• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

A szerelem elmúlása és az árulás anatómiája

love SZERELEM irodalom szép történetek fotó Centauri

Fotó: Centauri

Ördögi paradoxon áll elő. Amikor az ábrándozó szép reményeit, ábrándjait elunja, s az ábránd hasonlatossá válik egy ruhadarabhoz, akkor az ábrándozó éppúgy tesz, ahogy egy ruhadarabbal tenne: az egyiket leveti, a másikat felveszi.

HOSSZÚ VÁLASZ LÍVIÁNAK


2019.12.22. Három napja frissítettem egy régi elbeszélésemet a szirénekről, a következő bevezetővel: Egy ember, akit közelről ismerek, azt hiszem, egészen közelről, épp karácsony előtt került abba a helyzetbe, amiről ez a régi novella szól. Azt kívánom neki, bárhogy van is, és bárhogy hallgasson is az ő szirénje, jöjjön meg az a bizonyos titokzatos lány. Az, aki a tenger vizét szétfújja.

Ez természetesen arra vonatkozott, hogy ezt a bizonyos „közelről ismert embert” épp karácsony előtt hagyta faképnél, egyik napról a másikra, a szerelme. Voltaképp elfogadható magyarázat nélkül, illetve annyit biztosan tudni, hogy egy másik férfi már beúszott a képbe. Ez az, ami biztos.

Ehhez a poszthoz több érdekes hozzászólás is érkezett. Talán több is lesz, amire hosszabban válaszolok, mert az eset – bár tipikusnak tűnik, s ebben az értelemben bántóan lapos és közönséges, mégis sok tanulsággal szolgálhat. Mindannyiunk, és a „közelről ismert ember” számára is. Nem először fordul elő, hogy efféle hosszabb beszélgetésbe-posztolgatásba keveredek veletek – és ez alapvetően állati jó.

Szóval, Lívia írta a következőt: „Álmokat kergetni egy édes valós Szirén mellett- a szerelem csupán illúzió, ami elszáll a széllel s marad a végtelen magány, az elmulasztás keserű ízével.”

Erre a hosszú válaszom 🙂 :

Ha ez így van, az borzalmas. Elviselhetetlen. Talán nem egészen világos, hogy az elbeszélésben nem két nő párhuzamos jelenlétéről van szó, hanem arról, hogy az egyik (a szirén) fűt fát ígér, fűt fát akar, csábít és elcsábít, de végül is csak azért, hogy végül mély hallgatásba burkolózzon, és ezzel veszetjse el a belészerető férfit. A második lány később lép a képbe, amikor segít a férfinek, hogy hozzáférjen a tenger alján lapuló szirénhez, és láthassa: csodálatos dala mögött valójában jelentéktelen, legalábbis egyáltalán nem az, aminek az éneke ígérte.

A második lány segít a szirén valódi természetének megismerésében, és így kiszabadítja a férfit a szirén dalának és hallgatásának fogságából. Ekkor azonban a férfi kapcsol későn. Talán ez a lány lett volna az „igazi”, de a férfi későn veszi ezt észre.

Gyakori hiba, férfiaknál, nőknél egyaránt, hogy egy szerelmi csalódás után bizalmatlanokká válnak, bizonyos értelemben akár vakká is arra, aki azonban őszinte és igazi érzésekkel közeledik; az sem ritka, hogy egy korábbi csalódás levét a következő társ issza meg; neki kell kiböjtölnie a csalódás után hosszan fennmaradó bizalmatlanság, néha ellenségesség időszakát.

Azt gondoltam, amikor ezt az írást elővettem, hogy kettős értelemben is segíthet ez a „közelről ismert embernek”. Egyrészt most már tudjuk, vannak szirének (férfiszirének is!!). Másrészt állati fontos arra figyelni, ha valakit elhagynak, elárulnak, véletlenül se kelljen elvinnie ennek terhét a következő társnak. Mert az éppoly igazságtalan, amint igazságtalan az efféle árulás. Persze, tudjuk, kettőn áll a vásár. De nem mindig. Attól tartok, sokan sok olyan esetet láttunk, ahol egyértelműen van egy áruló és van egy áldozat. Ilyenkor természetesen össze lehet gereblyézni sok apró kis szemetet az áruló mentségére (az áldozat hibáit), de ez valóban csak gereblyézés, hisz ki volna hibátlan?, s valóban csak felmentésül szolgál.

Lívia hozzászólásából úgy éreztem, hogy a szerelem elmúlása törvényszerű, s utána semmi sem marad. Erre írtam, hogy végtelenül szomorú, sőt kétségbeejtő, főként, ha utána csak – ahogy írja – „végtelen magány, az elmulasztás keserű ízével”.

Szerintem ez nem törvényszerű. Szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy ismerek olyan párokat – legalább hármat –, akik egy életet éltek le együtt szerelemben, a csúcsok csúcsán épp úgy, mint vad viharban.

Láttam olyat is, hogy egymás után haltak. Tényleg láttam. Jól ismertem őket. Tudok olyanokról, akik 16 éves koruktól szerelemben éltek nyolcvan egynéhány éves korukig. De ez is kettős érzéseket szül: egyrészt jó ilyen párokat látni, másrészt épp ők adnak szörnyű kontrasztot a többséggel szemben.

Két okból. Egyrészt működhet az is, amit te írsz. Vannak, akik csak ezzel találkoznak: a szerelem elmúlásával; még ha éled is a szerelem, akkor is, az a szerelem éled, amely aztán törvényszerűen porlik el ki mindkét félben.

Másrészt viszont olyan is van – és a “közelről ismert ember” esete ilyen –, ahol az egyik fél (a férfi) olyasmit épít, ami örök, s nemcsak ennek van szánva, nemcsak egy “nagy terv”, hanem valóban (ismét: létezik ilyen, s olyan is, hogy minkét fél ezt az örök közös kertet és erődöt építi), míg a másik számára ez valójában csak ábránd, hosszabb-rövidebb ideig tartó álmodozás, kísérletezés azzal, milyen is elképzelni ezt az örök valamit, de a tett és megvalósítás valódi szándéka nélkül. Erre sem most látunk először példát.


Fotó: Centauri

Az egyik legdurvább, amit láttam, amikor egy másik, szintén közelről ismert ember – akit talán a barátomnak is mondhatok – feleségül vett egy lányt. Ők voltak az álompár. Emlékszem, amikor egy balatoni mojito-partin gyönyörű fényképeket lőttem róluk. A lány nagyon szerette volna, nagyon akarta, hogy ez a barátom elvegye. Ott is voltam az esküvőn. Nem telt el egy hét sem, és a lány lelécelt valakivel. Ezt is biztos ezer és egy dologgal lehet magyarázni, de valójában megmagyarázhatatlan.

(Amúgy az eset hatására zuhognak rám a megmagyarázhatatlan árulások történetei privátban – elképesztő milyen gyakori ez 🙁 )

Ketten is használtátok a hozzászólásokban az illúzió szót. Nagyon fontos az illúzióval kapcsolatosan!: szerelemben is kétféle ember van (többféle is persze, de most az egyszerűség kedvéért maradjunk ennél).

Az ábrándozó és a létrehozó.


Centauri protonautákAz ábrándozó elképzelései, vágyai szerencsés esetben jók, de képtelen a megvalósításukra; előbb-utóbb talál valami kifogást arra, hogy egyiket se, vagy nagy részét ne valósítsa meg. Nincs ereje, nincs türelme, nincs eltökéltsége…stb. Néha valódi szándéka sem. Vagy mástól várja ábrándjainak megvalósítását.

Ennél az embernél az elképzelt dolgok többsége vágyálom, illúzió marad – hacsak nem redukálja ezeket, viszi le egy alacsonyabb minőségbe; olyan szintre, ami az ő erejének, érzéseinek, képességeinek megfelelő.

Ez persze, nem megy másként, mint egy nagy minőségi leszállással. Ezer alászállás képzelhető el, ezer fokozat. Kicsit esetlen példával: a Holdra álmodja magát az ábrándozó, de ez nem megy, felcseréli Afrikára. Mikor Afrika se jön össze, a képzelete Spanyolországot veszi célba. Ha az se jön össze időben, belövi magának Tihanyt. De ha még a tihanyi kiruccanás se sikerül, elhatározza, hogy rendszeresen fog sétálni a kertben. Amikor kiderül, hogy ahhoz is lusta, fogja a telefonját, és száz fotót néz meg Tihanyról, Spanyolországról, Afrikáról, s a Holdról – naponta.

Vagy soha sem jut ki a házból, amely valójában virtuális ház, s ami nem más, mint korlátainak összessége.


Fotó: Centauri

A létrehozó-megvalósító alkat azonban kitart, s ütközzön bármilyen nehézségbe, nem cseréli a Holdat az udvarra. Lehet, hogy a Holdat végül nem éri el ő sem, de az is biztos, hogy nem reked a házában; nem reked bent korlátainak rettentő körében.

A legtragikusabb mindig e két alkat, az ábrándozó és a létrehozó találkozása.

Legalábbis abban az esetben, ha az ábrándozó nem szarozik, és mer nagyot álmodni, bár az ereje és tehetsége valójában nincs meg hozzá. A létrehozót ez valószínűleg nem zavarja, hozzá lát mind annak, amiről az ábrándozó álmodott. De minél magasabb minőségű, minél vadabb az ábránd, annál több időt igényel, az ábrándozó másik jellemvonása viszont az, hogy időről időre még az ábrándjaiban is elfárad. Ilyenkor az ábrándozó alászáll, lecserél mindent, ugyanakkor a létrehozó ott marad egy félkész (ez esetben madjnem teljesen kész) „műben”, amit valójában nem is magának, hanem az ábrándozónak hozott létre.

Amikor az ábrándozó saját álmait elárulja, elárulja a másikat is.

S az egész páros táncból, az egész álomból semmi sem marad. Ilyenkor emlegetünk illúziókat, holott nem erről van szó. Mindez csak az ábrándozó számára volt illúzió, a létrehozó dolgozott rajta. Ami ez után marad, az nem más, mint az árulás ténye.


Velebit (Fotó: Centauri)

Azt hihetnénk, hogy az ábrándozót nehéz felismerni. Mert ugyan mi különbözteti meg az ábrándozót és a létrehozót?

Hisz, amikor arról kérdezzük őket, mit szeretnének, mindketten a Holdról beszélnek. Épp ez a veszélyes. Ha e kettő találkozik, a létrehozó azt hiheti, hogy szövetségesre talált, igazi társra, akivel együtt repülhet a Holdba. Míg az ábrándozó a szíve mélyén talán csak annyit remél, hogy kivitelezőt talál az álmaihoz. Ráadásul, nyilván az ábrándozó sem mindig totálisan tétlen, így aztán végképp lehetetlennek tűnik a két típus megkülönböztetése – ezzel együtt csökken annak esélye, hogy a létrehozó jól válasszon, és növekszik annak esélye, hogy olyasmire fordítsa erejét, idejét, szerelmét, ami végül semmivé lesz. Méghozzá minden épkézláb magyarázat nélkül.

De, ha így gondoljuk, talán tévedünk. És talán egy félmagyarázatot is találhatunk arra, hogy egy efféle páros tánc, egy ilyen szerelmi rondó, hogyan érhet véget egyoldalú árulással.


Fotó: Centauri

Az ábrándozók jelentős része jellemzően a félbehagyott dolgok embere.

Kettős értelemben is. Lényét tekintve egész életében félbehagyott marad – hacsak nem tesz szert egyszer, valahogyan kellő kitartásra, kellő erőre. És hűségre, hisz nemritkán a hűség mítoszát is megálmodja, és elhiteti a másikkal, de amikor szakítópróba elé kerül, a saját hűségéről alkotott kép is ábrándnak bizonyul. Az első adandó alkalommal.

Az ábrándozó teljes létének félbehagyottságát nem láthatjuk, hisz csak adott pillanatban, adott állapotában találkozunk vele. Viszont működésimódjából egyenesen következik, hogy sok mindenbe fog bele, és szinte semmit sem fejez be. Élettörténete félbehagyott vállalkozások, projectek, kapcsolatok, flörtök, hobbik folyama. S általában a félbehagyottság rekvizitumai veszik körbe. Hétköznapi apróságokban is: félbehagyott takarítások, félbehagyott kertek, félbehagyott könyvek, megvett, de aztán sosem locsolt virágok…

Az ilyen ábrándozó tulajdonképpen törvényszerűen hagyja majd abba azt is, amibe a társául választott létrehozó a kedvéért belekezdett.

Ördögi paradoxon áll elő. Amikor az ábrándozó szép reményeit, ábrándjait elunja, s az ábránd hasonlatossá válik egy ruhadarabhoz, akkor az ábrándozó éppúgy tesz, ahogy egy ruhadarabbal tenne: az egyiket leveti, a másikat felveszi. És ennyi. Nyilván sajnálja a régit, de ott az új, egy másik – általában szintén kudarcra ítélt – ábránd.

Ruhaváltásra hivatkozni, nem csak metafora. Valóban olyan, mint az ábrándozó „kiábrándulása”. Van olyan, hogy az ember ráun egy ruhára. De mi a magyarázat? Miért? Csak olyan bugyutaságokat mondhatunk, hogy például sokat hordtuk. De ez valójában semmire sem magyarázat. Én például még sosem untam rá egy ruhára. Vagy nem hordtam, vagy addig hordtam, míg el nem feslett. Sokan keresik a tartósat, a minőséget, sokan csak a valóban szükségeset vásárolják, ők zömmel létrehozók, és amit egyszer megvásároltak, amit egyszer használatba vettek, nem unják meg. Épp ezért a létrehozó, mielőtt lépne, mérlegel is, megválogatja eszközeit, tárgyait, és nem halmoz, nem gyűjtöget.


Fotó: Centauri

Az ábrándozó ennek épp ellenkezője. Ritkán vagy sosem használt tárgyak veszik körbe. Az ábrándozó rendszeresen vesz például olyasmit, amiről akár már a megvásárlás pillanatában tudhatná, igazán sosem lesz a hasznára, s ha van is értéke – többnyire élvezeti értéke – az csak pillanatnyi. Ugyanilyen mérlegelés nélküli hirtelen ötlettel szállhat bele akár egy másik ember életébe is, valamiféle nagy és romantikus ábránd jegyében, mondjuk annak ígéretével, hogy ez egy őszinte, szenvedélyes, és élethossziglan tartó szerelem lesz. Egy örök project. Amikor pedig ezt az ábrándját váratlanul lecseréli, éppoly kevéssé érthető indokkal, ahogy ruhákat un meg az ember, a létrehozó pokoli paradoxonban találja magát.

Ott marad a félbehagyott örökben, amely így már természeténél fogva sem lehet valóban örök. Az otthagyott örököt és univerzálist építő ember kettészakad; szelleme, pszichéje még örök – ugyanakkor azt, amit öröknek épített volna, a másik önkényesen végessé, epizóddá tette.

Ha ez nem is olyan súlyos, mint a szirén hallgatása, aki tudatosan csalja tőrbe a másikat, nincs benne előre megfontolt szándék – hogy is lenne, hisz épp ez a lényeg: csak ábránd, a másik pedig az ábránd eszköze, de nem azt célozza, hogy a másikat tönkre tegye, mindössze önzésében a másikat is bevonja egy olyan ábrándba, amit aztán eldob, s vele együtt a másik öröklétbe vetett hitét is. Ezzel szemben a szirén semmi mást nem akar, semmi mást nem tervez, minthogy tönkre tegye, elveszejtse a hajóst.

Itt inkább arról van szó, hogy nem a rosszszándék a gyújtópont, nem egy gondosan megtervezett és kivitelezett csábítást és elveszejtést látunk, mint inkább

játszadozást olyasmivel, amivel nem volna szabad játszani. Az örökkel tilos.


Fotó: Centauri

Ha valaki az örök építésébe fog egy másik emberrel, majd aztán mégis kiszáll, az árulás. Nem eleve elrendelt gonoszság, de árulásnál kevesebb nem tud lenni. Se érzelmileg, se logikailag. Bármi másba beszállhatna az ábrándozó, annak veszélye nélkül, hogy áruló lesz, az örök építése az egyetlen, ahová csak úgy tud beszállni, hogy árulás nélkül lehetetlen kiszállnia. Bármi más szövetség megengedi ezt, és ha valaki ebben a bizonyos örökben úgymond nem hisz, romantikus szarnak gondolja, tegye, lelke rajta, joga hozzá, és a többi, egyébként is trendi ez, nem is kötelező élethosszig tartó projectekbe bevonni a másikat, de ha egyszer valaki megteszi, onnan már nem lehet kilépni árulás nélkül. Minden más esetben lehetséges, ebben az egy esetben nem.

Ahogy minden más párkapcsolaton kívüli esetben az áruló elveszti minden jogát, például abban a közösségben, melyet elárult, úgy a szerelemben árulóvá lett ábrándozó is elveszti minden jogát, arra is például, hogy árulását megindokolja. Kegyetlennek tűnhet ez, az is, ugyanakkor nem lehet másként, hisz amikor az „örökbe” száll be valaki, akkor épp abba száll be, ami semmivel, semmilyen indokkal nem szüntethető meg.

Ezen a ponton viszont feloldódik a paradoxon, amennyiben az árulás ténye viszont valóban örök marad. Az örök létrejön, csak épp ellenkező előjellel. Egy abszolút, magasan pozitív tartományban épített örök palotából így lesz a pokol sötétjébe fejjel lefelé lógó torony.

Kevés dolog van, ami annyire tartós, amit annyira lehetetlen idővel felülbírálni, mint az árulás ténye. De ez lassan már nagyon „lila”, ezért egy kicsit konkrétabban: ha valaki a másikat kimondottan nagy erőkkel abba az irányba tolja, ahol a diskurzus nagy része – mondhatni központi eleme –, hogy az élet végégig ki kell tartani egymás mellett, tudva ráadásul, hogy ez az idő minden híreszteléssel szemben igen rövid, sőt ez a diskurzus odáig is eljut, hogy valamilyen formában a halál után is kell legyen folytatása, akkor finoman szólva meglepő lépés, amikor keddről szerdára (milyen érdekes! – a „közelről ismert ember” esetében szó szerint keddről szerdára) az egyik fél kilép.

Évekig arra terelte a másikat, hogy az örökben rendezkedjenek be, s lám, jön egy szerda, amikor nemhogy ebben az örökben, de már a következő napban sincs jelen. Semmilyen formában.

Ráadásul ez az utolsó karácsonyra időzített „ajándéka”.


Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*


    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/villamnovellak/utolso-ora/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/villamnovellak/szirenenek/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/villamnovellak/philemon-baucisnak/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/villamnovellak/baucis-philemonnak/

    22 Comments:

    1. Marsovszki Viktória

      ó, jaj, most félek, nagyon félek, semmit nem értek

      • ajaj, nem hittem volna, hogy ez ennyire félelmetes – csak igyekeztem érthetően, világosan összerakni egy képet, egy – úgy tűnik – mindennapos eset kapcsán. Részint bizonyítva – tapasztalatokra, ismert párokra hivatkozva -, hogy nem minden esetben történik ez, nem ennek kell történnie, de sajnos gyakran mégis ez történik, és az ilyen hirtelen, rapid, “megmagyarázhatatlan” kilépések két embertípus szerencsétlen találkozásának tudható be. Néha meg ráadásul ilyen turbó-brutál módon, hogy karácsonyra essen.

        Említem a szövegben, hogy a napokban tucat ilyen esetről meséltek nekem közeli barátok, családtagok, haverok, ami a leginkább megdöbbentett, nő is a saját barátnőjéről, aki – idézem – “gombnyomásra rúgott fel egy kapcsolatot, amit azóta is, kb. 10 éve sirat.

        Jó tudni, hogy ezzel vigyázni kell. Jó tudni, ha az ember ábrándozó, ne kockáztasson másokat, ne játsszon másokkal. Jó tudni, ha az ember létrehozó, megvalósító típus, hogy ha egy ábrándozóval hozza össze a sors, legyen óvatos, mert könnyen és váratlanul válhat ő maga is egy időleges ábránddá.

        Ez azért nem annyira rémületes 🙂 Annak, aki épp benne van, és karácsonyra ezt kapja, nyilván brutális, de neki is segítség tisztában lenni mindezzel.

    2. dehogy!!!! – a lány utolsó karácsonyi ajándéka ez a váratlan lelécelés; ez persze nem ajándék, de hát az ember óhatatlanul összeköti a kettőt, mert ez így még abszurdabb.

      Van egy férfi, van egy nő, sülve-főve, együtt élve, úgy néz ki, mindörökre, majd a nő karácsony előtt pár nappal összecsomagol, és minden épkézláb magyarázat vagy a jobbítás szándéka nélkül elhúz – ez a szituáció zanzásitva. Erre a karácsonyra úgy tűnik ennyire tellett tőle, ez az utolsó “ajándék”.

      ennyi erővel azt is mondhatnám, hogy a másik közeli ismerősöm-barátom, akinek közvetlenül az esküvő után lépett le a még ropogós menyasszonya, ő meg azt kapta nászajándékba. Persze, nem, de az is annyira abszurd, hogy idézőjelbe téve arra is mondhatom: “nászajándék”.

    3. Marsovszki Viktória

      tólbeszéltem, túlkérdeztem
      adtál éjszakára agyalnivalót megint
      ezzel segítesz
      hogy ebben benne kell lennem
      szügyig, mint a tómederben
      vissza kell mennem
      az elejére, a közepére
      míg végére érek
      egyszer ??

    4. Szabó Edit

      Ezt alaposan kielemezted, de talán jó, hogy kielemezted.

      Tényleg lehetne sorolni az ilyen és hasonló történeteket, sajnos, de nem valószínű, hogy két ember a kapcsolatuk kezdetén azt mérlegelné, vajon hova vezethet az a kapcsolat, van-e értelme elkezdeni egyáltalán,

      Engem az érdekelne, hogy miért éppen karácsony előtt tesz ilyet valaki. Hogy még jobban fájjon? Vagy nem volt ilyen hátsó szándék, csak egyszerűen így alakult?
      (Vagy pl. miért éppen karácsony előtt tiltatja le valaki egy másik ember fb oldalát. Hogy még bosszantóbb legyen?)
      Milyen ember lehet az ilyen?

      • Szabó Edit

        Egyébként nem vagyok én éleslátó, nincsenek rendkívüli képességeim, csak talán jobban odafigyelve olvasok. Annyira, hogy néha még a sorok között is találok valamit. (Vagy legalábbis azt hiszem. 🙂 )

      • Van olyan is – mint tudjuk – hogy valaki időzíti is a pofont, létezik ez a gonoszság – az viszont annyiban könnyebb eset (már ha ilyesmi bármilyen szinten könnyű vagy könnyebb lehet), hogy egyértelmű a dolog, így a viszonyulásunk is egyértelmű lehet: az illető gonosz, egy ótvar nagy gyökér, és a többi. Ettől persze bosszantó, és hihetetlen (mert persze turkálhatunk aztán abban a kérdésben, mitől lesz valaki gonosz), de azért egyértelmű a helyzet.

        Amennyire látom a “közelről ismert ember” esetében ez nem előre eltervezett vagy időzített lépés volt.

        Viszont a hirtelen kilépés, cserbenhagyás ilyetén módja, épp karácsonykor, azt sugallja, hogy itt valami végig rohadtul hamis volt. – lásd, amit Holsky Péternek írtam a Skorpióról.

    5. Holsky Péter

      Azt hiszem, én nagyjából értem: tudom követni Cen gondolatmenetét.

      Ami nem világos számomra, az az, hogy ezek az embertípusok (a létrehozó, az ábrándozó, a szirén) mi által, milyen szinten meghatározottak? Két nagy lehetőséget látok:
      [1] alkati–születési, jellembeli, stb. kategóriákról van szó – egyszóval olyanokról, amiket az ember nem akaratlagosan hoz létre, amikre nincs önreflexiója, amik adottságok számára. Ha ez így van, akkor szerintem nem igazán lehet számonkérni az ebből fakadó viselkedésünket – ahogy a testmagasságunkat, a hangszínünket sem.
      [2] saját morális és/vagy intellektuális döntéseink eredményeképpen sorolódunk valamelyik csoportba, leszünk pl. ábrándozók. Ez esetben fennáll a cselekedeteinkért való felelősségünk is – de ezt az értelmezést több ponton gyengíti az ábrándozó Cen által adott leírása, pl. az, hogy “nincs ereje, nincs türelme, nincs eltökéltsége… stb.”. Ezek a hiányok véleményem szerint csak részben igazíthatóak ki tudatosítás, majd akaratlagos önnevelés útján.

      A szirén és az ábrándozó működése között (ha jól értem) az a különbség, hogy az előbbi szándékosan, tudatosan árt a másik embernek, míg az utóbbi ábrándozói karakteréből fakadóan, mintegy “mellékesen” csúfolja meg pl. önmaga és egy létrehozó közösségét, pusztítja el együttes örök-építésüket. A szirén tette gonosz-tevésnek, az ábrándozó viselkedése viszont jellem-gyengeségnek tűnik számomra. Ha ez így van, akkor ezt a kétféle cselekvést nem lehet morálisan egyformán megítélni: a szirén vétkes, az ábrándozó viszont inkább beteg vagy nyomorult.
      Azt persze értem, hogy Cen miért tekinti az ábrándozó árulását olyan súlyos véteknek – de nekem úgy tűnik, hogy ezt a megítélést nem lehet pusztán a morálra alapozva elvégezni. Kell lennie itt még egy másik distanciának, hivatkozási alapnak is! Jelenlétét, nyomait észlelem – csak nem tudom, hogy micsoda az.

      • Holsky Péter

        Önkritikát kell gyakorolnom: azt írtam, (nagyjából) értem, amit Cen írt. De abból, amit fentebb írtam, az derül ki, hogy nem igazán érzem át, miért is írta. Ez talán azért van, mert nem éltem át mindazt, amit leírt. Így hát bocsánatot kérek: nem is annyira Centől, az írótól, hanem (így, látatlanban is) attól az általa közelről ismert embertől, akinek esetét leírta, aki mindezt megélte.
        Kívánok ennek az embernek és mindnyájunknak könnyebb, jobb, szebb napokat, szerencsésebb, őszintébb, boldogabb találkozásokat! Mégiscsak karácsony lesz – akármit hiszünk (vagy nem hiszünk) is róla, ez azért csak a szeretet, a remény, a szeretetben való reménykedés ideje 🙂

        • Nem kell önkritikát gyakorolnod – szerintem 🙂 Alapvetően áll, amit írtál illetve kérdeztél. Csak azért nem válaszoltam rá, mert időhiány is van – sajnos. De egy rövid, szinte mindenki előtt ismert fabula sok mindent “magyaráz” – megmagyarázza, hogy vannak esetek, amit nem lehet igazán megmagyarázni.

          A skorpió kéri a békát: Kedves béka, drága béka, vegyél a hátadra, és vigyél át a folyó túloldalára.
          Mire a béka: Még mit nem! Ahogy a hátamra veszlek, megmarsz.
          Skorpió: Ígérem, hogy nem bántalak! Csak hadd jussak át a túloldalra, ennyi az összes vágyam.
          Hát jó – mondja a béka – és hátára veszi a skorpiót.

          Mikor a folyó közepére érnek, a skorpió váratlanul belemar a békába. A béka felkiált:
          Miért tetted ezt!!!? Most mind a ketten itt pusztulunk!!
          Mire a skorpió: MERT A VÉREMBEN VAN.

          Mármost az a kérdés, a skorpió mikor jött rá, hogy ez a vérében van. Mert ha már a folyóparton tudta – és miért ne tudta volna? – akkor mégis gonosz. Ennek ellent mond azonban, hogy így önmagát is elveszejti (ahogy az örökökből kiszálló, az örök párkapcsolatot eláruló nő vagy férfi is, hisz örökben volt), vagyis lehetséges, hogy menet közben jött rá: képtelen meghazudtolni önmagát, gyilkos természetét.

          Az is kérdés – tudta vagy sem a skorpió, hogy ő sosem lesz más, sosem lesz kevésbé gyilkos lény – mit gondoljunk arról, aki eredendően, megváltoztathatatlanul skorpió? Amúgy én inkább arra hajlok, amit az első hozzászólásod végefelé írsz: nem annyira gonosz, mint inkább nyomorult.

          Az általa okozott fájdalom azonban mindkét esetben ugyanaz. Az elszenvedőnek voltaképp teljesen mindegy, hogy a skorpió miért tett így. Egyik verzió sem enyhíti a fájdalmat. Ha a skorpió tudta magáról, hogy ez a vérében van – amúgy a “közelről ismert ember” konkrét esetben számos jel mutat arra, hogy tudta – akkor a színjáték a fájó. Ha nem tudta, akkor pedig az rémisztő a “béka” számára, hogy a francba nem ismerte fel, hogy nem számolt a skorpió ösztönével, korlátaival? Miért hitt neki? Hisz ép eszű béka soha a büdös életben a hátára nem vesz egy skorpiót!

          A lényeg azonban annyi: még mielőtt mindezt a béka végig gondolhatná, neki befellegzett.

          De szerencsére nem vagyunk békák. Nem kell elsüllyednünk. S még egy megmart ember is rátalálhat aztán Philemonra vagy Baucisra.:-)

    6. Szabó Edit

      😮😮

    7. Értelek, Cen, könyörtelen és világos az állhatatos, stabil, megbízható valamint a csalfa, törékeny vonalakon mozgó karaktereket jellemző rendszered kifejtése. A beazonosításuk nem feltétlenül egyértelmű, vagy bizonyos idő, tapasztalat nélkül esetleg még sem állapítható. Ellappanghatnak mit sem sejtetve magukról ama kedvezőtlen jellemvonások, mígnem az örökre pályázó bizonyos illúziókban él. Az árulás vajon melyik ponton kezdődik, ezen is lehet töprengeni…

      • Az első mondatod tűpontos – erről van szó. Ez az ellentétpár bizony fennáll.

        Jó a kérdésed arról, hogy vajon hol kezdődik az árulás, bár érdekelne, pontosan mire gondolsz.

        Az biztosnak tűnik, hogy az árulás hamarabb következett be, mint ahogy arról az elárult fél bizonyságot szerzett. Írtam, hogy a “közelről ismert ember” esetében egy dolog egészen biztos: egy másik férfi úszott be a képbe – ahogy írtam. Ismerjük a nevét, tudjuk, hogy van kapcsolat…

        Hogy ez mennyire nem sejtés. A “közelről ismert ember” idősebb, épp ezért sokáig kétségei is voltak, hogy a nálánál jelentősen fiatalabb lánnyal építhet-e egy örök kapcsolatot. Végül, a lány unszolására elhitte, hogy igen. Bármikor felvetette ezt a kérdést, a lány szinte lehurrogta. Végül a férfi megnyugodott, és boldogan állt hozzá a közös, és öröknek szánt élet felépítésének.

        Most pedig, karácsony előtt, amikor a lány két nap alatt összepakolta sok év alatt felhalmozott motyóját és eltűnt a ködben, az utolsó mondatok egyike az volt (mikor a férfi megkérdezte, miért?): MERT Ő TOVÁBB FOG ÉLNI, MINT TE.

        Mármint az a férfi, aki beúszott a képbe. Hidd el, megbízható a forrás, ez a mondat így hangzott el. Ennél durvább mondat egy ilyen kapcsolat végén aligha képzelhető el.

        Ez szerintem spirituális síkon gyilkosság. Mondjuk olyan, mintha valakit feltámasztanánk, csak azért, hogy aztán megölhessük. Ez egy kicsit húzós. Nem véletlen, hogy sok ehhez hasonló esetben, mikor az egyik fél a másikat spirituális értelemben megöli, a másik fél nem sokkal később valóban meghal.

        De nem kell aggódni. A baráti kör jelen van, épp ezért hallottam én is a napokban rengeteg sztorit. Tényleg észvesztő, hogy szinte mindenki átesett ezen. Szinte mindenkinek megvan a maga skorpiója. Ez egyfelől igen szar, másfelől annyiban most kapóra jön, hogy a “közelről ismert embert” olyanok veszik körül, akik valódi, hasznos, és régmúlt marásokból, fájdalmakból lepárolt tanácsokat és támogatást adhatnak.

        Megdöbbentő, hogy bizonyos kérdésekben milyen egyetértés van, még a férfi és a nő ismerősök, barátok körében is. Mert ahogy azt már valahol írtam, még nők is meséltek hasonló árulásokról a saját barátnőjükről, akik “életük lovagját” dobták el, amit aztán tíz év múlva is bántak.

        Abban például mindannyian egyetértünk, hogy ebben a helyzetben azt kell megnézni, milyen lehetőségeket nyit meg ez a helyzet. Jó. Ott volt az a lány, egy pillanat alatt megingott, ahogy egy fiatalabb férfi rányomult, oké, szar, és az előzmények fényében a lehető legdurvább átbaszás, szerintem, de most már mindegy. Azt kell néznie a “közelről ismert embernek”, hogy ez milyen lehetőségeket nyit meg előtte. Ebben tényleg egyetértünk. Megbeszéltük ezt azzal a barátommal is, akit még a könyveimben is emlegetek K27 fedőnéven, vagy pl. Sárga Hajjal – néhányaknak talán az ő neve is rémlik blog-bejegyzésekből – ugyanis az a helyzet, ha egy ember valakit szeret, természetesen a szabadságát bizonyos mértékben önként és dalolva korlátozza. Viszont, ha egyedül marad, akkor ezek a korlátok feloldódnak. Itt nem csak arról van szó, hogy szabadon ismerkedhet, nem is az a tanácsunk fő motívuma, hogy most vesse bele magát az ún. nőzésbe, hanem az, hogy olyan lehetőségeket is használjon ki, amit eddig a másikra való tekintettel nem használt ki, olyasmik megvalósításához is fogjon hozzá, amit eddig a lány miatt talonban tartott.

        Most végül is egyik oldalról egy egész életre emlékezetes árulás elszenvedője lett – másik oldalról viszont ennek tapasztalataival tökéletesen szabadon alakíthatja az életét.

        Van, az a nézőpont, ahonnan nézve ez nem is annyira rossz.

        Azzal is egyetértünk mindannyian, hogy kész szerencse, hogy ez most történt, és nem később, amikor mondjuk már házasok, urambocsá gyerekeik vannak.

        Az is nagyon szép, hogy karácsony ide, karácsony oda, mindenki vonalban van. Ugrásra készen, ha bármiféle segítség kellene.

        • Kedves Cen, mennyire igaz, hogy tragikus a két ellentétes alkat találkozása, de minimum problematikus. Sarkítva értve: az árulás már a találkozás kezdete óta jelen lehet, búvó patakként, időzített bombaként. Sok erőt kívánok a közelről ismert emberednek; a mondat eléggé hübrisznek hat, amit búcsúképpen kapott…

        • Szabó Edit

          A te “közelről ismert embered” váratlanul egy új helyzetben találta magát, ami sokkoló lehet így karácsony előtt, viszont ez az új helyzet új lehetőségeket is teremtett, valóban.
          Meg kell próbálni elfogadni ezt az új helyzetet, és – igaza van a barátaidnak – okosan ki kell használni az adódó új lehetőségeket.
          És ki tudja? Még Baucis is felbukkanhat egyszer valahol…

    8. Kedves Mindenki,
      Azt hiszem az én első gondolataim zúdították ezt a szépséges szólavinát a nyakatokba. Semmi mást nem akartam, mint reflektálni a történetben arra- ami egyébként nagyszerű jellemrajz az emberekről , a csábítókról(Szirének), akik aztán elunják játékszereik, s mint egy elhasznált ruhát félredobják és jöhet az új csilivili köpönyeg – mennyire sokfélék vagyunk a kapcsolatainkban, s talán néha jobb – vagy nem baj ha ezt választja bárki is-a biztonságos magány . Cen hihetetlenül jól ír, így csak az lát aki megjárt magasságokat és mélységeket is . Boldog sérülés mentes Karácsonyt, hiszem, hogy a fény önmagunkban van- a megfoghatatlan isteni, halljátok meg a saját Szirénetek hangját ott belül s éljétek át milyen csodásak vagytok:-)))
      Szeretettel,
      Lívia

      • Szabó Edit

        Kedves Lívia,
        én nagyon örülök, hogy elindítottad ezt a szépséges szólavinát!
        Sokunkból sokfélét váltott ki, de mindenképpen gondolkodásra, töprengésre késztetett. (Talán még azokat is, akik aztán nem osztották meg itt velünk a gondolataikat.)
        Cen’-től pedig kaptunk ráadásnak még egy tanmesét is. 🙂
        Én úgy vélem, hogy karácsony környékén ennek mindnek pláne ideje és helye van.

        Szép ünnepet neked és mindenkinek! 🎄
        (Aki pedig már sebeket kapott, az gyógyuljon!)

      • Kedves Lívia! Úgy érzem, mintha kicsit mentegetőznél, de ahogy Szabó Edit is írta, ez tök jó. Nem először esik meg ez. Beszélgetünk, időnként kicsit hosszabban a megszokottnál.

        Jó az is, hogy teljesen új szempontot hoztál be: a magány lehetőségét. Ne ijedj meg, ha azt mondom erre, hogy ez is megérne egy misét.

        Nagyon is. Épp a fenti szerelmi brettli kapcsán erről is beszélgettem egy barátommal, aki viszont nagyon régóta egyedül van, s mivel igazán jó barátok vagyunk, és szívből szeretem őt, ritka értékes embernek találom, így tisztelem is, ráadásul sokszor volt velem bajban is, szóval, gyakran jut eszembe, hogy Ő vajon, mit kezd a magányával? Megszokta? Akarja? Jó neki? És mivel sokat beszéltünk a napokban a “közelről ismert ember” esetéről, végre megkérdeztem tőle, hogy ő vele ez ügyben mi van.

        Én harcoló típus vagyok. Legalábbis remélem. Inkább létrehozó, mint ábrándozó. Ezt is remélem. De most úgy látom, hogy ez a magányosan – értsd pár nélkül élő – csodálatos barátom legalább akkora harcos, mint én. Neki ugyanis a magány – ha jól értettem – éppúgy nem természetes, vagy a természetével megegyező állapot, mint nekem, mégis kitart. Nem is akárhogy. Mi ez, ha nem harc, ha nem heroikus küzdelem?

        Ezzel együtt persze az is szép és igaz – első olvasásra megdöbbentő – amikor a belső szirénről írsz. Ez megint megérne egy posztot 🙂 🙂 🙂 De megnyugodhatsz, ezt most kihagyom.

        Viszont, amit nem állok meg, mert nagyon idekívánkozik, pontosan ezt a kérdést járja kicsit körbe a SZAKADÁR című elbeszélés:

        http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/elbeszelesek/szakadar-ember-a-vadonban/

        • Szabó Edit

          Azért ezt a belső szirén posztot ne vesd el végleg, Cen’, mindenképpen írd fel a listádra! Ne fossz meg minket egy újabb csodás írástól! – mert az lesz, ebben biztos vagyok 🙂

    9. Marsovszky Vikinek – nem történt semmi baj, kicsit érzékenyen reagáltál ennyi (én tökéletesen értettem). De teljesítettem a kérésedet, ugyan az egész posztot nem, de néhány hozzászólásodat töröltem. – S remélem, minden rendben van!

      Sajnálom, ha ez a poszt karácsony előtt felzaklatott!

    10. Hűűűűűű…..! Én most nagyon késve estem ide be, kell még egyszeri olvasás, és visszamenni előző írásokhoz, hogy mindent megértsek, de a lényeg azért átjött. Úgy gondolom lesz még folytatás. Legyen! 🙂

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük