• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Emóció, ráció, ihlet és a két agyfélteke

Miért nem szomorú az író, ha szomorút ír?Centauri írás Jákob botja
cen_logo_circle2018.10.02. A tegnapi poszt alatt (ITT) Nagy Ibolya felvetette, hogy nem akar olyan kéziratot kérni, amely szomorú, s ami így engem is elszomorítana. Ez elgondolkodtatott – ugyanis fel sem merülhet, hogy én attól szomorú legyek, és ez talán megér egy rövid bejegyzést.
Nem állítom, hogy írás közben nincsenek az embernek érzései, hogy is állítanám, hisz akkor a szöveg hidegen racionális, vagyis halott lenne. Nehéz megindokolni, hogy az ember mégis mitől jókedvű, ha egyszer egy nagyon durva vagy szomorú történetet ír. A legkönnyebben talán úgy férhetünk hozzá ehhez a jelenséghez, ha a mostanság oly divatos jobb- illetve balagyféltekés működés alapján vizsgáljuk ezt. Az általános vélekedés szerint többségünk, vagy az egyik vagy a másik agyféltekét működteti intenzívebben, ennek megfelelően inkább racionális vagy inkább emocionális alapon szemléli a világot, irányítja az életét (szokták volt mondani, a férfiak inkább a rációra, a nők pedig inkább az emócióra hagyatkoznak). Sok vita folyik arról, hogy melyik a jobb. Szerintem viszont az lenne a kívánatos, hogy a kettő egyensúlyban legyen, ha tetszik, mindkét agyféltekét egyszerre, egyenrangúként működtessük.

Ne gondoljuk, hogy az emóció ellentétes a rációval, a kettő gyönyörűen megfér együtt, sőt, kiegészítik, megerősítik a másikat.

Ebből a szempontból egy férfi és egy nő együttműködése, harmóniája akár erről is szólhat: ráció és emóció egyensúlyáról – már amennyiben mindkét fél el- és felismeri a másik emocionális vagy racionális működésének létjogosultságát. Ahhoz azonban, hogy ez világos legyen mindenkinek, például egy párkapcsolatban is, valószínűleg az is szükséges, hogy ezt az egyensúlyt képes legyen létrehozni – ha csak időlegesen is – önmagán belül is. Legalábbis képes legyen időről időre hozzáférni mindkét területhez, képes legyen időről időre mindkettő működtetésére, ha másként nem, hát legalább váltogatva a kettőt. Bár utóbbi működésimód kockázatos is, hisz könnyen vezet kiszámíthatatlansághoz. Kétségtelen, hogy a kettő együttes, összehangolt, főként huzamos működtetése igen nehéz feledat. Evolúciós szempontból talán épp ezért rögzült az a felállás melyben csak két fél, egy emocionális és racionális fél képes erre, viszonylag könnyedén. Könnyedén – mondom ezt ahhoz mérten, hogy egyazon pszichén belül menyire nehéz elérni ezt.

Ugyanakkor az sem vitás, hogy épp ez a különbség okozza konfliktusaink javát is, a családban épp úgy, mint például a közéletben. Ha egy pszichén belül igyekszünk megoldani ezt a feladványt, fel kell kössük a gatyát.

Számomra épp az írás az a folyamat, melyben ez a kettősség – a ráció és az emóció tökéletes konstellációja – a leginkább megvalósítható. Mondhatni azt is, hogy e két működésimód egyenrangúsága, egyforma erőssége az írás alapfeltétele (nem lepne meg, ha egyszer egzakt módon bizonyítanák, hogy az úgynevezett ihlet, épp az az állapot, ahol az emóció és a racionalitás egyenrangú félként dolgozik a pszichében). Ugyanakkor az is igaz, hogy amennyiben ez az egyensúly nem áll fenn, akkor épp az írás folyamata az, amely létrehozhatja azt. Amikor John Brain azt írja az ihletről, hogy ő személy szerint hisz benne, de úgy gondolja, az ihlet munka közben jön meg, akkor talán akaratlanul is erről beszél. Egyetértek John Brainnel: ihlet létezik, s valóban, leggyakrabban munka közben érkezik. Szóval,

amikor az ember egy szöveget ír, legyen az könnyed vagy súlyos-komor szöveg, voltaképp örömteli állapotba kerül, hisz a munka tárgya és milyensége csak másodlagos ahhoz mérten, hogy az író épp intenzív egyensúlyi állapotban van.

Az egyensúly az, amire mindannyian törekszünk. Elkeseredéseink oka gyakran épp az, hogy folyton kibillenünk belőle. De tudni kell, hogy ez nem baj. Tökéletes egyensúly nincs a természetben sem. Egyensúlynak általában azt tekintjük, ami beállt valamiféle aranyközépre, és ott stagnál. Ezzel szemben sehol a világban nem találni efféle egyensúlyt. Ha mégis, akkor csakis az életen túl. Egy kőről, amely ezer éve mozdulatlanul fekszik a Szaharában, mondhatjuk: egyensúlyban van. Csak épp halott. Ami él, az ingadozik. Nekünk, élőknek, az egyensúly csakis dinamikus egyensúly lehet, vagyis erre-arra kilengünk, a baj csak az, ha ezek a kilengések túl nagyok.

Kilengéseink egyik vagy másik irányba alapvetően természetesek és rendjénvalók, legfeljebb arra törekedhetünk, hogy mértékét csökkentsük, s végül beálljunk egy középtartományba, ahol kilengésünk finom rezgéssé szelídül.

Míg kilengéseink nyugtalanítók, s úgy érezzük, hogy irányíthatatlan belső folyamatainknak is kiszolgáltatottak vagyunk, s ez félelmet, szorongást szül – a legrosszabb az, hogy önmagunktól tartunk végül a leginkább –, addig ebben a középtartományban tartott rezgésnek nemcsak azt köszönhetjük, hogy képesek vagyunk azonos időben a világ emocionális és racionális megközelítésére is, így többet értünk meg belőle, konfliktusaink is mérséklődnek, hanem jelentősen nő a biztonság érzésünk, sokkal inkább otthon érezzük magunkat bármely helyzetben, jóval kreatívabbak leszünk, és mindez  – megkockáztatom – boldoggá tesz. Sosem értettem azokat a szerzőket, akik az írásról úgy beszéltek, mintha az valami rettentő kín volna. De talán én vagyok önző, egoista – ki tudja? Mindenesetre, ha ezt az örömöt nem adná meg az írás, már rég felhagytam volna vele. Ha nem adná meg akkor is, amikor a legvéresebb víziók és verziók fekszenek éjente az író ember boncasztalán.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*


    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider

    Slider

    Slider

    http://https://centauriweb.hu/archiv/kotetek/dragako-es-kezirat-az-olvasoknak/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/villanovellak/semmiseg/

    24 Comments:

    1. Ibolya Nagy

      Kedves Cen’, köszönöm ezt a remek kis esszét, hogy bepillantást engedtél az írói elme működésébe. Kívánom, hogymég hosszú évtizedekig találj nagy örömöt az írásban! Kilengéseink mértékékét rációval tudjuk csökkenteni, így az emóció és a ráció ismét egyensúlyba kerül.
      Akár ezt az írást is kérhetném (természetesen a nevem említése nélkül!), de ezen még gondolkodom.
      Szép estét, Cen’ és mindenki!😊🌛💫

      • Ibolya Nagy

        Elképesztő a fotógyűjteményed, Cen’, jót nevettem az itt mellékelt képen. Igen, el tudom képzelni, hogy az írás közbeni módosult “tudatállapotban” akár ez is megtörténjen.😊👩🏼‍🌾📖

        • Ez a kép először akkor szúrt szemet nekem, amikor nagyon sürgetett a Jákob botja leadásának határideje – akkor kellett megcsinálni azt a mutatványt, hogy míg a határidő, akár a krokodil, szinte rám harap, én maradjak higgadt és odafigyelő, koncentrált, mintha tökéletesen szabadon s minden gond nélkül dolgoznék 🙂

          • Ibolya Nagy

            Nem kis erőfeszítésedbe került a ráció és az emóció egyensúlyba hozása, úgy is mondhatnám, hogy gatyába ráztad őket. 😊 (bárcsak nagyban is működne a “fékek és ellensúlyok” rendszere.)

      • Ha megszületett a döntés, akkor rakd fel a megfelelő helyre 🙂

      • Ibolya Nagy

        “amikor az ember egy szöveget ír, legyen az könnyed vagy súlyos-komor szöveg, voltaképp örömteli állapotba kerül, hisz a munka tárgya és milyensége csak másodlagos ahhoz mérten, hogy az író épp intenzív egyensúlyi állapotban van.” – Az író az alkotás gyönyörét éli meg, amikor ír, bármilyen téma legyen is az és ez a lényeg. 😊

    2. “Kilengéseink egyik vagy másik irányba alapvetően természetesek és rendjénvalók, legfeljebb arra törekedhetünk, hogy mértékét csökkentsük, s végül beálljunk egy középtartományba, ahol kilengésünk finom rezgéssé szelídül.” Ha már törekszünk valamire, az már racionalitás, szerintem. 🙂 Az egyensúly közeli állapotra vagy képesek vagyunk, vagy nem. Te képes vagy rá, ez kitűnik sok sok írásodból. 🙂

      • Érdekes, amit írsz-írtok, és további töprengésre késztet. Vajon létezhet-e egy független “én”, amely e kettő arányát állítgatja? Vagy a ráció és emóció közül az egyik lehet-e irányító?

        • Ibolya Nagy

          Azért merem racionális gondolkodásúnak nevezni magam, mert előfordult gyakran, hogy tudatosan, szándékosan térítettem magam abba az irányba, holott az emocionális megoldás akkor, ott jobban tetszett volna, boldogabbá tett volna abban a pillanatban. Hidd el, nem túl jó ilyennek lenni.

        • Ez egy jó sci-fi téma lehetne! 🙂

    3. Izgalmas esszét adtál a kérdés megvilágítására, jól esik belelátni az általad művelt szépséges irodalom neurohátterébe :-)…Jól értem, hogy az írói téma megoldása, maga az alkotómunka dinamikája – egyáltalán vett megvalósulása biztosítja a kellő fílingű egyensúlymozgást 🙂 ?

      • Jól érted 🙂 Más kérdés, hogyan jön ez létre – mert van pár összetevő, hogy csak egyet említsek: a nyelv egy igen erős struktúra, és ha azzal az intenzitással adja át magát az ember ennek a struktúrának, amit a huzamos írás igényel, akkor a nyelv visszahat, és míg mi rendezzük őt, a szavak, mondatok és gondolatok sorrendjét, addig a nyelv is rendez minket. Ez voltaképp egy nagyon harmonikus, erős, szenvedélyes, baráti párkapcsolat – de mivel a nyelv bennünk van, mivel az egész folyamat bennünk zajlik, végső soron azt jelenti ez, hogy az ember az írás ideje alatt (legalább akkor) jóban van önmagával, paradox módon a hibáival is. De azt hiszem, írok még erről részletesebben is 🙂

        • Kedves Cen`, köszönöm szépen, a válaszod esszéisztikus olvasmány, nagyon jó (lesz), ha folytatod a témát, (ő folytat téged)…A mezei hétköznapi nyelvhasználatban is elleplezhetetlenül tapasztaljuk szellemi tartalmaink összeforrottságát a nyelvvel..Ha a te író-varázsló nyelvi üzemmódodat vesszük, annak a működésében hipermega csillagenergiák vehetnek részt általad. Valahogy így sejlik nekem 🙂 Érdekfeszítő figyelni, ahogy ennek a monitorozását megosztod velünk 🙂

          • “ő folytat téged” – ez jó, nagyjából erről van szó 🙂 Ma egy kicsit meglódult ez az esszé – és itt persze lehetne szót ejteni a párbeszéd erejéről is. Mert ha nincs reakció, akkor én sem gondolom tovább, így meg, mint egy pozitív lavina alázúdul valami a tudat völgyeibe, s míg le nem ér, el nem nyugszik, addig nőttön nő 🙂 Épp ezért részletekben rakom majd fel – ma este az elsőt. 🙂 azaz a másodikat, szóval a folytatást 🙂

    4. marsovszki viktória

      Nagyon jó a magyarázat, és roppant szemléletes a kép, 😀 Az ember megérti a lányegét az ihletnek, az író (Centauri) működésének, miközben vígan viháncol! 🙂 🙂 Az író a komolyságot és a humort is képes egyensúlyban taratani 🙂

    5. Engem mondjuk sokszor kiakaszt az egyensúly duma. De most komolyan?!
      Mindig van egy pszichológiai, fizikai tengely ami alapján végigmehetünk egy folyamaton. Legyen ez akár egy cselelvés.
      Akik szerint az írás szenvedés, nem arra gondolnak, hogy az rossz nekik.
      Per hecc, ha én verset írok, minden vagyok, csak nem egyensúly meg béke.
      Szerintem ott úgy értődik ez a szenvedés dolog, hogy nem jó szót használnak, mert a felfokozott érzelmi állapot (ami alkotás közben is van) alapjáraton rendkívül… kimerítő. Pörögnek az érzelmek, ezálltal a hormonok is. Átélek, benne élek a szövegben. Én magam vagyok. Ez szenvedély nem szenvedés. Nyilván, ha negatív folyamatok játszódnak le egy adott ember életében, nem lesz pinki folyamat az írás sem, mert lehet egy terápiás eszköze. Egy nem előre megfontolt megoldás, menekülés, vetrálás… nevezzük bárhogy. Ha túl sok a racionalitás, szerintem az érezhető egy szövegen. Olyan nagyon megcsinált. Szerintem, hangsúlyozom szerintem mindig többnek kell lennie az emóciónak.
      Ui: hasonló okok miatt forgatom a szemem a buddhistákra is, de az hosszú téma
      Amúgy nyilván az ép ész megőrzése végett kell törekedni az egyensúlyra, de ahogy Te is írtad… képtelenség teljes mértékben. Nem vagyunk halottak s akit az átlagnál több érzelem fűt, meg pláne

    6. Szabó Edit

      Most éppen Leonard Cohen életrajzát olvasom, és találtam benne egy mondatot, amit szeretnék idetenni valahova az oldalon. Talán passzol ehhez a poszthoz, és egyszer majd erre jár valaki, aki elolvassa:

      “Az írás arról szól, hogy hagyjuk, hadd legyen az elme olyan zajos és kaotikus, amilyen csak akar, és hagyjuk, hadd vesse bele magát a vad káosz sötét mélységeibe, abban a reményben, hogy a végén valami rendezettel és széppel hozakodik elő.”

      Azt, hogy tényleg így van-e, csak egy író tudhatja, én nem.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük