikor és ahol csak lehetett. Első körben, amikor irreverziblis folyamatok révén, főként a Bioszféra egyensúlyának felszámolása, a klímaválság révén globálissá és visszafordíthatatlanná tette minden tévedését, elvesztette a jogát a tévedésre. Addig irányított- irányíthatott, míg a rendszer a Homo sapiens – fogalmazzunk jóindulatúan – kísérletezését tűrte. Amikor azonban ezekkel túlmentünk minden határon, és ballépéseinkkel a rendszer egészét veszélyeztettük, a rendszer – törvényszerűen – a folyamat szabályozásába, egy új egyensúly létrehozásába kezdett. Magyarul: már nem mi irányítunk. Magunkat se mi irányítjuk.

Amikor pedig önként és dalolva a pszichét terheljük úgy túl, ahogy korábban a környezetünket terheltük túl, lemondunk nemcsak a revízió, de belenyugvás, az alkalmazkodás képességéről is. Ahhoz, hogy irányításunk elvesztése után képesek legyünk átkapcsolni az egyetlen lehetséges üzemmódba, vagyis irányító szerepről átálljunk „elszenvendő”, alkalmazkodó működési módba, ahhoz arra volna szükség, hogy többek között a bioszféra irányából érkező információkat képesek legyünk befogadni, értelmezni és rendszerezni, s ennek fényében pozicionálni magunkat újra. Az információs boom azonban épp ezt a lehetőséget szünteti meg.

Így leginkább az valószínű, hogy a Homo sapiens egyre inkább buborékokba menekül majd az igazság elől, ezek a buborékok csak arra lesznek alkalmasak, hogy minden korábbi ballépésünket megismételjük és felturbózzuk egy virtuális és egy globális térben, míg halvány gőzünk nem lesz arról, hogy körülöttünk voltaképp mi történik. „Szent tudatlanság” kora jön, s annak forradalmai, míg a fejünk fölött „átrobog” egy evolúciós-hullám; a fejünk fölött új szabályozást hoz létre; internet és információs túlterhelés nélkül is ez történne, a különbség csak annyi, hogy információs boom nélkül tudhatnánk róla, és érthetnénk is belőle valamit. Így viszont egy fejlett technológiával rendelkező faj észrevétlenül, a „szent tudatlanság” együgyűségével, egymással harcolva, egyre szűkítve kis köreit, öntudatlan elszenvedője lesz a változásoknak, és újabb mítoszokat szül majd egérutakról; arról, hogyan úszhatja meg mégis ezt az egészet, anélkül, hogy irányító szerepéről lemondana.

Fejfájós, végletekig stresszes, acsarkodó, kapkodó, neurotikus generációk követik egymást; tanítások, revolúciók, csodaszerek, és csodatanok, míg a Föld megállíthatatlanul, számunkra lomhán, de ijesztő erővel úgy fordul más irányba, mint egy gigászi csillagűrhajó.

Évszázadok telnek majd el, hogy megszülessen egy tiszta fejű új generáció, mely elsőként láthatja egy jóval szabályozottabb és egynesúlyközelibb állapotból, hogy az előtte járó generációk milyen fejvesztett káoszban éltek, és némi szerencsével ők lesznek majd azok is, akik háromszáz vagy négyszáz év után rácsodálkoznak a 2000 előtti időkre és annak dokumentumaira; rácsodálkoznak arra a gazdagságra, és rácsodálkoznak majd azokra a lehetőségekre, ami 2000 előtt még (hellyel-közzel) a Homo sapiens rendelkezésére állt.

Hogy az a generáció, mely akkor ismét Új Szövetséget köt, de már nem az istennel, hanem a bioszférával, milyen körülmények között él majd, lehetetlen megjósolni. Lehet nagyon szegény, egy apokaliptikus lejtmenet végén élő társadalom, de lehet egy technikailag rendkívül fejlett maroknyi csapat, reliktum is. Egy biztos: ha a bioszférának szüksége van egy ilyen új szövetséget kötő generáció 300 vagy 800 év múlva, az, ha nem is rögtön, de idővel biztosan egy másik faj kialakulásának alapja lesz. Egy olyan emberfaj csírája, mely tovább képes egyensúlyban maradni a bioszférával, mint amennyi időt elődje, a Homo sapiens kibírt; ha nem az a cél, hogy az ember itt éljen időtlen időkig, akkor nem a Homo sapiens, hanem az új szövetséget kötő új emberfaj lesz igazán alkalmas arra, hogy más bolygókat is meghódítson, s talán erről is a bioszféra dönthet.

Ha az ember célul tűzheti ki más bolygók kolonizálását, ugyanezt a célt miért ne tűzhetné ki célul a bioszféra is?

A terjeszkedés parancsa széles körben használt parancs a bioszférában, miért épp a bioszféra maga lenne mentes a terjeszkedés igényétől? Amint egy moha igyekszik átjutni az egyik kőről a másikra, egy gomba az egyik erdőből a másikba, miért ne akarna a bioszféra is átjutni egyik bolygóról a másikra? Annál is inkább jogos a kérdés, mivel ma már egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy a Földre nem az űrön át érkezett az élet első csírája. Nem ihatunk mérget rá, hogy az élet itt alakult ki. És talán innen is továbbáll vagy továbbterejeszkedik. Ha a bioszféra valóban szeretne kijutni erről a bolygóról, és fajait átplántálni más bolygókra, akkor ennek remek eszköze lehet az ember, de pillanatnyilag úgy néz ki, hogy talán nem a Homo sapiens, mint inkább a Homo sapiensből kialakuló új ember, a Homo biosphera válik alkalmassá erre a feladatra.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*


    TÁMOGASD A CENWEBET!

    MIT TÁMOGATTOK?

    ➡ a honlap fennmaradását
    ➡ hogy olyan dolgokról beszélhessünk, amiről másutt nem
    ➡ jobban ismerhessük a világot, amiben élünk
    ➡ gyönyörködhessünk abban, amit már megismertünk
    ➡ újabb cikkek és könyvek megszületését
    ➡ nemcsak az irodalmat
    ➡ hanem a természetet is
    Full screenExit full screen
    Slider


     

    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider


    Slider


    Slider

    6 Comments:

    1. Nagy levegőt vettem néhányszor olvasás közben, mert ez egy hatalmas, nehéz fajsúlyú dolgozat. Szomorú, de bizony egyetértek veled!

    2. dr Zilahi Lívia

      “Jó, hogy feltaláltuk a szeretetet. És megakadályozott minket bármi abban, hogy ne éljünk vissza vele, és ne áruljuk el azokat, akik valóban szeretnek? Nem.” Kiragadtam, de ide tehetném bármelyiket a listádból, olyan fantasztikus, szisztematikus és igaz.
      Kedves Cen- ez az írás olyan nehéz, hogy befogadni sem tudom egy olvasásra, ám nagyon egyetértek- az emberi psziché buborékba zárva önmagát elveszítve- hajszol valami biztos azonosítási pontot a virtuális térben, a valóság helyett ami ott van a szeme előtt és a lába alatt – a föld ahol élünk. Mégis, hiszem, hogy nem kell száz vagy kétszáz év az ébredéshez- hiszek a fiatalokban, mert sokan vannak akik nem a hamis virtuális világ rabjai, önazonosságuk sem onnan vagy az istentől veszik ahogy mondtad, hanem önmagukból, meg abból a felismerésből, hogy valami nem jó. Két felnőtt fiatal anyja vagyok- a fiam teljesen kilépett abból a térből amiben a tömeg mozog. Nem használ mobil telefont, csupán célzottan, ha munka miatt kell, nem lóg a neten, nívós zenét keres leginkább alkalmanként és igen természetközeli életet él a munkájából adódóan. A lányom 14 éve vegán, hatalmas állatvédő és természetvédő, megszállott növénymentő és a korosztályukból is sokan . Okosak kreatívak széles a horizontjuk és hallatják a hangjuk . Szóval hiszem, hogy a harmincas korosztály mint az övék és az utánuk jövők képesek lesznek felébredt önazonos homo sapiensként élni, bár nagyon tetszik a homo bioszféra is:-))).
      Mindazonáltal gratulálok, nagyszerű gondolatok.

    3. Kálmán Péterné

      Kétszer is elolvastam ezt a nagyszerű értekezést. Bizony egy ideig csak döbbenten ültem és nem tudtam volna megszólalni, ha lett volna kihez. Azután azon gondolkodtam, ezen mindenkinek végig kellene rágnia magát, ezért meg kell osztanom , de szomorú tapasztalatom, hogy a nagy többség nemhogy megérteni nem tudná, de végig sem lenne képes olvasni., de nem adom fel, ha csak pár embert “ér el”, már megérte. Ilyen portól letörölt szemüvegen nézve a világunkat, javulhat a tisztánlátás, bár a távoli jövő sajnos nem biztató.
      Köszönet Cen’! Csodálatosan gondolkodó ember vagy!

    4. Ibolya Nagy

      Fajsúlyos, csak koncentrálva olvasható és igaz!
      Azért néhányakkal megosztottam, hátha…!

      • Ibolya Nagy

        Azért egyet kiragadtam, bár akármelyikkel megtehettem volna:

        “Jó, hogy feltaláltuk az individuumot. És megakadályozott minket bármi abban, hogy az individuum dicsérete ne csapjon át tömeges önzésbe, nárcizmusba, egoizmusba és széthullásba? Nem.”

    5. Köszönöm a figyelmeteket! 🙂

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük