• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Kisfontos

internetfüggőség

Fotó: Centauri

2020.12.14. Jól ismert a „kis színes” műfaja, alapvetően nincs is vele semmi bajom; kivéve, amikor fontos kérdésekből csinálnak kis színest. Környezet- és természetvédelemmel kapcsolatosan gyakori eset, de erről inkább máskor, most csak annyit, példaként: a globális felmelegedéssel kapcsolatos hírek korlátlan és alapvetően artikulálatlan sorjázása is kis színessé, annak alfajaként „kis feketévé” degradálja a klímahíreket.

A kis színest arra találták ki, hogy szórakoztasson. Jobb esetben néha informál is. Kattintásra jó a sajtó felől nézve, és némi kikapcsolódásra a fogyasztó oldaláról. De attól, hogy néha – általában rendezetlen formában – kapunk innen-onnan némi infót, máskor pedig felhőtlenül gyönyörködhetünk a nyíregyházi állatkert legújabb kismajmában, sokkal beljebb nem kerültünk, mondom ezt annak elismerésével együtt, hogy némi lazulás is segíthet rajtunk.

A végső cél azonban nem az, hogy halál lazán szörfözzük végig az életünket; akinek mégis az, hát csak szörfözzön; halkan mondom: előbb-utóbb mindenki alól kifogy a víz; előbb-utóbb mindenkire rátalál a nagy szélcsend; nem magyarázom tovább, akkor sem, ha valaki nem értené. Végső soron – mondjuk ki – boldog szeretne lenni mindenki.

Az átlag honpolgár általában két út között választ. Az egyik csapat megelégszik a boldogság látszatával (például a szörfözők), s ha elegen nézik, elég pénze van, eleget utazik, eleget eszik étteremben s kávézik puccos helyeken, végül maga is elhiszi, hogy boldog. Tévedésére majd akkor jön rá, ha egyszer menthetetlenül leszakad a vitorla. A másik csoport nem veri át magát ezzel, vagy mert okosabb, vagy mert nem hagyja cserben a minőségérzéke, de az is előfordulhat – s ebből látni: nem erkölcsi kategóriákról beszélek –, hogy többre tartja magát annál, semmint online alamizsnákkal érje be.

Száz éve is húzós kérdés volt: mi a túró kell a boldogsághoz? Ezer éve épp úgy nem tudták pontosan a választ, mint ma. Rossz hír, hogy holnap sem jutunk el bizonyosságokig. Amit én gondolok erről, az csak egy kísérlet, ahogy a boldogság elérésére irányuló jelentős kísérlet minden emberélet, még a szörfösöké is. Ugyanakkor álszerénység volna azt állítanom, hogy nem tudok erről semmit. Akkor kussolnom kellene.

Igyekszem megtudni legalábbis, amit lehet, hisz amiként mindenki, én is: boldog szeretnék lenni. Egy darabig talán csak tesszük a dolgunkat, és igyekszünk mindig abba az aktuális irányba tartani, ami leginkább jóval, széppel, a boldogság lehetőségével kecsegtet. Egy idő után azonban – főként, ha többrendbéli kudarcot vallottunk – artikulált formában is megképződik a kérdés: de mégis mi kell a célba éréshez?

Meg nem mondom, mióta keresem erre választ; mert keresem annak ellenére, hogy milliók és milliók keresték, gyakran úgy tűnik, hiába. Annak ellenére, hogy talán nincs is generális válasz. Mégis: jó ideje úgy gondolom, hogy azért pár fogódzót találni. Úgy is, hogy a világ sosem volt kaotikusabb, mint most.

A magam részéről az egyik felismerésem éppen az, hogy a történéseket még a saját életünkben sem tudjuk mindig irányítani; kitettek vagyunk a tágabb környezetnek épp úgy, mint személyes kapcsolatainknak. Nem tudjuk megakadályozni, hogy együtt, közösen, nagy egyetértésben oltári baromságokat vigyünk végbe. Nem tudjuk megakadályozni, hogy időnként ne döfjön hátba minket valaki, ne hazudjanak nekünk, és millió egy dologra alig van befolyásunk.

De akkor – egy ilyen kiszámíthatatlan és millió alantassággal teli világban – mégis mi nyújthat többet szimpla és sovány vigaszoknál? Én kompromisszumos megoldásra jutottam.

Meg kell próbálni megszabadulni a legrosszabbtól. Úgy tűnik, a felhőtlen, minden percben tökéletes élet nem jön össze senkinek. Ez kizárt, akik ezt mutatják, egyértelműen hazudnak. Nem kell haragudni rájuk, megvetni sem kell őket, legjobb némi részvéttel tekinteni rájuk, és ennyi. Aztán hátat lehet fordítani a vetítésnek, és foglalkozhatunk fontosabb, igazabb és perspektivikusabb emberekkel.

Mi a legrosszabb? Gyakran nem is az a legfélelmetesebb, hogy valami sz@arság történik, hanem az, hogy nem értjük: Miért? Arra jutottam tehát, hogy a megértés jelentős lépés a boldogság felé. Ha ugyan nincs elég hatalmunk a dolgok megfordítására, mert például kiszolgáltatottjai vagyunk egy társadalomnak, de legalább érthetjük, mi és miért történik.

Nagy totálban aligha könnyű átlátni mindent, ezért a boldogság, de legalább a megnyugvás felé vezető út módszertanát is alázattal kell megválasztani; nem valószínű, hogy egyetlen képlettel képesek volnánk rögtön mindent a megértett dolgok körébe emelni, ezért jobb, ha részletkérdésekre bontva, kis csomagokban teszünk rendet.

Számolnunk kell azzal, hogy az élet véges, de a kapkodás sem jó. Az élettartam is épp olyan paraméter, melyen jelentősen nem tudunk változtatni. Az idő és az életidő fölött nincs hatalmunk, de ha az élet ÚT, akkor az idő a hosszát méri, ám minden útnak van szélessége is, azt viszont mi határozzuk meg.

Ne hosszban mérjük az életet, mint az utakat, hanem területben, mint a tereket.

Szélesítsük, és akkor jelentős nyereségre tehetünk szert. Szellemi lényként, némi szerencsével beláthatjuk, míg hosszában alig nyújthatjuk életünket, széltében szinte korlátlanok a lehetőségeink. Vagyis, ha területről beszélünk, csaknem korlátlan bővítést hajthatunk végre. Mindegy, mennyi az egyik paraméter, ha a másik végtelen felé közelít, a kettő szorzata is a végtelenbe tart majd.

Így a korlátosság nyomasztó érzésétől jelentős részt meg is szabadultunk.

Ez a rovat olyan részkérdések rövid összefoglalóit hozza, ahol e bővítéshez szükséges apró, de lényeges tudások, megértések kerülnek terítékre.

Ez a bevezető volt az első; egyfajta válasz arra a kérdésre: mi tehet boldogabbá minket kiszolgáltatott helyzetünkben? A megértés az egyik, ami jelentősen segíthet. Ha pedig arra gondol valaki, amire sokan gondolnak és gyakran, hogy az élet túl rövid ehhez, azt mondom, amit már párszor elmondtam:

Igaz, rövid az élet – de legalább széles!

A második részben, amellett érvelek majd, miért kell néha mégis egy-egy nagy totált készítenünk a nagyvilágról 😊 Például meg lehet-e fogalmazni egyetlen mondatban: mi az alapvető kihívás most az emberiség számára? Hamarosan eldönthetitek, lehetséges-e. 🙂


Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*


    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider

    Slider

    Slider

      

             

    4 Comments:

    1. Lívia dr. Zilahi

      “Előbb-utóbb mindenkire rátalál a nagy szélcsend; nem magyarázom tovább”- mennyire igaz, rám talált. Kedves Cen , gőzöm sincs mi inspirált erre, hogy ezt az írást ide tedd, nem tudok kapásból irodalmi példákat hozni, ehhez kevés amit tudok, legfeljebb a könyveidben olvasható karakterek juthatnak eszembe , – egy biztos, a szélcsend nagyon jó. Rácsodálkozni a jelenre, nem vágyni hülyeségekre, amitől agymosott lesz mindenki, hanem csak lenni, itt és most. Az élet széles – de szép ez így:-)))

    2. Kálmán Péterné

      Nagy fába vágtad a fejszét Cen’, amikor ezt a témát feszegeted. Örülök neki, ugyanakkor kíváncsivá is teszel, mire jutunk majd. Bizonyára aktív gondolkodás fog itt elindulni.
      Nézőpont kérdése ki mitől és mennyire boldog, vagy szeretne az lenni. Talán sikrül kicsit közelebb jutni, hogyan lehet a rövid élet legalább széles.

      Édesanyám halála után pénztárcájának egyik rejtett zugában találtam egy kopott cetlit:
      Ez állt rajta: “Nem az fontos, amink van, hanem az aminek örülni tudunk. Ha a lehetőségeidhez szabod az igényeidet még boldog is lehetsz”!
      Azt hiszem ő “megértett” valamit, ami szerint élt…

    3. Holsky Péter

      Gondolkodni, reflektálni – s ennek nyomán megérteni: mindig jó (ha nem is mindig hasznos, és néha fájdalmas is).
      És az útszélesítés: szép (mert igaz) kép! Csak nehéz feladat 😉

      Ha szabad egy szempontot ajánlani a további kisfontosakhoz, a hozzáállásunk mikéntjéről még érdemes lenne talán még többet is írnod! (Persze, ez az esszé is nagyrészt erről szól, tudom.)
      Például arról, amit Kafka “A kastély”-ának végig úton levő főszereplője, Josef K. földmérő úgy fogalmaz meg (egy konkrét szituációban, de nyilvánvalóan átfogó, allegorikus értelemben is):
      “Akkor inkább úgy vétem el, hogy várom.”

      • Holsky Péter

        Utóirat: Bocsánat, ez most elég zavaros hozzászólás lett! (Ezért nem kell munkaidőben kommentelni 😉 Mi az, hogy az útonlevés fontosságát a várakozás dicséretével akarom megtoldani? A kettő nem csak térbelileg ellentétes…

        Úgyhogy inkább csak arra emlékeztetnék (magamat legkivált): az út, az utazás, a vándorlás magában is, minden mástól függetlenül is az egyik legősibb emberi metafora, allegória, példázat, történet – az Odüsszeiától és a kínai taótól, Buddha vándorlásától és az egyiptomi kivonulástól, Aeneas hazakeresésétől és Jézus prédikációs körútjaitól, a Grál kutatásától és Dante pokol-purgatórium-paradicsomjárásától mindmostanáig és még tovább.
        Talán nem vétem el, ha ezt látom.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük