A titokzatos utah-i monolit eltűnésének igaz története

2020.12.02.

A titokzatos utah-i monolit eltűnésének igaz története

1. fejezet

Lassan olyan már ez, akár egy regény; kérdéseinkkel lassan száz felé indulhatunk; így egy ilyen összefoglaló kezdőpontját sem könnyű megtalálni, de talán nagyon röviden mégis összefoglalom az utóbbi napok történéseit. (Délután ITT adtam róla hírt.)

Felbukkant a semmiből ez a monolit egy utah-i nemzeti parkban; pontosabban rátaláltak vadjuhok számlálása közben; mint utóbb kiderült a titokzatos tárgy 5 évet várt a felfedezésére, és egyértelmű utalás a kultikus sci-fi-re, a 2001 Űrodüsszeiára; esetleg tiszteletadás egy olyan művész előtt, akit jóval korábban szintén rabul ejtett a film legerősebb szimbóluma, a monolit, és életműve egyik meghatározó motívuma lett. Arról, hogy a monolit milyen értelmezési lehetőségeket nyújt a számunkra, és hogy miért olyan váratlan erejű sokak számára egy monolit-hasonmás felbukkanása a sivatagban, arról részletesen írtam ITT.

Mi a titokzatos monolit? Filmemlékmű vagy istenszobor?

Ehhez most csak annyit tennék hozzá – hogy legyen egy kis magyar vonatkozásunk is – hála Holsky Péternek, aki privátban hívta fel a figyelmemet Földényi F. László egyik interjújára, ahol a filmről és a monolitról a következőt mondta egy Dürer rézkarc kapcsán:

Dürer rézkarca a melankóliának a leghíresebb képi megjelenítése. Köteteket írtak róla, de van egy eleme, amit eddig soha senki nem tudott megfejteni: a hatalmas, szabályosan megfaragott kőtömb a háttérben. Engem éppen a megfejthetetlensége vonzott. A megemészthetetlensége. Ilyen a melankólia: valami ránehezedik az emberre, amitől képtelen menekülni, de közben nem tudja megmondani, pontosan mi is az, ami körülfogja, letaglózza, vagy éppen magasba emeli. Dürer a 16. század elején készítette a rézkarcát; ez a kőtömb azonban időtlenül ott kísért az európai kultúra történetében. Nemcsak a 16. században, hanem később, a huszadik században is. Például Stanley Kubrick 2001 Űrodüsszeia című filmjének a nevezetes fekete kőtömbjében, amely a történet szerint az emberiség hajnalán tűnik fel s aminek hatására a majom emberré vált. Amit én úgy értelmezek, hogy Kubrick szerint a melankólia az emberré válás kísérő jelensége. Nemcsak a szerszámhasználat vagy a beszéd teszi az embert emberré, hanem a melankólia is. Mert mi a melankólia? Az a kivételes képesség, hogy az embernek tudomása van a saját születéséről és elmúlásáról, vagyis arról, hogy mennyire elenyésző, véletlenszerű, és közben mégis mennyire kivételes a létezése.

Dürer

2. fejezet

Aztán jött a monolit váratlan eltűnése, amit – amennyiben az alkotó tüntette el – maximálisan érteni véltem. Azt is megbeszéltük, hogy annyi legalább tudható már: az alkotó él még. Annak logikáját, hogy miért kellett eltüntetni a monolitot, mielőtt – ahogy a napokban fogalmaztam – magamfajta seggfejek nekiessenek csavarhúzóval, pusztán azért, hogy kiderítsék, van-e valami a szemlátomást üreges monolitban, EBBEN az írásban fejtettem ki. Azt kell mondanom, boldog voltam, hogy a monolit eltűnt; örültem, hogy az marad, ami volt, aminek lennie kell; és csöndben örültem, hogy az alkotó él, ráadásul logikusan és gyorsan cselekedett.

Volt nincs. Eltűnt a utah-i monolit – így marad az, ami volt

3. fejezet

Kiderül, kik tüntették el a monolitot. És nem az alkotó – hanem egy egész csapat, négy férfi, még hozzá szemtanúk előtt. Egy természetfotós, Ross Bernards is jelen volt, aki a monolit éjszakai fényképezésére érkezett. A képek el is készültek, s kirakták az Instagramra.

Screenshot

A tanúk / csendes tettestársak

 Az alábbiakat fűzték hozzá a képekhez:

„Ha érdekel, hogy mi történt pontosan a monolittal, olvass tovább, mert ott voltam. Pénteken 3 barátommal utaztunk 6 órát a semmi közepére Utah-ban, este 7 óra körül értünk az út végére.

Elhaladtunk egy csoport mellett, ahogy a titokzatos monolit felé tartottunk, és egy másik csoport is ott volt, amikor megérkeztünk, de elég gyorsan távoztak, miután odaértünk. A következő egy óra 40 percben csak mi voltunk ott.

Éppen befejeztem a fotózást, miután csináltam néhány fényképet a monolitról a holdfényben, és egy kis szünetet tartva azon gondolkodtam, hogyan állítsam be a drónt az utolsó repüléshez, amikor hangokat hallottunk a kanyon felől. Arra gondoltunk, összepakolunk, hogy ők is egyedül élvezhessék a látványt, ekkor 20:40 volt.

4 srác került elő a sarokról, és 2 közülük előre ment. Az egyikük párszor meglökte a monolitot, és azt mondta: “Jó, ha megvan a fotód.” Ezután nagyot lökött rajta, megvizsgálta, majd nekidőlt. Aztán hátrakiabált a többi barátjának, hogy nincs szükségük az eszközökre. A másik srác, aki vele volt a monolitnál, akkor azt mondta: “Ezért nem hagyunk szemetet a sivatagban”. Aztán mind a négyen feljöttek, és majdnem addig döntögették a monolitot, míg az kiugrott a helyéből és hangos csattanással a földre dőlt. Gyorsan széttörték, és amíg a talicskához vitték, az egyikük visszakiabált nekünk: “Ne hagyjatok nyomot”. Ez 20: 48-kor történt.

Ha azt kérdezi valaki, miért nem állítottuk meg őket, hát azért nem, mert igazuk volt, hogy elvitték. Éjszakára ott maradtunk, és másnap egy domb tetejére túráztunk, ahonnan nagy területre nyílt kilátás. Legalább 70 autót és egy repülőt is láttunk. Autók parkoltak mindenhol a kényes sivatagi tájban. Senki sem követte a kijelölt útvonalat vagy ilyesmi. Az emberek minden irányból özönlöttek, hogy megpróbálják elérni, ezzel végleg megváltoztatva az érintetlen tájat. Az Anyatermészet művész, a legjobb, ha a vadonbeli művészetet rábízzuk.”


Ennyi a tanúk vallomása. Ehhez csak annyit tennék hozzá első körben: arra hivatkozni, miszerint a monolit lerombolóinak igazuk van (többek között, mert sokan mentek oda megnézni), álságosnak tűnik, ha figyelembe vesszük: a fotós és csapata is odament! Sőt, drónokat reptettek. Nettó képmutatás, és nem kis érzéketlenség, szellemi alulfejlettség mutatkozik meg az érvelésben.

Másrészt, ha a monolit, és a monolit látogatói gondot okoznak, e gondok megoldására ott van a nemzeti park; talán rájuk kellett volna hagyni az egészet. Később még visszatérek erre, de haladjunk tovább, mert végtére is azok a legérdekesebbek, akik kijelölték magukat a monolit önkényes eltávolítására.

A tettesek

Andy_lewis

Andy L. Lewis. (Forrás)

A főkolompos egy bizonyos Andy L. Lewis. Bár megszervezte a monolit szétbarmolását, és egy rövid videót is kirakott az akcióról, ő maga nem nyilatkozott; csak egy résztvevőt bírt szóra a New York Times. A cikkből az is kiderül, hogy nyomozás indult az ügyben (ennek én személy szerint örvendek). Továbbá az alábbiakat tudtuk meg:

  • Belül üres volt a szobor, és rétegelt lemezből készült (egy kérdéssel kevesebb, bár én megmondtam korábban is, hogy üres lesz).
  • 34 éves a főkolompos „kötéltáncos” és bázisugró, extrém sportoló.
  • Egy társa, Sylvan Christensen, közleményt küldött a lapnak, melyben arról ír, hogy ők távolították el a monolitot, hogy védjék a területet, s nemcsak az oda nem illő monolittól, hanem a látogatóktól is.

“Ez a terület nem volt fizikailag felkészülve a népvándorlásra” – írták, hozzátéve, hogy a lakosságot megfelelő földhasználatra kell oktatni!


Továbbra is kérdéses: miből gondolták, hogy ezeket a „problémákat” nekik, és így kell orvosolni? De ami a legszebb, a lap némi szarkazmussal megemlíti:

“Igaz, Lewis úr nem viselte mindig ennyire a szívén a Földgazdálkodási Iroda előtt álló kihívásokat. 2014-ben a utahi szövetségi bíróságon bűnösnek vallotta magát, mert az Arches Nemzeti Parkban hazudott az őröknek. Azzal vádolták, hogy akadályozta a nyomozást egy bázisugrással kapcsolatos ügyben, amely sportban ő maga is jeleskedik. Abban az időben a Földgazdálkodási Iroda megpróbálta betiltani az olyan légi sportokat, amelyek károsíthatják a sivatagban élő baglyok, kanadai vadjuhok és más állatok otthonát. Mr. Lewist 965 dollár pénzbírsággal sújtották, és 18 hónap próbaidőre ítélték, és ez idő alatt megtiltották neki, hogy belépjen a nemzeti parkba.”

Ezek után nettó képmutatás minden moccanásuk, és aligha szólhat másról, mint lájkvadászatról. De van egy másik, kissé elrugaszkodottabb magyarázatom is. Szintén a napokban írtam egy rövid „kiáltványt” a romantika és a pátosz védelmében; az írás vége felé így fogalmaztam:

„Az ész uralma – mint minden ideológiává merevült eszme – egy idő után lejtőre került, és tartalom nélküli nagyotmondássá vált. Azt is mondhatnám, megszületett az elvárás: „Nem elég okosnak lenni, annak is kell látszani!” És igen, itt és most is – nézzünk csak körbe! – mindenki okosnak akar látszani; de hogyan tehetné meg ezt hajnalban? A hajnallal kapcsolatban? Hogyan legyen okos egy akkora rendszer ügyében, mint amekkora az Univerzum? Mit kezdjen okosságával – mely persze már csak okoskodás – a teljesen nyílt éjszakai ég csillagai alatt? Pontosan annyit tud csak, amit erre mond: Ez csak romantika. Ez csak pátosz. Ezek csak gázgömbök. Ezek csak fák. Ezek csak öntudatlan lények. Ezek csak kövek. A hegyek? Kövek sokasága. Az óceán? Víz és só, semmi több.”

Ezt még a monolit felbukkanása előtt írtam, tőle teljesen függetlenül, de most pontosan ez köszön vissza ebben az esetben is. Divatos, trendi, zöld dumát kell nyomni; akciózni kell; okosnak és mainstreamnek mutatkozni. Ez ennyi. Hogy még egyszerűbben fogalmazzak: ez a csávó semmit sem ért a természetből; semmit sem ért a monolitból. Ez – amit ő és társai (együtt a természetfotóssal) – a monolit ügyében produkáltak, tökéletesen testesíti meg azt, hogy ma már egész generációk (még az egykor reménytelinek tűnő fiatalok is) ideológiáktól és reflexektől fertőzöttek, ugyanakkor (valójában)

SZELLEMILEG ÉS SPRITUÁLISAN IMPOTENSEK

Ezek valójában töketlen hülyegyerekek, akik kirongyoltak az Instavilágból, és nekirontottak valaminek, amiből semmit sem értettek – s fullasztó töménységben gomolyog körülöttük a nárcizmus gőze. 

UTÓSZÓ, DE NEM UTOLJÁRA

Épp ezért volt érdemes odaállítani azt a monolitot! Eddig olyan volt, mint egy zseniális üzenet. Mostantól olyan, mint egy próbatétel. A kérdés az: képesek vagyunk-e békén hagyni; bárki készítette is, és rakta oda 5 éve, képesek vagyunk-e tiszteletben tartani? Van-e bennük annyi értelem, hogy emberi alkotás és természet viszonyát, ember és kozmosz viszonyát képesek vagyunk a megszokott kereteket magunk mögött hagyva értelmezni?

Vagy jön egy hülyegyerek, és jóemberként „helyre teszi” a dolgot semmi perc alatt? Utóbbi történt, látjuk. Ám ezzel nem megoldódott a rejtély, mint inkább mostantól nőttön nő, és ha eddig sok kérdésünk volt, most még inkább sok kérdésünk lesz.

Vajon mit szól ehhez az alkotó? Vajon mindez színvallásra készteti-e?

Arról nem is szólva, hogy azért van a világnak egy józanabbik, és valóban nyitott fele, mely épp ezekben a percekben zúdul fel; mikor megérti, hogy néhány önjelölt szellemi szegénylegény csakúgy odavonulhat, és percek alatt tönkre tehet bármit, csak azért, mert neki speciel nem jelent semmit, és bizonyos értelemben útban van.


Figyelni fogom a fejleményeket továbbra is, s ha lesz, hozom a hírt monolit-ügyben 🙂 

RÁNK FÉRNE EGY UJJÁSZÜLETÉS

Kérlek, oszd meg másokkal is! Köszönöm.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*


    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider

    Slider

    Slider

    2020.12.02. Megvan ki vitte el a utah-i monolitot!

    10 Comments:

    1. Köszi a gondos összefoglalót! De jól megragadtad a lényeget: “Képesek vagyunk-e békén hagyni”. Igen, ez lenne a kulcs. Tele van a világ képmutatással, exhibicionizmussal, arroganciával és elhibázott, félreértett cselekvéskényszerrel – vagy hát pótcselekvéskényszerrel.

      • Igen, “cselekvéskényszer, pótcselekvéskényszer” – inkább, mint aktivizmus; erős túlmozgás ez mindenképp; az a nagy kérdés, hogy van-e bármiféle őszinte mozzanat ezekben az akcionizmusokban; bár itt inkább az alkotó akcionista, és ezek az akrobaták meg szoborrombolók.

    2. Szabó Edit

      Hálás vagyok én is, hogy összegyűjtötted és így összefoglaltad a monolit történetét!

      Nem tudom, hogy mit szól ehhez az alkotó, de ha én lennék a helyében, akkor most végtelenül szomorú lennék. Nem szólalnék meg, néma maradnék, és nem árulnám el soha, hogy mikor, hogyan és milyen céllal helyeztem el oda azt a monolitot, és hogy miért pont oda. Ezek után maradjon titok.

      A fotóst és barátait pedig ugyanúgy bűnösnek tartom, mint azt a négy embert, akik ledöntötték a monolitot. Az utóbbiakat azért ítélem el, amit tettek – milyen jogon tették? -, az előbbieket pedig azért, mert nem akadályozták meg, sőt, egyetértettek a rombolással. 🙁

      • Vannak olyan híreim, hogy az amerikai közösségi oldalakon lassan leveszik róluk a keresztvizet, és mások is – egyre többen – rettentő képmutatásnak gondolják, ami itt történt. Felvetődik egy másik kérdés is, de nem akartam itt mindenre kitérni. Van egy olyan attitűd, ami odavezeti a fotóst, a raftingost, a bázisugrót a legeldugottabb helyekre is, ugyanakkor a szíve mélyén úgy kezeli ezeket a helyeket, melyek kizárólag érte vannak; sértve érzi magát, ha más is ott van. Ezzel én is találkoztam már. Valamelyest megértem ezt, hisz amikor én érek oda egy folyópartra, sosem örülök annak, ha más is ott van; de ez nem elegendő ahhoz, hogy bárki eljátssza a felkent s önkényes tulajdonost. Itt szerintem nem a természet védelméről van szó, hanem nettó önzésről.

        • Szabó Edit

          Pontosan. Ő hat órát autózik, hogy odajusson, de elítéli a másik hetven autóst, aki ugyanezt teszi.
          Szó nincs itt környezetvédelemről, csak feltűnni akarásról. 😠

          Örülök, hogy követed továbbra is az eseményeket. Kíváncsi lennék, hogy milyen lesz ennek az egésznek a visszhangja.

          • Olyan “cseppben a tenger” szaga van a dolognak. / Eredetileg arról szerettem volna írni, mi a különbség vicc/tréfa és műalkotás között, annak kapcsán, hogy aztán Erdélyben is lett monolit. Az erdélyi az tréfa, a utah-i alkotás. De hát mást dobott a gép mára. Mindenesetre az sokat mond a monolit erejéről az is, hogy eljutott a történet idáig: hogy valakik önkényesen elbontják. Formálisan ez arról szól, amit mondanak, a monolit egyszerűen egy nem oda illő tárgy és semmi több; ám az önkényeskedés, az a tény, hogy úgy érezték, nekik kell lépni, mégiscsak a monolit erejét jelzi, mégis arra utal, hogy a monolitnak van önmagán túli jelentése.; még nárcisztikus bázisugrók esetében is, bár talán csak a tudatalattijában.

            • Szabó Edit

              A romániai monolit valóban egy tréfa, de ott is volt valaki, aki úgy érezte a utah-i eredeti felbukkanása kapcsán, hogy lépnie kell. Ez is a monolit hatására történt, csak itt nem rombolni akartak.

    3. Ibolya Nagy

      Bízom benne , hogy a még élő alkotó, kellő melankoliaval és még nagyobb csalódottsággal szemlélte a “monolit” barbár eltüntetését,. – hacsak nem ő is ott volt a szemlélők között ( ???)).
      Mindenesetre érdekes lehet, hogy miért pont most történt a “felfedezése”, ha már öt éve is ott volt?
      Bárcsak kiderülne!

    4. Lívia dr. Zilahi

      “töketlen hülyegyerekek, akik kirongyoltak az Instavilágból”- belőlük lesznek aztán a fanatikus megmondó emberek, akik arról döntenek mi való ebbe a világba és mi nem.
      Megvallom először nem olvastam végig a monolittal kapcsolatos írásaid – a scifis filmeket sem szeretem, e tekintetben leragadtam Jules Vernénél:-))) – csupán most, hogy ezek a fiatalok elvitték onnan. Egy szociológus könyvében egyszer azt olvastam, időnként rendszer szinten bedobnak valami olyan sztorit, ami az emberek fantáziáját és figyelmét leköti, így nem kell a valós problémákra figyelni. Lehet ez is csupán egy ilyen “higiénés”probléma(értsd :felszínes elterelő). Vajon mire készül a világ? Mire készül Amerika? Jajjj ez már kész összeesküvés elmélet:-))))))))))))))Kíváncsian várom a történet tovább pörgését.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük