A bioszféra lázadása és az irodalom bukása (1.)

Fotó: Centauri

A bioszféra lázadása és az irodalom bukása, 2021.04.12.


Rövid, de mozgalmas évek összegzéseként írom mindezt.

Kísérlet egy tévedés elkerülésére

Természetesen az irodalomnak sem lehet vége úgy, akár egy botnak. Még ha kimúlik, akkor is – mint az égvilágon minden – csak lassan. Ráadásul egyszer már „vége volt”, s hogyan is érhetne véget kétszer? Bizonyos értelemben véget ért a posztmodernnel. A posztmodern legalábbis úgy tett, mintha az irodalom végpontjához érkezett volna, amikor elvesztette hitét a „nagy történetekben”, és a történetekben egyáltalán. Bár mindig az volt az érzésem, hogy nem a hitét vesztette el, hanem a potenciálját. A képességét, jelentőségét. Gyáva volt, kishitű, féltékeny. Sértett. A film, a mozi, aztán az internet megjelenése akkora kihívás volt a számára, hogy inkább visszahúzódott egy elefántcsonttoronyba, ahol azonban valójában nem sokat csinált; inkább csak a belterjesség nyugalmában, kissé szomorú biztonságában a sebeit nyalogatta; mint a sötét padlásszoba mennyezetéről unottan lógó denevér; a kívülállók azt hihették, hogy a toronypadlás lakói egymást fényezik a félhomályban, míg a denevérírók valójában azt igyekeznek elérni, amit részint el is értek: legalább egy szűk olvasói réteg higgyen nekik, és ez a szűk réteg tűnjön a lehető leginkább a művelt közönség krémjének; ha a posztmodern irodalomtól voltaképp vajmi keveset kap, akkor is.

A történet megtagadásával azonban az irodalom nem ért véget. Nem az utóbbi 50 év irodalma az egyetlen, mely szerette volna magát minden fejlemény betetőzésnek mutatni.

Mindig a leggyengébb szeretné önmagát hinni az utolsónak.

Mindig a legféltékenyebb szeretné, hogy utána már ne jöjjön senki; s mindig az a legféltékenyebb, aki a leginkább nélkülöz alapvető képességeket. A posztmodern – a „modern” irodalom utáni korszak – tehát nemcsak arra volt alkalmatlan, hogy irodalom legyen, hanem arra is, hogy az irodalom végét jelentse. Ez a korszak egy mély hullámvölgy csupán. Voltak efféle korszakok korábban is, s valamennyi hullámvölgy dagályként ünnepelte önmagát. A valóban forradalmi, tartalommal és tehetséggel kitöltött korszakok kevésbé voltak fennhéjázók, magabiztosak és lenézők; nem mintha a felívelő korszakokat makulátlan emberfők határozták volna meg, de gyarlóságuk, dicsvágyuk, törtetésük, s számos hibájuk fölé nőtt a tehetségük, és föléjük nőtt a korszellem, a felívelés, a korábbi „aranykorokkal” való közösség igézete; nem mellesleg pedig nem jutott annyi idő önmagukra; konstruktív feladataik és hozzárendelt tehetségük nem hagyott elég időt dekonstrukcióra, konspirációra, sértettségre, jól szervezett belterjesség megszervezésére sem; a teremtőerő is sok bicsakláshoz vezethet, de semmitgondolásra vagy nagyotmondásra nemigen hagy teret, s időt.

Az új- és modern kor irodalma tehát csak egy lejtmenet, ami után jöhetett volna megint egy felívelő korszak. De nem ez jön. Legalábbis nem ez kezdődik. Ahogy nem lehet az irodalomnak – és semmi egyébnek – kétszer vége, úgy viszont igaz, hogy meredek zuhanást követhet egy még meredekebb. Véget érni egyszer lehet, nagyot zuhanni akár kétszer vagy háromszor is. Eddig negyvenöt fokos szögben süllyedt az irodalom szelleme, most azonban függőleges zuhanásba megy át, hogy fejjel előre beleálljon a földbe, de amikor beleáll, akkor is csak a posztmodern lapul ki, s nem az egész irodalom.

Szeretném tehát elkerülni azt a tévedést, hogy azt higgyem: ezzel az irodalomnak örökre vége – vagy bárki mást ezt hihesse. Annyiban ér véget „csak”, hogy az én generációm számára aligha kezdődhet el egy új felívelés, hisz a zuhanás nemcsak tart még, hanem új minőségbe lépett, s alig akad valaki, aki figyelmeztetne a veszélyére; alig akad valaki, aki látná, hogy ez az egyre gyorsuló, és egyre nyilvánvalóbban tarthatatlan trend milyen mélyre visz; annyira mélyre, ahonnan csak komoly erőfeszítések, veszteségek és harcok árán állhat majd talpra – ha egyáltalán.

Nem vezet ideológia. Nem vezet vakhit. Nem vezetnek tévtanok. Szabad és független vagyok. Amennyire ember lehet vagy amennyire ember ezt megkísérelheti. Ezért nem vagyok érdekelt abban sem, hogy én teljesítsem be a múltat. Én jelöljem ki vagy szüntessem meg a jövőt. A magam kedvtelése vagy hivatása győzedelmeskedjen a világ fölött. Az élet oldalán állok, és ez csak úgy lehetséges, ha az én eszmerendszerem, az én szférámon túli életet is érzékelem és értékelem. Akkor is, ha zuhan. Akkor is, ha rombol. Akkor is, ha épp az én tüdőm elől szívja el a levegőt. Akkor is, ha ugyanígy szívja el a levegőt még száz és még ezer élet és hivatás elől. Nem érdekem, hogy akár a zuhanókat, akár saját szférámat egyedülinek, mindenhatónak lássam vagy annak tüntessem fel. Akkor sem, ha pro és kontra élet-halál harcnak kell feltüntetni egyre inkább mindent, s végső győzelemben kell elgondolni a világot.

Elkerülöm azt a tévedést, amiféle tévedésbe a „fejlett” nyugati elit világszerte belesétált, csak azért, hogy évtizedekig nyilvánvaló képtelenséget ünnepeljen: a „történelem végét”.

Fukuyama egy szabadságelvű elit nevében nyilvánította ki a történelem végét a Szovjetunió összeroppanása után, mondván: immár végleg győztek a liberális demokráciák. Az évszázados küzdelem demokráciák és diktatúrák között végleg lezárult. Hivatkoztam már erre nemrégiben (ITT), mert nincs nap, hogy ne ütne szíven: hogyan dőlhetett be ennek a mondásnak bárki akár csak egy pillanatra is? Vonatkoztassunk el attól a kérdéstől, hogy a demokráciák – például az a kapitalizmus, amit fenntartanak – mennyiben jók, mennyiben létjogosultak hosszútávon. Egyszerűen csak lássuk: hogyan képzelheti el bárki, hogy egyszer csak megállnak a társadalmi, politikai, gazdasági folyamatok, és beáll egy örök egyensúly?

Jellemző, hogy ugyanazok, akik megmosolyogják a rég letűnt idők aranykorának mítoszát, s nem győzik hangsúlyozni, mindez ábránd csak, s valójában sosem volt szebb és jobb a világ, ugyanezek a fők kritikátlanul hisznek abban, hogy az aranykor éppen most van.

Ekkora blöff áldozatává csak akkor válhat a művelt elit, ha valójában nem valódi helyzetértékelésre, nem a valóság megfejtésére törekszik, mindössze ideológiai elkötelezettségének akar színpadot; felvonulást szeretne és díszszemlét tartani nap mint nap. A leginkább szabadságelvű elképzelés tehát az ezredforduló után, miszerint a diktatúrák végleg eltűntek, és immár örökké az egyedül üdvözítő liberális demokráciák s velük a kapitalizmus uralja majd a világot, semmivel sem különbözik attól, amikor önmagáról ugyanezt állítja egy diktatúra.

Mert hiszen a diktatúrák nem ugyanezt állítják és akarják? Nem a változatlanság igénye fogalmazódik meg mindegyikben? Nem meghaladhatatlanságuk, végérvenyésségük propagandáját harsogja mindegyik?

Persze, hogyan is várhatnám el bármelyik rendszertől, bármelyik ideológiától, hogy azt mondja: bizonyára létezhet nálam is jobb.

Ugyanakkor igenis elvárhatom. Mert szabad és független ember vagyok. Senki sem írhatja elő nekem, hogy végső megoldásnak tekintsek bármiféle rendszert, ideológiát. Nem kötelességem végső megoldásnak, szeplőtelennek gondolnom és hinnem egyetlen rendszert sem, a legjobbat sem. Jogom van hozzá, hogy méltóságban, szabadon, józanul a magam ura maradhassak; s beláthassam a magam uraként: amiről itt beszélnek, amit Fukuyama belehintett az együgyűségig egyoldalúsított műveltség veteményesébe, és amit aztán az értelmiségi elit három évtizeden keresztül tolt az arcomba, és amiről újabban egyre mélyebben hallgat, szóval jogom, sőt a magam uraként kötelességem elmondani: sosem volt olyan rendszer, mely mozdulatlanná dermedt volna! Sosem volt olyan társadalmi, történelmi, gazdasági vagy politikai képződmény, mely ne lett volna egy nálánál gigászibb (dinamikus!) rendszer „játékszere”. A szabadság lényegéhez tartozik annak belátása – ez viszont valóban vitathatatlan –, hogy az ember bármely forradalmi őrülete eltörpül a Bioszféra forradalmaihoz képest. A bioszféra forradalma az evolúció. Még csak azt se mondanám, hogy lassabb.

Ha valaki 5 perc alatt forgatja fel az életét, forradalmi változásnak érzékeljük, hisz az illető legjobb esetben is csak 80-90 évet él. A Bioszféra azonban évmilliók alatt „vívja” forradalmait, és ez valóban kínosan hosszú idő az ember pár perces vagy pár éves forradalmaihoz képest, csakhogy a Bioszféra élettartama nem 80-90 év. Évmilliárdos élettartamon belül végbe vinni valamit 100 éve alatt, egy csettintés; látjuk tehát, hogy a számunkra felfoghatatlanul lassú és lomha Bioszféra nagyon is forradalmi lény.

Összemosni az ember léptékét és metrumát a Bioszféra léptékével és metrumával, épp annyira védhetetlen, mint Fukuyama nagyotmondása a történelem végéről. Ez nem is az „almát a körtével”, hanem „bolhát az elefánttal” minősített esete.

Így tehát az irodalomról sem azt állítom, hogy kész, vége, nincs és nem lesz többé. Csak azt mondom: az én életemben már nem áll talpra; valódi minőségében és ragyogásában nem teljesedhet már ki; kulisszákba, véletlenszerűen fennmaradó elmékbe szorul vissza. Mindebből az is következik, hogy íróként aligha írhatok a „mának”. Egy író egyébként sem. De mégis, alapesetben marad esélye arra, hogy munkája értelmet és értelmezést találjon életében. Ennek esélye most óránként csökken. Amint annak esélye is, hogy akár ötven vagy száz év után nyerjen értelmet a létezése.

Mire a posztmodern és a posztmodern utáni irodalom fejjel előre beleáll a földbe, nem marad tér és idő egy új irodalom feltápászkodására, mert a Bioszféra forradalma tombol majd épp.

Turbóforradalom – amikor is a Bioszféra kíméletlenül hosszú forradalmait olyannyira felgyorsítja, hogy az még szerencsétlen Homo sapiens számára is érzékelhetővé válik.

A modern kor irodalma szeretett volna az „újszerű” köntösében pompázni, miközben még nevében is csak valamit lezáró irodalomként definiálta önmagát: a modern irodalom utáni irodalomként. Annyira híján volt minden újnak, hogy egy önálló név jogát sem volt képes kivívni magának.

Persze, termékeny korszakok közé lazán csúsznak be időnként tökéletesen felejthető, vészesen vérszegény évek-évtizedek, de ez koránt sem jelenti azt, hogy ne jöhetne már semmi új. Ennek ellenére épp a legkisstílűbb, legtehetségtelenebb korszakok hirdetik önmagjukat meghaladhatatlannak. A posztmodern épp így tesz. Annyiban talán joggal, hogy nehezen képzelhetjük el, mi hozhat itt még radikális fordulatot; mi ösztökélheti akár az irodalmat is arra, hogy merőben újszerű nézőpontokat vezessen be, és ehhez merőben újszerű szellemeket, tehetségeket rendeljen?

A távoli jövő Főnixként feltámadó irodalma nemcsak azt a süvítő, értelmetlen csöndet ismeri fel majd, mely a posztmodern földbeállását követi, de felismeri azt is, hogy a Bioszféra forradalmának kellős közepén képtelen úgy építeni új irodalmat, amint korábban megépült a klasszikus, a romantikus, vagy bármely más irodalmi korszak. Ráébred majd, hogy olyan időkben él, amikor évszázados rövidlátásunk következményeként váratlanul kénytelenek vagyunk rettentő léptékekben gondolkodni, s lenni, élni, létezni tovább. Az új irodalom a káoszban születik majd. Mert minden híreszteléssel szemben nem a 20. század volt a végső káosz időszaka. A valódi káosz ezután jön csak. Épp most születik. Olyan születés ez, mely egy vetéléssel is felér a számunkra.

A 20. század az ember káosza volt „csak”, de (erről ITT írtam nemrég) az alapvető gond az, hogy míg eddig a Homo sapiensnek egy stabil Bioszférával kellett együtt élnie (s akkor is káoszt, és háborút teremtett), a 21. századtól már egy instabil, forradalmi Bioszférához kellene alkalmazkodnia. Olyan rendszerhez, mely nemcsak forradalmi korszakába lépett, de ráadásul önmagába zár minket, hisz részei voltunk, vagyunk, s leszünk, s nem mellesleg pokoli nagy. Egy óriás, egy leviatán az űrben, melyhez képest mi bélbaktériumok vagyunk.

A Földet benépesítő negyvenmillió faj forradalmába cseppentünk bele, s csak kapkodjuk majd a fejünk.

Ebben a fordulatban akkora káosz alakul ki, ahol az irodalom hangja – legyen minden idők legelevenebb, legokosabb és legszenvedélyesebb irodalma – elenyészik majd. Fel kell ismernie majd, hogy az író függetlensége, őszintesége, szabadsága és bátorsága korábban is arra kárhoztatott szerzőket, hogy a „jövőnek” írjanak, ezúttal viszont ez szinte kötelező lesz; nem opcionális választás, hanem kényszer; és amikor „jövőről” beszél, nem pár évtizedet, nem egykét évszázadot kell befognia. Azokat kell elképzelnie, azokhoz kell utat és szavakat találnia, akik 200-300 év múlva élnek majd. Azokhoz, akiket emlékeztetni kell majd arra, milyen volt a Bioszféra forradalmát megelőző világ, amikor még sok volt a virág és madár, amikor a Bioszféra még stabil és együttműködő volt. 300 év múlva élő fiatal embereknek kell majd elmagyarázni, mi történt; 300 év múlva megszülető olvasóknak kell majd elmagyarázni: az ember valójában a 21. századig sehol, semmikor nem volt szabad; valójában okos sem volt; se diktatúrákban, se demokráciákban; 300 ével később születő elméknek és lelkeknek kell majd elmagyarázni: miért legyenek ők mégis és végre valóban szabadok; miért kell belátniuk, amit belátni nekünk nem sikerült; miért kell belátniuk, hogy korlátaink keményebbek, mint amit valaha a legdurvább diktatúra létrehozott. S miért kell mégis, az univerzum korlátai között szabadnak érezni magunkat; miért kell belátnunk, hogy aki a leginkább korlátoz minket, a Bioszféra maga sem szabad. Ez annyira új, annyira nehéz, kihívásokkal terhes alaphelyzet lesz, mely törvényszerűen új irodalmat szül. Annyira újat, ami talán már irodalomnak sem nevezhető; amihez mérten az irodalom évezredes hagyománya már csak rövid felvezetőnek tűnhet majd, s így – paradox módon –, ami most történik, történelmi léptékben, végső soron mégiscsak az irodalom végét jelenti majd az évszázadokkal később élő,

a Bioszférával és az univerzummal új szövetségre lépő generációk számára.

FOLYT. KÖV.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*


    TÁMOGASD A CENWEBET!

    MIT TÁMOGATTOK?

    ➡ a honlap fennmaradását
    ➡ hogy olyan dolgokról beszélhessünk, amiről másutt nem
    ➡ jobban ismerhessük a világot, amiben élünk
    ➡ gyönyörködhessünk abban, amit már megismertünk
    ➡ újabb cikkek és könyvek megszületését
    ➡ nemcsak az irodalmat
    ➡ hanem a természetet is
    Full screenExit full screen
    Slider


     

    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider


    Slider


    Slider

    4 Comments:

    1. Lívia Zilahi

      Az irodalomnak sosem lesz vége- Kedves Cen, fantasztikus amit gondolsz, ám én nem látom ilyen szélsőségesen.” Azokat kell elképzelnie, azokhoz kell utat és szavakat találnia, akik 200-300 év múlva élnek majd. Azokhoz, akiket emlékeztetni kell majd arra, milyen volt a Bioszféra forradalmát megelőző világ, amikor még sok volt a virág és madár, amikor a Bioszféra még stabil és együttműködő volt. 300 év múlva élő fiatal embereknek kell majd elmagyarázni, mi történt;”….. – fókuszba kerül majd az ember, az elmagányosodott és arról fognak -talán- írni, hogy lehet kapcsolódni a megújult, megváltozott bioszférához, hogyan lehet abban JÓL lenni.
      Minden visszamenőleges, ahogy mi a jelenben élők most visszanézünk arra, amit egykoron írtak- lesz neve ennek a korszaknak is. Remélem, Te írsz sokat és ott leszel azokban a könyvekben- mert képtelenség, hogy ne legyenek, akár megfoghatóan akár virtuálisan- amit a jövőbeniek kézbe vesznek, emlékeznek, elemeznek. Ma is vettem könyvet- olyant ami régi időkről szól- alig várom, hogy kiolvassam. Te és a Hozzád hasonló írók remélem ontják a könyveket, a történeteket, mindent ami útravaló lehet még 300 év múlva is.

    2. Ibolya Nagy

      A bioszféra lázadása, ez “tiszta ügy”, benne élünk, egy olyan pandémia, ami kiszámíthatatlan, amit mi, emberek “okoztunk”, kemény büntetés, hátha jobb belátásra térünk!
      Hát nem úgy néz ki, sajnos.
      De hogy az irodalomnak vége lenne, ….
      Ez olyasmi, mint Fukuyama szerint a hetvenes években: a történelemnek vége? Abszurdum, mint aztán be is bizonyosodott.
      Az irodalomnak fogyasztója vagyok, vannak itt erre nálam hivatottabbak, akiknek erről lehet véleményük, mindenesetre egy mondatot kiemelnék:
      “Voltak efféle korszakok korábban is, s valamennyi hullámvölgy dagályként ünnepelte önmagát”
      Kíváncsi vagyok, mire fut ki a második rész. 🙂

    3. Nagyon magas labdát dobtál Cen’! Nem is tudom, hogy jövök én ahhoz, hogy itt szólni merjek….
      Este elolvastam, és elég sokáig csak kavarogtak bennem a gondoltok, de nem voltam bátor bármit is írni. Az biztos, hogy most a magyar irodalmi élet megbecsült krémje, aki olvassa az oldalad, levegő után kapkod, bár tudom, hogy nem ez volt a célod.
      Te már annyi mindenre felnyitottad az olvasóid szemét, tágítottad a látáskört, nem csak irodalom, nem csak bioszféra témában, hogy akik itt csak hallgatóznak, ők is nagy köszönettel tartoznak neked.
      Mi is az IRODALOM? Talán a definíció is változik, de nyilván van örök, és majd az utókor eldönti, mint eddig is, hogy irodalom, vagy csak írás.
      Az biztos, hogy nekem olyan irodalom kell, bárhová sorolod is értékteremtésben, vagy műfajilag, mint a Jákob botja, Jégvágó :), vagy Delia Owens regénye………………. Dosztojevszkij azért még belefér. 🙂 🙂
      Most ezért meg lehet kövezni. Lehet jobban teszem, ha hallgatok.

    4. Szabó Edit

      Én azt remélem, hogy az irodalomnak – már ami alatt én irodalmat értek – nem lesz vége addig, amíg csak létezik író, aki ír, és van olvasó is, aki olvas.
      Ahogy azt is remélem, hogy a mai írók – köztük Centauri – nemcsak a jövőnek írnak, hanem nekem is.
      (“íróként aligha írhatok a „mának”. Egy író egyébként sem.” Ezt nem egészen értem, ezért lehet, hogy félreértem. 🤔 )

      De lássuk, hogy mit teszel elénk a 2. részben!

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük