Egy kék madárról és az emberi gyarlóságról

2020.05.09. 80-as évek végén írt madarásznapló levegőzik az első igazán meleg hétvégén (Fotó: Centauri)

Azt szeretem bennetek, hogy akkor sem riadtok meg, ha olyasvalamit olvastok itt, ami első nekifutásra nem kompatibilis veletek. Nyilván előfordul ez.


EZ NEM UGYANAZ A KÉK GALAMB
2020.05.09. Hétvégére egy régi, tanulságos emlékemet hozom, amiben van egy érdekes és gyönyörű, alig ismert madár, és ott van benne az ember gyarlósága is. Mondjuk így: egy rövid színes-tanulságos írás akar lenni ez.  
Azt szeretem bennetek, hogy akkor sem riadtok meg, ha olyasvalamit olvastok itt, ami első nekifutásra nem kompatibilis veletek. Nyilván előfordul ez.

Olvastok sötét írásokat jókedvetekben, s emelkedett opuszokat rosszkedvetekben.

Necces posztoktól sem riadtok meg, akkor sem, ha például arról írok, hogy senki sem mentes ideológiáktól. Nem kéri ki ezt magának senki, inkább megvizsgálja, vajon az ő esetében igaz-e? Legalábbis így képzelem.
Összességében abban bízom – nem először írom ezt –, hogy vannak, akik képesek elhagyni a komfortzónájukat. Tudom, mennyire nehéz ez. Ha arra a kérdésre, hogy az ember miért ennyire erősen hajlamos bezárulásra, miért ennyire gyakori, hogy foglyul ejti egy ideológia vagy a komfort, akkor sok gondunktól szabadulhatnánk meg. De ez a szélmalomharcok közül ez az egyik legnehezebb. Az alábbi igen régi emlékem épp erről mesél.

Régi fotó az első madarásztáboraim egyikéből

Iskolás voltam még, amikor a közeli város madarászai valami klubféleséget szerveztek. Hetente vagy kéthetente tartották ezeket az összejöveteleket, ha jól emlékszem.

A madarász klub – nevezzük így – progresszív ötlet volt, abból a szempontból mindenképp, hogy mindig kaphatók voltak a legfrissebb szakkönyvek, és még filmvetítés is volt.

Nyolcmillimétereseket vetítettek, zömmel német és angol kisfilmeket madarakról, elsősorban madárvédelemről. Emlékszem arra a filmre például, mely azt mutatta be, hogyan segítik mesterséges költőládák felszerelésével Németországban a sarlósfecskék megtelepedését.
Mindez jóval a rendszerváltás előtt, vagyis amikor Németország még nem is létezett, csak NDK és NSZK volt. Mármost a klub szervezője valamiképp nyugatnémet kisfilmeket is behozhatott. A hazai madárvédelem sehol nem volt akkoriban a nyugat-európai madárvédelemhez képest. Egy szó, mint száz, valóban progresszív péntekek voltak ezek. Amennyire tudom, Budapesten sem volt efféle klub.

Ehhez képest volt szerencsém megtapasztalni, hogy még egy ilyen progresszívnek tűnő helyen is könnyen ütközhetünk mások korlátoltságával.

A madarásztársadalom egy részét ez sajnos ma is jellemzi. Amint a közéletben is tartósan van jelen az a réteg, aki fölényeskedve osztja az észt, úgy még a madarásztársadalom berkein belül is ott él és virul ez az attitűd. Egyik jellegzetessége a „szakemberezés”, másként „amatőrözés”; amikor egy vitát azon az alapon igyekszik eldönteni valaki, hogy ki a szakember, ki a profi, s ezzel szemben ki az úgynevezett amatőr. Ezt sokan beveszik. Sokan megriadnak, ha „megtudják”, hogy velük szemben egy „szakember”, egy „profi” ül. Úgy vannak vele: „Ja, hát, ha ez szakember, talán igaza van.”

Centauri író writer author Magvető Kiadó irodalom regény könyv fotó

Bal oldalon, notesszel a hónom alatt – egy hamisítatlan kezdő, egy totális amatőr 🙂

Csak nem vesszük észre, hogy az esetek jelentős részében az efféle párbeszéd valójában nem a szakértelemről, nem a profi kontra amatőr felállásról szól, hanem a kommunikációról. Aki először nevezi magát szakembernek, az a nyerő. Mert ez valahogy működik. Talán mert a többségben ott van egy szunnyadó kisebbségi komplexus, és abban a pillanatban, ahogy leamatőrözik, megriad, s nem akar több konfliktust. Másfelől azt is látni kell, hogy sok szakértő, bár valóban magas szinten képviseli a szakmáját, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének korlátai.
Minderre mutatott példát annak idején ez a madarász klub.

Bár az ember azt gondolná, egy citromsármány az citromsármány, a jégmadár meg mindenkinek kék. Majdnem.

Különösen az érdekes, hogy amikor egy szakember valami okból az istennek sem akar elfogadni valamit – gyakran csak a presztízse védelmében –, olyan elképesztő érveléssel rukkol elő, aminél egy turbó-amatőr is százszorta többre képes.
Három dolog miatt vártuk a pénteket. Beszerezhettük a legfrisseb szakirodalmat, sőt, időnként még az ötvenes-hatvanas évek évkönyveihez is hozzájuthattunk (így van meg nekem egy sor régi Aquila), megnézhettünk egy érdekes kisfilmet a világ „távoli” országaiból, nem utolsó sorban pedig informatív beszélgetések zajlottak. Ma már elképzelhetetlen, de nem volt internet, nem volt mobiltelefon. Ha kapcsolatot akart az ember vagy infót, akkor el kellett menni egy ilyen találkozóra.

A legfontosabb szakirodalom, a Madártani Intézet évkönyve, az Aquila – a hajdani találkozókon szereztem be a legtöbbet, köztük az 50-es években megjelent példányokat is! (Fotó: Centauri)

Büszkén és izgatottan számolt be mindenki arról, mit látott, mit csinált, ki-ki a maga területén. Történt egyszer, hogy megkérdezték, milyen madarakat láttam Indiában. Érdekes lehetett ez akkoriban, hisz gyerek létemre én jutottam el a legmesszebbre a nagyvilágban. Akadt mesélnivalóm bőven, s bár nem emlékszem rá, de úgy gondolom, akkoriban sem lehettem hallgatag. Valószínűleg öntöttem az infót arról, hogy Indiában az útszélén pont úgy látni pávákat, mint nálunk fácánt, de ugyanígy darut, keselyű meg annyi van, főként dögvész sújtotta területeken, hogy az ember nem látja a keselyű-tömeg végét (valóban láttam ilyet Delhi és Agra között),

de ami a legérdekesebb – mondtam –, hogy olyan fajok, melyek itt is élnek, mennyire másként viselkednek ott. Például a kék galamb (Columba oeanas).


Kék galamb - Columba Oenas

Kék galamb – Columba Oenas (FORRÁS)

A kék galambot kevesen ismerik. Gyönyörű, kicsit nehezen határozható faj, mivel igen hasonló a parlagi galambjainkhoz. Bár ez csak első közelítésben igaz, mert hiányzik róla a fehér farcsík, némi gyakorlattal pedig már a reptéről megismerhető; az ugyanis félúton van a galambok repte és a gerlék nyilallása között. Szerencsére olyan helyen nőttem fel, ahol őszi és tavaszi vonuláson tömegével jelentek meg. A kék galamb ugyanis vonuláson a nyílt területeket járja, a nagy mezőgazdasági területeket, kiváltképp szerette akkoriban a lucernatáblákat, ahol gyakran vegyes csapatokat alkotott seregélyekkel, bíbicekkel, fenyőrigókkal, pajzsoscankókkal.

Különlegessége, hogy a költés idejére viszont láthatatlanná válik.

Nem is oly gyakori, mint például az örvös galamb, ráadásul fészkelésre elvonul az erdőkbe. Míg minden más galambfajunk fészket épít – összetákolt fészket, az igaz –, addig a kék galamb odúban költ. Azt viszont nyilván nem képes maga elkészíteni, ezért sikeressége a harkályok munkájától függ, azon belül is a fekete harkályétól, mivel egyedül ő képes akkora odút készíteni, ami alkalmas egy galamb számára is. A nyolcvanas években a fekete harkály jóval ritkább volt, mint manapság, így a kék galamb is.

kék galamb - Columba Oenas

Sajnos igazán jó free fotót is nehéz találni (FORRÁS)

Ráadásul a kék galamb óvatos madár. Nagyon óvatos. Megszoktuk, hogy a balkáni gerle itt él velünk a városokban és falvakban, amint újabban az örvös galamb is. De már például a vadgerle kimondottan óvatos madár, nehéz a közelébe kerülni. De a legóvatosabb – a vadgerlénél is óvatosabb – a kék galamb.

Épp ezért nem győztem azon csodálkozni, hogy Delhiben tele van vele a város. Úgy él ott egy tízmilliós megapoliszban, mint nálunk a balkáni gerle.


Balkáni gerle (Streptopelia decaocto) Ő sem volt mindig itt a városainkban, a 30-as évektől terjedt el mindenütt. (Fotó: Centauri)

Ma is emlékszem: a tizenhetedik emeleti hotelszoba hatalmas üvegablakának párkányán békésen tollászkodó kék galambokra. Annyira szépen, centiméterekről azóta sem láttam. India, és Delhi nemcsak a kék galambokat szelídítette az emberekhez. Hogy egy másik példát mondjak: nálunk a barna kánya még mindig a zavartalan erdők, árterek, ritka ragadozómadara. Delhiben meg, ki tudja mióta, városi madár. Ott ülnek és tollászkodnak tömegével a pálmákon, kerítéseken, épületek tetején, akár a keselyűk. Erről tudtam korábban is, a kék galamb viszont meglepett. Amint ezt elmeséltem, másokat is. Annyira, hogy el sem hitték.

Legalábbis a klub szakmai vezetője közölte, hogy az nem lehet. A kék galamb óvatos madár.

Tudom, mondtam, de Indiában nem. Ott kimondottan urbanizálódott faj. Erre mondta a szakmai vezető – India madarainak ismerete nélkül –, hogy az akkor is valami más lesz, én meg talán benéztem ezt a dolgot.

Centauri Delhi majomhorda

Nemcsak madarak szoktak hozzá az emberhez Indiában, hanem ahogy az köztudott, többek között a majmok is (Fotó: Centauri)

Rettenetesen sértett és dühös voltam. Már hogyan néztem volna be? A kék galambot némi figyelmetlenséggel összekeverhetünk parlagi galambokkal, csakhogy én napi szinten ezrével láttam őket, nem egyszer – sajnos – villanyvezetékek alól is szedtem fel áramütött kék galambokat, ezek közül párat eljuttattam említett szakembernek is, talán némelyik ezek közül ma is ott van a Madártani Intézet preparátumai között, s képes azt mondani, hogy benéztem?
Hazamentem, és átnyálaztam a könyveimet. Ha jól emlékszem, talán az Uránia sorozat Madarak kötetében találtam egy hetvenes évekbeli leírást a kék galambról, ahol fekete-fehéren ott állt: a kék galamb Ázsiában régóta városiasodott faj, és épp úgy él, mint nálunk a balkáni gerle. Odú helyett épületek üregeiben költ, és tömeges. „Na tessék! – gondoltam – Erről ennyit. Most végre elégtételt kapok.” Tűkön ültem a következő péntekig.

Parlagi galambok Győrben – jól látszik a fehér farcsík, ez általában biztos jegy, de még ha némelyik parlaginál ez is lehet szürke, akkor is, némi tapasztalattal megkülönböztethető a kék galambtól (Fotó: Centauri)

Az Urániával a hónom alatt mentem a következő klub estre. A könyvben meg könyvjelző a kék galambos passzusnál. S vártam a megfelelő pillanatra – amikor úgy vethetem fel megint a témát, hogy azt lehetőleg mások is hallják. Nehogy már azt higgyék a többiek, hogy én benézek egy galambot, vagy hantázok Indiáról! El is jött a pillanat, elővettem a könyvet, és felolvastam az odavágó részt. El nem hiszitek, hogy némi gondolkodás után a szakmai vezető mit válaszolt erre.

„Ez nem ugyanaz a kék galamb.”

Hagyok időt az értelmezésre.

Zseniális, nem?

Amint életre szóló élmény volt Hetési tanárbácsi alázata és nyitottsága, természetszeretete és bölcsessége (íme egy rendben lévő „amatőr”), úgy életre szóló tanulságot szereztem a klubban is, és később bizonyos esetekben csak annyit mondtam: „Ez nem az a kék galamb”.
Plasztikus példa ez arra, hogy az ember, ha egyszer egy kép, egy infó rögzült benne, milyen nehezen fogad el bármit, ami más, vagy ami a megszokottnak szöges ellentéte. Halkan jegyzem meg, én akkor – és azóta is – annak szimbólumát is felfedeztem ebben a jelenetben (hisz ott dolgoztak bennem más indiai élmények is), hogy hasonlóképp viszonyul az egyik kultúra a másikhoz; bizonyos jegyeit, működéselveit képtelen megérteni; mert kizárólag a saját életvitele, a saját kultúrája felől képes értelmezni a másikat.
Egy urbanizálódott kék galamb, egyszerűen nem lehet kék galamb valójában. Ennek mintájára: bizonyos dolgokról másként vélekedő ember, egyesek szemében szintén nem lehet igazán ember. Ez a helyzet. Ez a mintázat.

Legyünk hát kék galambok! Olyan kék galambok, akik „nem ugyanazok”.


Osszátok meg a többi galambbal is! Köszönöm.
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

Később voltak postagalambjaim is – ő Magellán, sajnos már nem él, héja áldozata lett (Fotó: Centauri)

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

Email cím*


Delhi adományai (Litera)

Galamb-akrobaták – novella galambokról

Davombar és Lutz – kocsmai beszélgetés a városi galambokról

Újabb madárritkaság madáretetőn – a keleti gerle

A boldogság kék madara valójában fekete?

                                   

3 Comments:

  1. Davombar meg az 5G:-)))Ő biztosan nem kék, no de Lutz, meg Elise és Damien ők biztosan azok:-) Milyen jó volt újra olvasni a őket! A Delhiben hirtelen felnövő fiú is annyira kedves írás. Köszönet a kék galamboknak!
    (sajnos a tengerparti video akadozik, nem tudtam megnézni, nem tudom mi lehet a baj)

  2. Ibolya Nagy

    Szegény Cen’, amikor az ember még gyerekként szembesül a korlátolt “szakértővel”, aztán, amikor felnő, mintha hatványozódnának, szörnyű. Aztán eljön az az idő, amikor az ember legyint és továbblép.
    Viszont az illusztrációk szívmelengetőek. 🙂

  3. Bevallom, a biosz óra volt az egyetlen, amiről sosem lógtam anno. Ha mostanság ilyen tanerők okítanák a diákokat, mint te, biztos egy üres hely sem lenne az előadóban, beszélj madárról, békákról, halakról, fákról, bármiről ami él.
    Bizony én benézetem tavaly ősszel gombázás közben egy parlagit, lőttem róla vagy 10 képet. Kíváncsian, de reménykedve kérdeztem a “vérprofikat”, de koppannom kellet, tényleg parlagi volt. Van egy nagy kedvencem, ártéri öreg erdő, hatalmas öreg tölgyekkel, ott látok néha kék galambot, de sosem tudtam lefotózni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük