Mégis, ez mire jó? – Panaszkultúra a sajtóban

Mégis, ez mire jó? – Panaszkultúra a sajtóban

2020.12.12. Nemrégiben indítottam új rovatot Szívlapát címmel, ahol tőlem kissé szokatlan módon mérgelődtem. Kérdés volt akkor még, hogy tovább viszem-e ezt a vonalat, de úgy tűnik, igen.

Vannak olyan rendszeresen visszatérő káros hülyeségek, melyek megérdemlik, hogy szívlapáttal tegyük helyre őket. Ilyen például a sajtóban a panaszkultúra eszement felerősítése. Napi szinten kapjuk az arcunkba az olyan címeket és leadeket, mint ez a mai.

De minek? Szívlapáttal tökéletesen egyértelművé tudnám tenni, miért nincs ez így. Lehetne sokkal rosszabb. Lehetne szmog is, mérgező levegő, gáztámadás, ufo-terror 😊 bármi. Magyarázzátok el nekem – talán én vagyok tök hülye? –, miért annyira f@sza naponta azzal nyitni az olvasóknál: minden szar, soha ennyire szar nem volt semmi.

Egyáltalán nem vagyok az úgynevezett pozitív szemlélet apostola és híve, hogyan is lehetnék, amikor sok szempontból szinte reménytelennek találom a Homo sapiens helyzetét, ugyanakkor az mégis képtelenség, hogy az egyén minden napjának minden órájában depresszióba süllyedve csak arra várjon, mikor kapja a következő panaszlöketet, legyen szó bármiről.

Miről van itt szó? Oké, tiszta sor, hogy a zemberek imádnak rinyálni; oké, hogy ez hungarikum is (gondoljunk csak a „nótára”: télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, sohasincs jó idő, mindig esik az eső”), de miért kell ezt megerősíteni? Arról van szó, hogy a sajtó alkalmazkodik egyfajta tömegigényhez? Hát akkor azt mondom: ehhez nem kellene.

De többről van szó. A sajtó nem mindig volt ilyen. Ez a vonal főként a nagy hírportálok indulásának hajnalán jött be napi szinten az online térbe.

Nem én vagyok az első, aki szóvá teszi ezt. Felfoghatatlan károkat okoztak ezzel, megerősítve egy rettenetes reflexet; megágyazva annak, hogy az állandó negativitás természetessé váljon; hogy lélegezni se tudjunk már panasz nélkül; ha a psziché tüdő, akkor panaszt szív be az online térből, és életuntságot liheg ki magából; arról nem is beszélve, hogy a sajtóval együtt lihegő tömeg mások elől szívja el a levegőt, mások levegőjét is mérgezi; azok elől, akik nem akarnak minden ködös napot potenciális időszaknak tekinteni az öngyilkosságra. A sajtó ilyenkor kifordítja a világot, azt mutatja természetesnek, hogy ha köd van, ebben a tapicskoló önsajnálatban kell elsüllyedni; valójában az ellenreakció a természetes: amikor gyertyát gyújtunk, előveszünk egy könyvet, főzünk egy jót, megnézünk egy klassz filmet – a sajtót meg elküldjük oda, ahová ködös időben való, vagyis az anyjába.

Nem érdekel, hányan elkötelezettek egyik vagy másik irányba ideológiailag, politikailag, így aztán mennyire elfogultak egyik vagy másik orgánummal; csak az érdekel, hogy ez hagyománnyá, normává tett rinya-újságírás rohadtul semmire sem jó. Praktikusan az érdekel, mit lehet kihozni egy helyzetből, nem az, hogy mások mitől érzik magukat coolnak, lazának, progresszívnak, megmondónak. Azt pont lesz@rom.

Ez a sajtóvonal épp annyira destruktív és idegesítő, mint egy ilyen megmondó ismerős; akinek mindig kevés a hab a sörön, akinek vagy drága a kenyér, vagy úgy ahogy van pocsék, nem hiába olcsó…

akinek mindig van egy súlyos érve, miért ne legyen jó a kávé, miért ne legyen jó az este, a holnapról nem is beszélve, uramisten, az milyen szar lesz már! Az a típus, aki – ha már nincs kedved beszélni vele – így szól: „Meg sem kérdezed, hogy vagyok?” Mire vonakodva megkérdezed: „Hogy vagy?” Válasz: „Jaj, ne is kérdezd!” Az fajta, aki előre megmondja, miért nem fog menni semmi. Úgy ahogy kellene, semmiképp.

Korábban is írtam már erről sajtóparódiát, olvassátok el, remélem, jót szórakoztok rajta. Nem kell rózsaszínre festeni semmit, nem erről van szó; de feketíteni se kell állandóan.

Balfake-ek a napsütésben – sajtóparódia

S végül egy rövid sztori. Valahol elmeséltem már.

Egy régi munkahelyemen épp azt magyaráztam egy kollégámnak, hogy sok munkahelyi probléma ebből a panaszkultúrából adódik, mire keresetlen természetességgel lekreténezett, mondván: valamit kivetítek – a lélek nagy ismerője volt ő is! –, nincs itt semmiféle panaszkultúra, nem is érti, mi a fenéről beszélek.

Ragyogó napsütés volt aznap. Eszement jó idő! Olyan nap, amikor – tegyük fel – hiába gondolok egész nap makacsul a halálra, ha akarom, ha nem, egyfolytában mosolygok. Oké. Odaértünk egy kertészhez, aki épp egy ágyást gyomlált a tavaszi napsütésben. „Tegyünk próbát!” – mondtam a lélek nagy ismerőjének, s mikor a kertészhez értünk, imigyen szóltam: „Szép jó napot! Micsoda napunk van! Végre süt a nap, és itt a tavasz!” Válasz: „Süt, süt, persze, de csak addig, míg nem jön eső.”

Esküszöm, így történt. Ezzel mondjuk nem lettünk okosabbak. Igen, valóban, előbb-utóbb mindig jön az eső, és való igaz, amikor esik, ritkán süt a nap. Azért abszolút szar működés ez, mert bár az ilyen embernek mindig igaza van, hisz amikor eső van, akkor is panaszkodhat, vagy azért, mert nem süt a nap, vagy azért, mert az esőt úgyis aszály követi, vagy nagy meleg, amikor majd’ megsülünk, ám ezen az alapon soha nem volt és nem is lesz egyetlen frankó nap sem, és csakugyan indokolt volna felkötni magunkat. Gyávaság is ez, úgy gondolom, mert a dolgok erőtlen ki-beforgatásával valamiként mindig igazunk lehet; ráadásul felvehetjük a higgadt, realista ember köpönyegét; de az igazság az, hogy ezek a higgadt realisták, ezek a laza nyavalygók valójában tök meztelenek, szerepjátékosok csak, soha semmit nem mondanak. Ha megkérdeznénk őket:

„Jó, ennél szarabb nem is lehetne ma, de akkor mit tegyünk?” – talán a kérdést sem értenék, vagy azt mondanák: „Várjuk meg, míg ennél is szarabb lesz.”

Rendben, fogadjuk el, vannak ilyen permanens és immanens borúba ragadt-tapadt polgártásaink (bár az elfogadásom odáig nem terjedne, hogy mondjuk együtt dolgozzak velük), tele vagyunk „lesz ez még így se!”- emberekkel, de hogy ezt a sajtó is évtizedek óta következetesen erősíti, az förtelem. Ha tehetném, kemény büntetést szabnék ki az efféle címek miatt: varázserőmet latba vetve tennék róla, hogy ez a köd, amire azt írják, ennél rosszabb már alig lehet, ez ereszkedjen le a szerkesztőségre, s maradjon rajtuk – mint a rontás – akkor is, ha a világ minden más pontján már ezer éve zavartalanul ragyog a nap. Ott poshadjanak meg a saját ködösségükben! Hadd tudják meg, milyen az, amikor ennél sz@rabb már tényleg nem lehet.

Itt kellene befejeznem, ez volna a jó dramaturgia. Így volna frappáns, odaba@szó, jólmegmondó.

De fenébe a dramaturgiával, mert akkor pont annyit tennék, mint a kárhoztatott sajtó: jól megmondtam a magamét, jól megmondtam, mi szar, mi nem. Besenyőpistáskodtam egy kövéret. És épp úgy teszek, mint a sajtó folyton padlóra pofozó mainstreamje, mely megannyi minősítés után (mert még az időjárást is minősíteni kell, ugye?, azt sem lehet ránk hagyni, semmiképp sem!) mindig adós marad a válasszal: jó, és akkor most polgártársak, mégis mi a fene legyen?

Azt teszem most, hogy gyújtok egy gyertyát. Nagyot és pirosat.

Sőt, bár mára nem terveztem, és teázni sem szoktam, de most készítek egy illatos teát. Iderakom a gép mellé. Jut eszembe: van még illatgyertyám. Azt is bevetem. Be én. Aztán írok olyasmiről, amiről valóban érdemes. Tegyetek így ti is. Gyújtsatok gyertyát! Beszéljetek olyanokkal, akikkel érdemes. Olvassatok olyasmit, ami hasznotokra lesz. Egyetek egy jót! És ha ismét szembe jön veletek egy ilyen cím, ne bosszankodjatok; mondjatok magatokban csak annyit: „Szegény pára! De sz@r neki. Még jó, hogy én nem ilyen vagyok. Még jó, hogy ezt nem veszem be.”

ÍME A BIZONYÍTÓ FOTÓ – NEM CSAK DUMÁLOK 🙂

 Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*


    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider

    Slider

    Slider

    Amikor szívlapáttal érvelnék én is

          

    7 Comments:

    1. 👏 Végre. Ütős írás, akárcsak egy szívlapát. 🙂 Örülök, hogy folytatódik a rovat. Hiánypótló. Sokszor fel sem tűnik az embernek, hogy miért hangolják annyira le a hírportálok. Nem is a “rossz” hírek, hanem a hozzáállás miatt.

    2. Igen, jót főztem, jót ettem, jót teáztam, és gyertyát is gyújtottam, és én már eleve csak bizonyos rovatokat olvasok el, amikből neked is szoktam linkelni. 🙂
      Ha kiszúrja a szemem, akkor sem kattintok lehúzó hírekre, elég volt. A politikát már rég száműztem, meg egy csomó más sz..t is.

    3. Szabó Edit

      Az ilyen címeket nevezem én kattintásvadásznak, és csak azért sem kattintok rájuk.
      Az illatos teán már én is túl vagyok, és most, hogy mondod, gyújtok egy gyertyát is. Köszi az ötletet! 🙂

    4. Ibolya Nagy

      Kérlek, szelektalj, Cen’, mint az előttem szóló R. Edit.
      Kerüljük az energiavámpírokat, a nárcisztikusokat, a hatásvadászokat és érezd jól magad!
      Szép estét!🌜💥✨

    5. Kálmán Péterné

      Elkészült a teám, gyertya meggyújtva, és Centaurit olvasok.
      A ködöt kifejezetten szeretem és azon tűnödöm milyen
      szar lehet azoknak, akik az agyhalált kénytelenek lábon kihordani.

    6. Köszönöm a hozzászólásokat! Nézzétek el nekem most, hogy nem válaszolok egyenként 🙂 De legalább hozok sokféle anyagot, hosszú írásokat, sok fotót – jobb, jó kedvre derített a jelenlétetek 🙂

    7. A távirányító és az egér az én kezemben van, ergo a negatív sz@rokra nem kattintok. A kolléganőmet sajnos nem tudom kikapcsolni…

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük