2021.03.30. Mindenhol jó, de miért nem jó otthon?

Itthon (Fotó: Centauri)

2021.03.30. Mindenhol jó, de miért nem jó otthon?

Sok kérdés vetődött fel bennem a pandémia során. Lassan 500 napos karanténban vagyok, amit egyszer szakítottam meg, de figyelemmel kísértem a világ híreit, beszéltem emberekkel, olvastam kommenteket. Van néhány kérdés, ami makacsul velem marad akkor is, ha egyszer a járvány végére érünk.

Az egyik legfeltűnőbb tünet – mert szerintem ez már az –, hogy amit otthon és az otthonteremtés alatt értünk, mennyire kiüresedett a Homo sapiens populációjának jelentős részében, megkockáztatom: főként a fiatalabb generációknál.

A pandémia előtt a legtöbbek napi vágya az volt, hogy végre otthon lehessen. Várta a hétvégéket, az ünnepeket, amikor végre nem kellett mennie sehová, amikor elvackolódhatott pár napra abban, amit magának teremtett, legyen az egy otthonos kilencedik emeleti garzon, vagy egy kertes ház a külvárosban. Mikor aztán jöttek az első korlátozások, hirtelen kiderült: a többség – de legalábbis jelentős tömeg – valójában nem szeret otthon lenni oly nagyon; annál mindenképp kevésbé, mint ahogy azt a pandémia előtt hittük.

Felmerül a kérdés: mennyire tekinthetők valódi otthonoknak azok a lakások, házak, ahol a lakók két hét után már fejtetőre állnak kínjukban csak azért, mert nem mozdulhatnak ki onnan?

Végül arra jutottam, hogy a populáció nagy része mára csak lakásokat és ingatlanokat birtokol, és nem otthonokat. Ezek a házak, lakrészek már csak valamiféle bázist jelentenek, ahová visszatérhet az ember, amolyan alvófülkék, házi mozik, privát kis éttermek, ahol az ember bekaphat egy reggelit, összeüthet magának akár egy vacsorát is, ha épp nincs idő étteremre, de egyébként ezek a kisebb-nagyobb lukak a nagyvilágban pusztán tartós bérlemények, valamelyest személyre szabott motelek, s nem otthonok.

A modern ember már nem igényel saját barlangot. Vagy képtelenné vált az otthonteremtésre. Csak akkor érzi jól magát, ha bármikor lelécelhet. Ha az „otthon” csupán ugródeszka, ahonnan kényelmesen megrendelheti a másnapi repjegyet. Ahol kiszuszoghatja magát, mielőtt bepatanna a kocsiba, hogy racionálisan aligha védhető utakra menjen, drága helyekre, drága cuccokat venni és enni.

Holott az otthon volna az a hely, ahol

  • mindent az igényeink szerint alakíthatunk
  • ahol minden a legjobban kézre áll
  • ahol mindent megtalálunk
  • ahol mindent ismerünk
  • ahol mindent a magunk képére alakítottunk
  • ahol mindenből az vesz körbe, ami a szívünknek vagy ízlésünknek a leginkább kedves

Mégis, menni akar szinte mindenki, olyan helyekre, ahol ugyan az alapvető sémák segítségével könnyen boldogulunk, hisz minden lakás és motel és hotel alapvetően ugyanazokat a funkciókat kínálja, de mégis minden máshogy van, másutt, és semmi sem áll úgy kézre, mint otthon.

A modern ember otthon akar lenni mindenütt, de soha sehol nincs otthon. Otthon lenni mindenhol? – ez csak egy mítosz. Könnyen belátható. Inkább arról van szó, hogy a modern ember egyre kevésbé képes otthont teremteni, kompenzálásban azonban egészen kiváló. Amit nem képes maga köré varázsolni, azt keresi Horvátországtól Floridáig. Ahelyett, hogy belátná, ezek a helyek akkor sem lesznek az övéi, ha egyre gyakrabban látogatja őket és egyre hosszabb időkre, foggal körömmel ragaszkodik az útjaihoz, vándorlásaihoz; olyan vándorlásokhoz, melynek valódi célja nincs. Mindeközben megtehetné – ha képes volna rá –, hogy még ha csak egy kisebb helyen is, ötven négyzetméteren (mert ott is lehetséges!), vagy egy kétezer négyzetméteres udvarban berendezi a maga otthonát; azt a kisebb, de barátságosabb, személyre szabottabb zugot a nagyvilágban, ahol bármikor, bármilyen helyzetben biztonságban érzi magát; amely minden körülmények között inspirálja, ötleteket és nyugalmat egyaránt ad neki.

A világ (főként a világkereskedelem, a nagy cégek, az utazásiirodák, a politika) ünnepli ezt a jelenséget, s azt mondja rá: mobilitás. Ugyanakkor egyetlen másodpercig sem vitatható, hogy a világjárványnak épp ez a mobilitás ágyazott meg. Épp az „otthontalanság” zárta karanténba 2020 tavaszán otthontalanított otthonaikba a népet, mely némi hezitálás után hisztériában tört ki, és mind a mai napig újra meg újra előveszi a szabadság kérdését; azaz azt állítja, azt érzékelteti, hogy a járványhelyzet miatti korlátozások alapjaiban érintik a szabadságjogait.

Én viszont azt mondom: a szabadságra való képesség jóval hamarabb veszett el. A valódi szabadságnak van akkora ereje, akarata, s van annyira innovatív, progresszív, bátor, és ötletgazdag, hogy gyakorlatilag a világ bármely pontján képes önmagának otthont teremteni. Olyan otthont, amely bámulatos és paradox módon két egymással ellentétes funkciónak is megfelelhet. Védhet és elszigetelhet a nagyvilágtól (s így nyugalmat biztosíthat), ha kell; de ugyanez az otthon össze is köthet a nagyvilággal, amennyiben erre van szükség. Ez a valódi szabadság, hisz az otthon egyik ismérve, hogy ott én döntök mindenről, meglehet a saját szabályrendszerem; percenként változtathatom, mire akarom használni épp; kényem-kedvem szerint bármely irányba fejleszthetem. Otthon nem vagyok kiszolgáltatott. Abban a pillanatban azonban, hogy elhagytam a lakást, a házat, az udvart, ezer más dologhoz és szabályhoz kell alkalmazkodnom.


Úgy teszünk, mintha ez a pandémia előtt nem így lett volna. Az a szabadság, amire oly sokan szent és sérthetetlen meggyőződéssel hivatkoznak, az a szabadság túl az otthonokon sosem létezett. Ez egy oltári nagy blöff. Mindig is az volt. Kamu. Ideológiákkal csontvelőig fertőzött égig érő hazugság, amiben azonban ma már szinte mindenki hisz. Ám legyen. Ahogy azt az utóbbi hetekben, hónapokban többször is megírtam: jogunkban áll ilyen egetverő vetítésekben és negédes ámításokban hinni, és erre építeni életet és szabadságmítoszt, de az a rendszer, amelynek mi csupán részei vagyunk, messze fölöttünk áll, s önállóan, a maga útján jár és dübörög, és ez akkor sem fog megváltozni, ha még száz kamut gyártunk magunk köré.

Közeledve a pandémia vége felé szánom a Homo sapienst. Nem lenézem, szánom csak. Nem tehet róla, talán. Nem lát már ki. Nem lát át a szitán. A bő lukú szitán se. Rohan, vágtat, és repül a világban, vásárol a Föld túlfeléről érkező haszontalan cuccokat, kétszer annyi ruhát, amennyit életében képes hordani, eszement csecsebecséket rendel ezer és ezer kilométerről; mással főzet; máshol eszik, ahol iszik; máshol iszik, ahol eszik; máshol pihen, mint ahol dolgozik, és máshol pihen, ahol a legutóbb pihent; egyszer itt, egyszer ott hajtja álomra a fejét; egyszer ezzel, egyszer azzal ért egyet; egyszer így, másszor úgy változtatja a profilképét; nincs nyugta, de ha mehet, ha mozoghat, boldognak érzi magát. Pedig csak bolyong, és elég egy „szaros vírus”, máris meg van lőve, máris sír, máris úgy érzi: oda a szabadság.

Ma a Homo sapiens hatalmas populációi a legfejlettebb s legdemokratikusabb régiókban is kevésbé szabadok, mint amennyire más populációk adott esetben akár diktatúrákban is megőrizték a szabadságukat.

S míg látszólag a legkisebb korlátozásra is túlérzékenyítve reagálnak a szabadság védelmének nevében, évtizedek óta mást sem tesznek, minthogy lemondanak a szabadsággal együttjáró elemi jogokról és igényekről, így dalolva mondanak le az otthonteremtés lehetőségéről is, s csak ugródeszkák, bázisok teremtésére törekszenek; sokan már arra sem.

Az ember nem otthont teremtett a Földön. Inkább leigázta. Átjárhatóvá tette. Szétluggatta.

Az ember ma már magának sem képes otthont teremteni. Hogyan is tudna? Hisz önmagában sincs otthon. Ellehetetlenülésének, otthontalanságának ez a gyújtópontja, a végső oka: az ember nincs már otthon önmagában. Ezért nem képes teremtésre, s ezért nem képes önmagában-önmagával tölteni időt huzamos ideig. Amikor emberek a karantén idején egymás agyára mennek, sokszor valójában nem is a másik emberrel van gond. Önmagunkat sem tudjuk elviselni. Miféle szabadság fakadhat abból a helyzetből, amikor önmagunk társaságát sem vagyunk képesek elviselni huzamosabb ideig. Ahogy mondják: a magányt. A páros magányt sem. Egy család magányát sem.

Az, amire azt mondják: mobilitás – üdvös, korszerű, modern és dicső mobilitás – valójában ámokfutás önmagunk elől. A pandémia ennek tett be. Sokaknál hirtelen véget ért a kergetőzés, a nagy üldözés, elreccsent egy pillanat alatt a nagy road movie, s ott maradtak addig tök laza, iszonyúan mobilis emberek azzal, amivel sosem akartak; az egyetlen dologgal, amivel nem szerettek volna együtt tölteni soha egy percnél többet; ott maradtak önmagukban önmagukkal.

 

Kérlek, oszd meg másokkal is, és támogasd ezt az oldalt ITT

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*


    TÁMOGASD A CENWEBET!

    MIT TÁMOGATTOK?

    ➡ a honlap fennmaradását
    ➡ hogy olyan dolgokról beszélhessünk, amiről másutt nem
    ➡ jobban ismerhessük a világot, amiben élünk
    ➡ gyönyörködhessünk abban, amit már megismertünk
    ➡ újabb cikkek és könyvek megszületését
    ➡ nemcsak az irodalmat
    ➡ hanem a természetet is
    Full screenExit full screen
    Slider


     

    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider


    Slider


    Slider
                   

    6 Comments:

    1. Igen, igen, igen!!

    2. Patai Mária Zsuzsanna

      Nagyon igaz.

    3. Kálmán Péterné

      Most sem csalódtam! Tükröt tartottál elénk, amiben nem árt hosszasan fürkészni magunkat. Remek írás a legjobb pillanatban. Köszönöm.

    4. Szabó Edit

      Nagyon jó írás – sok igazsággal. 👍

      Elolvasása után megállapítottam, hogy ezek szerint én bizony nem vagyok modern ember, bár emiatt egyáltalán nem szomorkodom. Utazni mindig is szerettem, de csak azért, hogy minél többet lássak a világból, minél több élményt gyűjtsek, de az utazások végén mindig nagyon jó volt hazajönni.

      Mostanában nem teszel a posztok mögé kapcsolódókat. 😕
      Mintha hasonló témával az első hullám idején is foglalkoztál volna már egy posztban. Vagy rosszul emlékszem?
      (Jó lett volna elolvasni azt a posztot is. Telefonon nem egyszerű keresgélni.)

    5. Ibolya Nagy

      Nagyszerű poszt, annyi gondolatot vet fel, de nem szeretnék, v. akarnék belebonyolódni most.
      Most csak egyre térnék ki, és az a bosszantóan rosszul értelmezett szabadság fogalom, amire egyesek mostanában olyan nagy elánnal hivatkoznak,
      Szabadságukban korlátozva érzik magukat a maszkviselés, a korlátozások miatt , pedig az a legnagyobb gond, hogy képtelenek felfogni, hogy milyen kritikus a helyzet, ami mindenkitől követel együttműködést és – átmenetileg-, lemondást is.
      A szabadság felismert szükségszerűség, húsz évesen még én sem értettem a mondat igazságát, évek kellettek, mire beláttam, hogy mennyire így van.

    6. Polecsákné Ildikó

      Kis faluban élek, itt még mindig nemigen divat elrohangálni itthonról, bár a fiatalok már inkább jönnek-mennek. Én szinte őskövületnek számítok, mert a nagybevásárláson kívül csak esetleg 1-1 napra kirándulok valamiféle várat, Árpád-kori templom maradványát megnézni férjemmel. Vannak napok most a karantén idején, hogy max. a postaládáig megyek ki. Érdekes, hogy még mindig nem mentünk egymás agyára férjemmel… Egyelőre itthonról dolgozom. Magam osztom be a nap 24 óráját – kell ennél nagyobb szabadság?

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük