2021.08.05. Lehetséges, hogy az ember pionírfaj?

ember homo sapiens biszoféra pionírfajok

Free Photo

Lehetséges, hogy az ember pionírfaj? – 2021.08.05.

Újra és újra felmerül a kérdés, ha az „emberiség” és a Föld jövőjéről gondolkodunk (ha a kettő viszonyát igyekszünk megérteni), hogy a Homo sapiens pályafutása valóban valamiféle hiba, vagy épp ellenkezőleg: a Homo sapiens – akár a többi faj – a neki rendelt utat járja. Unortodox, kockázatos gondolat ez, mert megingathatja a szabadságba vetett hitünket. Halkan jegyzem meg:

arra sincs konkrét bizonyíték, hogy a szabadság valóban létező, minden vitán felül álló adottság vagy lehetőség volna. Inkább egy eszme, amit igyekszünk minden erőnkkel érvényre juttatni.

Vitathatatlan, hogy a bioszféra hatalmas, rendkívül bonyolult rendszer. Vitathatatlan, hogy mi csupán részek vagyunk benne. Akkor is, ha képesek vagyunk az átalakítására. Pontosan látjuk, hol vannak a határaink; melyek azok a pontok, ahol a napnál világosabb: a kezdeményezés, az irányítás kicsúszhat a kezünkből, és „visszakerül” oda, ahol mindig is volt: a bioszféra „kezébe”. Bármilyen aspektusból vizsgáljuk ezt a problémát, végül mindig ott a kérdés: ha egyszer részek vagyunk, miként képzelhető el az a paradoxon, mely létrehoz önmagán belül valamit, ami aztán a vesztét okozhatja? Miért hozna létre egy olyan fajt, ami aztán romba dönt mindent? Nem önellentmondás ez?

Egyértelműen igen. Rögtön hozzá is kell tennünk: a jelenleginél jóval drasztikusabb és hibásabb működés mellett – ha például felrobbantanánk az összes atombombát is – sem porladna semmivé a rendszer. A bioszféra elemeinek (fajainak) jelentős része megsemmisülne ugyan, de nem minden. Alacsonyabb szinten, ám tovább pislákolna az élet, és újabb építkezésbe fogna.

Végzetes hatásunk ebben az értelemben csak önmagunkra van, s nem a bioszférára.

Mondhatjuk ugyanakkor, hogy elvileg bármely rendszer meghibásodhat, de ha erre hivatkozunk, pár bekezdés erejéig el kell gondolkodnunk azon: vajon a „hiba” fogalma nem fajspecifikus-e? Nem arról van-e szó, hogy az ember ezúttal is a saját szemüvegén át szemléli a világot, és úgy gondolja, egy önmagát felszámoló rendszer hibázik. De miért is ne számolhatná fel önmagát egy rendszer? Miért ne vállalna önként ideiglenes szerepeket egy még nagyobb rendszer kedvéért vagy akaratából? Bármi, ami a világegyetemben ideiglenes, önfelszámoló, szolgálhat valami „felsőbbrendű”, de legalábbis nagyobb rendszert.

Az egyetlen valóban érthetetlen önmegsemmisítés az lenne, ha a Világegyetem döntené romba önmagát.

Azt talán valóban gondolhatnánk hibának. Bár ezt elképzelni sem könnyű, és ami fontosabb: míg alrendszerek születnek most is, amint elmúlnak és felrobbannak ebben a pillanatban is – csillagok, szupernovák, galaxisok –, arra nem utal semmi, hogy a Világegyetem végső célja önmaga felszámolása volna.

Azt gondolni, hogy a bioszféra hibázik (mintha azt gondolnánk: az emberrel tönkre tette Isten az egész teremtést, Ádámmal-Évával padlóra küldte az egész világot), valószínűtlenebb teória, mint az, hogy a bioszférának az emberrel is célja van. Ám ha ennyire rövid fénykort szán nekünk, akkor mi lehet ez a cél? Ha a „hiba” tervezett, ha a Homo sapiens gyors felemelkedése és gyors bukása tervezett, akkor mi a cél, és hová helyezzük el magunkat a bioszféra koordinátarendszerében?

Ha nem a csúcson vagyunk, akkor mégis hol?

Ha egy faj arra alkalmas „csak”, hogy hamar megjelenjen és eluraljon tereket-élőhelyeket, általában az az elsődleges feladata, hogy más, sokkal hosszabb távon tenyésző fajok számára készítse elő a terepet. Ismerünk ilyen fajokat, s külön bejáratú kifejezést használunk rájuk az ökológiában: pionírfajok.

Egy felhagyott bányaudvar például rendkívül rossz adottságú élőhely, ahol alig-alig tud valami megtelepedni. Eleinte szinte semmi, ha mégis, akkor az úgynevezett pionírfajok. Legfőbb jellemzőjük a jó alkalmazkodóképesség. Ez jellemző a Homo sapiensre is. Rendkívül jól alkalmazkodik, ezt ne vitassuk el tőle. Ebben valóban ügyes. Miután valahol megjelennek a pionírfajok, ellepik a területet. Özönnövényként borítanak be mindent – hasonlóan az invanzív fajokhoz. Életet visznek az addig élhetetlen élőhelyre, s általuk megindul a talajképződés, megkezdődik a felszín árnyékolása, jelentősen hűl a mikroklíma, csökken a párolgás, növekszik a vízmegtartás, és így tovább, egészen addig, míg a pionírfajok mellett megtelepedhetnek az első kényesebb, s többnyire fejlettebb fajok is.

Free Photo

A pionírfajok azonban – természetüknek, alkatuknak és céljaiknak megfelelően – gyors felfutású fajok; hirtelen jelennek meg, hirtelen gyarapodnak, jó ideig szinte kizárólagosak egy-egy élőhelyen, ám összességében rövid aranykort élnek meg.

Egy bányaudvart uralhatnak pár évtizedig, de miután az általuk előkészített terepen megtelepdnek a bokrok, aztán a fák, végül a legmeredekebb kőomladék is erdősül, azok az erdők már akár évezredekig is uralkodhatnak úgy, hogy a pionírfajoknak már se híre se hamva. A pionírfajok rövid „uralkodását” és dominanciáját más fajok hosszú, békés egyensúlya követi.

Van az a nézőpont, ahonnan az ember pionírfajnak tűnik.

Ha valóban ilyesfajta céllal hozott volna létre minket a bioszféra, már nem is tűnik olyan nagy hülyeségnek, hogy elhagyjuk egyszer a Földet. Az könnyen belátható, hogy a terjeszkedés igénye nem ember-specifikus igény; ott van az élővilágban mindenütt, végső soron azt látjuk lépten nyomon, hogy az élet terjeszkedni akar. Ha megkérdezhetnénk: meddig? – valószínűleg azt felelné: Ameddig csak lehet.

Mi van, ha az ember feladata végső soron valóban az, hogy az életet tovább passzolja erről a bolygóról?

A Marsra, vagy bárhová az űrben? Miért is zárnánk ezt ki? Ha így van, azt a kérdést továbbra sem válaszoltuk meg, hogy mennyiben érinti ez a szabadságról szőtt eszményeinket. Valószínűleg kedvezőtlenül. Bármennyire is magasztos arra gondolni, hogy egy ilyen kozmikus missziót épp ránk testálnak, végső soron úgy tűnik: nincs is választásunk. Ez romba döntheti az önmagunkról alkotott képet. Bár nem hiszem. Nincs annyi bátorság az emberiségben, hogy őszintén, bátran nézzen szembe ezzel a kérdéssel. S talán jól is van így.

Talán a szabadságeszmény létrejötte is kódolt a mi történetünkben. Talán épp egy szabadságeszménybe belebódult, és önnön legfelsőbbrendűségében feltétlenül hívő faj lehet egyedül alkalmas arra, hogy elhagyja a bolygót.

Józanul és szerényen ez talán eszébe sem jutna.

Így van-e valóban, nem tudjuk. De tény, hogy olyasmiben hiszünk gyakran, melyen néha mi magunk is elcsodálkozunk; és az is tény, hogy bár nem kolonizáltunk odakünn, az űrben, egyelőre még semmit, de a bolygót már elhagytuk számos esetben.

Ha egy madár újra meg újra kirepül az udvarról, idő kérdése csak, mikor jön el a nap, amikor nem tér vissza többé. Miért is volna ez másként épp az embernél?

KÉRLEK, OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNÖM.

ember homo sapiens biszoféra

Free Photo

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*


    TÁMOGASD A CENWEBET!

    MIT TÁMOGATTOK?

    ➡ a honlap fennmaradását
    ➡ hogy olyan dolgokról beszélhessünk, amiről másutt nem
    ➡ jobban ismerhessük a világot, amiben élünk
    ➡ gyönyörködhessünk abban, amit már megismertünk
    ➡ újabb cikkek és könyvek megszületését
    ➡ nemcsak az irodalmat
    ➡ hanem a természetet is
    Full screenExit full screen
    Slider

     

    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider


    Slider


    Slider

    7 Comments:

    1. Ibolya Nagy

      Ide visszatérek holnap, mert érdemes lesz, csak könyörgöm, Cen’, a szabadságot, mint alapvető jogot ne bántsuk, úgyis olyan sérülékeny és sértik is épp eléggé!

    2. Szabó Edit

      Érdekes felvetések, töprengésre késztető gondolatok tőled már megint.

      Szerintem az biztos, hogy az ember saját szemüvegén keresztül szemlél mindent, mert nem tud/képes/akar mást tenni.
      Talán a bioszféra nem tervezte előre a hibát, csak számolt a lehetőségével. A hibák viszont lehetnek olyanok is, amelyek kibillenthetik a rendszert az egyensúlyából, s akár végzetes útra terelhetik azt, ahol már beavatkozásra sincs lehetőség.

      Persze lehet ez is tervezett, és persze én most is emberként gondolkodva írom ezt. 🙂

    3. Marsovszki Viktória

      Ezek a kozmikus gondolataid, Cen”, mindig megijesztenek, mert ilyenkor mindig szembesülnöm kell mikroba-mivoltommal, az Univerzum nagyságához képest! Bár, különben sem képzeltem- a kamaszkort kivéve (Ady-rajongás) az embert a teremtés csúcsának, viszont ilyen méretekben, mint te soha nem voltam, és leszek képes gondolkodni. Talán azért, mert Nő és Anya vagyok, meg kell tartanom földi határaim magam, és gyermekeim számára.
      Továbbgondolom még ezt, lesz min agyalnom, mert azt azért soha nem szokrtam megspórolni!
      Te(m) pedig nagy ösztönzőm vagy ebben!
      Az -m véletelnül került oda, de mégsem véletlen! 🙂 🙂
      Ezekről a gondolatokról beszélgetni leeht csak, mert így mindenki mondja a magáét, anélkül, hogy a másik megcáfolná. hozzátenne, elvenne belőle… vinné tovább a gondolatmenetet.
      Ígya kinyilatkoztatás szintjén marad a gondolat.

    4. Marsovszki Viktória

      Bár ott van a lehetséges? nálad is, a talán nálam, dontésre meg úgysem leeht jutni ebben a kérdésban. z emberiség sorsa adja meg a választ ezekre a kérdésekre.

    5. Marsovszki Viktória

      LEHET!-sikerült leírnom! 😀 😀 😀

    6. Péterné Kálmán

      Szeretem és nagy érdeklődéssel olvasom az ilyen jellegű írásaid kedves Cen’.
      Amikor éjféltájt lefekvés előtt még teszek egy kört a kertben (hogy betereljem a biztonsági őrséget Vacak és Panka személyében ), időzök kicsit az éjszakai égbolton. Ezek a megfoghatatlan gondolataid ilyenkor sokszor eszembe jutnak. Bámulom, ahogy tovább gondolod ezt a földi létet és elhelyezed az univerzumban.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük