Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk

COVID19 MICHELANGELO járvány és agresszió

(Montázs: Centauri)

Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk

2020.08.06. Hatalmas sanszot hagytunk ki ezekben a hónapokban. Épp a világjárvány adott nekünk lehetőséget arra, hogy egy alapvetően elhibázott pályáról letérjünk, de ez nem történt meg. És nem fog megtörténni már. Azt is állítom, hogy ezután jöhet bármi, nem fog történni semmi, az ember,

a Homo sapiens elvesztette képességét, hogy saját sorsának kovácsa legyen.

Valószínűleg arra gondoltok most, hogy az életmódváltás elmaradásáról beszélek, de nem egészen. Hisz amennyiben ez elmarad, meg kell kérdezni: miért maradt el? A probléma gyökerét ezerféleképp ragadhatjuk meg; hivatkozhatunk a fogyasztói társadalom kényelemszeretetére, a multikra, a politikára, de mindennek mélyén, a Homo sapiens működésének legalján, az agresszióhoz való viszonyunkat találjuk.

Az agressziót mára alapvetően rossz tulajdonságnak gondoljuk, nem véletlenül. Mivel az agresszió az esetek többségében ember és ember közötti interakciókban nyilvánul meg, holott eredeti funkcióját tekintve nem ezt a célt szolgálta. Az ember – pályájának elejétől a legújabb időkig – épp olyan veszélyeknek kitett faj volt, mint a Földön vele együtt élő további 40 millió faj. Jól látható, hatalmas, nálánál sokkal erősebb és ügyesebb ragadozók prédája volt.

A Homo sapiens biztonságát egy olyan világban, ahol ragadozók lesnek rá mindenütt, alapvetően két képesség biztosította. A félelem és az agresszió.


barlangi medve és az ősember

Barlangi medve, az “ősellenégünk” koponyája. (Forrás)

A félelmet sem szeretjük, bár nyilvánvalóan életmentő lehet. Legtöbbször az is. Eredeti funkcióját tekintve azt a célt szolgálta, hogy az egyedek kerüljék a ragadozókat, kerüljék a ragadozók járta helyeket.

A félelem a távoltartás eszköze volt. Egy veszélyes világban – vadonban – a legbiztosabb védekezés a távolságtartás.

Ahogy ma is mondjuk: Jobb félni, mint megijedni. Az ember tehát igyekezett úgy mozogni, hogy útjai ne keresztezzék a ragadozók útjait. Mégis előfordult, hogy egyszer csak ott állt előtte egy medve, vagy egy barlangból kardfogú tigris rontott rá. Ráadásul, amikor már barlangokat igyekezett foglalni magának, komoly dilemma elé került. Kerülje továbbra is a barlangi medvét, és más szintén barlangokba húzódó ragadozókat, vagy vállaljon kockázatot egy jobb, biztonságosabb szállás reményében. Így azután, hol véletlenül, hol tudatosan, rendszeresen került szembe olyan ragadozókkal, melyek erősebbek voltak nála. Félelme nem csökkent, de szerencsére ott volt benne az ellenerő, a megoldás is: az agresszió.

Az agresszió, amivel évezredeken át védte magát, ha leteperték. Védte kölykeit, ha azokat támadták meg. Az agresszió, ami vészhelyzetben megduplázza erejét.


A jog ma is elismeri az efféle agresszió létét, sőt létjogosultságát is, amikor különbséget tesz például „előre megfontolt szándékkal” és „hirtelen felindulásból” elkövetett cselekmény között.

Nem sújt le azonos erővel a jog sem, ha valaki vadidegent öl meg pusztán pénzért, vagy mondjuk gyermeke védelmében kaszabol össze valakit. Utóbbi enyhébb megítélés alá esik, joggal, s még ha el is ítélik, még ha a tett valójában „indokolatlanul” brutális is, némi együttérzésre mégis számot tarthat.


A problémánk az, hogy megszabadultunk a ragadozóinktól. A problémánk az, hogy bár nem „születtünk” csúcsragadozónak, és például anatómiailag ma sem vagyunk azok, státuszunkat tekintve nem is egyszerűen csúcsragadozók lettünk, mint inkább – nevezzük így – abszolút ragadozók. Nem egyik vagy másik láncolaton belül értünk a csúcsra, hanem a teljes bioszféra legcsúcsára repültünk az eszközhasználattal, de ami még súlyosabb – és valószínűleg ez pecsélte meg a sorsunkat – eszeveszett gyorsasággal.

Ha lassú folyamat során állt volna elő ez a helyzet, akkor agressziónk is az új helyzethez fejlődött volna, de ez, ennél a tempónál nem történhetett meg.

Hasonlóan ahhoz, ahogy pár évtized alatt a 10 km/h-ás sebességről több száz km/h-ra gyorsultunk, sőt hangsebesség fölötti sebességeket értünk el, ugyanakkor a reflexeink semmivel sem jobbak, mint 200 vagy 2000 éve. A vándorsólyom, a Föld leggyorsabb állata is képes 360 km/h-ás sebességre, de ő ezt évezredek alatt érte el, és nemcsak anatómiájában, hanem látásában, reflexeiben is alkalmazkodott az új képességhez, ezért aztán nem is karambolozik. Ellentétben az emberrel. A vándorsólyom – és minden más faj esetében – komplex csomagot látunk a tulajdonságok és képességek tekintetében, az embernél nem. Ugyanez a helyzet az agresszióval is.

Fordult a kocka. Már nem mi futunk az oroszlán elől, hanem az oroszlán ugrik át parancsszóra a tüzes karikán.

Már nem mi félünk a farkastól, hanem a farkas fél tőlünk. Alapvetően olyan közeget alakítottunk ki, ahol semmi sem fenyeget minket. Többségünk városokban él, ahol aztán végképp nem kell számolnunk semmiféle ragadozóval, még szúnyogokkal sem igazán.

Az agresszió azonban maradt. Csak épp eltűnt a címzett: a fenyegető vadon.

Az agressziót semmiképp sem tudjuk megkerülni. Ha az agresszió valóban olyasmi, aminek címzettje van – márpedig olyan – csak két dolgot tehetünk. Vagy keresünk új címzettet, vagy megtartjuk magunknak, mint a soha fel nem adott levelet. Az első esetben keresünk valakit, akit gyűlölhetünk és támadhatunk, akire ráfoghatjuk, hogy veszélyes ránk, és rajta tomboljuk ki mindazt, amit nem tombolhatunk ki egy medvetámadás esetén. A második esetben pedig – bár egy pillanatra azt hihetjük, hogy jó és humánus megoldást találtunk – önmagukban tartjuk az agressziót, ebben az esetben azonban az ellenünk fordul. …Önpusztító életmód, extrém esetben öngyilkosság. Gondoljuk át, mi kell az öngyilkossághoz. Felindultság vagy eltökéltség. Főként utóbbi egyértelműen belső agressziónak látszik.


De maradjunk annál – hogy egyszer azért eljussunk a világjárvány problémájához is –, hogy a ragadozók nélküli világban „megélhetetlen” agresszió a motorja a háborúinknak, az ellenségképzésnek, s lassan minden ideológiának is. Még a leghangzatosabb és legfennköltebb ideológiákat sem kell sokat boncolgatni, hogy felfedezzük benne az agressziót, és oldalaktól függetlenül mindenütt hihetetlen agresszió mutatkozik meg gyakran a „legnemesebb eszmék” képviselőiben is. Ez az agresszió a rasszizmus alapja is.

Mivel a faj – a Homo sapiens – nem talál agressziójának adekvát, épp megfelelő másik fajt (hisz az agressziót más fajok elleni védekezés gyanánt programozta belénk a természet), saját körein belül „képez meg” egy másik fajt vagy „fajokat”.

Mindez természetesen csak illúzió, hisz „álfajokról” van szó; akit egyik vagy másik csoport az ellenségének kiált ki, s akivel úgy viselkedik, mintha az kardfogú tigris módjára az életére törne, valójában a fajtársa, továbbra is, akármit hisz, akármit mond.

A Homo sapiens, mint faj, épp úgy, mintha csak az egyes emberről-egyedről beszélnénk, ezzel nem old meg semmit. Látszat csupán, hogy agressziójának tárgyat talált, amikor háborúkat indít, ideológiákat gyárt és ütköztet, hisz mindez – mindvégig – belviszály, és amint az agresszióját külső címzett híján magának megtartó ember-egyed hamar eljut az önpusztításig vagy az öngyilkosságig, a faj egésze is ezt az utat járja. Így már sokkal könnyebben érthető, miért nem menti magát egy olyan egyértelmű vészhelyzetből, mint amilyen például a klímaválság. Egyrészt, míg belharcait tovább folytatja, megtartja azt az illúzióját, hogy csinál valamit, történik vele valami, előre halad, de legalábbis próbál haladni valamerre. Ugyanakkor ezzel a belső agresszióval könnyen válik egyszerűen egy szuicid fajjá, amely maga sem érzi jogosnak az itt létét a továbbiakban.


Elvileg a klímaváltozás is alkalmat adott volna e belső agresszió, az évezredek alatt felgyülemlett agresszió-többlet levezetésére, amennyiben a klímaváltozást tesszük meg az új csúcsragadozónak, de könnyű belátni, mennyire nehéz feladat elé állította ez az embert. Hisz tudja már, hogy a változás motorja ő maga, ráadásul mintázatai sem változtak lényegesen, tehát agressziója akkor képes hatékonyan működni és csatornázódni, ha az „ellen” jól látható. Hisz évezredekig látható ragadozókkal küzdött, nem pedig adatsorokkal.

Így kettősen akadályozott abban, hogy a klímaváltozás megállítására használja a vele maradt agressziót, ami ebben az esetben pozitív erő lehetett volna.

RÉSZLET A SZABÁLYOZÁST ÉRINTŐ KORÁBBI ESSZÉBŐL: “A rendszer működésének egyik alapja az, hogy minden részelemből, minden fajból optimális mennyiség legyen jelen. Ezért a szabályozások jelentős része a létszámra vonatkozik. Ebbe a körbe tartozik minden olyan szabályozás, ami például a szaporodás irányába mutat. És ebbe a körbe tartozik minden olyan is, ami a mortalitás arányait szabja meg. Idetartozik az, hogy fajonként alapvetően meghatározott a várható élettartam is. A szaporodási ráta és a halálozási ráta ugyanahhoz a képlethez tartozik, ám önmagukban nem elegendőek, hisz dinamikus rendszerről van szó. Épp ez a dinamizmus különbözteti meg az élőt az élettelentől. Dinamikus rendszerek esetében pedig az egyensúly annyit jelent, hogy az ingadozás bizonyos határértékeken belül marad. Van tehát egy ingadozás, finom rezonálás a rendszerben. Ahol pedig rezonancia van, ott előfordulhat, hogy egynémely érték néha meghaladja az optimálisat, vagyis a szaporodási és halálozási ráta önmagában nem elegendő a rendszer optimális tartományban maradásához. Ilyenkor lépnek be további szabályozások, így például betegségek, jellemzően járványok.

És elérkeztünk a COVID19 járványhoz. Korábban írtam már arról, hogy a vírusokkal a bioszféra szabályozást visz végbe (ITT). Ám ha az agresszió felől vizsgáljuk a történetünket, úgy tűnhet, mintha egy utolsó lehetőséget kínálna fel a Homo sapiens számára. Utolsó lehetőségről beszélni talán patetikusnak, apokaliptikusnak tűnhet, de nem az. Frázis már, de soha egyetlen válságunk sem volt globális. A görögök fénykora után felépülhetett Róma, Róma után számos más birodalom, élte már virágkorát Egyiptom, Britannia, Kína, ám ezúttal faltól falig ég le minden, ha a klímaváltozás folyamata végigszalad. Már pedig úgy tűnik, gyorsabban szalad végig, mint azt a legpesszimistább prognózisok mondták.

Maradjunk tehát annál, hogy utolsó lehetőségről beszélni nem apokaliptikus, ellenromantikus, patetikus beszéd, hanem realitás.

A koronavírus-járvány az ember megmentésének ügyében amolyan köztes lehetőségnek tűnik. Valami, ami rajtunk kívül áll. Valami, aminek felbukkanásában és tarolásában – amint majd a jövőben érkező új vírusok felbukkanásában és tarolásában is – közvetett szerepünk van „csak”. Valami, ami ugyan csak mikroszkópokkal, de látható.

A koronavírus potenciális ellenség. Potenciális kardfogú tigris. Valami, ami „befogadná” az agressziónkat.


A járvány elején viszonylag rövid ideig fel is bukkant az egyértelműen harci, sőt háborús retorika. „Elpusztítjuk a vírust! Addig harcolunk, míg az utolsót is megöljük.” Én ugyan az egyik esszémben két mondat erejéig kifogásoltam ezt a retorikát, épp arra való hivatkozással, hogy a bioszféra élő és minden tagjában szervesült rendszerében nincs belső harc, nincs olyan, hogy az egyik elem a másik totális eltörlésére törekedne, csak szabályozás van. Hoztam is erre néhány példát.

RÉSZLET EGY KORÁBBI ESSZÉBŐL – PÉLDA SZABÁLYOZÁSRA: Csak egyetlen, közismert példa: épp most kezdődik a rókák szokásos éves vakcinálása veszettség ellen. Régóta folyik ez, minek következtében a rókaállomány jelentősen növekedett. De erre is volt válasz. A rókák között más betegségek ütötték fel a fejüket, mindennapossá vált például a rühösség. Ezek ellen már mi sem lépünk fel. A rókák vakcinálását nem azért végezzük, hogy a rókákat óvjuk, hanem mert a veszettség minket is fenyeget, a természet meg úgy van ezzel: ha a veszettséggel nem szabályozhatom ezt a létszámot, szabályozom majd mással.

Az ember esetében sem várható más reakció. Akkor sem, ha a rókáknak nincs, az embereknek van tudománya. Tudományunk is egy nálunk nagyobb rendszer része csak.

A világjárvány kialakulása alkalmas időpont lett volna arra is, hogy a járványt oly módon kössük össze egyéb problémáinkkal, elsőrangúan a klímaváltozással, hogy agressziónkat végső soron akár a nagyon elvont, nagyon láthatatlan „ellenfelek” ellen is használhassuk.

Ezzel szemben a háborús retorika valójában a belharc keretein belül maradt. Főként a politika szintjén, s nem egy közös, végre valós és érzékelhető „ellenségkép” megképzését szolgálta, hanem a korábban megkezdett belharcok újrakeretezése volt csupán, pro és kontra. Ráadásul, ahogy arra a járvány elején már figyelmeztettem, ismét ideológiai csaták nyomták el az agresszió helyes irányának megszabását.


Jó előre tudható volt, hogy mivel sokan nem érdekeltek egy újrakeretezésben, sokan egyáltalán nem látnak túl az abszolút rövid távon, ideológiai alapon fognak támadni mindent, mely a világ és az ember működésének újragondolását szorgalmazná.

Ezt számos cikk készítette elő már a járvány derekán, többek között Fukuyama jeleskedett ebben, holott a „történelem vége” teóriájával is csúfosan megbukott már, s ma már az sem érthető, hogyan vehette komolyan Fukuyamát az elit évtizedekig, de ami rosszabb: minden létező eszközzel felszított, rég nem látott intenzitású ideológiai háborúk dúlnak megint. Még egyszer mondom: ahogy azt hónapokkal ezelőtt pusztán a járvány és az ember természetéből viszonylag könnyű volt levezetni. Vagyis: maradtak a belharcok. Ha itt az erős „kísértés”, hogy agressziónkat végre olyasvalamire irányítsuk, ami konstruktív, ha tetszik jogos, és valóban életmentő lehet, akkor kiváltja ezt a politika és a sajtó, a régi ideológia harcok felhangosításával.

Azért gondolom, hogy a Homo sapiens számára nincs már kiút, mert épp a világjárvány tűnik egy utolsó kötélnek, melyen megkapaszkodhatott volna, melynek segítségével önmaga fölé kerülhetett volna.

Épp a világjárvány tűnik annak a villámhárítónak, mely képes lehetett volna az ember túlfeszültségben izzó teréből lecsapolni a többletagressziót.


A LEGENDÁS 2001 ŰRODÜSSZEIA NYITÓJELENETÉT ÉRDEMES MEGNÉZNI MINDENKÉPP. 9 ÉS FÉL PERCBEN MEGÉRTHETJÜK MI TÖRTÉNT VELÜNK


Nehéz elképzelni olyan helyzetet, ami az utóbbi két év eseményeinél drasztikusabb ránk nézve. És ha egyszer erre sem vagyunk képesek némiképp új reakciót mutatni, nehéz elképzelni, hogy bármi más a Homo sapienst kijózanítaná.

Három út állt előttünk. Igen rövid időre, főként a karanténba zárt „köznép” körében feltámadt az igény egy új életmód kidolgozására, egyfajta átállásra, reformra. De igen hamar megnyílt két másik irányzat is. Az egyik az ideológiai harcok feltupírozásának metódusa, a másik pedig – erről nem esett szó még – a főként generációs alapon létrejövő „hisztéria”, ami épp a járvány nyomán komolyabb reformokat várókkal szemben határozza meg magát, és a „járvány-reformereket” vádolja hisztériával. Erről is írtam korábban.

Járvány vagy pánik? – Kettő az egyben.

Az adatok fényében, a járvány alakulását és eddigi – immár viszonylag hosszú – történetét nézve úgy tűnik, hogy mára a hisztéria vádjával operáló hisztizőket (a hazai médiában is) semmi sem téríti le erről az útról. Bár a járvány továbbra is tombol, nemhogy a vége, de a közepe sem látszik, se az ideológia harcokban elmerülőket, se a „hisztéria” miatt hisztizőket (a konformistákat) nem zavarják az adatok.

Ez a két irányzat mára mindent letarolt, s ezzel két ponton is elmetszik a számunkra a kút mélyébe dobott kötelet.

Pozitív és realisztikus szemléletmódnak számít azt mondani (amint nálunk Csányi Vilmos), hogy a koronavírus-járvány egyik haszna nem más, mint az, hogy felkészülhettünk egy jelentősebb és még veszélyesebb világjárványra. Az ugyanis nem kérdés, hogy kapunk a COVID19-nél vérmesebb vírust is, olyat például, ami nem kíméli a fiatalokat sem. Amint az sem volt kérdés, hogy a COVID19 (vagy valami hasonló) jönni fog (lásd pl. Fertőzés című filmet). Ez valóban egy realista, ésszerű, józan nézőpont, de érdemes hozzátenni valamit.


A klímaváltozás elleni védekezés egyik rákfenéje, hogy bár geológiai léptékben mérve eszement tempót látunk, az egyes ember életében mégis csak lépésről lépésre változik a klíma, így képes az ember megszokni. Úgy jár, mint a sokat emlegetett példázatban a fazékban ücsörgő béka, mely nem érzékeli, hogy a lassan melegedő vízben végül megfő. Míg ha a már forrásban lévő vízbe dobnánk, rögtön kiugrana. A 2019-2020-as (sőt akár évekig velünk maradó) pandémia forró víz. Ennek kezelésével kísérletezik most a világ.

Igaza van azoknak, akik azt mondják: legalább gyakorlat. De épp ez a gyakorlat, hogy egyáltalán gyakorlatozhatunk, ahelyett, hogy kiugranánk, teszi valószínűtlenné, hogy érhetne még minket bármi olyan hatás, minek következményeként végre valódi fordulatra szánnánk el magunkat annak tudatában, hogy egy globális társadalom összeomlása után nem jön már semmi.

Kissé nehezen, de lassan megszokjuk a vírus jelenlétét. Megszokjuk a maszkot. Vagy ledobjuk. Bárhogy is, egy dologra nem kerül sor: radikális megújulásra. Holott arra nagyobb szükség lenne, mint maszkokra; s több levegőt és szabadságot jelentene nekünk, mint letépni magunkról a maszkot és karanténba vetni minden karantént.


AZ ALÁBBI ILLUSZTRÁCIÓ AZT MUTATJA, HOGY A MASZK HASZNÁLATA MENNYIVEL CSÖKKENTI A FERTŐZÉS KOCKÁZATÁT. EBBŐL AZT IS MEGÉRTJÜK, HOGY A MASZK HASZNÁLATA MELLETT MIÉRT FONTOS A TÁVOLSÁGTARTÁS IS.

Épp arra látunk most receptet, hogy több, egyenként is súlyos jelzés ellenére hogyan kell megtartani a régi működést, hogyan kell keblen belül tartani céltalan agressziónkat.

Nem jöhet már olyan járvány, ami kimozdíthat minket a szuicid hajlam odújából, mely kipenderíthet minket a belharcok világából. Globális méretekben, és globális minőségben gondolkodhatnak ugyan emberek, a Homo sapiens egyes egyedei, és a maguk életét átállíthatják más vágányra, dönhetnek például úgy, hogy legalább nem asszisztálnak a belső agresszió újabb és újabb drámáihoz, de ahhoz, hogy egy civilizáció, egy globálissá tett társadalom, globálissá tett gazdaság, politika, és globálissá tett életmód képes legyen észhez térni, ahhoz se további felmelegedés, se árvíz, se földrengés, se minden korábbinál pusztítóbb vírus nem lesz elég; ahhoz minimum az szükségeltetik, hogy a Földhöz megdöbbentő közelségben, szabad szemmel is jól láthatóan olyan üstökös bukkanjon fel, mely minden kétséget kizáróan felénk tart, és telibe trafál minket. De a legbiztosabb az volna, ha egészen különleges alakot öltene magára ez az üstökös, úgy vicsorogna ránk, mint egy tigris,

vagy úgy lépne elő váratlanul a kozmosz sötétjéből, mint irdatlan hegy hasadékából a mély álmából felriadó barlangi medve.


Kérlek, oszd meg másokkal is! Köszönöm.

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

 

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

Email cím*


Mi a koronavírus? Kegyelemdöfés vagy gyorssegély? (1.)

Mi a koronavírus? Kegyelemdöfés vagy gyorssegély? (2.)

Egy járvány tanulságai – A nagy liszthisztéria

Mi a koronavírus? (3.) Mi az, amit biztosan tudunk a járvány utáni időkről?

Greta Thunberg és Centauri szindróma

14 Comments:

  1. Lívia dr. Zilahi

    Jól értem(?), hogy azt mondod hagyni kellett volna megküzdeni az embernek a vírussal- ergo létszám szabályozás más módon, ahogyan a róka rühes lesz, mert ellene nem raknak az erdőben vaccinát. Hm- szabadon engedni az ősi agressziót – rábízni a testre, hogy megküzdjön(?), az életképes marad, a többi elpusztul. Vagyis szelektál a vírus rendesen. A svédek valami ilyesmit csináltak.
    Minden a túlfogyasztásból, a tisztátalanságból, a zsúfoltságból és a módszeres környezet rombolásból jön, a velünk élő szaprofiták(potenciálisan patogén) meg egyszer csak dühbe jönnek:-))). Az is igaz, az emberiség nem okul, még nem volt elég forró a kása ami eléggé megégette volna a száját. Nem igazán tudok mit mondani,nagyon érdekes a párhuzam amit hoztál az agresszióval kapcsolatban. Bocsi ha nem jól értettem.

    • Hű, lehet, hogy nem voltam egészen világos? Megnézem, miért nem.

      Azt mondom, röviden pontokba szedve, hogy:

      1. Az ember nem képes szabadulni az agressziótól
      2. A külső ellenfél (ragadozók) elvesztésével ezt az agressziót a saját körein belül éli ki.
      3. A klímaváltozás, de különösen a járvány alkalmat adott volna arra, hogy ezt az agressziót a járvány megfékezésére és globális életmódváltásra irányítsa.
      4. Ehelyett továbbra is a belharcait tartja fent
      5. Ha ez a helyzet sem volt elég az agresszió transzponálására. akkor már csak egy meteor lehet annyira erős inger, hogy a belharcait befejezze, és végre a valódi védekezés irányába forduljon.

      Nem tudom, ez így stimmel-e már.

  2. Ezt az esszédet (is) elviszem pár embernek.

  3. Igen, világos így☺️köszönöm a kiigazítást. Mindazonáltal fel lehet fogni a vírust úgy is, hogy az élővilág a vírussal próbálja vissza állítani azt az egyensúlyt amit az ember borított meg. Igazi boksz meccs, ahol a legnagyobb vesztes az ember lesz. Volt egy nagyon aranyos sorozat, a rózsaszín párduc- az ébresztő órája csörgés helyett mindig azt kiabálta ébresztőébresztőébresztő!!!

  4. Szabó Edit

    Mostanában néha, amikor az oldalra jövök, egy hibaüzenetet látok a hozzászólás blokk alatt: “Nem sikerült csatlakozni a reCHAPTA szolgáltatáshoz”. Nem tudom, mi okozza ezt, de iyenkor hiába nyomok a Küldés gombra, nem megy el a hozzászólásom. Ez történt pl. tegnap este is.

    Most ez nem baj, mert így, kicsit pihentebben, újra elolvastam ezt a remek levezetést. (Megint egy kiváló esszé! Szeretem. 🙂 ) Olvasás közben egyre csak ilyeneket mondogattam: “Igen.” “Úgy van.” “Nagyon igaz.”

    Sajnos, nagyon jól látod, Cen’. 🙁 Itt nem lesz változás.
    A járvány kitörése után még én is reménykedtem, bár látva a klímakatasztrófa megelőzése körül történteket, csak egyszámjegyű százalék esélyt adtam az egésznek, és az idő előre haladtával ez az érték is egyre csökkent.

    Akiknek leginkább lehetősége lenne drasztikus változásokat bevezetni, azoknak ehhez nem fűződik érdeke. Lehet, hogy a karanténba zárt köznépnek lenne igénye a változásra, és ennek hangot is ad a közösségi oldalakon, de amíg jórészük így fejezi be a hozzászólását: “Mikor csinál már végre valaki valamit?”, addig nem lesz változás. 🙁

    Osztom, természetesen, és nagyon remélem, hogy sokan elolvassák majd.

  5. Ibolya Nagy

    Annyira vártam már, Cen’!
    Egy tökéletes esszé, amiben minden benne van. Köszönet érte!
    A konformista, szűklátókörű agresszornak mindig könnyebb a gyengébb – fajtársai- ellen fordulni, ahelyett, hogy belátná: itt már egész másról van szó.
    Néhányan már próbálkoztak a szemek felnyitásával, mint ahogy most te is, Cen’, de pont azokét nem sikerül, akik érdemben tehetnének valamit az ügy érdekében, mert
    “Épp arra látunk most receptet, hogy több, egyenként is súlyos jelzés ellenére hogyan kell megtartani a régi működést, hogyan kell keblen belül tartani céltalan agressziónkat.”

  6. Holsky Péter

    Elgondolkodtató elemzés!

    Egyetlen ponton érzem problematikusnak: a globalizált emberiség hatalmi struktúrái és az egyes ember túlélési reakciói közötti analógiában. A világjárványra mint kihívásra az emberiség szerintem azért nem adhat a biológiai egyednél elképzelhető (pozitívan) agresszív választ, mert a szociális szerveződés következtében más törvényszerűségek irányítják működését. Analógiával élve: a fizika törvényei érvényesek a kémiai vegyületekre is – ám maguk a kémiai folyamatok csak a kémia törvényeivel magyarázhatóak. Az emberiség összessége nem egy kollektív individuum, hanem valamifajta (elég rosszul) önszabályozó rendszer, egy ilyen mechanizmusnak pedig nincs olyan önképe, én-tudata, amihez hozzárendelhető lenne a védekező agresszió. Azért nem tudjuk megvédeni magunkat mint “az embert”, mert ez a megvédendő lény nem létezik. Elgondolni ugyan el tudjuk (egyéneként), de megtestesíteni (kollektíve) nem.

    Tudom, hogy az agresszió eredetében nem pszichológiai, hanem etológiai, tágabban biológiai jelenség – tehát hogy az állatokban is működik. Amit mondani próbálok, az az, hogy az emberek globális szerveződése – úgy tűnik – csak azáltal vált elérhetővé, hogy az agressziónak az az átalakítása, amit felrajzolsz, végbement. Több tízmilliós városokat:
    https://hu.wikipedia.org/wiki/A_F%C3%B6ld_legn%C3%A9pesebb_v%C3%A1rost%C3%B6m%C3%B6r%C3%BCl%C3%A9sei
    pl. nem lehet fenntartani az agresszió ilyen eltérítése nélkül.
    Más kérdés: miért kell fenntartani ekkora városokat? Ezt viszont vszl. meg kell előznie egy másik kérdésnek: miért, hogyan is jöttek létre ekkora városok?

    • Kedves Péter, ismét köszönöm a felvetéseket; mert ezeket a szempontokat inkább felvetéseknek, új szempontoknak, aspektusoknak érzékelem, semmint “cáfolatoknak”. De nemcsak a nyitottságuk és eleganciájuk miatt, hanem mert olyan inkább továbbgondolásra inspirálnak, nem pedig revizióra 🙂 Nem mintha baj lenne, ha bármiféle revízióra szorulnék 🙂

      Olyan kérdések ezek (gondolva azokra is, melyeket egy másik cikk alatt hoztál be a kortárs magyar irodalom kapcsán), melyek közül párat régóta szeretnék kicsit körbejárni. Ilyen most a városok ügye.

      De újabb hosszú posztok helyett, megpróbálok röviden reflektálni.

      Valóban kérdés, hogy amikor például társadalomról beszélünk, valóban létező egységről vagy csak konstrukcióról beszélünk. Én magam többször is tagadtam a társadalom, mint olyan létezését. Talán még itt, a honlapon is találni olyan írásokat, ahol ez szóba kerül. Így valószínűleg értem, mire gondolsz, de itt két különálló jelenségről van szó.

      Az elképzelés, miszerint az ember kollektív tudattal rendelkezik (illetve szerinted nem, és szerintem sem! ), nem tényeken alapul, és nem is tapasztalati úton jutottunk el egy ilyen kollektív tudat vélelmezéséhez, hanem létrejött egy olyan törekvés, ami ebbe az irányba mutat (amint a városok esetében, úgy itt is kérdés, hogyan jutottunk el ehhez az igényhez). Szemlátomást valamiféle kollektivitás felé igyekszik terelni a globális világ és annak ideológiái. Különösen megtévesztő, hogy bizonyos területeken jelentős eredményeket ért el ez az irány és irányzat; a legkézenfekvőbb és unásig hivatkozott új történelmi fejlemény a globalizáció, de ugyanilyen “jel”, hogy immár két olyan háború kirobbantására is képesek voltunk, mely az egész világot érintette. Megint új lépcsőfok e világ totális információs-hálózattá (és persze piaccá) alakítása az internet megjelenésével. Mindez megtévesztő, azt sugallja, hogy az emberiség igenis egy kollektív tudat kialakulása felé tart, valamiféle nagy egységesülés irányába halad, holott nem kell mélyelemzéseket végezni ahhoz, hogy belássuk: ezek a gigászi globális terek – legyen szó a világgazdaságról vagy az internetről – épp úgy fragmentáltak, épp úgy “törzsi” működésmódok színterei, amint korábban minden olyan lokális tér, ahol valaki a saját érdekeit érvényesíthette a többség jólétével szemben. A működési mód nem változott, csak a lépték.

      Mindez egyrészt téged igazol, másrészt épp az, hogy ennyire egységesült, ennyire globális beágyazottságúvá vált az életünk, kísértés arra nézve, hogy a kollektív agresszió kérdését is ebben a koordinátarendszerben értelmezzük. Holott épp ebben az esetben áll az analógiád (fizika és kémia viszonya), vagyis: az embernek természetesen megvan a saját, fajspecifikus “kémiája”, ettől azonban érvényesek rá a “fizika” (a bioszféra) törvényei is.

      Kollektív agressziót nem olyasféleképp képzelem el, aminek kollektív tudat volna az alapja, hanem mint ahol – ha már egyszer fizika – rész vektorok összessége mutat azonos irányba. Vélelmezhetően más fajok sem rendelkeznek kollektív tudattal, mégis, az egyedekbe leosztott agresszió összessége a faj védelmét és fennmaradását célozza. Nincs okom feltételezni, hogy az embernél ez másként van. És erre utalsz te is!

      Nem állítom, hogy pontosan értem, mire gondolsz az “agresszió eltérítése” alatt – hogyan érted, amit írtam 🙂 A városok létrejöttét én pozitív fejleménynek tartom (ez az egyik kérdés, amiről már rég szerettem volna szót ejteni), de nem az ember, hanem a bioszféra szempontjából. A város minden látszat ellenére kedvezőtlen “élőhely” az ember számára, viszont hatalmas területeket mentesít. Próbáltam adatokat nyerni arról, hogy a városon kívüli népesség átlagosan mennyi földet von el a vadontól, hogy kiszámolhassam: amennyiben a városi népesség vidékre költözne, maradna-e egyáltalán szabad erdő, mező, bármi a vadonból. Sajnos nem találtam használható adatokat erre vonatkozóan. De az biztos, hogy a városi népesség kiköltözésével a bioszféra minden korábbinál nagyobb veszteségeket szenvedne.

      Arra vonatkozóan is jó volna megbízható forrásokat, kutatásokat találni, hogy a városi népesség mennyivel agresszívabb; mert több az agresszió, az egészen biztos, ha másért nem, akkor azért, mert több az interakció. Az elfojtott, és bizonyos szempontból legrosszabb, agresszió mértéke is ott a legnagyobb. Ráadásul a városok addig tűnnek biztonságos, perspektivikus helynek, míg minden rendben van. De ha bármi meginog, főként ha háborúk jönnek, a városok kerülnek a legkiszolgáltatottabb helyzetbe (mert például önellátásra képtelenek), és az agresszió foka is mindig a városokban a legnagyobb.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük