• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Meghalt Tim Wilkinson, Kertész Imre és a Sorstalanság fordítója

2020.09.17. Annyira reméltem, hogy nem ez van. Kétszer is írtam nekik, Timnek és a feleségének, hogy megbizonyosodjam róla, minden rendben, már amennyire rendben lehet minden akkor, ha két ember évekig tartó küzdelemben él, de most már tudom, Tim Wilkinson – akire leggyakrabban a Nobel-díjas Kertész fordítójaként hivatkoznak – meghalt.

Halottakról jót vagy semmit. Mondják, eredeti jelentésében: halottakról csak igazat. Ha az igazat mondom, és semmi mást, akkor sem tudok Timről rosszat; és ha már igazság, magamról se mondhatok mást, csak az igazat. Hiába veti az ember az Univerzumba a tekintetét, akkor is kicsinyes marad – én legalábbis. A döbbenet, a gyász érzése mellett sem tudom elnyomni azt a szorongást, amit az elmulasztott lehetőségek tudata, a pőre mulasztás bűntudata okoz.

Tim és a Sorstalanság története tökéletesen illusztrálja, hogy a szerzők mennyire kiszolgáltatottak a fordításnak, ha egyszer olyan – ahogy Kertész Imre mondta – „szigetnyelven” írnak, mint a magyar. A Sorstalanság első angol nyelvű fordítása már 1992-ben elkészült, de ezt csak az amerikai piacra szánták. Állítólag sok probléma volt vele, ezért vált szükségessé egy új fordítás a 2005-ös londoni kiadáshoz, és ezt Tim Wilkinson oldotta meg.

Erre mindig örömmel hivatkoztam, ha Tim szóba került, mert valamiként épp azt jelentette számomra, hogy a fordító, legalábbis egy olyan fordító, mint amilyen Tim volt, nem a „szigetnyelvben” élő szerző kiszolgáltatottságát jelenítette meg a világban, hanem egy önzetlen és korrekt szövetség lehetőségét.


Tim Wilkinson a Sorstalanság fordítója

Tim Wilkinson a Sorstalanság fordítója

Tim beleszereretett egy magyar nőbe, amikor Budapesten élt, de szerelemmel szerette a magyar irodalmat is. Sok esetben markánsan más véleménye volt a kortárs magyar irodalomról, mint a hazai kortárs irodalomnak önmagáról, de szenvedélyes, állhatatos és önzetlen támogatója és szövetségese volt. Nekem is.

Kizárólag az irodalomnak élt. Amennyire tudom, a Gutenberg-galaxis tipikus képviselője maradt, könyveket olvasott és fordított, internetet alig használt. A kortárs magyar irodalmat célba juttatni angol nyelvterületen meredek vállalkozás, váltottunk erről pár levelet, de ő erősen hitt benne, hogy lehetséges; valaki a magyar szerzők közül egyszer valóban áttöri az angolszász falakat.

Úgy volt, hogy találkozunk majd; hogy egyszer beszélhetünk is szemtől szemben, kezet rázhatunk. Még ez év elején is reménykedtem; ha a találunk egy olcsó repjegyet Londonba, akkor a „Two ont he road” elvisz hozzá is. De az első olcsó jegy Máltára szólt, a második Bordeaux-ba, a harmadikat Edinborough-ba néztük ki, aztán jött a koronavírus-járvány, és az épp csak megkezdett körutazás félbeszakadt.

Timnek sokat számított minden magyarországi kapcsolat; úgy tudom, páran meg is látogatták őt „hazulról”, én nem. Páran emlékezhettek Hetési tanárbácsira, egykori tanáromra, akit az utolsó pillanatban meglátogathattam még a kórházi ágyon, hogy megköszönjem neki mindazt, amit értem gyerekkoromban tett. Szomorú arra gondolni, hogy nincs már velünk, de jó arra gondolni, hogy találkoztunk még, alighanem egy döntő pillanatban. Ugyanez az érzés sosem születhet meg Timmel kapcsolatban.

Felemelő érzés volt, óriási bíztatás, pályakezdő íróként Tim Wilkinson támogatása.

Bevallom, büszkén gondoltam rá. Emlékszem, amikor a Kút a Nap alatt fordítása során megkérdezte, mi az a hospoda (ahogy aztán olvasók is megkérdezték). Emlékszem, mennyire örült az Úszó szigetnek (mely ebben a pillanatban is ott van egy amerikai szerkesztőség asztalán), amikor „rájött”, hogy angol fordításban a … egyúttal a madártej neve is, ami pedig az egyik nagy kedvence. Emlékszem: én meg annyira örültem Timnek, hogy amikor a Jégvágót írtam, apró ajándékot csempésztem a szövegbe. Olyan ajándékot, amit csak ő érthet – így amikor a regény hőse, Dan Coolbirth álnevet választ, Timként mutatkozik be (ezt a részletet fel is rakom most a honlapra). Hozzá kell tenni azt is, hogy amint a szerkesztők, úgy a fordítók sem kapnak a nyilvánosság előtt kellő elismerést (és talán támogatást sem). Épp ez okból lehettem biztos benne, hogy Timnek szánt apró ajándékom csakis neki tűnhet fel. Úgy is lett. Ez szomorú.

Még inkább az, hogy sosem fogtunk kezet. Nem látogattam meg, hogy én is bíztatást és reményt vigyek hosszú harca, és egyre növekvő elszigeteltsége közepette, s erre nem mentség a távolság, nem mentség, hogy én is csak igen ritkán vagyok könnyű helyzetben. Őrületes dimenzió van ebben a mulasztásban. Ugyanakkora horizont ez, mintha az első látogatásomra emlékeznék, némiképp megnyugodva, felidézve gesztusait, hangját, modorát, lelkesültségét. Most azonban csak mindennek hiányát idézhetem ide. Rettentő távlat nyílik így is, úgy is. Az első esetben az Univerzum felső régiója állna nyitva előttem, most azonban a meg nem történt dolgok szintén univerzális, ám pokoli alja.             

Tim már nem lesz. A mulasztás marad. Eddig volt, most már nincs választás: most már ezzel kell együtt élni.


Fotó: Centauri

A Morgen és Norman eddig nem volt olvasható magyarul az honlapon, hamarosan felrakom; ez volt az első elbeszélésem, amit Tim fordított.


Kérlek, oszd meg másokkal is! Köszönöm.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*

    2016.02.20. Visszavett ajándék

     

    4 Comments:

    1. Ibolya Nagy

      Megrendítő, őszintén sajnálom!
      A hiány, a mulasztás mindig azoknak fáj, akik maradnak.
      Elnéztem a fényképét, hidd el, ő megértene, megbocsátana.
      Megbocsátana úgy, hogy soha nem haragudott rád, mert nem volt miért.

      Végülis a Jégvago nem jelent meg angolul? Érzem, hogy nagyot menne angol nyelvterületen
      Tiszteletére és emlékére újra elolvasom a Morgen és Normant.

    2. Szabó Edit

      😥😥

    3. Részvétem! 🙁

    4. Lívia dr. Zilahi

      Csak néztem és néztem a fényképet, a barátodról, kedves mosolygós arc, szeretettel teli tekintet, volt és nincs. Nagy veszteség amikor egy nagyszerű ember átrezeg az öröklétbe. Ady bús borongós mélabús sorai jutottak eszembe.
      “Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
      S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
      Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
      Nyögő lombok alatt.”

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük