Mi tesz tartóssá egy kapcsolatot? – Barátság és szerelem

barátság szerelem gif

Mi tesz tartóssá egy kapcsolatot? – Barátság és szerelem

Ezer dolgot hallottunk már, de erről még nem olvastam.

2020.08.22. Ez az egyik legfontosabb kérdés mindannyiunk számára, legyen szó szerelemről, házasságról, barátságról vagy akár szülő-gyerek kapcsolatról. Irdatlan irodalma van a kérdéskörnek, ráadásul mivel mindenki érintett, így vagy úgy, de egy kicsit mindenki „szakértője” is a témának. Számos tényező tehet szilárddá egy kapcsolatot, sok esetben még egyfajta konszenzus is észlelhető, ugyanakkor a hangsúlyok igen változók.

Csak a napokban döbbentem rá arra, hogy kereken 30 éves barátságomat azzal az emberrel, akit néha K27 fedőnéven említettem az utóbbi 13 évben, mi tartja fenn ilyen sokáig, akkor is, ha viszonylag hamar elköltözött a közelemből.

Hogyan lehet ugyanolyan intenzív és termékeny most, mint 30 évvel ezelőtt, találkozásunk első pillanatában?

K27-el kötött barátságom tanulsága elsősorban barátságokra nézvést lehet fontos, de talán épp az a gond, hogy a másik, a barátságnál is intenzívebb kapcsolattípus, a szerelem esetében ritkábban vagy gyengébben van jelen. Először azonban nézzük a barátság felől a dolgot. Látszólag messziről indulok, de ígérem, rövid leszek.

Pár napja igyekeztem számokkal is igazolni, mennyire fontos, hogy sok tényanyag álljon az elme rendelkezésére. A cikk summája röviden annyi:

A kreatív gondolkodás alapja is az úgynevezett asszociációs háló, amely nem tud másból felépülni, csak az elmében elraktározott-rögzített tudáselemekből, melyek lehetnek emlékek, álmok, de döntő hányadban konkrét információk, olyanok is, mint az, hogy a π = 3.14.

Kombinatorikai számításokkal mutattam meg, hogy nagyszámú információ jelenléte mellett, voltaképp permanens forradalom zajlik az elmében, mivel minden új információ a lehetőségek számának robbanásszerű növekedését eredményezi. Természetesen a sok elem önmagában nem vezet el idáig, az oktatás egyik adóssága talán épp az, hogy az információk hálózatba rendezésére kevés energiát fordít, de ha megtörténik, onnantól kezdve az elme lehetőségei gyakorlatilag a végtelenhez közelítenek.

BŐVEBBEN ERRŐL AZ ALÁBBI CIKKBEN:

Miért nem igaz, hogy felesleges a lexikális tudás? (1.)

Egy barátság vagy egy szerelem kezdőpontját nyilván csak kivételes esetben találjuk efféle intellektuális térben, annál nagyobb a jelentősége a fennmaradásában.

Tegyük is most egy kicsit zárójelbe a kezdőpillanatot, amikor két ember között „működésbe kezd a kémia”, nézzük a kapcsolatot a „végéről”.

Miként lehetséges, hogy barátságunk harmincadik évében még mindig ugyanazzal az intenzitással beszélgetünk „a világ dolgairól”? Az egyik válasz annyira evidens, hogy nem is értem, miért nem jutott ez eszünkbe korábban. Talán mert elsősorban nem magunkkal foglalkoztunk sosem, hanem a világgal. Egyetlen kamasz és ifjú ember sem ússza meg azt a kínos feladatot, hogy valamiként képet alkosson az őt körülvevő világról, és arról a szerepről, amit ő személy szerint ebben a világban betölthet. Erősen változó, ki meddig jut el ebben a folyamatban, a legkevésbé sem minősítően mondom:

a populáció jelentős – talán nagyobbik – része viszonylag korán nyugvópontra jut, és egy kevésbé árnyalt, annál inkább megnyugtató világ- és önkép mellett vet horgonyt.

Mi viszont, ha tetszik megrekedtünk a „kezdőpontnál”, nálunk ugyanis még mindig tart a „világ összerakása”, a folytonos revízió, az adatgyűjtés, a kombinálás és pozicionálás. Egyikünk sem helyezkedett el kényelmesen egy-egy buborékban. Ennek köszönhetően asszociációs bázisunk is folytonos terjeszkedésben van, külön-külön is.

Zárójelben: mivel az elme belső hálózatának fejlődése során egyszercsak átlépi azt a határt, ahol minden újdonság robbanást jelent, ez egyfajta függőség is. Minden új konstelláció „aranylövés”, élmény és kaland. Nem véletlenül ismerik oly sokan az információéhséget. Erre az aranylövésre azok is vágynak, akik viszonylag kevés elemből építették fel a saját hálózatukat. De egyáltalán nem mindegy, hogy mekkora a merítés. Ez megér egy külön misét is, most csak annyit, hogy a többség hamar sok területet kizár a látómezőjéből. Egyfelől jogos ez, hisz a világ olyan gazdagsággal bombáz minket, ami sokszor inkább nyomasztó, semmint felszabadító. Másfelől a legnagyobb kapacitással rendelkező elme sem képes minden információ befogadására vagy tárolására.

A legzseniálisabb elme is törekszik arra, hogy megtalálja azokat a részterületeket, ahol még kézben tudja tartani a saját folyamatait.

A barátság – amennyiben két, viszonylag fejlett hálózattal rendelkező ember között szövődik – egérút is. K27-el való barátságom ügyében, nemcsak az szorult magyarázatra, hogy mi okból tart ilyen hosszú ideig, hanem az is, miként kapcsolódhat össze két ennyire különböző ember? Minden ismerősömet és spanomat, haveromat és cimbimet összevetve, nincs senki, aki annyira különbözne tőlem, mint épp K27. Most már úgy látom, épp ez az egyik ragasztóanyag kettőnk között.

Közös nevező nélkül természetesen elszigetelődnénk egymástól. Első találkozásunk pár percig tartott volna, és ma már nem is emlékeznénk egymásra.

Közhellyel élve csak annyit mondanék: kiegészítjük egymást. Valójában ez jóval többet jelent, forradalmi változást minden esetben, amikor módunkban áll átbeszélgetni egy éjszakát. Kénytelen vagyok a szerénytelenség bűnébe esni akkor, amikor magamat abba a kategóriába sorolom, ahol az asszociációs bázis már robbanások sorozatát generálja. K27 is ilyen. Ahogy korábban említettem: egy fejlett asszociációs bázis gyakorlatilag végtelen, az emberi élet viszont siralmasan rövid ahhoz, hogy minden lehetőségét kimerítse. Mégiscsak végesek vagyunk valahol, az elme teljesítőképességét illetően is. Például azért, mert bár lehetőségeink száma végtelenhez közelít, a lehetőségek kiaknázása, rendszerekbe szervezése energia- és időigényes munka. Bár a lehetőségek számát képesek vagyunk exponenciálisan növelni, annak feldolgozása jobbára lineáris marad.

De mi történik, ha egy barátságban megvan az a „kémia”, az a közös nevező – nevezzük ahogy tetszik –, mely lehetővé teszi, hogy két elme és két hálózat összekapcsolódjon?

Ebben az esetben a másik elméje kicsit a miénk is.

Amikor beszélgetünk, elemzünk, latolgatunk, szétszedünk és összerakunk, amikor együtt igyekszünk megérteni problémákat, két bázis dolgozik összehangoltan egyszerre! Ráadásul összekapcsolódnak a lehetőségeink is, melyek egyenként is felmérhetetlenek voltak már. Ez pokoli (vagy mennyei) szabadságot szül. Ketten együtt jóval szabadabbak vagyunk, mint egyenként.

barátság ábra

Vérlázító leegyszerűsítéssel élve így nézünk ki mi ketten. Ami ebben a legjobb, hogy amit például K27 az igen alapos történelmi ismeretei alapján összerakott, beszivárog hozzám, és használhatóvá lesz; fordítva pedig pl. amit én az ökológia területén összeraktam, nála történelmi kontextusba kerül. Így olyan kicsit, mintha a történelmi ismereteim épp oly alaposak volnának, mint az ökológiai-bázisom, és így tovább.

A világ tényleges birtoklása lehetetlen. A világ lehetőségeinek birtoklása már nem az. Hogy ne legyen nagyon lila, másként azt mondhatnám:

nem lehet enyém a Hold, de annak felismerése, hogy nem lehet az enyém, és annak felismerése, hogy miért nem, e két felismerés abszolút az enyém lehet. És ez többet ér, mintha a nevemre írathatnám a Holdat.

Két ember közös felismeréseit így aztán – még ha csak áttételesen is – nyugodtan tekinthetjük birtoknak. Elsöprő erejű felismerés meglátni egy beszélgetésben, hogy barátságunk akkora birtok tulajdonosává tesz, amit sosem járhatunk be egészen. Ha egyszer a Hold mégis a birtokomba jutna, igyekezném azt megőrizni; ugyanígy azt a birtokot is, amit ketten hoztunk létre. Miért mondana le az ember erről akár 30 év után is? Hisz három évtizednyi beszélgetés, nem egyszer vita után sem jártuk be a töredékét sem.

K27-el egy ilyen információs birtok, egy hálózat birtokosai vagyunk. Ebből a szempontból kapcsolatunk – a megszokotthoz képest mindenképp – intellektuális.

De a mi barátságunkat sem lehet pusztán ezzel leírni, amint más barátságokat sem lehet egy-egy működési elv szerint magyarázni.

A bizalom, a szeretet, az empátia, lelkirokonság, támogatás, megértés, és megannyi tulajdonság övezi, keretezi, élteti a barátságokat. Azt viszont egyértelműen látni, hogy ahol kicsi az intellektuális közös metszet, vagy ahol nincsenek jelentős hálózatok és birtokok, ott hamarabb sérül a barátság. Megkockáztatom: a szerelem is.

Épp a szerelem az, ahol utoljára hivatkoznánk közös intellektusra, holott az is közhely, hogy egymástól távoli intellektus vagy ízlés, egy idő után szétrobbanthat egy kapcsolatot.

Fotó: Centauri

Amikor a szerelem kezdeti izzása alábbhagy, megnövekszik minden egyéb fontossága. Ha addig nem számított a pénz, számítani fog. Ha addig nem számítottak rossz szokások, számítani fog. Ha addig nem számított, hogy nincs igazán közös érdeklődés, váratlanul zavaró lesz.

Ízlés, szokások, rögzülések, hibák, bűnök, mulasztások váratlanul mind szétfeszíteni igyekeznek a kapcsolatot.

Két dolog biztosan segíthet ellenállni ennek a feszítésnek. Az egyik a szeretet. Ha az valódi volt, akkor inkább változtatni, csiszolni, dolgozni igyekszik, semmint felrúgni mindent. A másik – amiről viszont sosem esik szó – az intellektus. Nemcsak abban segít, hogy meghatározzuk, mit kell ténylegesen tenni egy kapcsolat felbomlása ellen, hanem önmagában is erős ragasztóanyag. Amennyire az intellektus a hátsószobába szorul a „lángoló szerelem” idején, épp annyira lesz előtérben, válik fontossá a „nagy lobogás” után. Az intellektus megbocsátó, kitartó, és nem veszi zokon, hogy míg a szerelem idején száműzöttnek bizonyult, addig épp őt veszik elő válság idején.

Az intellektus olyan belső barát, aki nem sértődik meg akkor sem, ha csak a bajban hívjuk fel.

A szeretetté nemesedő szerelem is elég lehet ahhoz, hogy két radikálisan eltérő intellektusú ember fenntarthassa kapcsolatát, akár együttélését is. Én is ismerek ilyet. Az esetek jelentős részében azonban ez sem elég. A szeretet nem képes minden esetben kitölteni azt az űrt, amit a másik intellektusához való kapcsolat hiánya támaszt. Arról nem beszélve, hogy hányszor borít épp az, akinek ebből a szempontból kevesebbje van.

Nem az egyedüli út, de sok esetben az erős intellektuális kapcsolódás lehet záloga egy szerelmi kapcsolat tartósságának. Már csak azért is, mert egy jól működő kapcsolat kölcsönösségen, egyfajta adok-kapokon alapul, és ha nem kapcsolódás jön létre, hanem szellemi alá-fölérendeltség, az információcsere is egyirányú lesz, ami kétszeresen is rossz.

Aki ad, gyakran érzi kiszipolyozottnak magát, míg a másik fél gyakran kényelmetlennek érzi a másik intellektuális fölényét.

Hogy hová fut ki két ember története intellektuális különbségek esetén, azt talán a szeretet minősége határozza meg. Ha az elég erős, ha az valódi és őszinte, akkor képes az intellektuális egyenlőtlenség csökkentésére is. Az erősebb fél – szeretettől vezérelve igyekszik finoman közölni önmagát, míg a gyengébb fél épp a szeretet elsőbbségére hivatkozva, akár könnyedén ismerheti el az intellektuális hátrányt, és igyekezhet (akár a másik segítségével) azt csökkenteni. Mindez azonban valószínűleg csak akkor működhet,

ha az előnyben lévő fél megértő, a hátrányban lévő fél pedig belátó.


Ha két ember intellektuálisan egyenrangú vagy azzá lesz – amint barátságok esetén oly sokszor – létrejön a „nagy közös birtok”. Hamar belátják a felek, szeretők vagy szerelmesek is akár, hogy bár életüket leválaszthatják egymásról,

feloszthatják vagyonukat, eloszthatnak paplant, párnát, minden garnitúrát, de a belső hálózataik összekapcsolása révén létrejött birtokot nem oszthatják fel;

az abban a pillanatban, amikor szétköltöznek, egyszerűen megszűnik. Vigasztalhatják magukat azzal, hogy az étkészlet fele náluk maradt, vigasztalhatják magukat azzal, hogy maradtak közös képek a nyaralásokról, de amit elveszthetnek teljesen, és mindketten, az egy megismételhetetlen és oszthatatlan birodalom.

Kérlek, oszd meg másokkal is! Köszönöm.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!   

Email cím*

Slider

Miért nem igaz, hogy felesleges a lexikális tudás? (1.)

A történelem legszebb barátságai (1.)

Oly távol vagytok tőlem – Nyári szép emlékek

Ismerd meg önmagad, ismerd meg a világot!

 

                  

3 Comments:

  1. Lívia dr. Zilahi

    Miért is jut eszembe Cyrano de Bergerac? Hatalmas orrát ellensúlyozta tehetsége- micsoda film volt:-))) A szépfiú esete a leányzóval- kellett Cyrano tehetsége, hogy meghódítsa szíve hölgyét. Intellektus nélkül nem működik jól egyetlen kapcsolat sem-legalábbis az írástudók között:-))) Egyszerűen nem lehet kitölteni a szintkülönbséget . Kedves Cen nagyszerű meglátásaid vannak. Az is lehet, mindenkinek van egy meghatározó barátsága az ifjúságától kezdődően- ami nem nem pörög ki az életéből, mint a szerelmei, hanem élethosszig tart.

    • Cyranoról jut eszembe Verebes (István), aki többször is elmondta interjúban, hogy ő voltaképp nem volt sármőr, viszont “bedumálta” magát a nők ágyába. Ez nem egészen ugyanaz, amiről itt szó van, de mégis: az intellektus sokat számít minden esetben. Amit én mondok: férfiaknál és nőknél egyaránt, s különösen sokat számít, hogy egy kapcsolatban – legyen az barátság vagy szerelem – milyen minőségű ez az intellektus, amint sokat számít az is, hogy partnerei vagyunk-e a másiknak intellektuálisan is.

  2. Kálmán Péterné

    Üdv Cen’!
    Nagyon alaposan és gondosan körbejártad a tartós kapcsolatok titkait. Nagyon tetszett és vsszatekintésre késztetett az írásod. Hetvenegydik évemben járok. Négy + 49 évig éltem tatós és igen tartalmas kapcsolatban. ( Szándékosan nem házasságot írok, mert ez a szó nekem = egy anyakönyvi kivonattal. A “kapcsolat”számomra a megfelelő szó,.) Már 3 éve egyedül élek, hasonló körülmények között – erősen természetközelben – mint te.
    Azon tűnődtem godolataid mentén, hogy az én hétköznapi szintemen megfogalmazva miért is volt a mi kapcsolatunk férjemmel ilyen tartós és tartalmas…mert bizony az volt.
    A “kapcsolat” az idők folyamán alakul, épül, fejlődik, változik, mígnem eljut egy olyan szintre, amit én már összetartozásnak hívnék. Amikor már félszavakból is érti egymást két ember. Amikor ugyanarról, ugyanakkor, ugyanazt gondolnak, netán ugyanazzal a szóval is fogalmazódik meg. Hogyan lehet idáig eljutni? Ahogy leírtad sok sok beszélgetéssel, azonos érdeklődési körrel, toleranciával, stb, hisz’ ezt te olyan szépen összefoglaltad. Mi tudtunk egymással beszélgetni! Bárhol, bármikor, bármiről. Történelemről, politikáról, tudományról, egy madárról, egy felhőről , egy falevélről egyaránt. Egy kapcsolatnak nem akkor szakad vége, ha az egyik kilép belőle, vagy éppen a szivárványon túlra távozik, hanem akkor, ha már nem tudunk egymással beszélgetni. Amikor már nincs mit mondani egymásnak. Mi tudtunk…az utolsó szívdobbanásig.
    Nézd el, ha túl személyes voltam. Szép napokat, hangulatos estéket! ( Face-n Krisztina Kálmánné)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük