• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2020.01.01. Egy regény illata

Egy regény illata

2020.01.01. Talán most pár napig több időtök lesz, ezért gondoltam, kerítsünk sort az egyik legnehezebben érthető, de talán legfontosabb szavazásra. Lement mindkét ünnep, s mielőtt beleállnánk hétfőtől az új év heteibe, meg kell határoznunk, milyen legyen kisregényünk atmoszférája.

Ez csak részint szól a kisregényről, vagy arról, ti milyennek szeretnétek a kisregényt. Mivel a szöveget végső soron nekem kell összeraknom, és nekem megvannak a jól bevált munkamódszereim, így az atmoszféra belövése nemcsak a regény hangulatát határozhatja meg, hanem az én munkámat is segíti.

A könnyebb érthetőség végett kénytelen vagyok elárulni egy műhelytitkot, bár az nem titok, hiszen interjúban is beszéltem róla, és a honlapon is szóba került párszor, hogy általában zenére dolgozom. Minden regényemnek van egy zenemappája is. Sok szerző csak síri csöndben tud dolgozni, én inkább zene mellett. Erről a zenéről kellene dönteni.

Mi dönti el, milyen lesz egy regény?

Logikus, ha valaki arra gondol: egy regény atmoszféráját a téma, a főszereplők, a cselekmény együttese határozza meg. Én viszont úgy tudok legkönnyebben és legpontosabban képet alkotni egy történetről, a szereplőkről is, a regény egészéről, ha van egy határozott összképem, egy benyomásom. Ez leginkább egyfajta hangulat, de jóval árnyaltabb kell legyen annál, hogy tudom: melankolikus vagy tragikus, sötét vagy világos atmoszféra jellemzi. Ezt az árnyaltságot – ameddig nincs kellő mennyiségű szöveg – csak két dolog képes létrehozni.

Egy zene vagy egy illat.

Mindkettőre jellemző, hogy egyetlen pillanat alatt összetett és tartós változást generál a pszichében. Illatról nem szavazhatunk, ott még nem tart a technológia, pedig talán az volna a legjobb.

Szerző és regény közötti kapcsolat legalább annyira bensőséges, mint bármely párkapcsolat.

Bár ebben az esetben sokan vagyunk szerzők, de mint a lánc végén álló „komponistának”, erre a kapcsolatra szükségem van, és meggyőződésem, hogy a regénynek is. Valóban úgy működik ez, mint a szerelem; köztem és a regény között – illat híján – a zene az a bizonyos „kémia”. Ha az megvan, minden megvan.

Most már eleget tudunk a sztoriról és a három kulcsfontosságú szereplőnkről, a helyszínekről, az évszakról, hidegről-melegről, ahhoz, hogy érezhessünk valamit. A szereplők máris közeliek, s olyan is van, akivel részemről a kémia is megvan (ez pillanatnyilag Greg), de kell, mert szükséges, a „nagy atmoszféra” is.

Zárójelben: eljött az az idő, amikor lassan kialakuló elfogultságaimat le kell küzdenem, és nem szabad hagynom, hogy eltérjek attól a képtől, amit ti rajzoltok meg. A kisregény szereplőivel lassan kialakul egy olyan kapcsolat, mely igen hasonló létező emberekkel fenntartott kapcsolatainkhoz. Nem emlékszem olyanra, hogy ne szerettem volna a szereplőimet, de ez általában nem szerelem első látásra; minél többet tudok meg valakiről, annál inkább megszeretem, akkor is, ha végtelenül esendő, gyarló vagy egyenesen gonosz. Azt hiszem – mivel virtuális lényekről beszélünk – , ilyenkor egy-egy karakterbe szeretek bele; még pontosabban: a lehetőségbe; abba a lehetőségbe, hogy létezhetne is akár; így a történetbe, egy-egy fordulatba is belehabarodhat az ember.

Ez a szerelem lehel életet aztán minden szereplőbe, legyen az férfi vagy nő, ember vagy állat, folyó, völgy, tenger vagy hegy.

Mindez távolról nézve talán csak spekuláció, talán csak metafora, de ezen múlik, hogy egy történet élővé válik-e vagy végérvényesen halott marad. Megfordítva azt is mondhatnám: a zene, az atmoszféra pedig olyan, mint egy addig ismeretlen ember váratlan érintése. Mintha egy pillanatra kiszabadulhatna az írás, az alkotás ezer és egy mesterségbeli fortélya közül bármely szereplő, és megérinthetne minket. Ha ez megtörténik, a szereplő és a történet él.

Azt képzeljétek el, amikor zenét választatok, milyen zenével érintene meg minket ez a történet, ha ez két irányú utca volna, a kisregény is keresné velünk a kapcsolatot, ő is szeretne megismerni minket, de csak így, zenén keresztül tudná felvenni velünk a kapcsolatot. Ha volna a történet túloldalán – lét és nemlét határán – valóban valaki.       

És egy valódi műhelytitok. A zene abban is segít, hogy bármikor akadály nélkül, könnyedén léphessek be a regény terébe, ugyanis, ha van egy zene, ami erősen kötődik a történethez, egy idő után pavlovi reflexként működik: ha meghallom, máris a történetben vagyok.

Arra kérlek hát titeket, kedves Szerzőtársak, segítsétek a kisregényt, valamennyi szereplőnket, Annát, Danielet, Greget, és engem is azzal, hogy javaslatokat tesztek zenére. Ne kedvenceket adjatok, hanem olyan zenéket, ami passzol a kisregényről alkotott képetekkel. Gondoljatok arra, hogy ez egy film, és megfelelő főcímzenét keresünk.

Jó volna, ha egymás zenéit is meghallgatnátok, s amelyiket szintén alkalmasnak találjátok, kedveljétek. Ha nem emelkedik ki egyik zene sem a mezőnyből, úgy én választok közülük, kissé önkényesen.

Kivételesen azt is megszavaztatom, hogy hozhatok-e én is javaslatokat 😊 ITT

Boldog új kisregényt!


Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!


 

previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
Slider


Slider


Slider


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*

    5 Comments:

    1. Szabó Edit

      Elárulod, hogy milyen volt a Jákob zenéje, és milyen a Jégvágóé?

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük