• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

KÖZÖS KISREGÉNYÜNK 2020-2021

 
Greg után szabadon (1.)
 
Elemészti a világegyetem hangjait a skandináv tél. A fény fotonjait is, főként messze, a sarkkörön túl. De a hóra vigyáz. A havat óvja, félti. A hó ugyanis csak nagy tömegben, lavinaként masszív; pelyhekre bontva védtelen és illékony; harmatcseppé válik a legkisebb hőre; néha úgy tűnik, akár a hő ötletére vagy lehetőségére is. A skandináv tél, s főként a sarkkörön túli hegyvidék azonban a hókristályok finom szerkezete fölött kitartóan őrködik, el ne olvadjon semmi; mint aki visszasírja fénykorát, legutóbbi jégkorszakát; mintha azt akarná, maradjon meg örökké az összes hószem; halmozza, gyűjti is a fenyőkön, a köveken, a befagyott patakok jegén, a legkisebb felületen is annyit, amennyit csak bír. Ugyanez a tél a hangokat viszont elporlasztja, főként egy Bergen felé robogó vonat körül. A porhó kavargásában az acélkerék suhanása elhalványul; a menetszél a finom hang maradványát is bemossa a sziklafalak közé ékelt tél csöndjébe.    
 
Pár napja már, esténként, hangtalanul gördültek Oslo utcáin a kocsik, eltűntek a visszahangok, s ha maradt is egynéhány, visszafogottak és lágyak voltak, akárcsak Daniel izlandi pulóverei, vagy amilyen diszkrét hír maradt Daniel barátjának eltűnése az ismerősök körében. „Biztos nincs baj” – mondták, és ha ezt egy pohár bor mellett együtt is kimondták, akkor ez a közös „tudás” ugyanabba a csöndbe és megnyugvásba burkolta a Greg eltűnése miatti nyugtalanságot, amilyen burokba vonta Oslót a három napja tartó szakadatlan havazás.
„Nincs baja” – mondták.
„Greg elboldogul minden helyzetben.”
„Greg nem az a fajta, akit baj ér.”
„Tudjátok, milyen! Majd előkerül.”
„Greg? Szerintem a bolondját járatja velünk.”
„Azért annyira nem hülye, rossz vicc lenne. Szerintem egyszerűen csak már megint talált valamit, és ott kutat, ahol nincs térerő.”
Mondták, és új kört rendeltek, mintha minden rendben volna, de bárhogy igyekeztek is havazást generálni mondatokból, hiába igyekeztek elfedni a nyugtalanító tényt, hogy Gregről több mint két hete nem jön semmi hír, miután bort töltöttek, ismét beállt a kínos csönd. Nem nézett senki Danielre, és ez épp azt jelentette, hogy szíve szerint mindenki őrá szegezné a tekintetét, s azt várná, mit mond erről Daniel? – végtére is ő Greg legjobb barátja, ő ismeri a legjobban, és ha ez valami tréfa, akkor ő is benne van.
– Előkerül. Biztos előkerül. Ahogy eddig is mindig előkerült – mondta végül Daniel, hogy megnyugtasson mindenkit.
– Akkor igyunk Gregre! – rikkantotta valaki, mintha ugyan Greg máris megkerült volna.
– Greg előkerülésére! – emelte a poharát másvalaki.
Daniel csak félszegen mosolygott: „Gregre”.
  
Ő volt akkor a többiek számára az a megnyugtató csönd, az a tiszta és ellenállhatatlan béke, ami a térdig érő porhóban lakozik. Az a meghittség, ami Daniel hangjából és puha pulóvereiből is sugárzik.
Otthon is volt Daniel a havazásban; sehol semmiben nem volt jobban otthon. Magabiztosan mozgott bárhol, északon vagy délen, bármilyen messzire utazott is, nem feszengett új és merőben idegen helyeken, de nem volt a világnak olyan pontja, ahol annyi nyugalom és derű itatta át, mint havazásban.
Havazásban bárhol a világon.
Az osztrák Alpokban, az kicsiny Santa Caterina Valfurna utcáin, ahogy órákig sétálgat, vagy elmélázik a Torrente Frigidolfo kis hídjain, és nézi, hogyan nyeli el a patak a havazást, mintha a hó a patakmeder vizében egy láthatatlan dimenzióba lépne át. Ugyanezt érezte Szentpétervárott is, ha az Ermitázstól végisétált a Sándor-kerten át egészen a Néva partjáig: havazásban; vagy ha a Stockholmból induló hajó épp csak befutott a Néva torkolatába, és komótosan tolta előre hatalmas testét a sűrű hófellegben, ő pedig a taton várt a kiszállásra; ugyanezt érezte a Pireneusokban, Skóciában, New Yorkban, bárhol a világon, s nem kellett hozzá semmi más, csak havazás. Ahol hó volt, ott pillanatok alatt érte el az otthonosság és magabiztosság azon fokát, amiből semmi ki nem billentheti.
 
Ennek ellenére néha ellátogatott délre is, de a francia Riviérán vagy Korfun néha maga sem tudta, miről mit gondoljon, és erről talán a nagy hőség, az állandó zaj, ha más nem, akkor a forróságban ájultan zizegő kabócák zaja tehetett; havazás idején viszont olyan kérdésekben is tisztán látott, melyek addig fel sem merültek benne. Főként, ha vezetnie sem kellett, hajó vitte, ahogy Szentpétervárra, vagy vonat, mint ezúttal Bergenbe, az eltűnt Greg gleccserháza felé.
 
Miután december 21-én barátjaival megebédelt Oslo központjában, a Rosenkrantzgata 7. alatt álló Hereford Steakhouse-ban, még egyszer megeresztett egy hiábavaló hívást Gregnek, aztán felhívott még pár családtagot, Greg húgát például, hogy megtudja, kapott-e hírt bárki Greg Olsen felől. Miután ezek a hívások sem vezetettek eredményre, Daniel úgy döntött: északra megy 24-én, méghozzá vonattal. Biztonságosabb és kényelmesebb is, gondolta, de valójában csak szerette volna odaadni magát maradéktalanul a havazásnak.
Talán még soha életében nem hozott látványos, nagy döntéseket, most sem érezte úgy, hogy rendkívüli döntést hozott volna, bár ezúttal érezhette volna akár úgy is, végtére is eltűnt Greg Olsen, egy jóbarát. Ha nem is a legjobb. Mondhatnánk annak is, ám Daniel sosem nevezte volna Greg Olsent a legjobb barátnak, nem mintha Greg nem szolgált volna rá, vagy mert Daniel bármi kifogásolnivalót talált volna Greg jellemében, csak épp Daniel nem gondolkodott legekben. A legjobb borra sem mondta, hogy a legjobb; de még azt sem, hogy életében a legjobb volna. Az óvatosságot és megfontoltságot többre tartotta mindennél, így kerülte a túlzásokat; legalábbis az olyan állításokat és minősítéseket, melyek később érvényüket veszthetik. Mert hisz meddig igaz egy borról, hogy a legjobb? Míg nem iszunk egy jobbat. S meddig volna igaz, hogy Greg Olsen a legjobb barát? Míg nem csalódik benne …vagy ha meghal. Bárhogy is, Greg Olsen még tavasszal, március végén felment északra, ám karácsony előtt két héttel megszakadt vele a kapcsolat, s azóta senki semmit nem tudott róla. Bármi történhetett, Gregtől nem állt távol, hogy felszívódjon egy időre, így Greg ismerőseinek java megmaradt a bizonytalankodás állapotában, egyedül Daniel döntött úgy, hogy ha december 21-ig sem jön hír róla, utánaered, és a karácsonyt Greg keresésével tölti. Már ha Greget valóban keresni kell. Daniel ugyanis azt sem tartotta kizártnak, hogy banális ok miatt nem jelentkezik; nincs áram például, így Greg már estére megkerül, ott találja majd a gleccserházban, s aztán nem lesz más dolga, mint barangolni a környéken, esténként pedig borozgatni, meghallgatni Greg legújabb vikingekről szőtt teóriáit, kiselőadásokat hallgatni azokról a titokzatos tárgyakról, amit a gleccserjégből kibányászott, néha kitérőt tenni a beszélgetésben, szót ejteni a nőkről is, felidézni pár szép emléket, nagyokat aludni a kandalló előtt, jókat főzni, mindezt egészen január 11-ig.
 
Szemben Greg Olson más ismerőseivel, Daniel könnyen dönthetett így, hisz egyedül élt; ha nem Greget keresi, a karácsonyt egyedül töltötte volna, bár Daniel számára ez koránt sem jelentett akkora gondot, mint amekkorát a többség számára egy „magányos” karácsony jelentene. Főként nem havazásban. Daniel nemcsak akkor volt józan és derűs, ha társaságban forgolódott, amikor tanított, utazott, sétálgatott a parton vagy épp a Hereford Steakhouse-ban vacsorázott; épp ilyen volt akkor is, ha egyedül volt; magányában is megadta a módját mindennek, és ez elégedettséggel töltötte el. Eszébe jutott persze, hogy lehetne mindez másként is; azt sem titkolta – se önmaga, se mások előtt –, hogy lehetne mindez jobb, sokkal jobb is, ám ez nem szült benne sértettséget vagy keserűséget. Szent meggyőződése volt, hogy amikor majd egyszer kettesben ünnepli a karácsonyt valakivel, azért lesz úgy, mert annak úgy kell lennie; méghozzá akkor és csakis akkor kell úgy lennie. Ebből következően, ha úgy alakul, amint ebben az évben is, hogy karácsonyra még egy vacsorameghívás sem esett be, Daniel úgy gondolta: ez a dolgok speciális, ez évi rendje, ami fölött kár is volna sokat töprengeni.
Ráadásul, abban a pillanatban, amint felült a Bergenbe tartó vonatra, szívességet tett Greg jó pár további ismerősének is, akik nyugodt lelkiismerettel maradhattak otthon, és Daniellel szemben, együtt karácsonyozhattak a családdal, szerelmükkel, gyerekeikkel, hisz arra gondolhattak: „Mindeközben Daniel elment Greg után.” A következő körben sokan már azt gondolták: „Megtettük tehát, még az ünnepek alatt is, amit egy ilyen helyzet megkíván.” Így: többes számban. Úgy tekintettek Danielre, mint aki őket képviseli most ebben a helyzetben. Mint aki önzetlenül tehermentesíti őket; aki lehetővé teszi, hogy ne mérgezze rossz mellékíz az ünnepi falatokat.
Daniel azonban semmi effélét nem gondolt, egyszerűen csak Greg után eredt. „Így legalább hasznosan telik az idő – gondolta, – történik valami, s nem ülök otthon egyedül.”
Talán akkor is útnak indul valamerre, ha Greggel minden a legnagyobb rendben, mert azért – bármennyire is helyénvalónak hitte, hogy akadnak az életben „magányos” karácsonyok – csak maradt benne egy csipetnyi hiányérzet.                        
 
Nem először folyt bele mások életébe, még ha csak időlegesen is, ezúttal viszont úgy érezte, hogy ez az út, ez a helyzet kicsit más, mint minden korábbi „helyzet”. Nem fogalmazhatunk másként, mert Daniel nemigen beszélt válságokról, zűrről, bajról; nem mintha bármikor is homokba dugta volna a fejét, nem mintha ne látta volna át egy-egy helyzet kockázatait. Nagyon is átlátta minden esetben, de úgy gondolta: nem abban van a megoldás kulcsa, hogy miként minősítünk, és mondunk például „katasztrofálisnak” egy eseményt. A megoldás kulcsát az alapok felismerése jelenti, ez pedig egyszerűsítést, tisztánlátást igényel, s ebben az egyszerűsítésben Daniel következetesen jutott el odáig, hogy a mások számára igazán necces szituációkban csak annyit mondjon:
„Ez is egy helyzet.”
Ami alatt azt értette: „Valami, amit meg kell oldani.”       
Ezúttal viszont megkísértette a gondolat, hogy minősítsen mégis, s csak azért türtőztette magát továbbra is, nehogy a következő lépésben önmagát is felminősítse, s heroikus tettnek érezze, hogy váratlanul a vonaton ül, s olyasvalami felé tart, amiről alapvetően semmi fogalma nem lehet. A konkrét „Greg Olsen-helyzetről” inkább általánosabb kérdések felé kalandozott. Arra gondolt: „Ahhoz mérten, hogy nem először nyúlok mások után, s láttam már első ránézésre titokzatosnak tűnő helyzetet, még mindig nem értem: miért bukkannak fel bizonyos emberek az életemben? Miért mennek el mások? És megint mások miért válnak a mindennapok részévé, ahogyan Greg? Hol kapcsolódott össze a mi életünk úgy, hogy nekem egyáltalán eszembe jusson utánamenni? Hisz ugyanakkor más barátságok, melyeket tartósnak hittem, hamar véget érnek. Mi dönt arról, melyik barátságnak mi a sorsa? Egyébként is: az életben legalább háromféle barát van: aki előttünk jár, és akit követünk; aki életünk minden lépésénél velünk tart; és végül, akiért visszamegyünk bárhová, csakis azért, hogy aztán magunkkal vihessük arra az útra, amit mi tapostunk ki. Greg vajon melyik?
Jó kérdés.”
Daniel szerette a megválaszolhatatlan kérdéseket; épp annyira, amennyire szerette a legvadabb esetre is azt mondani: „Ez is csak egy helyzet.” Hiába, legyen valaki csak kissé szomjas, a másik meg álljon a szomjhalál szélén, a megoldás ugyanaz: vizet kell adni mindkét esetben.
 
JACK DANIEL JACK DANIEL’ST KÉR (2.)
 
Kivette a belsőzsebből a pénztárcát, és csak a kabátját hagyta hátra a kusettben. Alig lézengett pár utas a vonaton, Daniel kedvére válogathatott a büfékocsi ülőhelyei között, végül a pulthoz közeli ablaknál választott helyet; elhalászott egy könyvet is, de csak kirakta az asztalra, s inkább a tájat nézte; a hócsipkés sziklafalakat; az alacsonyan járó hófelhőkben hol eltűnő, hol előbukkanó hegycsúcsokat; a vasútat kísérő kis folyót, ahogy hol előbukdácsol a kövek közül, hol meg eltűnik a jég alatt. Egy idősebb úr a kocsi végében újságot olvasott, egy diáklány a mobilján szörfözött, s időnként magasabbra tartotta a telefont, ha gyengült a térerő.
 
A pult mögött harminc körüli szőke nő a palackokat rendezgette, mintha ugyan nagy volna a forgalom. Daniel türelmesen várt, mint mindig; akkor is, ha épp sietett. Úgy gondolta, ennél komfortosabb időtöltést nem is választhatott volna az ünnepekre; nincs semmi dolga, semmivel sem kell sietni, az itallal sem. Végül a nő szeme megakadt Danielen, elrakta az utolsó palackokat, és megkerülve a pultot, kiment hozzá.
– Üdvözlöm! Mit hozhatok?
Daniel szokásával ellentétben ezúttal bizonytalankodott; egyrészt nem tudta, mi kapható, másrészt tovább erősödött benne az érzés, hogy ez az út, bár megtévesztően hasonlít a korábbi utazásokhoz, s úgy tűnhet, épp csak kirándulni indul, elütni az időt egy magányos karácsonyon, mégis úgy sejtette, bármikor átfordulhat egy nehezen felejthető kalandba.
Persze – gondolta –, ilyen is volt már, és néha valóban meglepetések érik az embert, máskor viszont egyáltalán nem, de azokat az utakat törli az emlékezet; nem készül objektív statisztika arról, hányszor voltak helyesek a megérzések, és hányszor voltak tévesek. Bárhogy van is, néha jól esik arra gondolni, történik majd valami unikális; főként karácsony táján, amint örömmel gondolunk arra, hogy olyasmit kapunk a fa alá, amire álmunkban se gondoltunk volna, vagy épp azt kapjuk, amire nagyon is sokszor gondoltunk már; s milyen különös, hogy bármit kapunk is, a „nem várt” vagy a „rég vágyott” is a meglepetés örömével tölt el minket.
 
Daniel felnézett a rendkívül szép és derűs nőre: „Ő is olyan, akár egy ajándék, ahogy itt áll vonzó mosollyal a szája szegletében. Emlékszem rá majd egy év múlva? Talán sosem látom viszont. Rendelek nála valamit, és elfelejtem, bármilyen vonzó is, hisz ez sem először esik meg; bizonyára néztem már így más büféknél más nőkre is.”
– Ajánlana esetleg valamit?
A nő látványosan hátralépett egyet, alaposan megnézte Danielt, egy pillanatra a könyvön is megakadt a szeme.
– Bort esetleg? Valami jó minőségű vöröset?
„Eszes nő, – gondolta Daniel – vagy csak én vagyok könnyen kiismerhető.”
– Igaza van, boros vagyok, de most karácsony van. Mást innék ma.
A nő elmosolyodott, egy pillanatra lesütötte a szemét, majd azt kérdezte:
– Mit iszik legritkábban?
– Nehéz kérdés. Röviditalt talán. Azt csak kivételes esetben.
– Hát akkor választhatna most egy rövidet.
Daniel megfordult, hogy jól lássa a pult italait, s megakadt a szeme a Jack Daniel’s-en.
– Ha valamit igazán ritkán iszok, az a Jack Daniel’s.
– Akkor legyen az?
– Nem is tudom. Nem kommersz az egy kicsit?
– Attól függ – válaszolta a nő, de már annyira komolyan, mintha a választás a számára sem volna érdektelen. – Azt hiszem, el kell döntenie, mit tart ünnepibbnek: ha jó minőséget iszik, vagy olyat, amit ünnepen kívül nem inna meg. Mitől legyen ünnepi? Ritka jó legyen vagy ritkaság az életében?
– Igaza van, és talán az is kérdés, mire emlékeznék jobban. Egy rendkívüli minőségre, vagy arra, hogy olyat ittam, amit alapesetben nem innék meg.
– Úgy látom, ebből Jack Daniel’s lesz. …Hozhatom?
Daniel még a könyvet babrálta.
– Egyszer álmodtam Jack Daniel’s-szel.
– Akkor méginkább jó választás volna, nem?
– Nem is tudom. Nem tartom fel?
– Nem. Látja, szinte üres a kocsi. Gondolkodjon csak nyugodtan.
– Igen, ráadásul felejthetetlen álom volt.
– Válassza a Jack Daniels’t, ha álomszerűnek szeretné ezt a karácsonyt.
– Nem vagyok álmodozó típus.
– Ó…. Igazán kár – felelte a nő, majd kis szünet után hozzátette: – Így viszont kétszeresen is emlékezetessé tehetné az utat. Olyat iszik, amit egyébként nem inna, és egy álomra is visszaemlékezik. Akár még álmodozhatna is kicsit a pohár mellett. Kivételesen.
– Meggyőzött. Legyen Jack Daniel’s.
A nő sarkon fordult, levett egy poharat, jeget tört bele és megtöltötte.
– Talán nem hisz az álmokban? – vetette oda mintegy mellesleg Danielnek.
Daniel ismét az ablakon túli hógörgetegeket mustrálta.
– Álmodozni nem szoktam, de az álmok egy része jelentős hatást gyakorolhat az életünkre.
– Hát ez kissé száraz életszemlélet.
– Mint a Jack Daniel’s – tette hozzá Daniel. – Talán száraz, de az álom, amire utaltam, cseppet sem száraz. Nagyon is kalandos, sőt abszurd. Mint minden álom.
– De nem édes, mint az élet – tette hozzá a nő.
– Nem, nem édes. Inkább abszurd.
– Mint az élet – tette hozzá ismét a nő.
– Gúnyolódik?
– Ó, dehogyis! Egy utassal? Hogy is gúnyolódnék?
 
Daniel csak azért nem nevetett, mert nyakra-főre az sem volt szokása.
– Sokat dolgozom italokkal, de még sosem álmodtam egyikkel sem. És valóban, megváltoztatta az életét egy álom?
– Magával nem fordult még elő ilyesmi?
– Nem – felelte a nő.
– Látja? Igazam van. Az álmoknak és álmodozásnak nem sok köze van a valósághoz.
– A kettő azért nem ugyanaz, és épp azt mondja, hogy egy álom hatással volt az életére, szóval kivételek akadnak. Tessék, a Jack Daniel’s.
– Köszönöm.
A nő igazított az abroszon és visszatért a pultba.
Daniel megszemlélte a whiskyt, majd beleivott.
– Tudja, mi a nevem?
– Nem, de úgy érzem, mindjárt megtudom.
– Jack Daniel.
– Komolyan?
– Komolyan. Pontosabban, ezen a néven ismer mindenki. A már említett álom miatt.
A nő ismét a pulton tett-vett, de néha kissé gyanakvó oldalpillantásokat vetett Danielre.
– Nahát! Milyen titokzatos! Mint egy álom, miközben nem hisz az álmokban.
– Meg sem kérdezi, mit álmodtam? – kérdezte Daniel.
– Megkérdezném, de göngyöleget adok le a következő állomáson.
– Értem. …Segíthetek? – kérdezte kisvártatva Daniel.
– Kedves, de ebben nem tud.
Daniel majdnem megkérdezte: „És valami másban?” – de inkább csöndben maradt. Így is sutának érezte magát, bár ebből sem csinált ügyet. Ám egy másik mondatot már nem tudott visszatartani.
– Minden utassal beszélget?
A nő kezében megállt a ceruza, de aztán épp oly könnyed hangnemben válaszolt, mint addig.
– Nem mindegyikkel.
„Ez világos – gondolta Daniel –, hisz hány utas fordulhat meg ezen a kocsin évente?”
– Gondolom, csak azokkal, akik beszédesebbek – fordult a pulthoz Daniel megint.
– Ahogy mondja, – helyeselt a nő –, de úgy érzem, szívesebben hallaná, hogy maga az első, akivel váltottam pár mondatot.
– Talán a Jack Daniel’s teszi, meg hogy karácsony van. Talán azért volna jó olyasmit hallani, ami kivételes.
– De hiszen maga nem is álmodozó típus, ha jól értettem.
– Nem. Valóban nem.
– Akkor miért csodálkozik, ha nem történik magával semmi álomszerű?
– Álomszerű volna, ha egyedül velem beszélne?
– Egyértelműen.
– Igaza lehet. Ellentmondana minden racionalitásnak.
– Na, ugye!
 
A vonat hirtelen lassított, porhó gomolygott a vagon alól, házak bukkantak fel a hegyoldalban, karámokban néhány zúzmarás ló. Daniel még kérdezett volna valamit, talán arról, miért zavarja annyira, ha valaki nem álmodozó, ám a nő papírokat vett magához, és kilépett a pultból.
– Ha megbocsát, most dolgoznom kell.
– Persze – felelte Daniel, de úgy érezte, muszáj fenntartani a feszültséget, ezért mielőtt a nő kilépett volna a büfékocsiból, megállította egy pillanatra:
– Csak egy percre még! Ezt a férfit nem látta mostanában? – és felmutatta a Gregről legutóbb lőtt fotót.
A nő először megnézte Greget, aztán jó alaposan Danielt.
– Miért? Maga nyomozó?
– Nem, dehogy.
– Nem láttam ezt a férfit.
– Értem. …És köszönöm. 
A nő mintha csóválta volna a fejét, majd elviharzott.
 
Daniel nyugalma megbillent egy pillanatra; mintha fájlalná, hogy a nő már nem fog beszélgetni vele. „Ez egyértelmű” – gondolta. Nem szokták lerázni, azért sem, mert okos, megnyerő férfi volt, tapintatos, és érdekes, de nem túl extravagáns, ezúttal mégis úgy érezte, hogy a nő lerázza majd. Talán túllőtt a célon, túl sokat beszélt, és kár volt bevetnie a végén még Greget is. Bevetni? – mégis milyen megfogalmazás ez? Ám Daniel abban a tíz percben bevallotta magának is, hogy végül kicsit trükközött, s ez nem volt helyes.
 
A büfékocsi végéből ajtócsapkodás hallatszott, ládákat vonszoltak le, aztán új ládákat pakoltak fel, végül csönd lett, s nem áramlott az ajtó felől több hideg. Daniel kortyolgatott, elnézte a nőt, ahogy a rámpán beszélget az állomásfőnökkel; ahogy gomolyog a lehelete; ahogy letoppantja cipőjéről a havat, élcelődik valakivel, felsegít egy utast, nyújtózik, megigazítja a haját, s végül visszalép a vonatra. A szerelvény két finom rándulás után kilőtt az állomásról, pillanatokon belül tűnt el az a pár ház, a zúzmarás lovakkal, farakásokkal, raktárépületekkel, s mintha soha meg sem álltak volna, ismét csak erdők, fenyők, szilafalak, patakok suhantak tova az ablak előtt.
A nő visszatért a pultba. Hosszú percekig ismét papírokat rendezgetett, kipakolta és sorba állította az új üvegeket. Daniel kissé lejjebb csúszott az ülésben, és elhatározta, hogy az utolsó korty után visszatér a kusettbe, és mivel még négy óra az út, alszik kicsit; az alvás majd helyreállítja a leheletnyit megbillenő nyugalmát is. Az utolsó korttyal forgatta a kezében a poharat, amikor a nő váratlanul leült vele szembe.
– Akkor elmondja, mit álmodott?
– Végzett a munkával?
– Igen. Már csak Bergenben lesz egy kis papírmunka, és mára vége.
Danielt annyira váratlanul érte a kérdés, hogy azt találta mondani:
– Valójában nem igazán érdekes.
– Tudom én, mi a baj. Nem szeret várakozni, ráadásul míg várakozott, elfogyott a whisky. Jól mondom?
– Lehet. Várakozni valóban nem szeretek, de most nem várakoztam.
– Dehogyis nem.
– Ugyan mire vártam volna?
– Tudja azt, de inkább hozok még whiskyt, rendben?
– Rendben. …Könnyítene a dolgokon, ha inna velem egyet.
– Nem volna szabad, de ma már semmi sem történhet. Üsse kő, iszok egy kis pohárral – mondta a nő, kibontotta és szétrázta a haját, ezzel is jelezve, hogy a maga részéről letudta a műszakot, és miután két pohárral tért vissza Daniel asztalához, kezet nyújtott:
– Vibeke.
– Jack.
– Tudom, Jack Daniel’s.
– Nem. Egyszerűen csak Jack Daniel.
– Egyészségünkre! – emelte poharát Vibeke. – Csupa fül vagyok.
Daniel koccintott, s megtörtént, ami ritkán történik meg vele: feszengeni kezdett. Főként attól, ahogy Vibeke hátradőlt, és a létező legnagyobb nyíltsággal nézett az arcába.
– Hát ez egy olyan történet, amit az ember több pohár ital után is csak nehezen mesél el.
– Most meséli először?
– Dehogy.
– És akkor is több pohár után volt?
– Most, hogy mondja, valóban.
– Baráti körben?
– Igen.
– Ott volt az a férfi is, akit mutatott?
– Greg? Igen, ott volt.
– Igyunk egy kortyot még, és fogjon bele. Tudja, mit? Mondja el elsőként, mitől annyira nehéz elmondani egy álmot?
– Jó ötlet. Ez remek – állapította meg Daniel, s miután kortyoltak még, megkönnyebbült. – Azért nehéz erről az álomról beszélni, mert legyen egy álom bármennyire valószínűtlen, amikor felébredünk, vége már, és úgy mesélhetünk róla, mintha csak láttunk volna egy bizarr filmet. Mert az álmok legtöbbször valószínűtlenek, igaz én csak nagyon ritkán álmodom.
– Ezek szerint nemcsak álmodozni nem szeret, hanem álmodni se.
– Azt nem állítottam, de tény, hogy ritkán álmodom. Az is lehet, hogy épp a szóban forgó álom miatt. Épp oda akartam kilyukadni, hogy ez olyan álom volt, ami nem tűnik egészen lezártnak.
– Mintha most is álmodna?
– Nem. Nem vagyok őrült.
– Azt látom. Lehetne kicsit őrültebb is. Szerintem. Ha ez megnyugtatja – mondta Vibeke, felpattant, átnyúlt a pult mögött, és magához vette az egész üveget. – Bocsánat! Csak azért, hogy ne kelljen a legrosszabb pillanatban ugrálni. 
– Szóval – folytatta Daniel –, az nem ritkaság, ha egy álom szürreális, de az már nyugtalanítóbb, ha a szürreális álom összekapcsolódik a realitással. Ebben az álomban olyan helyen voltam, egy nagy, fekete üregben, ami hasonlít a Mátrixhoz. Látta a filmet?
– Igen, láttam, de nem kedvelem.
– Mindegy is. Abban a térben csak én voltam, meg rengeteg kód egy tátongó fekete űr közepén, de még abban sem lehettem biztos, hogy én, aki álmodom, aki abban a térben vagyok, én vagyok-e igazán. Még pontosabban: tudtam, hogy nem én vagyok az, mert nem vagyok készen. Tényleg nehéz ezt elmagyarázni, de nincs az életemben még egy olyan dolog, ami ennyire abszurd volna. Ne gondolja, hogy kétségbeesésről vagy ilyesmiről beszélek, csak ilyenkor tudom a legkevésbé, hogy…
– Hogy kicsoda voltaképp?
– Fogalmazhatunk így is. Mert abban az álomban épp az én létezésemről döntöttek, méghozzá – ne nevessen ki, mert ez valóban abszurd – a Facebookon.
– A Facebookon?
– Igen, a Facebookon vagy a Twitteren. Ezt nem tudom pontosan. Tudja, mi voltam ott én? Egy félkész regényhős. De még csak nem is olyan, akit egy író talált ki. Az álom szerint egy regényíró közösen kezdett egy kisregény írásába az olvasóival, épp karácsony előtt pár nappal, ezért még ha időnként meg is feledkezem erről az álomról, a karácsony előtti napokban mindig eszembe jut. Ez volt életem legnyugtalanítóbb élménye.
– Szerencsés ember – vetette közbe Vibeke. – Bárcsak ilyesmi volna a legnagyobb gondom! De, ugye nem akarja azt mondani, hogy emiatt egyetlen karácsonya sem boldog?
– Nem, dehogy, hisz ez csak egy álom. Persze, tudom, mire gondol, nem is panaszkodom, csak mondom. Nehéz leírni azt az állapotot, ahol látom a szavazatok bináris kódjait, a hozzászólásokat, azokat is kódokban, és látom, ahogy én magam alakulok, azt is egyre növekvő öntudattal, hisz úgy növekszik az öntudatosságom is, ahogy jönnek a szavazatok, ahogy érkeznek a hozzászólások, és többek között eldöntik rólam, hogy leginkább majd bort iszom.
– És tényleg leginkább bort iszik.
– Valóban. Az volt a legfurcsább, hogy nem volt semmi, amiről ne ebben a sötét virtuális térben döntöttek volna. És bárki – érti? –, bárki befolyásolhatta, mivé alakuljak; döntöttek a stílusomról, s ruháimról, az étkezési szokásaimról is, de még arról is, hogy egyedülálló legyek. Amint a szavazatok és hozzászólások arányában növekedett az öntudatom, egyre jobban szorongtam az olyan kérdésektől is: miért akarnak engem magányosnak?
– És az író? Volt ott egy író is, azt mondta.
– Igen, de ő nem csinált semmit. Csak várt. Csak hagyta, hogy szavazzanak rólam.
– Ez nem olyan kicsit, mintha egy apa cserbenhagyná a gyermekét?
– Pontosan. Amolyan árulásféle volt. Vártam is talán, hogy lépjen közbe, de nem történt semmi.  Újabb és újabb szavazókat hívott abba a térbe, de tudja mi volt a legrosszabb? Hogy végül már a kisgatyámról is döntöttek, viszont nem adtak tisztes nevet. És én ott álltam, felöltöztetve, megitatva, megetetve, egyedülálló középkorú férfiként, tökéletesen tisztában a saját helyzetemmel, hiszen okosnak, intelligensnek szavaztak meg, de egy rohadt nevet nem tudtak adni nekem, az pedig olyan érzés volt, mintha nem volna semmim. Mintha meztelenül, kifordítva állnék a egy tömeg előtt; végül már csak egy névért fohászkodtam.
– Nem adtak nevet? Miért nem?
– Adtak, de szinte mindenki más nevet akart, így aztán egyetlen név sem emelkedett ki a mezőnyből. A legtöbb szavazatot egy tréfa kapta, és ez rosszul esett.
– Ez volt a Jack Daniel?
– Igen, erre szavaztak sokan.
– Lehetett volna Jim Bean is.
– Akár.
– Vagy Johnny Walker, esetleg Captain Morgen.
– És volt még egy javaslat, amire sokan szavaztak. Arra a verzióra, hogy senki se tudja a valódi nevemet. Az egyik szavazó azt javasolta, hogy a főhős – mármint én – egyszer meséljen el egy történetet a barátainak, és attól fogva, a történet miatt hívja mindenki valamiféle becenéven, olyannyira, hogy az eredeti neve merüljön is feledésbe. Ennél nagyobb bizonytalanságba nem is lökhettek volna.
– És végül eldőlt, mi legyen ez a becenév?
– Nem. Az nem. Az álom végén egyszer csak nem jött több szavazat, nem jött több hozzászólás, és az író sem jött. Még a nevére is emlékszem, az is annyira valószínűtlen. Centauri, így hívták, az ő fejéből pattant ki, hogy közösségi szavazással hozzanak létre engem.
– Létezik ilyen író egyáltalán?
– Rákerestem, persze, és van.
– Csakugyan?
– Igen, de azelőtt sosem hallottam róla. Ahogy engem megalkottak álmomban, úgy én megálmodtam ezt az írót. Ha érthető, mit mondok.
– Ugyan, talán olvasott róla valamit, látta valahol a nevét, és ez beépült a tudatalattijába, onnan meg beépült az álmába. Ez gyakori.
– Elvileg igaza lehet, de én érzem, hogy nem hallottam róla korábban. Nem is valószínű. Először azt hittem, valami amerikai, de tudja, hol él? Magyarországon. Én soha egyetlen magyar írót nem ismertem. Bécsben jártam többször is, de szinte semmit sem tudok Magyarországról.
– Az is lehet, hogy a csillag, az Alfa Centauri miatt álmodta ezt. Arról rengeteg hír van a portálokon. Talán csak véletlen az egybeesés, hogy van épp egy ilyen nevű író is. Nem jutott eszébe, hogy elolvassa vagy megkeresse?
– Angolul alig találtam róla valamit. Megkeresni pedig nem igazán akarnám.
– Miért nem? …Ugye nem attól tart, hogy valóban volt ilyen szavazás?
Daniel erre csak annyit válaszolt:
– Nézze, én alapvetően egy racionális ember vagyok.
– Aha! Ennek ellenére megfordult a fejében, hogy az álom igaz lehet. Erről van szó?
Daniel válasz helyett inkább ivott.
– Értem. És aztán mi történt? Hogy ért véget az álom?
– Sokáig voltam abban az állapotban, félkészen, míg végül nagy nehezen felébredtem.
 
Vibeke az asztalt bámulta, aztán a poharat, végül felhajtotta a whiskyt, rálehelt az ablakra, egy kört rajzolt a párába, és amikor az eltűnt, azt mondta:
– Abszurd, nem mondom, de azért annyire nem vészes. Álmodtam én már rosszabbat is.
– Igaza van, akadnak rosszabb álmok, de ennek nem lett vége azzal, hogy felébredtem. Olyan erős maradt aznap a befejezetlenség érzése, hogy este, amikor összejöttem a barátaimmal, sokan látták rajtam, hogy nyomaszt valami. Rákérdeztek, unszoltak, mondjam el, mitől vagyok a szokottnál csöndesebb, én meg végül az egészet töviről hegyire elmeséltem. Gondoltam, jó téma, jó vicc, talán használ is, ha röhögünk rajta egyet. Azt is elmeséltem, hogy a legnépszerűbb név, amit álmomban adtak, a Jack Daniel volt. Utóbb rájöttem, túl könnyű ezzel viccelődni. Már aznap este elsütötték a poént, hogy Jack Daniel’s-t rendeljenek nekem. Ha csak egy másodpercet tépelődtem, igyak-e még egy pohárral, rögtön megjegyezte valakit: „Mire vársz? Szavazásra?”. Másnap persze akadt olyan, aki megkérdezte: „Jobban vagy már, Jack?” Eleinte jól vettem a lapot, de miután már szinten senki sem hívott a tisztes nevemen, és teljesen eljackdanielesedtem, leesett: hisz épp erre szavaztak álmomban is! Elvesztem a rendes nevem egy sztori miatt. Azért ez most is morbid. Tudja, hogy Greg, akiről azt a képet mutattam, hogyan nevez?
– Jack Daniel.
– Pontosan. Nyilván ez az egész csak az agy buta játéka, és nem szabad komolyan venni, nem is veszem komolyan, nem problémázok, de néha azért eszembe jut a leghétköznapibb pillanatokban is. Mondjuk reggel öltözködöm, és eszembe jut: épp ilyen stílust szavaztak meg nekem. Vagy ha bort kérek egy étteremben. De ami egy kicsit tényleg diabolikus: ilyenkor is higgadt és racionális maradok, nem tulajdonítok a dolognak jelentőséget, és akkor eszembe villan, de hisz azért maradok kiegyensúlyozott és éber még ilyen valószínűtlen gondolatok közepette is, mert annak idején ezt szavazták meg nekem. Ezt, hogy ilyen legyek. Ez egy paradoxon. Tudja, mi a paradoxon?
 
Vibeke úgy látta, hogy ez a férfi, aki valóban a nyugalom ősforrásának tűnik, mintha épp most, amikor kiejti ezt a szót: „paradoxon”, alaptermészetével ellentétben nagyon is zaklatott volna.
Hezitált Vibeke: töltsön még vagy ragadja meg Daniel kezét?  
– Jó. Látom, hogy ez felzaklatja kicsit – mondta végül Vibeke –, de erre csak két dolgot mondhatok! – és egészen közel hajolt Danielhez: Igyunk még egyet, de ne Jack Daniel’s-t! Ha meg valóban egy álomban szavazták meg, hogy ilyen legyen, annyit mondhatok csak: egész jól sikerült.
 
ELSŐ NEKIFUTÁS (3.)
 
„Jó ötlet volt elkérni Vibeke telefonszámát” – gondolta Daniel, míg Söderlund Håkonra várt a Greg gleccserházához legközelebbi településen, Sverktrond egyetlen panziójában. Bár halvány bűntudata is volt amiatt, hogy Greg eltűnésére hivatkozva kérte el Vibeke telefonszámát, mondván: hátha felbukkan valamelyik járaton Greg. Vibeke azonban átlátott a szitán és megjegyezte:
– Akkor talán nekem kellene elkérnem a maga számát!
Erre Daniel annyit mondott:
– Én is megadhatom.
Miután valóban bediktálta a számot, hozzátette:
– És ha lehet, azzal a vonattal mennék vissza, amin Ön dolgozik. Tudja, melyik járaton lesz januárt 12. körül?
– Azt még nem.
– Látja, akkor az a legjobb, ha felhívhatom. Már ha megengedi.
Vibeke viccesnek találta Danielt, de még tépelődött.
– Megnyugtatom, nem akarom felszedni – mondta gyorsan Daniel.
– Kár – válaszolta Vibeke kurtán, és megadta a számát.
Daniel valóban nem akarta felszedni Vibekét, mégis jó érzésekkel töltötte el, hogy nem fogja elfelejteni, nem egy lesz a sok nő közül, akitől italt vagy kávét kért.
 
A kávézóban Danielen kívül két húsz év körüli srác sutyorgott a sarokban, és ez már tömegnek számított Sverktrondban. Szokatlannak is, amennyiben a két fiú rendkívül szakadt volt, piros tornacipőjüket hanyagul felrakták az asztal mellé dobott rég nem mosott zsákokra, a hajuk ezer színben pompázott, az idősebbnek rosszul sikerült tarajban állt, a másik viszont szinte tök kopasz volt, csak a feje tetején maradt egy hosszú tincs. Hozzájuk fogható punkok átutazóban se igen fordultak meg Sverktrondban, főként nem télvíz idején. Daniel meg nem állhatta, hogy időnként rájuk ne pillantson, ne igyekezzen kivenni valamit a beszélgetésükből, de azok annyira halkan sutyorogtak, hogy a síri csönd ellenére sem érthette egyetlen szavukat sem.  Időnként a telefonjára nézett, jött-e esetleg üzenet Söderlund Håkontól. Üzenet nem jött, de végül begördült Greg idős barátja, ahogy Greg nevezte: az ősviking Söderlund, és felesége, két kocsival. Ylva egy pickuppal, Söderlund pedig azzal a Volvóval, amit rendszeresen kölcsönzött Greg és néha Daniel számára is. Daniel csodálkozott, hogy a Volvó Söderlundnál van és nem vette bérbe Greg.
Daniel kisétált a kávézó elé, még egy pillantást vetett a két fiúra, akik ekkor minden lépését olyan odaadóan figyelték, Mintha nekik pedig Daniel lenne roppant gyanús. Söderlund jó szokása szerint szélesre tárt karral fogadta Danielt, lapogatta, nézegette, mintha csak a fia volna. Miután Daniel kibontakozott Söderlund szeretetrohamából, feltette a legégetőbb kérdést.
– Van hír Gregről?
– Nincs, de ne aggódj! Előkerül – válaszolta Söderlund.
– Nem vitte le a Volvót sem?
– Csak motorosszánt kért.
– Ezek szerint szabad a kocsi. Elvinném január 12-ig.
– Rendben, fiam, vidd csak – mondta Söderlund, és megint lapogatni kezdte volna Danielt azzal a kedélyességgel, ami Daniel számára mindig sok volt, amit azonban Greg oly nagyon szeretett.
– Jól vagy, kicsim? – kérdezte Ylva anyáskodva kicsit messzebbről.
– Köszönöm. Minden rendben. De már mennék is.
– Jól van, menj csak, nem tartóztatunk – mondta Söderlund, és biztos, ami biztos, még egyszer, utoljára, pajkosan, mellbe bokszolta Danielt, aki pillanatra megtántorodott.
– Jaj, te aranyember! Meg kell erősödnöd kicsit. Na majd a gleccser helyre tesz!
– Remélem, látunk még hosszabb időre is – jegyezte meg jóval halkabban Ylva.
– Úgy lesz – válaszolta Daniel, átvette a kulcsot és a papírokat Söderlundtól, kifizette a kávét, és sűrű vészvillogózás közepette kihajtott a lelkesen integető Ylva és Håkon pickupja mellől, hogy egyenesen a hegyek közé hajtson, a gleccser felé vezető számozatlan út felé.                     
 
Daniel a legkevésbé sem volt hajlamos többnek látni egy éjszakát annál, ami egy éjszaka valójában: a fény ideiglenes hiányának; mégis nyugtalanság lett úrrá rajta, amikor Greg tanyájától hét kilométerre útlezárás állta útját, kiszállt a Håkon Volvójából, és egy rendőrnél arról érdeklődött, miért van lezárva az út.
Az úttestet nem egyszerűen táblával vagy szalaggal zárták le; a hegyoldalból hatalmas, kettőbe vágott fenyőt döntöttek rá. Daniel az első pillanatban azt hitte, nincs is szó többről, mint egy kidőlt fenyőről, csakhogy a fenyő fölött szögesdrótot is áthúztak. A fenyőn és egy szem rendőrön kívül Daniel jó ideig semmi egyebet nem látott. Ő volt az egyetlen autós, a rendőr pedig az egyetlen, aki ott strázsált, kissé zavartan. Arra a kérdésre, mi történt, ellentmondásos válaszokat adott.
– Semmi különös.
– De akkor miért nem lehet tovább menni?
– Mert leszakadt a gleccser.
– A gleccser? – kérdezett vissza Daniel, mivel jól ismerte a gleccsert, hisz Greg épp a gleccser miatt épített ott egy kis hegyi házat. Daniel maga is nem egyszer járt rajta, s el nem tudta képzelni, hogyan és hová szakadhatna le, hisz nem volt alatta se szakadék, se mély völgy.
A rendőr néha körbevilágított hunyorgó zseblámpájával.
– Szóval, leszakadt a gleccser? – kérdezte Daniel ismét.
– Pontosabban földcsuszamlás volt.
Ha valami ingerelte a mindig nyugodt Danielt, az a nyilvánvaló mellébeszélés.
– Most akkor, mi történt? Leszakadt a gleccser vagy földcsuszamlás volt?
– Nem tudjuk – mondta erre a rendőr, cigarettát halászott elő, rágyújtott, és hozzátette még:
– Jobban teszi, ha visszafordul.
– Ha nem tud semmit, miért beszél nekem összevissza gleccserszakadásról meg földcsuszamlásról?
– Nézze – mondta erre közvetlenebb hangnemben a rendőr –, én tényleg nem tudok semmit. Én csak az utat őrzöm. Jobban teszi, ha visszafordul.
– Legalább annyit mondjon meg, mióta van lezárva?
– Pár órája.
– Csak pár órája? Az jó.
– Mi abban a jó? – kérdezte a rendőr.
– A barátomhoz mennék, és fontos lenne. Tudja, nincs vele kapcsolat egy ideje, és ha ez az egész, amiről nem tud semmit, csak pár órája történt, akkor nem lehet köze ahhoz, hogy a barátommal nem tudjuk felvenni a kapcsolatot.
A rendőr dünnyögött valamit, ismét forgolódni kezdett, és ezzel a neurotikus forgolódásával kezdte kihozni a sodrából Danielt.
– Megtenné, hogy figyel rám egy pillanatra?
– Hogyne, de nem tudok segíteni. Forduljon vissza!
– Rendben, de mikor lehet majd itt átmenni?
– Azt sem tudom. Honnan tudnám?
– És kinél lehetne érdeklődni? – kérdezni Daniel, ám a rendőr válasz helyett egy pillanatra a hegyoldal felé nézett.
Daniel már hozzászokott a félhomályhoz; bizonytalanul bár, de a fák között mégiscsak felsejlett egy terepjáró árnyéka, s egy pillanatra felvillant egy apró láng is, amikor az utastérben rágyújtott valaki. Daniel megkérdezte volna, kik azok ott, de újabb kocsi érkezett az úton. Megkerülte Daniel Volvóját, és a fenyőig hajtott.
– Álljon félre! – utasította a rendőr Danielt, aki elhátrált a motorháztetőig.
A fák közül kihajtott a terepjáró, a rendőr láncot akasztott az elejére, mire az elhúzta a kettőbe vágott fenyőtörzs egyik felét, a frissen érkezett mikrobusz áthajtott a torlaszon, s egy perc múlva el is tűnt a kanyarban.
Mivel a mikrobusz civil járműnek tűnt, Daniel odament a rendőrhöz.
– Mások átmehetnek?
– A régészek igen.
– A barátom is régész! – kiáltott fel Daniel.
– A maga barátja aligha „olyan” régész – felelte a rendőr, és leakasztotta a terepjáróról a láncot, a vadráccsal felszerelt terepjáró pedig idegtépő csikorgások közepette a helyére tolta a fenyőtörzset.
– Gyalog csak bemehetek!
– Sajnálom, egyelőre gyalog sem.
Daniel azt mérlegelte, hogy megfenyegeti a rendőrt a tisztes tájékoztatás elmulasztása miatt, egyébként pedig megszületett benne a döntés, hogy jobb híján tényleg visszafordul, de csak azért, hogy kerülő úton próbálkozzon; épp nagylevegőt vett, épp felvette azt a magabiztos, ugyanakkor természetes testtartást, amivel olyan helyzetekben lép fel, ahol a hidegvér megőrzése kiváltképp fontos, de mielőtt bármit szólhatott volna, mély moraj rázta meg az utat, a hegyet, a völgyet; a fákról hó omlott, jégdarabok csilingeltek és kopogtak a Volvo tetején, s mielőtt bármit átgondolhattak volna, mindketten, Daniel és a rendőr is a földre vetették magukat; úgy adódott, hogy egymáshoz annyira közel, hogy az arcuk szinte összeért.
Mikor a moraj abbamaradt, s nem hullott már az út fölé hajló ágakról több hó, Daniel ránézett a riadt rendőrre:
– Mi a fene volt ez?
Mire a rendőr csak annyit válaszolt:
– Higgye el, tényleg jobb, ha visszafordul.
Daniel feltápászkodott, leverte magáról a havat.
– Mégis hova menjek ilyen későn?
– Ne nézzen már hülyének – mondta a rendőr. – Menjen szépen vissza oda, ahol a kocsit kölcsönözte.
– Kihez?
– Hát az öreg Söderlundhoz. Ott megalhat, ehet, biztonságban lesz.
Daniel tanácstalanul álldogált egy percig, méricskélte a rendőrt, látta-e már valaha a környéken.
– Jó, visszafordulok, de először kérem a nevét.
– Azt meg minek?
– A biztonság kedvéért.
– Ha ez boldoggá teszi – válaszolta a rendőr, elővette az igazolványt, odamutatta Danielnek, Daniel pedig beírta a telefonba a nevet.
– Most már semmi akadálya, hogy visszaforduljon, ugye?
Daniel visszaült a kocsiba, de ahelyett, hogy elhajtott volna, csak megfordult, és lehúzódott az út szélére. Arra volt kíváncsi, hogy a morajlás és földindulás ismétlődik-e. Tudta, hogy a rendőr ezt nem nézi majd jó szemmel, és előbb-utóbb odajön hozzá, de ez legalább tíz percig nem történt meg. A visszapillantóban látta, ahogy a rendőr továbbra is forgolódik a zseblámpájával, időközben visszafordítottak egy újabb autót, de nem történt semmi.
Végül mégiscsak Danielhez battyogott a rendőr és bekocogtatott az ablakon.
– Kérem, hajtson tovább.
– Jogom van itt álldogálni.
– Ismerős errefelé? – kérdezte a rendőr.
– Nem először járok itt.
– Akkor tudhatná, hogy felettünk sziklafal van, és ha megint történik valami, még összetörheti magát meg a kocsit.
Daniel ettől az eshetőségtől elbizonytalanodott. Semmi kedve sem volt új kocsit venni Söderlundnak, s a rendőrnek igaza volt: azon a szakaszon valóban sziklafal magasodott az út fölé. Daniel beindította a Volvót, felhúzta az ablakot és köszönés nélkül elhajtott.
 
– Hohó, barátocskám! – kiabálta Söderlund nagy kedélyesen, meglátva Danielt három órával később a panzió ajtajában. – Ennyire hiányoztunk?
– Lezárták a gleccser felé vezető utat.
– Hallottuk, de ne aggódj, holnap minden rendeződik.
Danielnek rögtön szemet szúrt a két ágról szakadt srác a sarokban, akik pont úgy üldögéltek ott, mint három órával korábban.
– Kik ezek? – súgta oda Daniel Söderlundnak.
– Szállóvendégek.
– Hogyan kerülnek ide?
– Nem firtattam. …Itt alszol?
– Egyelőre nem tehetek mást.
– Nem számítottunk rád, a szokásos szobát kiadtuk a srácoknak, de ha gondolod, átrakom őket egy másikba.
– Nem szükséges – mondta Daniel.
– Dehogyis nem, fiam. Ezt csak bízd rám – mondta Söderlund, és odament a két fiúhoz, sutyorgott velük valamit, azok néha felpillantottak Danielre, majd rezzenéstelen arccal felkeltek az asztaltól, és felmentek a lépcsőn, hogy kisvártatva rettentő nagy málhákkal átcihelődjenek a panzió déli oldalára. – Minek ennyi holmi két ilyen suttyónak? – kérdezte Daniel.
– Mióta érdekel téged ennyire, kinek mennyi a holmija?
– Igazad van. Megyek, letusolok, és alszom egy nagyot. Rám fér, és remélem, holnap megnyitják az utat.
– Bizonyára megnyitják, aztán kirepülhetsz innen, mint a madár. Jobban is teszed, mert itt mozgalmas karácsony lesz.
Daniel megkérdezte volna még, mire gondol Söderlund pontosan, de csengett a telefon, Söderlund pedig felvette; így aztán Daniel inkább kiballagott a kocsihoz, kivette a holmikat, és elfoglalta a szobáját. Zuhanyzás után felbontotta az Oslóból hozott bort, eszébe jutott Vibeke, szívesebben ivott volna vele Jack Daniel’s-t, megnyitotta a telefonszámát is: erősen kísértette a gondolat, hogy ráírjon, de csak Greg húgának dobott egy sms-t. Később azon tépelődött, merre induljon el másnap, ha az út mégis zárva marad.
 
Ha Daniel aludt, semmi sem zavarta. Ennek ellenére hajnalok hajnalán zajokra riadt fel. A földszintről ajtócsapódásokat hallott, felismerte Ylka szívélyes hangját, aztán Håkon szobája felől trappolt valaki, nyilván Håkon, zuhogott a lépcső, a panzió előtt pedig hosszan járt egy kocsi. Daniel tisztán hallotta a viharossá váló időjárás ellenére is, hogyan püfögnek a kocsi ajtajai, s a feltámadó szél, a vadul sziszegő fenyők ellenére is jól kivehette, amint egy nő hol angolul, hol norvégül, erős akcentussal szitkozódik. Daniel a mobilra nézett: hajnali négy múlt pár perccel. Felkelt az ágyból és kinézett az ablakon. Csupa hó, csupa jég kocsi állt a panzió bejáratához közel – mintha megállás nélkül hajtott volna Nordkapptól odáig, szakadatlan hó- és jégviharban; csomagtartója nyitva, sűrű hófelhő kavargott körülötte, ha a szél megcsavarodott a panzió előtt. Ylka beszélt aztán, később Håkon hangját vette ki tisztán: „Rögtön!”, majd egy nő bukkant fel a kocsinál, kötött sapkája alól kibuggyant hosszú szőke haja, és a hóval és széllel harcolva újabb táskákat vett elő; később Håkon is felbukkant a kocsinál, hogy segítsen, s legalább annyi holmit hurcolt a panzióba, mint amennyivel a két furcsa fiú érkezett. Végül a nő lecsapta a csomagtartót, bepattant a kocsiba, és nagy gázzal átvitte az út túloldalára, leparkolt a patakparton, majd a sapkáját fogva, futva szaladt vissza a bejárathoz. Tisztán hallatszott, ahogy nagyokat dobbant odalent, ahogy a havat veri le a csizmájáról, aztán Ylka szapora léptei kopogtak a konyha felől, nem sokkal később pedig tea és kétszersült illata szállt végig a panzió folyósóin; olyan ínycsiklandozó illat, hogy Daniel kis híján a ruhái után nyúlt, hogy csatlakozzon a szokatlan órában tartott reggelihez – reggelizzen odalent ezen a viharos hajnalon bárki.           
 
FOLYT. KÖV.
 

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!


 

previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
Slider


Slider


Slider


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*

    11 Comments:

    1. Lívia dr. Zilahi

      Daniel egy kicsit élettel telibb lett, bevallom, az első verziónál unalmasnak láttam(olyan figura volt mint amilyenről egy másik írásodban képet kaptunk- a biztonságra törekvő , nem kockáztató olykor passzív színtelen életű ember, aki elfilozofálgat arról mit lehetne, de nem teszi meg), drukkoltam, hogy Vibeke életet leheljen belé:-)))Rettentően kíváncsi vagyok vajon mi az igazi indítéka, hogy Greg után ment, csupán a konvenciók, mert barát és az mégsem járja, hogy csak úgy vár, vagy valóban mély szeretet köti hozzá és aggódik érte.

    2. Papp Anikó

      Vibekével történt álomfejtés közben Krúdy Gyula Álmoskönyve jutott eszembe, szinte már csak ez hiányzott. 🙂 Jó volt újra olvasni egyben a történetet, szórakoztató, izgi.

    3. Lívia dr. Zilahi

      Nagyon izgalmas, mennyi új helyzet ami fantáziákat szül! Vibeke is ott landolt? Úgy emlékszem Anna haja nem szőke.

    4. Sziasztok! (Skandináviában tegeződünk, kivételt a király(ok) képeznek.)

      Érdeklődve várom a kisregény kibontakozását. Az írás helyszíne ragadott meg. Svédországban élek, Norvégiát tetőtől talpig bejártam.

      A hóról annyit, hogy Skandináviában kétféléről beszélünk: a lappföldi félméteresről, és a nagyvárosok forgalmát megbénító tíz centis “lapp penészről”,

      🙂

      Ja, még valami: Ylva 4:3-ra vezet Ylka ellen. Nem tehetek róla, az apróságokon (is) megakad a szemem.

      Üdvözlettel

      Skandi

      • Lívia dr. Zilahi

        Kedves Skandi- honnan látszik, hogy Ylva vezet Ilka ellen? Nekem nagyon tetszik az Ylva név, ez amúgy tényleg egy jó kis név a norvégoknál?

      • Szabó Edit

        Lehet, hogy csak elütés, és Cen nem vette észre.
        Ha meg nem az, akkor legfeljebb megszavazzuk, hogy melyik legyen. 😉 🙂

    5. Kedves Lívia!

      Az írás elején Yl_v_a (méghozzá négyszer), a végén pedig Yl_k_a (háromszor) szerepel.

      🙂

      Az Ylva svéd-norvég név (eredeti jelentése: farkas szuka), férfi változata az Ulf (farkas). Svédországban 7 ezren Norvégiában hétszázan viselik az Ylva nevet.

      Az Ylva nekem is tetszik: rövid és egzotikus. A legnépszerűbb norvég nevek (főleg az újszülöttek körében) a Nora és az Emma.

      Üdvözlettel

      Skandi

      • Lívia dr. Zilahi

        nahh ezt nem tudtam- továbbra is klassza név, bármit is jelent. Köszönöm:-)))

    6. Szabó Mihályné

      Gratulálok, Cen’! Megújulva még inkább szuper! Várom izgatottan a folytatást!!!

    7. Marsovszki Viktória

      Csődülnek a regényhősök, én meg alattomban figyelem, hogyan alkotsz, Cen’ 🙂

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük