Jézus Krisztus története a legprogresszívebb “sztori”, amit valaha írtak

Krisztus 2 CENTAURI EUCHARISTIA LOBOGÓ Jégvágó Magvető Kiadó regény interjú Centaurival

Fotó: Centauri

Ha az ember a feltámadásban nem tud hinni, hihet még a krisztusi nagyságban. Ha az isteni lényt nem is látjuk, az embert nagyon is láthatjuk – azt az embert, aki önazonos volt minden pillanatban, még a kétely, még a vívódás pillanataiban is.


Krisztus 2 CENTAURI EUCHARISTIA LOBOGÓ Jégvágó Magvető Kiadó regény interjú Centaurival2020.04.10. Képtelenség, hogy egy író sose írjon Krisztusról. Mégis: tavaly karácsonyig egyszer sem írtam róla, s akkor sem azt, amit igazán akartam. Egy szép emléket elevenítettem fel arról, hogy apám időnként felolvasott a gyerekeknek szánt Legszebb történet-ből. Jó is, hogy így alakult, hisz ami Krisztus történetében a legfontosabb, az nem a megszületés pillanata, hanem a halála és a feltámadása. Ma is sokan gondolják úgy, hogy a kereszténység legnagyobb ünnepe a karácsony, holott a húsvét az. Nekem pedig személyesen nagypéntek. A kereszthalál.

Amikor Jézus fölött összecsapnak a hullámok; amikor emberi, személyes, társadalmi és politikai tényezők együttesen véget vetnek három éves pályafutásának.

Keresztények számára máris blaszfémiával határos, ahogy erről írok. De! Épp azt szeretném elmondani, hogy Jézus története nem csupán egy vallás és megannyi felekezet alapköve, hanem egy brutálisan erős és bátor, gyönyörű és véres történet. Először is szeretném leszögezni a krisztusi progresszivitás igézetében, hogy aki lesajnálóan beszél a kereszténységről, a Bibliáról, az Újszövetségről, aki a száját húzza egy templom vagy egy feszület láttán, ha finom akarok maradni, azt mondom: erősen korlátolt, s nemcsak a kereszténységről nincs fogalma, de az irodalomról, a művészetekről sem. Tovább megyek: nem a kereszténységet, vagy általában a vallásosságot, hanem az embert nem érti. Tekintve, hogy a Krisztus-történet oly módon progresszív, hogy ugyanakkor bárki számára érthető, a fanyalgókról joggal feltételezem, hogy nem a megértés képessége, mint inkább szándéka hiányzik belőlük. Ha pedig a szándék hiányzik, nincs szükség további minősítésre.

Tekintsünk el egy pillanatra attól, amitől például egy keresztény nem szívesen tekint el.

Mégis, hadd tegyem meg. Beszéljünk Krisztusról úgy, mint egy regényhősről – nem megfeledkezve arról perre sem, hogy létező személyről van szó. Jézus nem fikció. Ha mégis, akkor csak annyira, mint Néró, Nagy Sándor, Periklész, vagy Mátyás király.

Blaszfémiához, köznapi, földhözragadt, sárból-porból való beszédhez még egy apró adalék, egy emlék. A hetvenes években, amikor nálunk is játszották a mozik a Jézus Krisztus szupersztárt, anyámmal is elmentünk megnézni, s valami okból magunkkal vittünk egy idős nénikét (úgy rémlik, anyám barátnőjének anyukája lehetett), aki már útban a mozi felé szörnyülködni kezdett: „Jaj Istenem, hogyan lehet ilyen címet adni? Még hogy szupersztár! Mégis mit gondolnak, ki volt Krisztus, valami filmszínész?” Anyám azonban kedvesen és okosan fordult a nénikéhez, és megkérdezte, tudja-e, mit jelent szó szerint az, hogy szupersztár. A sztár (star) – mondta anyám – annyit tesz: csillag. A szuper ebben az esetben annyit jelent: a legnagyobb. Összességében tehát a címet akár úgy is fordíthatnánk: Jézus Krisztus a legnagyobb csillag. A nénike látványosan megnyugodott.

(A Jézus Krisztus szupersztár is megér egy misét, s ha időm engedi, írok is róla még.)

Azt akarom csak mondani, hogy Krisztusról úgy beszélni, mint bárki másról, nem feltétlenül szentségtörés.

Ezt azoknak mondom elsősorban, akik hívő keresztények. A valódi blaszfémia Krisztus elhallgatása. Még ha nem is Isten fiaként beszélünk róla, beszélni muszáj. Krisztusról hallgatni olyan, mintha az emberségünkről hallgatnánk. Arról az emberségről, mely rettentő borzalmakra (is) képes.

Krisztus épp olyan jellegzetes helyzetbe született, amibe a történelem során mindenki más. Sosem voltak a világban tiszta, szabad viszonyok. Ma sincsenek. Sosem voltak. Sehol. Ahhoz, hogy valaki azt higgye, bárhol-bármikor megvalósult valamiféle ideális, hatalommentes, gyarlóságoktól, kicsinyességtől mentes világ vagy rendszer, vak hit csupán. De legyünk igazságosak: nem mindegy, hogy a hatalmasságok mikor milyen mértékben uralták a világot vagy egy-egy régiót.

Krisztus korában a mai Izrael területét Róma uralta, bár volt egy deal Róma és Jeruzsálem között, miszerint alapvetően Róma akaratának megfelelően kell, menjenek a dolgok, de valamiféle formális önállóságot megtarthat a zsidó állam is, így például lehet továbbra is királyuk (Heródes).

Ez voltaképp a későbbi gyarmatbirodalmi modell.

A nagy gyarmatbirodalmak is – a stabilitás kedvéért – bizonyos kedvezményeket meghagytak a gyarmatok számára, lehettek helyi kiskirályok, ám végső soron mindenütt a birodalmi központból kinevezett kormányzók, helytartók irányítottak. Amint Krisztus idejében Pilátus. Ahhoz, hogy efféle egyensúlyt alakíthassanak ki, mindig kellett egy réteg, amely konspirál a birodalommal, amely támogatja, kiszolgálja. Ez Krisztus idejében is megvolt; a zsidó állam papsága (legalábbis egy részük) alkut kötött Rómával, jelentős hatalommal bírtak, cserébe támogatták Róma fennhatóságát. Ők voltak a farizeusok. Az akkori „egyházfők”. Mindez azért fontos, mert Krisztus sztorijának jelentős része már akkor is érthető, megrázóan valódi, húsbavágóan mai, ha csak a politikai viszonyok felől vizsgáljuk.

Mi történt Krisztussal? Hogyan végezhette kereszten, amikor voltaképp semmit sem tett?

Nem véletlenül állítja szembe az Újszövetség tudatosan többek között Barabással, nem véletlenül kerül a Golgotán két lator, két bűnöző közé. Nem véletlenül korbácsoltatja Pilátus agyba-főbe. Talán vérlázító egyszerűsítésnek tűnhet, de Krisztussal az történt, ami előtte is és utána is oly sokakkal: két pad közé esett. Még inkább három pad közé. Nem felelt meg igazán senkinek. Nem tartozott a mainstreamhez, nem felelt meg a papságnak, nem felelt meg igazán Rómának se (bár Róma inkább tett rá magasról, és egy jelentéktelen belviszály szánalmas figurájának tekinthette), de ami a legdurvább és leginkább jellemző, leginkább tragikus: nem felelt meg igazán a sajátjainak, mondjuk így: a híveinek sem.

Jézus következetes volt, de egy olyan korban, amikor nem következetességre, hanem diplomáciai érzékre és alkukra volt szükség.

A következetesség, ha tetszik, tisztes függetlenség, a szabadság – a valódi szabadság – sosem volt kifizetődő, se Krisztus előtt ötszázban, se Krisztus után 2020-ban. Az ilyen figurák se azelőtt, se azután nem számíthattak a legközelebbi barátok hűségére (Júdás) vagy állhatatosságára (Péter), voltaképp majd minden esetben törvényszerű az árulás, a megtagadás, olyan elvárások számon kérése rajtuk, melyek időleges, kicsinyes, gyáva, ostoba nézőpontok velejárói csupán, és melyeknek egy szabad ember, egy következetes ember semmiképp sem felelhet meg.

Jézus – bár a legfontosabb üzenete a szeretet és a megbocsátás – koránt sem volt az a vértelen figura, aminek például a Mária Magdolna című film mutatja. Jézus valójában szenvedélyes, vagány, és bátor volt;

tanításai sok ponton ma is radikálisak, de mondani bármit lehet, nézzük meg őt tehát azokban a percekben, amikor meglátja, hogy a templomokban kereskedelem folyik. Azért nem gyönge áthallás van ebben. Kereskedelem a templomokban. Tekintsünk a Krisztus-sztorira egy pillanatra regényként, s erre a jelenetre metaforaként. Krisztus tehát meglátja, ahogy a templom előterében adnak-vesznek, majd akkora balhét csinál, ami talán önmagában is szentségtörés. A papság szemében mindenképp. Krisztus tombol, dühöng egy templomban. Joggal persze, értjük mi is, de azt is értjük, hogy ebben a pillanatban kihúzza a gyufát a papságnál, hisz egy addig jelentéktelen hobó – amifélékkel egyébként tele volt a kor – váratlanul a hatalmukat támadja. Hisz felülbírája azt a döntésüket, hogy kereskedelem folyhat a templomokban.

És itt Jézus már át is lépte a Rubicont. Kirohanása nem a megtisztulás, hanem a vég kezdete.

Róma és a papság közötti deal lényege éppen az, hogy az egyházat illető ügyekben a papság továbbra is korlátlan hatalmat gyakorolhat Róma támogatásáért cserébe. De ezt a hatalmat most nem Róma akarja megnyirbálni, hanem belső ellenség támad a porból, egy szakadt vándortanítóféle.

Mikor Jézus körül egyre többen gyülekeznek, már Róma is bizonyos gyanakvással figyeli a mozgásukat, hisz kössön a birodalom bárhány szerződést bizonyos rétegekkel, elsősorban az elittel (a királlyal és a papsággal), a pórnép körében bármikor kialakulhat olyan mozgalom, mely megkérdőjelezheti Róma fennhatóságát, s ez extrém esetben akár lázadáshoz is vezethet. Róma joggal gondol erre, hisz Jézus körül, ahogy népszerűsége nőttön nő, akadhatnak olyanok, akik szintén ezt várják a Messiástól.

Ez a várakozás veszélyesebb mindennél. Amikor a követői egy része is azt hiszi egy pillanatra, hogy Krisztus az Isten országát itt és most, a zsidó nép felszabadításával kezdi. Amikor politikai aktort látnak benne, veszélyesebb Jézusra nézve mindennél; veszélyesebb Róma gyanakvásánál, veszélyesebb minden érvényben lévő dealnél, veszélyesebb a farizeusok hatalomféltésénél.

Csak úgy tudna megfelelni, ha lázadást szítana. Ha prófétából szabadságharcossá válna. Ha ezt nem teszi meg, elveszett. Azok, akik mellé állnak, követik, hallgatják és dicsőítik, de valójában forradalmárok, képtelenek lesznek megbocsátani neki, ha nem fordítja erejét és hitelét Róma fennhatósága ellen. Úgy érzik majd, elárulja a saját népét. Krisztus nem tesz ilyet, semmit sem árul el, de ez tökéletesen mindegy akkor, ha mások úgy gondolják. S ha Jézusra árulóként lehet tekinteni – ha mondvacsinált okból, ha egy tévedés alapján is – akkor lazán elárulható.

Ki más esetében lehetne jogos az árulás, mint annál, aki maga is áruló?

Ha valaki azt gondolná, ez csupán egy történelmi helyzetből levezett teória, akkor gondoljon arra a jelenetre, amikor Krisztust már tudatosan igyekeznek csőbe húzni, s megkérdezik, kell-e adót fizetni a császárnak, mire Krisztus, voltaképp arra hivatkozva, hogy a császár arcmása van az adóként befizetendő érméken, azt feleli: „Add meg Istennek, ami az Istené, a császárnak pedig, ami a császáré.” Oldalakat tölthetnénk meg azzal, hogy kimutassuk, milyen zseniális ez a válasz, amint számos más esetben is, de ez – mint utóbb láthatjuk – semmire sem elég. A tömeg közemberei, a politika szereplői, a farizeusok nem filoszok, nem részletgazdagon gondolkodó zsenik. Róma sem fogja ezeket a mondásokat a helyén, s kellő árnyaltsággal kezelni, bár bizonyos szempontból még épp Pilátus a leginkább összetetten gondolkodó figura.

A szabadságharcosok, a forradalmárok számára Jézus kijelentése Róma támogatását jelenti, s nem többet.


Zárójelben: ha regényként, sztoriként tekintünk az Újszövetségre, egészen pikáns, hogy míg a történet maga is egy rettentő metafora, a főhős maga vezeti be – némi túlzással az emberiség történelmében először – a metaforát, a képesbeszédet (lásd hegyi beszédek), olyan metaforákat gyárt szakmányban, melyek aztán elkísérik az emberiséget több mint kétezer éven át, s feltehetően az újabb évezreden át is.

Röviden tehát: Jézus ellenséggé teszi magát a papság szemében, a tömeg egy részét csalódottság tölti el, amikor rájönnek, nem lesz lázadás, nem lesz szabadságharc, végül Róma a nyugalomban érdekelt, és semmit sem gyűlöl jobban, mint a belső villongásokat.

Ez a háromszög az, amiben Krisztus útja nyílegyenes a Golgotára. Ez a magyarázat arra is, hogyan fordulhatott elő, hogy tömegek követeljék a kivégzését.

Mert tömegek követelték! A papság is akarta. De Heródes érezte, hogy nem kellene ezt az egész ügyet a nyakába venni, amint Pilátus is. Meg is indult a labdázás Krisztussal.

Végtelenül szomorú, tragikus, és mindörökre aktuális marad az a pinpongozás, amit Krisztussal csinálnak. Amikor végsősoron mindenki – ki ilyen, ki olyan okból – érdekelt Jézus halálában, de valahogy senki se akarja, hogy személy szerint ő vigye el a balhét.

Tudja mindenki, mennyire méltánytalan, mennyire ostoba, mennyire kicsinyes minden erő, ami Krisztus ellenében megmozdul; ami ekkora erővel s egyszersmind ennyire szánni való ostobasággal valaki halálát akarja. Mindenáron, de úgy, hogy felelősség senkit se terheljen.

Mint minden történetben, személyes döntés, alkat, habitus kérdése is, hogy kire reagálunk a legérzékenyebben. Talán csak Krisztus kivétel, rá muszáj reagálni mindenkinek – ez történt a keresztyénség kialakulásával, de azért vannak ott még szép számmal ikonikus figurák. A legtöbbek számára Júdás az első számú közellenség, mint áruló, de hozzá kell tenni: Júdás árulása semmit sem ér, ha nincs rá fogadókészség; ha nincs a papság, aki igényt tart rá, ha nincs a tömeg, aki majd asszisztál. Ha nincs Heródes, és nincs egy alapvetően tanácstalan Pilátus. Júdás esetében a legmegrendítőbb motívum a csók. Újabb rettentő metafora.

Ezer és egyféleképp árulhatná el – miért épp így? Miért épp a legbensőségesebb, legerősebb szeretet jele az, amivel megadják Krisztusnak a kegyelemdöfést?

Hátborzongató. Ez valódi horror a lélek számára. A csók az utolsó, legvégső megerősítése a két ember között létezhető legerősebb szövetségnek. Ha valakit csókkal árulnak el, onnan nem fokozható tovább semmi. Attól fogva nem hihetünk semmiben és senkiben. Ebben rejlik a júdási árulás pokoli ereje.

Mégis számomra Pilátus figurája az egyik legtragikusabb. A vergődő középszer tragédiája ez. Pilátus egyáltalán nem hülye, s bizonyos értelemben rosszkor volt rossz helyen. Bizonyos reakciói azt mutatják, hogy tisztában is volt a helyzetével. Nem véletlenül járja a mondás: úgy került ebben a helyzetbe, mint Pilátus a krédóba. Valóban. Pilátus – ha egy kicsit másként alakul az élete – lehetett volna másik provinciában is. Nem egy ilyen „szar helyen”, ahol minden indok nélkül keresztre kell majd feszíteni egy ártatlan embert csak azért, hogy a helyi villongások elüljenek. Pilátus sok szempontból ugyanabban a háromszögben találja magát, ahol Krisztus; Krisztus számára a halált jelenti ez, Pilátus számára meg azt, hogy nem úszhatja meg, hogy ne ’pilátusként” kerüljön be a történelembe. Pilátus és Krisztus viszonya ennek megfelelően megdöbbentő, voltaképp békésnek is mondhatnánk, ami nem csupán abból fakad, hogy Jézus megadóan, békével tűri az egész meghurcoltatást, hanem abból is, hogy

Krisztus és Pilátus, ha nem is ugyanabban, de nagyon hasonló csónakban evez. Krisztus a vezéráldozat, de Pilátus is elszenvedő – s ez nem a felmentéséről szól, csupán a helyzet összetettségéről.

Első nekifutásra kegyetlenségnek tűnik, amikor Krisztust megkorbácsoltatja, ám valójában menteni akarná. Abban reménykedik, hogy a korbácsolás kielégíti a tömeg vérvágyát. De ez sem jön be. Így végül a legrosszabb forgatókönyv válik valóra. Nem elég, hogy végül megfeszítik Jézust, de előtte véresre korbácsolják, hogy aztán ebben a félholt állapotában legyen kénytelen végighurcolni a keresztet a fél városon, fel a Golgotáig. De még egyszer: Pilátus szándéka nem ez volt. Menteni akarta – ahogy aztán szabadulni igyekezett a felelősségtől, amikor „mossa kezeit”.


Pilátus pokoli helyzetét Bulgakov is élesen érzi, amikor a Mester és Margaritában egy folyton fejfájással küszködő helytartót látunk; valakit, aki migrénnel küzd, bármi történjen is. Igen. Cinikusan, s lebutítva Bulgakov szimbolikáját azt mondhatjuk: „Krisztus nem kis fejtörést okozott Pilátusnak.” De ő legalább gondolkodott, míg a papság az érdekeit féltette, a tömeg a csalódottságáért cserébe vért és kereszthalált kért, végül persze nem mondhatunk mást, minthogy Pilátus Rómát képviselte; azt a birodalmat, ami sosem rettent vissza emberéleteket dobni oda egy nyugodt lakoma reményében.

S mielőtt eljutnánk odáig, hogy végignézzük egy remek, zseniális, progresszív, szenvedélyes, szerető és dühös ember „értelmetlen” kereszthalálát, gondoljunk arra is, hogy elárulásában mennyi szerep jutott annak, hogy sokak számára nemcsak a szabadságharc elmaradása jelentett csalódottságot, hanem nehezen viselhetővé vált Krisztus hatalma és karizmája is.

Gondoljunk bármit, higgyünk vagy ne higgyünk abban, hogy Jézus nemcsak ember, hanem egyszersmind isteni lény is volt, fogadjuk el – ahogy egy regényben is elfogadnánk, ha jól van megírva –, hogy a Jézusnak mondott, harminchárom éves zsidó férfi valóban isten fia volt.

Nézzük, vegyük figyelembe a vívódásait is! Mert Krisztus vívódott is,

és ez megrendítő szépséggel jelenik meg a Jézus Krisztus szupersztárban is. Próbáljuk meg elképzelni azt a lélekállapotot, azt a paradoxont, hogy ez gyilkosság a papság, a tömeg és Róma részéről, ugyanakkor bizonyos értelemben öngyilkosság is. Olyan, ami elrendelt, s egyúttal olyan, amit az emberi természet mindenképp elkerülne. Olyan, aminek át kellett adnia magát, amit nem kerülhetett el, ugyanakkor irtózott tőle. Az emberi természet nem tud mást, csak irtózni a haláltól. Mégis akarnia kellett, annak ellenére, hogy nem akarhatta. Ez rettentő. Ez képtelenség. A képtelenségig fájdalmas. S még csak isten fiának sem kell lennünk ahhoz, hogy megértsük; hogy felidézzünk valamit az élettörténetünkben, ami épp ily képtelen volt, épp ily paradox – anélkül, hogy magunkat istenhez vagy Jézushoz hasonlítanánk. Ez a többszörösen összetett helyzet az, ami nem egyszerűen a fájdalom forrása, hanem feneketlen mélysége – akkor is, ha aztán az Újszövetség szerint három nap múlva a feltámadás követte.

Itt ütközünk váratlanul egy rettentően magas és masszív, tetőtől-talpig véres falba, ami elválasztja a keresztényeket azoktól, akik nem hisznek a feltámadásban.

Aki hisz benne, annak nem ilyen végletesen sötét ez a kereszthalál, hiszen bevilágítja, felülírja minden borzalmát a feltámadás. Aki viszont nem hisz, az a kereszthalál pillanatában marad, számára ott ér véget a történet, s ő maga is úgy érezheti: mindannyian megfeszítettek vagyunk, s ráadásul mindhiába. De talán mégis van egy rés a falon, ahol átláthatunk egymáshoz. Ha az ember a feltámadásban nem tud hinni, hihet még a krisztusi nagyságban. Ha az isteni lényt nem is látjuk, az embert nagyon is láthatjuk – azt az embert, aki önazonos volt minden pillanatban, még a kétely, még a vívódás pillanataiban is. Azt az embert, aki nem kötött rossz alkukat, csak azért, hogy megfeleljen a korának – aki ebben az önazonosságában a halált választotta, már amennyiben választás volt ez valójában. Kétféle halálról beszélünk itt: ha alkut köt ő is, újabb dealt Rómával vagy a papsággal esetleg a tömeggel, akkor megszűnik az önazonossága, vagyis formálisan élhet még, de valójában halott. A másik halál sok tekintetben jobb: meghal ténylegesen – de az, aki meghal a kereszten, az legalább ott is, akkor is, önazonos, s bár az életét elveszti, arról nem mond le, amiért megszületett.

Beszéljünk isteni vagy emberi nagyságról, van tehát egy közös nevező – ez az a rés, amin át keresztény és nem keresztyén, hívő ember és regényolvasó átláthat egymáshoz annak ellenére is, hogy az egyik számára a harmadik nap a fontosabb, a másiknak a nagypénteki lincselés felfoghatatlan borzalma.


Kérlek, oszd meg másokkal is! Előre is köszönöm!

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

Email cím*


Legszebb emlékem a legszebb történet

Jack London, a szőlő, a bor és Tokaj szimbolikája

Kút a Nap alatt (Kék angyal, Magvető, 2008)

Két próféta New Yorkban – Centauri: Protonauták

 

14 Comments:

  1. Nagyon szép! Ne feledkezzünk meg a “Az vesse rá az első követ…” ( János, 8,1-11) történetéről sem, amikor Jézus, szakítva az összes idevonatkozó zsidó hagyománnyal, egy nő védelmére kel….

  2. Ibolya Nagy

    Örülök, hogy mára időzítetted, örülök, hogy olvashattam, nagyszerű poszt!
    És időszerű ma is! Sőt!

  3. Bencze László

    Római katolikus családban,keresztény nevelésben nőttem fel.Hívő embernek tartom magam. A szabadságharcos megközelítés nagyon találó.

    Köszönöm

  4. Szabó Edit

    Mindig is voltak bennem kérdések Krisztust és az ő történetét illetően, amelyek közül néhányra most ebben az írásban választ találtam. Hálás vagyok érte és köszönöm!

    Nagyon szeretem az esszéidet! Nem győzöm ezt elégszer leírni. 🙂

    • Köszönöm, Edit! – Azért kíváncsi lennék, milyen kérdések maradtak még benned 🙂 🙂

      • Szabó Edit

        Előrebocsátom, hogy bár van keresztlevelem, és reformátusként annak idején konfirmáltam is, de nem vagyok vallásgyakorló.

        Ha olvasnám a bibliát – amit már jó ideje tervezek -, valószínűleg több mindent értenék, de jóval több kérdésem is lenne. Most csak egyet említek, amin már többször töprengtem.
        Jézus annyi mindent meg tudott jövendölni, még a saját sorsát is. Ha pontosan tudta, hogy mi fog vele történni, miért nem próbált valamit tenni ellene? Hiszen még csodákat tenni is tudott. Talán azért, mert ami eleve elrendeltetett, az ellen nincs mit tenni?

  5. Nagyné Ica

    Hasonlóképpen mint Edit, nekem is van keresztlevelem, és reformátusként annak idején konfirmáltam is, de én sem vagyok vallásgyakorló.
    Szüleim sem voltak templomba járók, annak ellenére hitek az isteni gondviselésben, és ismerték a bibliát.
    Gyerekkoromban esténként elmondtuk az” Én Istenem, jó Istenem…” esti imát és megtanultam a Miatyánk-ot, kereszténység legismertebb imádságát, és az Apostoli Hitvallást, a Hiszekegy-et.
    Be kell vallanom és nem szégyellem, hogy az utóbbi időben gyakran elmondom. Talán így próbálom könnyebbé tenni a jelenlegi, bizonytalannak tűnő helyzetet. És jó érzés, szeretet és hála van a szívemben.
    Nehéz nyelvezete miatt nem tudtam elolvasni a bibliát. talán valamikor, még a FB.idejében beszéltünk már erről, a gyermekeimnek megvettem a Képes Gyermek Bibliát, abból olvastam nekik bibliai történeteket, mely számomra is érthető és értelmezhető volt.
    Köszönöm az írást Cen’ és természetesen megosztom!

    Szép húsvéti ünnepeket és gyógyulást a lábadnak! ( Az ominózus jobb vagy bal, mindegy is már, csak gyógyulj! )

  6. Bécs Krisztina

    Én igazából most, az írásodból értettem meg a krisztusi belső konfliktust. Újra kell olvasnom a Mester és margaritát és a Koponyák hegyét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük