Volt nincs. Eltűnt a utah-i monolit – így marad az, ami volt

2020.11.30. Minap írtam a utah-i monolitról, s bővebben a filmről is, amely vélhetően az ismeretlen alkotót ihlette – mi sem jellemzőbb, hogy úgy fogalmazni: „ismeretlen alkotó”, ebben az esetben nem minden felhang nélkül való, hisz a monolit az én értelmezésemben nemcsak a filmnek állíthat emléket, de akár istenszobornak is felfogható. Erről bővebben ITT.

Már az előző posztban is elismeréssel adóztam az alkotó előtt, de most végleg megvett. Kilóra. Találgattuk, mi lesz a monolit sorsa. Előkerül-e valaha az alkotó? Én arra fogadtam nagy tétben, hogy sohasem. Viszont felettébb érdekelt, mi van a monolit belsejében, és akadt még vagy tucatnyi kérdésem. A műemlék vagy műalkotás erejét és furfangosságát épp ezek a kérdések mutatják szépen. Erre mi történik? Alig pár nappal később egyszerűen nyoma vész. Volt, nincs. Ennyi. Többé nem zarándokolhatnak oda lelkes kíváncsiskodók, és a magamfajta sem jelenhet meg a helyszínen egy csavarhúzóval, hogy szétbarmolja szegény monolitot.

Az a legszebb, ha csak egy kicsit is gondolkodom, tudhattam volna: ez lesz a következő lépés, hisz annyira, de annyira (szinte bántóan) logikus. Az legalább kiderült, hogy az alkotó él még, mert annak esélye megint csak szinte nulla, hogy más vitte volna el. Az illetékes nemzeti park megerősítette: nem ők távolították el, lévén a monolit magántulajdon. Akárkié is. Ez jó. Ennek azért megint van egy diszkrét bája. Nem hiszem, hogy valami rajongó-kíváncsiskodó fújta volna meg.

Ha én lettem volna az alkotó, én is eltüntetem. Megmondom, miért. Tudtam volna, hogy bizonyos kérdések felmerülnek majd. Tudtam volna, hogy előbb-utóbb valaki kiássa, megnézi a monolit alapjait; előbb-utóbb valamelyik állat (például én) nekiesik egy csavarhúzóval, szétszedi és akkor kiderül… Mi is? Hogy mi van benne? Hogy nincs benne semmi? Most már tudom (sejtem), hogy a monolit valójában üres volt. Ha nem az lett volna, akkor ott marad, alkotója pedig türelmesen várja, mikor fér hozzá a nagyközönség az újabb rejtvényhez.

Csakhogy – ahogy azt az első posztban is jeleztem – feltételezésem szerint bárki is az alkotó, pontosan értette a 2001 Űrodüsszeia üzenetét, így azzal is tisztában volt, hogy semmi olyat nem helyezhet el benne, mely elég erős lehetne a filmhez mérten; az űrhöz, a kozmoszhoz vagy istenhez mérten. A monolit „mindössze” egy erős jelzés arról, hogy akár kaphatnánk is egyszer egy egyértelmű, erős jelet. Miről? Hogy van élet a Földön kívül is. Hogy isten létezik. Hogy isten nem létezik. Hogy figyelnek minket. Hogy irányítanak minket. Hogy levették rólunk a kezüket, bárkik is törődtek eddig velünk. Létről és nemlétről, mindegy is; itt a bizonyosság a lényeg; az a bizonyosság, ami oly fájóan hiányzik az emberi nemnek; ami oly fájóan hiányzik minden nap az emberi nem minden egyedének; kivéve, ha már nem érez és nem gondolkodik.

Efféle bizonyosságot azonban nem kaphatunk. Soha senki nem kapott, mi sem fogunk. Se az űr, se az isten nem mutatkozhat meg előttünk kigombolt inggel, egyértelműen és szabadon. Ahogy a Bibliában is lángoló csipkebokor képében jelenik meg az isten, úgy a monolit se vállalkozhat isten vagy az űr megjelenítésére, mert ahhoz az alkotónak kellene istenné lenni; a monolit még csak lángoló csipkebokor sem lehet, csupán utalás a lángoló csipkebokorra.

Nagyjából ez a maximum, amit e kérdésben ki lehet hozni ebből, és a mi Anonymusunk szépen kimaxolta ezt a lehetőséget. Minden, ami ezután történt volna, már csak elvett volna az üzenetből, ezt fogta fel, méghozzá rettentően gyorsan, és lépett. Imponál nekem ez a fazon vagy nő – egyik vagy másik, egyik sem vagy mindkettő, nekem édes mindegy – az biztos: eszes és érző lény.

Valaki azt írta a Facebook-oldalamon, hogy talán másutt bukkan fel a monolit valamikor a jövőben. Nagyon jó tipp! Ha igen, akkor sok év múlva, és valahol egészen másutt, és épp így fog eltűnni. Továbbra is azt gondolom, hogy amíg él az alkotó, nem derül fény a személyére. Talán a halála előtti időkben közvetlenül, ha akkor megkísérti a gondolat, esetleg; főként, ha valamiféle kultusz épülne a monolit köré. Ám egy ilyen kultusznak vajmi kevés az esélye; a világ rohadtul nem ebbe az irányba tart; nem a kozmosz bemérése foglalkoztatja, épp ellenkezőleg: egyre kisebb és kisebb körökbe záródik be világszerte minden szellem és szellemtelenség, s az idő haladtával exponenciálisan csökken bármiféle megértés esélye; végül már nemcsak a kozmosz megértésének és „érzésének” esélye foszlik semmivé, de még egy koszfolthoz való viszonyunk is megkérdőjeleződik; a teljes eszmei és szellemi káosz felé fekete meteorként zuhanó Homo sapiensnek semmi esélye kultusz teremtésre; olyan kultusznak már képtelen hódolni, mely nem önmagáról szól; ebből a szempontból rövid időre, egy hétre, kettőre a monolit levegőt fújt ebbe a fullasztó térbe. Nem ez volt a legfontosabb hír az utóbbi hetekben. Nem vitás. De friss levegőre is szükség volt. És mekkora szükségünk volna rá holnap is!

De nem csak levegő, friss lég, friss gondolat volt a monolitban. Egy hosszútávfutó magányossága is. Sok-sok türelem. Hisz kirakta valaki és várt. Egy évet, és kettőt, és hármat. Csöndben. Minden este abban a tudatban feküdt: ott áll a monolit, s még mindig nem járt arra senki! Ez önmagában is csodálatos. Van még olyan szeglete Amerikának, ahol egy ilyen feltűnő tárgyra nem találnak rá hosszú évek alatt sem. Hát nem jó erre gondolni? Van olyan szeglet a utah-i sziklák között, amit nem zajong-piszkol-tapicskol össze senki-semmi. Van még olyan szeglet, ahová nyugodtan lerakhatsz egy táskát, egy monolitot vagy egy száz dollárost, a kutya sem talál rá. Visszamehetsz érte évek múlva is.

Milyen csönd lehet ott? Hogyan fütyülhet ott a szél éjjel? Milyen perzselő lehet a hőség kánikula idején? Hű, de baromi sötét lehet ott az éj! És de baromi sok csillag ragyoghatott éjről éjre a monolit fölött! De megnéztem volna teliholdnál, hogyan világlik a monolit ezüstös hasábja a vörös sziklafalak között!

Mindaz, ami ott a monolitot ölelte, mennyivel inkább örökkévaló, mint az, aki odaállította? A monolit kapcsolat az örökkévalósággal is, és ha egy halandó monolitot állíthat, mintegy a maga örömére, mintegy modellezve a kozmosz, a világmindenség meghittségét és magányát, kiességét és tarka fantasztikumát, akkor ez az ego, legyen elenyészően apró, akkor is, egy pillanatra megérinthette a világmindenséget. Nem is egy pillanatra. Minden reggel, amikor végigszaladt a hírportálokon, és azt látta: még mindig nem járt arra senki!

Így aztán eltüntetni a monolitot olyan is, mintha egy istent menekítenének előlünk. Az a paradoxon is előáll, hogy amennyiben a monolit valamiként a kozmoszra reflektál – és ugyan azon a helyen mi másra reflektálna? –, akkor a monolit eltüntetése a kozmosz kimentése is az ember szűk tudatából; a kozmosz tiszta és egyértelmű káoszának tisztántartása: ne mászhassuk össze, ne repkedhessük be, ne szerelhessük szét atomokra; maradhasson olyannak, amilyen mindig is volt: érthetetlen titok a számunkra. Zárt terület. Rezervátum, ahová olyan kéretlen dúvad, mint az ember, nem léphet be. Maradjon ő csak a saját kis kertjében, s ott tapodjon a kis virgácsaival a kis ágyásai között, de a Tejút dzsungelétől, attól az Édentől, melyet nem állatok, nem növények, hanem szuperfényes csillagok laknak, attól az Elíziumtól az emberállat maradjon távol a következő hárommilliárd évben is.

Szóval, az alkotó hosszútávfutó; türelmes, más léptékben gondolkodó ember; ugyanakkor nem lassú, sőt, amikor helyzet van, villámgyors. Nem tudom, mikor döntött a monolit eltüntetéséről, de úgy sejtem, csak a napokban: és nem hezitált, megoldotta, semmi perc alatt.

Ha ismerném, megölelném. Jó játék volt! S hogy a kérdéseinkre sosem kapunk választ? Azért külön köszönet – mert ha szétszedjük, megvizsgáljuk kívül és belül, végül már nem is monolit a monolit, csak egy szétszerelt, alkatrészeire bontott fémhasáb, semmi több. Így viszont marad, ami volt: titokzatos, magányos, intelligens tárgy a semmi közepén. Pont olyan, mint amilyenek mi vagyunk.

Kérlek, ne oszd ezt meg másokkal! Maradjon a mi titkunk.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*


    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider

    Slider

    Slider

                  

    15 Comments:

    1. Elgondolkodtató eseménysor, ismét elgondolkodtató észrevételek. Nagyon találó ez, hogy “levegőt fújt ebbe a fullasztó térbe”. Ahelyett, hogy az alkotó került volna meg, végül a monolit is eltűnt – legalábbis egy időre..valahol humoros is. Meg spirituális. Mint a filmben. Hol eltűnik, hol felbukkan. Igen, érdekes, hogy ahogy megtalálták, szinte rögtön eltüntette az alkotó. Biztos már az elején tudta, hogy ezt fogja tenni. Megszüntetve megőrizni..

      • Nem azért, de kicsit társra találtam ebben a figurában; ahogy mondod: egyszer felbukkan, egyszer eltűnik; ahogy azt pár napja a filmbéli monolitról írtam; mint az isten; attól függ, honnan nézzük; attól függ, honnan vetül rá fény; vagy tükröz valamit (fényt) vagy nem; és akkor nem megyek bele abba, hogy amikor nem látszik, akkor is tükröz valamit, csak épp a semmit, a sötétséget. Ezt nevezem valaminek. Ezen lehet pár napot rágódni. És az eszköz annyira egyszerű; a metafora is; és mégis, ha jól beleássuk magunkat, a fejünk szétpattan a sok paradoxontól; s rájövünk, hogy egy hasáb viselkedésében egész világmodell van elrejtve; márpedig épp az a gondunk, hogy képtelenek vagyunk mihez kezdeni az egész világgal; mindig csak részletekkel bíbelődünk, s a nagy egész megfejtetlen, idegen és jéghideg, így aztán ellenséges marad a számunkra; ha meg a világ ellenséges velünk – “gondoljuk” öntudatlanul – ellenségesnek kell lennünk nekünk is, de mivel legyünk ellenségesek? A kozmosszal, ami épp ma is magasról tett ránk? Hát akkor jobb híján ellenségesek, agresszívak vagyunk egymással. Mint a kis helyre zárt állatok. Senki sem tehet róla a jelenlévők közül, hogy oda vannak bezárva, mégis egymásnak támadnak, mintha ugyan ez bármit is javítana a helyzetükön. Így valahogy – és persze tovább is van még… Ez ebben a szép. Megszerettem ezt az ember, bárki legyen is. Okos. Ügyes. Türelmes. Jó haver lenne – akár egy Marsig tartó utazáson is.

    2. Ibolya Nagy

      Pontosan arra gondoltam én is, hogy él még az “alkotó”, aki öt évet várt a felfedezésre.
      Miért kellett ennyit várni, csak öt évenként van vadjuh számlálás Utah-ban?☺️☺️☺️

    3. Megnézte esetleg valaki azóta a filmet?

    4. Kálmán Péterné

      A legjobb, amit tehetett ez a “más léptékben gondolkodóember”. “Megszüntetve megőrizni” a rejtélyt, ahogyan Gerda zárta rövidre.
      Meggyőződésem Cen’ hogy jó páros lennétek ezzel a valakivel, volna miről polemizálnotok. Nem tartom valószínűnek de alán egyszer a kiléte is kiderül, legalább inkonitóban. 🙂

      • Meglátjuk – újabb érdekességeket találtam, amiről nem írt a sajtó, de lehet, összeszedem a dolgokat, mert ez most nagyon érdekes; elképzelhető, hogy nem először bukkant fel a monolit; amikor azt találgatjuk, vajon felbukkan-e még valahol, nem tudjuk, hogy már korábban is felbukkant; de még ellenőriznem kell a forrásaimat 🙂

    5. Ibolya Nagy

      “De jó lenne, ha újra feltűnne a monolit…” írod Cen’, az Urodusszeia záró jelenlétének eloszavakent, most újra megnéztem ezt a jelenetet, azzal a rendkívüli Zarathustra- részlettel, elképesztően hatásos, beleborzongtam.

    6. Hát meg eleve az az üzenet, hogy mindent Mi teremtünk!
      Még az elméleteket is… zseniális a fószer, az már szent.
      Nekem is vendégem lenne egy whiskeyre.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük