A járvány-szkeptikusok is közös barbárságunk gyermekei

koronavírus COVID19 karantén Centauri

2020.09.24. Kiiktatta ma délelőtt a közösségi térből a Facebook a legnagyobb hazai járványszkeptikus oldalakat. Bár én hüledezve figyelem hónapok óta, mi zajlik a járvány körül, megnéztem a szkeptikusok videóit, még a konferenciájuk egy részét is, súlyos tünetnek gondolom a járványszkepticizmus erősödését (amint súlyos tünet a klímaszkepticizmus is), mégsem örülhetek felhőtlenül. Nem azért, mert a Facebook megszívatott már engem is; nem azért, mert továbbra sem tisztázott, hogy ki és milyen alapon dönt arról, mi maradhat nyilvános és mi nem; hanem mert egyrészt ezzel semmi sem oldódott meg, másrészt, ahogy sok járványszkeptikus szerint a maszk az elnyomás szimbóluma (szerintem nem az), oldalak lekapcsolása viszont miden bizonnyal az.

Kiiktatás-alapú új világot építünk. A virtuális likvidálás lesz az új direktíva. A szolgáltatók és az értelmiségi réteg virtuális kést osztogat a tömegnek, meg gépkarabélyt és kötelet, mérget és kézigránátokat, amikor trollkommandókat támogat, és akkor is, amikor tömegeket tesz cenzorokká.

Megoldhatatlan helyzetbe lavíroztuk magunkat.

Járványügyben valószínűleg épp úgy oszlik meg a népesség, mint politikai szempontból. Vannak a járványt komoly kihívásnak érzékelők, vannak a szkeptikusok, és feltehetően itt is a bizonytalanok tábora a legnagyobb. Különösen veszélyes, ha a bizonytalanok közül egyre többen válnak szkeptikusokká. De ezt a szkeptikus oldalak kiiktatása aligha akadályozza meg. Ha ez tűz, akkor a kiiktatás akár olaj is lehet.

Végképp nem old meg egy alapvető problémát. A közösségi tér a tévtanok és tévhitek számára „csak” terep; viszont keveset tudunk arról, hol van az egyes emberben a tévhitre való hajlam gyökere. Nehéz elvitatni, hogy a szkeptikusok jelentős része épp olyan igazságkereső és jóravaló ember, mint bármelyikünk. Mégis, mi az oka annak, hogy szemlátomást a „mindenféle szkeptikusok” tábora dagad. Nyilván nem egy ok áll a háttérben. Többek között az is, hogy

kritikai szellemre neveltük a modern kor emberét. És szólásszabadságra is. Kételyre. Felülbírálatra. Aztán adtunk hozzá platformokat. Hát tessék. Voltaképp itt van, amire vágytunk. Mindenki kritikus. Mindenki kétkedik. Mindenben. Egymásban is. Mindig.

Nézzük csak a legismertebb megmondófejeinket! Idejük, nyilatkozataik, posztjaik java részt arról szólnak, mi nem igaz, mi a szar, mi a gyalázat. De arról, hogy mi volna klassz és üdvös, jó ha hébe-hóba szó kerül.

A szkeptikusoknál szofisztikáltabban, de ismert megmondófejek is hisztiről beszélnek jó ideje. Halkan mondom, nyilván kimutatható lenne, hogy ezek a komolyan vehető „celebek” miként segítettek át embereket a bizonytalanok táborából a járványszkeptikusok ölébe. Meg nem szűnő csodálkozással hallgatok figurákat, akik hónapok óta hisztiről beszélnek, ugyanakkor soha egy pillanatra nem kérdőjelezték meg a klímaváltozást, sőt, ha klímaváltozásról volt szó – amikor még szó volt róla – vadul „zöldültek”, holott ennyi erővel akár klímaügyben is a szkeptikusok oldalára állhattak volna. Egyszer el kell majd magyarázniuk, hogy miért „hisztiznek” (kettős értelemben) járványügyben, s miért nem tesznek ugyanígy klímaügyben.

Továbbra is az a gyanúm (a karantén idején írtam már erről): az fáj(t) leginkább sok megmondófejnek, hogy szokásos témáik, és személy szerint ők is, marginálissá válnak egy ilyen helyzetben.

Annak is, hogy meghatározó beszélőfejek is alapvetően összeesküvés-elméleteket lebegtetnek (amikor ugyanis hisztiről és médiabuborékról beszélnek, adósok maradnak azzal, hogy megjelöljék, kinek és miért érdeke ez), annak is, hogy a populáció nagy része bizonytalanokból áll minden tekintetben, és annak is, hogy a bizonytalanok mind nagyobb számban tűzik ki a zászlót a legkülönfélébb szkepticizmusok mellett, van talán egy ős-oka.

Mára valójában megszűnt a műveltség. Úgy teszünk, mintha volna, de valójában nincs. Ez rendszerszintű hiba, mellyel mentegetni nem akarok senkit, némi belátásra viszont indok lehet.

A 21. század embere kevéssé tehet arról, hogy barbárnak nevelték, s ezt a barbárságot műveltségnek tűntették fel előtte. Ráadásul tapasztalatból tudom, hogy sokakban csöndes, de elemi hiányérzet van ezügyben. Szép lett volna kételyre, revízióra, szólásszabadságra nevelni a modern embert, új felvilágosodáshoz és új globális demokráciához vezethetett volna az internetes platformok fejlődése is (talán), ha valóban művelt emberek számára biztosítjuk mindezt.

A műveltség azonban jó ideje csupán humán műveltség. Ha valaki nem hallott Dosztojevszkijről, nem olvasott Kunderát, és még egyszer sem hallgatta meg a Varázsfuvolát, akkor műveletlen. De ha 30 év után sem tudja, hogy az ablaka előtt álló fa kislevelűhárs vagy kőris, hogy a kocsiját lepiszkító madár galamb vagy gerle, nem tartjuk műveletlennek.

Jóindulatúan azt mondanám: félműveltség ez. Mégis barbárságnak mondom. Mert amit ma egy művelt embertől elvárunk, az csupa olyasmi, ami önmagunkra, az emberre vonatkozik. Még mindig azt az idejétmúlt elképzelést tükrözi, ami szerint az ember a világ hierarchiájának csúcsán áll; és aki ezt a csúcsot jól ismeri, az értelemszerűen a világot is. Csakhogy az ember valójában nem áll semmiféle csúcson. Akkor sem, ha képes egy bolygó klímáját tönkretenni. Nem mi vagyunk a legtöbben. Még csak hatásunkban sem vagyunk egyeduralkodók. Sok széndioxidot bocsátunk ki, de töredékét annak, amivel a bioszféra gazdálkodik. Épp csak annyira vagyunk elegendők, hogy belepiszkítsunk a dolgokba.

Mi vagyunk a légy a levesben. Amit ma műveltségnek mondunk, az csupán egy kis emberi buborék. Bezárva a bioszféra jóval nagyobb – s nagyobb hatalmú és hatékonyságú – buborékjába.

A bioszféra sem atyaúristen, hisz kiszolgáltatott a Napnak, vagyis a Naprendszer buborékjában lebeg, az pedig a galaxis roppant hólyagjában.

Ha ezeket a léptékeket figyelembe vesszük, a félműveltség barbárságnak tűnik. Végzetes, és semmivel sem indokolható elzárkózásnak. Hihetetlen paradoxon, hogy míg műholdak figyelik a bolygó minden centiméterét a nap minden rohadt percében, a 21. század embere lassan annyit sem tud a lakó- és élőhelyéről, mint amennyit 200 évvel korábban tudott. Hihetetlen paradoxon, hogy többek között a fölötte keringő műholdakat használja arra, hogy tudatlanságát mindentudásnak tüntesse fel. A barbárság buborékjában nevelkedtünk, így aztán nem csoda, ha minden olyan esetben, mely nem csak ránk vonatkozik – ilyen egy vírus is – könnyen elbizonytalanodunk. Egy valóban művelt, egy újra fel- és megvilágosodott társadalom úgy nevelne minket, otthon és az iskolában is, hogy például megadja számunkra a jelenségek megismerhetőségének élményét is. Nem csupán kételyre buzdít (helyesen), hanem hozzá segít ahhoz az alapélményhez, hogy a dolgok ellenőrizhetők. Műveltségünk humán fele sokszor olyannyira bizonytalan, hogy nem egyszer ízlés dolga, mit gondolunk róla.

A gond az, hogy ezt a sokszor, sok ügyben megélt és magunkévá tett bizonytalanságot visszük át minden más szférára.

Ha műveltségünk természettudományos fele is rendben lenne, ha elvárnánk magunktól a továbbiakban, hogy ne csak a saját buborékunkban legyünk otthon, ha oktatásunk több kísérletből állna, ha gyerekeinket kutatásokra ösztönöznénk, ha megkapná mindenki azt a biztonság érzést, hogy bár sok mindent nem tudunk még, mégis vannak fogódzók, biztos pontok, tudhatjuk, hogy embertásainkon túl mi minden vesz még körbe minket, jóval higgadtabban és magabiztosabban viselkednénk vészhelyzetekben is, s nem igyekeznénk tagadni és menekülni, valahányszor valami behatol barbárságunk buborékjába.

Távol álljon tőlem, hogy bárkit barbárnak tartsak. Csak annyit állítok, hogy a rendszer, amibe belenevelkedünk, barbár. A 21. század csak annyi eszközt ad a kezünkbe, ami egy fogyasztói társadalom fenntartásának érdekében szükséges; azt viszont, amire valóban szükségünk volna, ahhoz, hogy ne csupán fogyasztók, és marakodó csoportok eklézsiája legyünk, azt, ami ahhoz kellene, hogy ne csak egymás ellenében legyünk képesek érzékelni a létezésünket, azt, ami ahhoz kellene, hogy valóban otthon legyünk ebben a világban, azt nem adja meg.

Szeretném hinni, hogy barbárságunk egyszer csak megszűnik, ebben viszont azok, akik ma műveltnek mondhatják és hihetik magukat, cseppet sem érdekeltek. Voltaképp megértem őket is. Az ember legnagyobb küzdelme, hogy létrehozzon a maga számára valamiféle biztonságot; egy teret, amit ismer, ahol nem téved el; s igen hamar adja alább, csak azért, hogy ez a tér, ez a biztonság végre meglegyen. És ha egyszer megvan, nehezen hagyja ott. Idővel megszereti, jónak látja, sőt tágasnak is. Valóban!

Miért is kellene Wittgenstein és Csehov közé még egy bodza? Minek bonyolítsuk amúgyis dialektikus gondolkodásunkat egy kacsacsőrű emlőssel? Minek?

– amikor végső soron, művelt emberként és az elit tagjaiként, megkapunk mindent, amire rövid életünkben vágyhatunk. Nyugodtan mondhatjuk tehát például azt, amint egyszer Esterházy mondta: „Engem nem érdekel a természet.”

Ez semmit sem von le a műveltségünkből, s végképp nem fenyegeti a komfortunkat, épp ellenkezőleg. Akár elemelkedett lényeglátónak is tűnhetünk – mint eddig. Minek ide hal, virág, baktérium?

Tényleg megértem. Nem tartom jónak, de ez van. Nyilván megvan a magam működése, az a kör, az a buborék, amiből én nem látok ki. Úgy azonban önmagamat nem értem meg, és önmagammal kevésbé vagyok megbocsátó, mert ez, bármit akarjunk is látni, hiba. Korábban azt írtam volna: „Nyugalom, a természetet sem érdekli egy író.” Más olvasatban azonban inkább azt mondanám: bármennyire igyekszünk is eltávolítani magunktól a természetet – a legtágabb értelemben vett természetet, az univerzumot is – az nagyon is tud rólunk;

mondhatjuk, hogy minket nem érdekel a főbérlő, borítékolható, hogy a főbérlőt viszont ez nem érdekli;

egy pillanatra sem feledkezik meg a jelenlétünkről, és bármikor, kéretlenül, önkényesen, és számunkra felfoghatatlan hatalommal, betörhet az életünkbe; betörhet az egyén életébe, és betörhet egy újbarbár civilizáció buborékjába is. Mint egy vírus.

Kérlek, oszd meg másokkal is! Köszönöm.

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

Email cím*

 

Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk

Hülye minden természetimádó? – Bevezetés II.

Ha mehetnékem támad egy jobb világba

Miért nem igaz, hogy felesleges a lexikális tudás? (1.)

4 Comments:

  1. “Mert amit ma egy művelt embertől elvárunk, az csupa olyasmi, ami önmagunkra, az emberre vonatkozik. Még mindig azt az idejétmúlt elképzelést tükrözi, ami szerint az ember a világ hierarchiájának csúcsán áll;”
    Na, igen. Én pont tegnap akadtam ki ezen. Olvastam egy hírt, hogy egy grizzly megölt egy vadászt. Aztán a cikk végére odabiggyesztették, hogy nem tudni, keresik-e a medvét. Már miért is kellene keresni a medvét? Néha úgy tűnik, ez az ember alapbeállítása, ez a kicsinyes, önző, korlátolt bosszúállás. Hogy keressük meg, álljunk bosszút, öljük meg a medvét! Eszünkbe sem jut, hogy mi hibáztunk, mi léptünk át valami határt, mi nem viselkedtünk megfelelően. Képtelenek vagyunk átlátni egy másik lény világába. Megkockáztatom, ez a nagy toleranciaharcos attitűd is sokszor éppen azt takarja, hogy képtelenek vagyunk átérezni egy másik helyzetét, de még csak nem is érdekel. Viszont hirdetni könnyű ennek az ellenkezőjét. Először odamegyünk csinálni a fesztivált valahová, aztán csodálkozunk, hogy a fagyi visszanyal. Remélem, a parkőröknek (ez egy nemzeti park volt) több az eszük, és nem “keresik” az állatot.

    • Kicsit analóg ez a medvés eset azzal is, hogy erősen úgy tűnik: a COVID19 felbukkanásában jelentős szerepet játszottunk. Számos cikk jelent meg erről az utóbbi hónapokban, mely a természetrombolással hozza összefüggésbe az új koronavírus megjelenését. Persze, ezt is sokan hisztinek tartják, de azért elgondolkodtató, hogy nem csupán utólag jött létre egy elképzelés erről, hanem már évek óta tudjuk: ez bekövetkezhet.

      És persze azt a helyzetet is mi hoztuk létre, ahol egy vírus minden korábbinál könnyebben-hatékonyabban terjedhet. Eleinte úgy tűnt, a pandémia nyomán ezt is felülvizsgálhatjuk, de már látszik: nem lesz felülvizsgálat, nem lesz változás. Ebben egyébként a két tábor mára ugyanolyanná vált. Annyi a különbség, hogy az egyik tábor azt mondja: maszkkal és oltásra várva éljünk tovább úgy mint eddig; a másik tábor meg azt mondja: maszk és oltás nélkül éljünk tovább úgy mint eddig.

      Holott együtt, mindkét tábornak azt kellett volna mondania: gondoljuk át most az alapokról ezt az egészet. – Ez az, ami nem megy. Amire nincs hajlandóság. Továbbra se.

      • Elkeserítő, tényleg, hogy ekkora az ellenállás. Nem csodálkoznék, ha ennek az lenne a következménye, hogy a veszély is egyre nagyobb és elkerülhetetlenebb lesz: még pusztítóbb vírus, még több időjárási anomália. Kell, hogy valami “helyre tegye” az embert, mert tényleg kizökkent a világa, és ezt tekinti normálisnak. Olyasmit akar folytatni, ami totál elvetélt, ami folytathatatlan. Mint amikor senki nem veszi észre, hogy egy váltó véletlenül a rossz álláson maradt, és a vonat totál másfelé tart már, mint ahová indultunk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük