Buborékba szíjazva lökjük magunkat a gravitáció felé

 

Free photo

VAGY MINDEN SZIMBÓLUM, VAGY SEMMI SEM AZ

2020.11.06. Játékos kihívások is tragikus végkifejletbe torkollhatnak, ha egy pillanatra eltekintünk a hegyek, a fizikai környezet könyörtelen törvényszerűségeitől és részvéttelenségétől; ha vagányságunkban kikapcsoljuk természetes félelmeinket, s ezzel együtt előrelátásunkat is. Erre hoz kissé abszurd, hátborzongató példát egy kaukázusi baleset.

A Kárpátokban fotózva gyakran remegett meg a lábam.

Szégyen vagy sem, nem egyszer erősen visszahőköltem az alattam tátongó mélységektől;

azt is láttam – ahogy korábban ITT írtam –, mennyire könnyű eltévedni egy fenyvesben, de pár percre még egy olyan kopár hegyoldal is, mint amilyen a Nagyhagymás meredélye, útvesztővé válhat a könnyelműen cserkelő fotós számára, ahol leereszkedés után nehezen találja a visszavezető utat.

Gyakran indokolatlannak tűnhet szimbólumokat látni mindenben, ugyanakkor a szimbólum, helyesebben a valós események-működések szimbolikus értelmezése nem más, mint tanulási folyamat, ezért voltaképp minden esetben jogos, a valódi kérdés csupán annyi: képesek vagyunk-e hiteles „fordítását” adni egy eseménynek, ha tetszik: a komplexitás megőrzése mellett levonni a tanulságot. Ezúttal is megpróbálom.

Nagyhagymás – Kárpátok (Fotó: Centauri)

A hegyek – hasonlóan a tengerekhez és sivatagokhoz – méreteiknél fogva is óvatosságra intenek, és embermivoltunk kitettségére, gyengeségeire figyelmeztetnek. A tériszony például e kitettség egyértelmű jelzése, méghozzá kódolva, a genetika szintjén rögzített módon, hisz bizonyos magasság felett mindannyiunknak tériszonya van.

Ha ezeket a kódokat-vészjelzéseket kiiktatjuk, észnél kell lennünk, minthogy beépített félelmeink nem véletlenül vannak velünk születésünk pillanatától.

Ezeket a félelmeket kapcsolhatta ki az a két orosz snowboardos, akik 2013. január 3.-án a Kaukázus Dombay nevű hegyén „mókás”, újévi szórakozást találtak maguknak, és beszíjazták magukat egy úgynevezett zorbba.

MI A ZORB?

Ez egy kétrétegű felfújható gömb, amit eredetileg egy francia feltaláló, Gilles Ebersolt szabadalmaztatott 1975-ben. Ez a gömb emberek legurítására alkalmas, sok helyen amolyan vásári mutatvány csak, a hazai vízpartokon is találkozni vele. Később három újzélandi férfi tökéletesítette a gömböt, amibe már beszíjazhatók az utasok, és ami végül a ZORB nevet kapta. Ezt a verziót sportcélokra is használják 1995 óta. Miután a gömb tökéletesítői újzélandiak, és Új-Zéland mindig is élen járt az extrém-sportok terén (például a raftingolásban is), nem csoda, hogy az első versenypálya is Új-Zélandon épült meg.

ÍGY NE ÜNNEPELD AZ ÚJ ÉVEDET!

ZORB BALESET

Burakovék indulás előtt – 2013.01.03.

Ilyen zorbba szíjazta be magát két orosz turista, Denis Burakov és Vladimir Shcherbakov, hogy guruljanak egyet. Az alábbi felvételen a tragikus próbálkozás perceit láthatjuk. A gond épp az volt, hogy ez egy hegy nyergén történt; elgondolkodtató, miért nem jutott eszébe senkinek: a rugalmas óriásgolyó nem feltétlenül marad meg a nyergen.

Miután a zorb átér a pályán, az egyik bámészkodó hamar kapcsol. Abban a pillanatban, amint a zorb eltér balra, utána fut, nem sokkal később a golyó elindítói közül az egyik szintén szaladni kezd reménytelen messzeségből is.

A felvételeken jól látszik, hogy egy ilyen eltérülés lehetősége első ránézésre is benne volt a kísérletben.

A zorb után szaladó első ember még eléri a gömböt, és igyekszik visszaterelni a nyeregre – ő volt az utolsó ember, aki „kapcsolatba léphetett” a gömbbe zárt Burakovékkal. Ezt követően a gömb makacsul balra tart – de merre tartana másfelé, ha egyszer a gravitáció arra húzza? A magas hóban szinte lehetetlen a futás, a gömböt menteni igyekvő emberek csetlenek-botlanak, a gömb pedig lassan, de vérfagyasztó biztonsággal elhagyja a biztonságos hegynyerget, s megindul lefelé. A The Guardian is megjegyezte annak idején, hogy miután a gömb a völgy felé vette az irányt, valaki megkérdezte: „Mi van a völgyben?” A válasz: „Katasztrófa.”

A két férfi fél mérföldet gurult és zuhant lefelé a gömbben. Burakov a kórházba szállítás közben meghalt, társát súlyos agyrázkódással vitték kórházba.

Ilyenek zorbok a „buborékjaink” is.

Épp így szíjazzuk be magunkat, és hagyjuk – kérjük! –, lökjenek minket egy irányba. De a világ (a „szellem világa” is) hegyvölgyek világa. Épp Burakovék mintájára hozunk ad hoc döntéseket személyes életünkben is. Hányszor ugrunk bele valamibe, amibe szemlátomást nem kellene? És ha nincs a balesetnek halottja, bátornak hisszük magunkat, holott az esetek nagy részében csak szerencsénk van. Ennyi. Egyén és társadalom zorbokba szíjazza magát, s nem látja,

hogy az a magasság, ahová feljutottunk, ahol akár ezt is megtehetjük, ténylegesen és ideológiailag is, csak attól magasság, hogy mélység van alatta.

Hozzunk bármilyen törvényeket, vezessenek minket személy szerint bármiféle öntörvények, az Egész törvénye mindvégig változatlan: a gravitáció mindig mindent lefelé húz, s előbb-utóbb minden a völgyben végzi, végül még a hegytetők is. Miért mi volnánk kivételek?

Efféle apró, „játszi” döntések milliárdjai gurítják a nagy közös gömböt. Eleinte jó ötletnek tűnik minden. Ha Burakovék körültekintőbbek, ha lemondanak erről a kis vagányságról, akkor 2013. január 3.-a óta hányszor csúszhattak volna le snowboardozva biztonságban? Hány kávét ihattak volna meg reggelente? Hányszor mondhattak volna higgadt, édes nemet a „kihívásokra”? De minket is, egy egész fajt, jó ideje a „pillanat heve” vezet; nincs terv, nincs előrelátás, csak „freedom” van.

Ha körbe nézünk a hegyeken, azt látjuk: egyetlen kő sem szabad. Ha megnézzük az óceánt, azt látjuk: nincs egy homokszem se, ami a mienkéhez hasonló szabadsággal bírna. Ha megnézzük a velünk élő fajok millióit, azt látjuk, nincs egy növény, nincs állat, ami hozzánk mért szabadságban részesülne.

Honnan vettük, hogy mi viszont szabadabbak lehetünk bárminél és bárkinél? Mikor hittük el, hogy eljön majd a pillanat, amikor ránk már a gravitáció sem hat?

Mindezt kérdezem Burakovék iránt érzett részvéttel ennyi idő távolából is.


Kérlek, oszd meg másokkal is! Előre is köszönöm!

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!   

Email cím*

2020.10.20. Havasi csapda – tévelygés a Bucsin-tetőn

A beszűkült tudat minősített esete Hollandiából

Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk

A járvány-szkeptikusok is közös barbárságunk gyermekei

4 Comments:

  1. Lívia dr. Zilahi

    Az ember felsőbbrendű arroganciája- világégés kell ahhoz, hogy elhiggyék, egyéni szinten minden cselekedet hat az egészre. Isten szabadat akaratot adott, mondják sokan- nos milyen kár, hogy a szélsőségek ezzel ki vannak magyarázva.
    Tériszonyom van, de olyan szinten, hogy egy emeleti lakás erkélyéről sem szeretek kinézni- a minap a keszthelyi hegyen túrázva a Pap hegyen épült magasles lábánál szó szerint lezsibbadtam, nagy mulatságára a túratársaimnak:-))))
    Nagyszerű írás- reméltem megtudom azt is, hogy a Bucsin tetőn végezetül vissza értél-e sötétedés előtt a vadászházhoz és hogyan:-)))

  2. Holsky Péter

    A “szabadság” terminust, ugye, szokás használni metafizikai-vallási értelemben (pl akaratszabadság) és szociológiai-jogi szempontból is (pl. szabadságjogok). A kérdés tényleg “csak” az, amit Cen itt felvet: mindez mit jelent biológiai és antropológiai-humánetológiai nézőpontból szemlélve? Van-e értelme, van-e realitása?

  3. Ibolya Nagy

    Úgy gondolom: a szabadságunkkal élni és nem visszaélni, mint ahogy a demokráciával élni és nem visszaélni.
    Mindkettőhöz “fel kell nőni”…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük