2021.05.25. Beoltásom rövid története – COVID19 oltakozás

koronavírus COVID19 karantén Centauri

Beoltásom rövid története – COVID19 oltakozás

Végre nem gondolkodtam. Elegem lett belőle. Közel 450 napot töltöttem karanténban, mindössze 10 napra szakítottam meg, amikor Erdélybe mentem; ez idő alatt írtam is a járványról, főként az első hullám idején, és sokat beszéltünk a járványról néhány emberrel, főként Marával, akivel épp a járvány előtti hetekben indultunk „világ körüli útra”.

Sosem tartottam a vakcináktól. Bármelyiket beadattam volna. Amúgyis: engem már jóval korábban „szétoltottak”, nemcsak a kötelező oltásokat kaptam meg, hanem később a trópusi betegségek elleni oltásokat is. Amikor beindult az oltásokkal-oltóanyagokkal kapcsolatos hisztéria, gyakran kérdeztem magamtól: miért nem szól már valaki, hogy

az oltástól rettegők jelentős része bizonyíthatóan tucatnyi más oltást gond nélkül felvesz, ha például arról van szó, hogy utazhat-e egzotikus országokba. Akkor nem gond.

Akkor megbízunk az oltásokban. Csak, ha Covidról van szó, akkor nem? Gyakran gondoltam rá, hogy megírom, de nem tettem. Annyira frusztráló volt (és voltaképp most is az) a járvány körül kialakult diskurzus (már ha nevezhető diskurzusnak a kölcsönös fikázás és zsigeri fröcsögés), hogy nem írtam erről mégsem. Naponta írhattam volna – de nincs kedvem beállni abba a sorba, ahol ezer és egy megmondó naponta mondja el, mi szar, és hogy minden (is) szar; minden hülyeség, minden átverés, minden kamu; ahol kamufigurák osztják az észt anélkül, hogy elemi kérdésekre megfelelnének; ahol egy kibaszott vírus és járványhelyzet az első pillanattól politikai kérdéssé válik. Az ész megállt. A gyógyszer szemlátomást elgurult.

Ez a hülyeség kora, oké, tudom, de annyi baromságot láttam, hallottam, olvastam a járvány ideje alatt, amit korábban tíz év alatt sem. Meggyőződhettem róla végleg: szegény Homo sapiens totál elvesztette a fonalat. Felkészületlen, tudatlan, önző, szűklátókörű, s az elitje sem lát ki a fejéből, gőze nincs arról, hol is él voltaképp. Elképzelése sincs az őt körülvevő világról. Befolyásolható, ideologikus, gyáva lény. Nem mondom, hogy nem voltam gyakran dühös, ám hamarabb enyhültem, mint a járvány. Végül már együttérzéssel szemléltem a politika aktorait, a népszerű politológusok, elemzők, megmondók agymenéseit. Mintha egy rakás kölyköt látnék.     

Az oltás napján azonban végre nem gondoltam mindezzel. Az oltóanyagok sorsát sem követtem egy idő után. Úgy voltam vele, mindegy. Korábban se vizsgáltam, mikor mit adnak be, most sem látom indokoltnak a rettegést. Mara azonban óvatosabb volt, ugyanakkor lelkiismeretes tény- és igazságkereső, így amikor váratlanul azt írta, hogy regisztrált, én is regisztráltam. Körülbelül egy hónapja.

Miért nem regisztráltam korábban?

Két okom volt a „halogatásra”. Korábban is írtam már: az indokoltnál szigorúbb és hosszabb karanténom (azon túl, hogy nekem nem okozott gondot: nem unatkoztam) egyfajta társadalmi hozzájárulás volt a járvány kezeléséhez. Akár ki is számolhatnám, hogy a közel 450 napos karanténnal megspórolt kontaktusok következményeként mennyivel csökkentettem a hazai fertőzöttek és halálozások számát. Ugyanez a társadalmi szerepvállalás sarkalt arra, hogy oltásra is csak későn regisztráljak. Én ugyanis alapvetően itthonról dolgozom, sokan azonban nem mehetnek home office-ba; a pékek, az orvosok, a buszsofőrök, a melósok…. Úgy gondoltam, hogy bár nincs az oltási rendben efféle rangsorolás, a magam részéről ehhez tartom magam, s addig, míg az átoltottság el nem ér egy szintet, nem regisztrálok, így az én oltásom felszabadul egy olyan ember számára, aki hajnali hatra jár dolgozni nap mint nap (tudom, milyen az), aki háromműszakban, szakadatlanul tolja végig a járvány teljes idejét. Később aztán sokat betegeskedtem, s már főként a betegség miatt nem regisztráltam. Úgysem oltottak volna be. Betegen nem.

Végül aztán regisztráltam, de nem történt semmi. Jogos kritika a rendszerrel szemben, hogy legalább egy automatikus visszajelzést sms-ben vagy mailben kaphatna az ember, de nem kap, én legalábbis nem kaptam, ugyanakkor ez sem vert úgy földhöz, mint sokakat. Ez legyen a legnagyobb gondunk. Eltelt kb. egy hónap, amikor Mara ismét rám írt, hogy szerinte végül is a Pfizer lesz neki a legjobb. Gondoltam: akkor nekem is. Bár továbbra is úgy voltam vele: ha egyszer eljutok odáig, bármilyen oltást felveszek.

Időközben gyógyulgattam, kíméletlenül lassan, de egyre javult az állapotom, s mikor már egészen jól voltam, újabb mailt kaptam Marától: azt írta, ismét lehet jelentkezni Pfizerre, s ő maga részéről jelentkezett is. Hát jó – gondoltam –, akkor én is. Jó érzés volt, hogy nem tépelődtem. Nem gondoltam azokra, akik több mint egy évig minden ellen lázadoztak, akik szerintem valójában csak nem tudtak mit kezdeni a „váratlan” (amúgy régóta várt) helyzettel, egyszerűen csak

felmentem az EESZT oldalra,

és lélekben felkészültem egy nehézkes online tortúrára. Ha gondoltam valakikre, akkor a barátaimra, spanjaimra, akik egytől-egyig, minden teketória nélkül regisztráltak, és oltatták magukat, ki ezzel, ki azzal; azokra gondoltam, akikre büszke vagyok, és akik ekkor már mindkét oltáson átestek.

De nem volt tortúra. Könnyen átlátható rendszer jött szembe velem, pikk-pakk kiltöltöttem az online űrlapot mely csak a legalapvetőbb adatokat kérte, ha lett volna kérdésem, ott volt egy videó, egy tájékoztató is, a legfontosabb infókkal. Egy percet sem töltöttem el a kitöltéssel, máris ott voltam, ahol mindent megtaláltam, mint a búcsúban. Kedvemre válogathattam.

Mint egy vakcina-turkálóban. Kiválaszthattam a vakcina típusát. Kényem-kedvem szerint választhattam, hol akarom megkapni az oltást. Választhattam volna az ország túloldalát is. Végül választhattam az időpontok közül.

Itt igazán meglepődtem. Úgy gondoltam, hogy majd hosszasan kell keresgélni, mire találok valahol egy időpontot pár héten belül.

Este hét körül járt az idő. Az első foglalható időpontot másnap reggelre ajánlotta fel a rendszer. Nagyjából három perces eltérésekkel a nap bármely időpontjára foglalhattam. Gondoltam is: ennyire kevesen jelentkeznek? Hogyan lehet ez? Végül egy olyan délelőtti időpontot foglaltam, melyre kényelmesen odaérhetek busszal.

Izgultam, hogy éjjel tudjak aludni, és ne kialvatlanul vánszorogjak be az oltópontra. Vacsorát készítettem: ne menjek éhgyomorral. Csodák csodájára viszonylag hamar elaldutam, és korán, frissen ébredtem. Maradt bőven időm. Kávé után borotválkozni mentem. Végül úgy döntöttem, levágom a hajamat is. A karantén alatt szoktam rá, hogy magam vágjam. Előkészítettem a tiszta ruhát. Elmosogattam. Felraktam egy teát is. Hűvös tavasz van, néha szinte jeges, hát kicsit befűtöttem. Elpakoltam. Letakarítottam az íróasztalt. Időm volt bőven.

Mintha vendéget várnék. Nem gondoltam arra, mennyit bosszankodtam 2020 tavaszán,

amikor a sajtó állandóan azzal jött – már április folyamán! –, hogy készül az oltóanyag, és talán már őszre készen lesz. Nem emlékeztem vissza arra, hogyan magyaráztam másoknak 2020 áprilisában, hogy ez miért nem lehetséges. Nem emlékeztem vissza azokra a hetekre, amikor nem győztem azon csodálkozni, mennyire nincs tisztában a populáció jelentős része se a vírusokkal, se az oltásokkal, se a vakcinafejlesztés stádiumaival. Erre a napra kiürült belőlem minden negatív érzés, minden csalódottság és düh; eljutottam oda, hogy már ne érdekeljen; hogy belássam: ez a Homo sapiens aktuális állapota; épp olyan kőkemény tény ez, mint egy vírus léte, mint egy pandémia, melyről azt harsogja mindenki, hogy „váratlanul” jött, vagy azt, hogy nincs is. Holott többek között én is tudtam, tíz éve is már, hogy jönni fog, mert jönnie kell; ez is egyfajta törvény.

Nem meteor, ami vagy jön vagy nem, hanem következmény, aminek oka van.

Mindezzel aznap szerencsére nem gondoltam. Távolinak tűnt minden korábban hallott-olvasott hajmeresztő elképzelés, politikai nézet, korlátozásellenes „szabadságharc” és tüntetés, ideológiai vihar, mintha az egészhez nem volna semmi közöm. S valójában nincs is. Egy távoli nép, egy távoli faj, egy messzi populáció belügye mindez – s azon túl, valahol egy reálisabb, bátrabb, szerényebb világban vagyok én és a vírus. Én és a pandémia. Én és a karantén. Én és az a társadalmi szerepvállalás, amit olyanokért vállaltam el önként és dalolva, akik messzebb vannak tőlem a járvány után, mint amilyen messze valaha voltak; annyira messze, mintha nem is ugyanarról a bolygóról származnánk. Új faj született meg bennem: a Homo biosferikus. Aznap, ahogy nekiestem a fejemnek a géppel, ahogy a hajam hullott a hideg padlóra, míg a konyha felől tea illatos gőze szállt, oly távolra került tőlem a Homo sapiens,

mintha a világon csak ketten maradtunk volna: én és a bioszféra; mi ketten, akik pontosan tudják, mit jelent egy vírus, miért van itt, s egyáltalán: milyen valójában a világ.

Hamar rájöttem, hogy ünnepi hangulatban vagyok. Miután végeztem a borotválkozással és hajnyírással, beálltam a forró zuhany alá. Tisztán, megnyugodva, harmóniában viszem majd oltásra a testem. Megbékélve, befogadásra és harcra készen. Hogy befogadja majd azt az infót, ami felkészíti egy esetleges találkozásra a koronavírussal. Készen arra, hogy ne legyen olyan, mint a populáció jelentős része: védtelen – szellemileg is. Mert az a káosz, ami végig uralta a közbeszédet a járvány ideje alatt, leginkább arról szólt, hogy egy populáció és annak elitje is szellemileg teljesen védtelen. Nemcsak az immunrendszere védtelen egy új vírussal szemben, hanem a pszichéje, az egója, az ideológiái, az életformája, a hétköznapjai, az életvitele, az önzése, a kicsinyessége-nagysága, minden, ami egyáltalán az övé (vagy az övének számít) mennyire védtelen, esetleges, s végletesen infantilis.

Forró víz csorgott a vállamon, arcomon, karomon, combomon – s én nem gondoltam a fentiekkel, csupán eltöltött az érzés, a tudás, a bizonyosság, hogyha minden jól megy, ez a test hamarosan felkészült harcos lesz. Megszűnik az a szakadás, ami pszichét és a testet időlegesen elszakította egymástól: a tény, hogy akadhat olyan vírus, ami nincs tekintettel arra, hogy egy testben mennyire ép a lélek. Lehet a psziché harcos és józan, ha a test bávatagon áll csak, amikor a Covid bekopogtat a test templomán, s nem tudja eldönteni, mit tegyen; nem tudja eldönteni: aki most érkezett, ez a vírus mennyire veszélyes.

Az oltás felvértezi ezt a testet azzal a tudással, amit a szellem percre sem vesztett el.

Szépen felöltöztem. Elraktam mindent. Előkészítettem mindent. Kinyomtattam a beleegyező nyilatkozatot. Ez is egyszerű, egyetlen oldal, alapvető kérdésekkel. Kitöltöttem, aláírtam, befűztem egy mappába és a hátizsákba raktam. Előkészítettem a buszpénzt, a kézfertőtlenítőt, a maszkot.

Sétáltam egyet a kertben. Úgy láttam, más ez a kert. Más ez a táj. Más ez a nap.

Régi hétvégék jutottak eszembe. Amikor elmentünk a cukrászdába, és kérhettem egy puncsszeletet. Régi hétvégék, amikor vendégeket vártam.

Régi idők, amikor még hittem egy felvilágosultabb korban.

Megcsodáltam út közben a mező lila zsályáit. A pipacsokat. Zötykölődtem a város felé, míg további virág- és faültetésüket terveztem. Megcsodáltam, hogy elállt az eső. Megcsodáltam a táj minden szegletének vad májusát. Az oltóponton megcsodáltam a kiskatona fess egyenruháját. Megcsodáltam a parkot, melyben nem volt szemét, csak facsemeték. Megcsodáltam a kocsikat, melyek az állandó eső ellenére sem voltak sárosak. Megcsodáltam az embereket, akik maszkban jöttek-mentek és tartották a távolságot. Megcsodáltam az örvös galambokat, melyek szemlátomást elszaporodtak a városban.

Megcsodáltam magamat is, hogy mennyi minden tölt el még mindig csodálattal.

Úgy éreztem, szeretem én ezeket az embereket, az összes idegent, bármit gondol is, bármennyi hülyeségre mondtak és mondanak igent ma is; csodálkoztam, hogy megesik rajtuk a szívem; bántam, hogy sokaknak annyira nehéz; bántam egy pillanatra, hogy míg én lecserélhetem a félelmet (nem mintha féltem volna a pandémia idején) egy oltásra, addig sokan olyan félelmeknek adták oda magukat, melyekre nincsen oltás; félnek az oltástól, félnek összeesküvőktől, politikusoktól, gyáraktól, cégektől, félnek a számoktól, a tényektől, sokan végül már félnek voltaképp mindentől, és ezt a félelmet semmi sem gyógyítja, erre nemcsak vakcina, de orvosság sincs; bántam ez kissé a parkban üldögélve, de csak kicsit,

mert önző vagyok; jobban örülök annak, hogy nekem azonban nem kell félnem, sőt tagadnom se kell, hogy félek,

és ezt a napot nem engedhetem át a rettegés tömeghipnózisában vergődő „népnek”; nem engedhetem át ezt a napot a politikusok és celebek bombasztikus labirintusában kóválygó testvéreimnek; és  érzem, hogy ez nekem ünnep, akkor is, ha az oltástól belázasodnék vagy közvetlenül az oltás után agyoncsapna a kertkapuban egy hajtóműhibás repülő csészealj; és vagyok annyira önző, hogy őrizzem a saját ünnepemet; nem gondoltam arra, hogyan ordítottak és röhögtek sokan 2020 márciusában: még hogy százezernyi halott, micsoda pánikkeltés! – s aztán meghalt pár millió. Nem gondoltam arra, mennyi mindent mondtak, ami már abban a pillanatban sem volt igaz; nem gondoltam arra, mennyi mindent tagadtak, ami tagadhatatlan volt; nem gondoltam arra, hogy a többség sosem fog ezért bocsánatot kérni, a többség sosem fog szembesülni azzal, mennyi hülyeséget hordott össze, a többség sosem fogja önmagát szembesíteni azzal, hogyan buktak el látványos teóriái sorra, a többség legjobb esetben is elfeledi  majd, mit mondott, mit tett a pandémia idején

– jótékony homály borul majd minden baklövésre, minden tévedésre, minden átgondolatlan vagy aljasul kitervelt hazugságra;

nem gondoltam rá, hogy idő sem lesz rá, hogy mindez tisztázódjon, mert újabb őrületek, újabb háborúságok lőporfüstje takarja majd el, milyen zavarodottak lettünk egy pillanat alatt; mennyire nem tudtunk viselkedni sem; mennyire képtelenek voltunk megőrizni a hidegvérünket; mennyit harcoltunk egymással maszkok és tiltások, adatok és nyilatkozatok miatt, ahelyett, hogy azzal harcoltunk volna csak, amivel muszáj lett volna; minderről sosem lesz szó igazán, újabb harcok jönnek, melyek épp annyira lesznek értelmesek, mint a pandémia alatti harcaink; nem beszélünk majd arról sem, hogy mennyire forgatókönyvszerűen mentek a dolgok, hogy egyik nap pontosan lehetett tudni, mi lesz másnap a pandémiás „divat”, melyek lesznek a mondások, a cáfolatok, a kételyek, a viták. Ahogy már márciusban jeleztem: ahelyett, hogy a járvány örvén valódi reformokba kezdene bele a Homo sapiens, inkább ideológia vitákat generál majd. És mi történt? Mivel telt 2020 és 2021 java? Sosem látott erővel törtek előre ideológiai viták. A fejlett világ egésze megosztottá vált.

Nem gondoltam erre. Nem gondoltam rá, hogy ez a harc folytatódik majd járvány nélkül is. S mennyire jó volt, nem gondolni ezzel, csak átsétálni az oltópont másik bejáratához, ahová az első katona küldött, s ott egy másik katonánál „jelentkezni”, és élvezni, hogy készséges, egészséges, komoly, de derűs, és nekem nincs ebben semmi vészterhes; tényleg, miért is ápolók, kórháziak végezzék az efféle útbaigazítást, mikor van éppen fontosabb dolguk is?

Elhatároztam, hogy oltás után felteszek majd két kérdést, és ünnepi hangulatban azt reméltem, kedvesen informálnak majd. A katona azt mondta csak, kövessem az aszfaltra festett nyilakat. Ennyi. Követtem a nyilakat, és élveztem, hogy ez csak ennyi. Nem bonyolították túl. Nem magyarázkodtak, nem nyomtak a kezembe térképet, csak a nyilakat kellett követnem. Mentem, mentem, mendegéltem, míg végül az egyik épületbe nem értem. Ott – épp csak beléptem – ismét egy katona fogadott, valamivel morózusabb, mint az előbbiek, elkérte a nyilatkozatot, lázat mért, és beküldött az egyik folyosóra. Ott azonnal hozzám lépett egy nővér – körbe se nézhettem – és a nevemet kérdezte. Megkerestek a nyilvántartásban, s míg hamar kitöltöttek egy kis lapot, mögöttem újabb páciensek érkeztek a nyilak mentén. Én 11.40-re, más 11.37-re, 11.42-re, és így tovább. Maradt még néhány percem az oltásig, de egy asszisztens kijött, és behívott oltásra: „Jöjjön csak nyugodtan.”

Kicsit kapkodtam, úgy véltem, hamar kell végezni, itt sok a munka, ezek az emberek leterheltek, minél gyorsabbak a páciensek, annál jobb, de az asszisztensnő megismételte: „Csak nyugodtan.” Levetkőztem, lepakoltam, majd egy paraván mögötti székre ültettek. A fiatal doktornő rákérdezett még néhány érzékenységre, és betegségre, mire mondtam, hogy trópusi betegségek elleni oltásokat is jó párat kaptam, soha semmi probléma nem volt. „Szuper” – mondta a doktornő, de mivel kicsit csodálkozott, hozzátettem még: „Csak azért nem jelentkeztem eddig oltásra, mert home office-ban vagyok, s nem akartam feleslegesen terhelni a rendszert.” A doktornő és a két asszisztens is mosolygott.

„Én Önökkel vagyok” – mondtam még, mert jól esett.

Mert szükségem volt rá, hogy valakinek végre az érintettek közül elmondhassam személyesen, élőben is, hogy van, aki valóban szolidáris velük, van, akit nem borít ki, ha 450 napig van otthon, van, aki képes elviselni a kávézók hiányát; van, aki, nem retteg annyira, hogy tülekedjen az oltásért, vannak, akik gondolnak mások áldozatvállalására, mások kényszerhelyzetére, mások kockázatára is, és önként és dalolva adják hozzá a probléma megoldásához azt a keveset, ami tőlük telik. „Én Önökkel vagyok” – mondtam, mire őszinte hálával felelték: „Köszönjük”.

Ez idő alatt a bal karomon éreztem némi matatást, de maradtam volna még, hogy az oltást megkapjam, ám az első asszisztens közölte: „Végeztünk.” S mikor a karomra tekintettem, máris láttam egy kis sebtapaszt. Megkaptam az oltást, de úgy, hogy észre sem vettem. Valami volt, de ha szkeptikus lennék, azt mondanám: kizárt, hogy beoltottak. Azt éreznem kellett volna.

Felkészültem a lázra, s hogy egykét napig talán „rosszul” leszek. Fájhat a karom, köhöghetek, legyengülhetek pár napra. Boltba mentem a verőfényben. Gondoltam, veszek néhány hamar kisüthető dolgot és gyümölcslevet, ha esetleg ágynak dőlnék, legalább legyen kéznél könnyű-finom étel. Sétáltam, és figyeltem. Nem tudtam, de vártam, hogy rosszul legyek. Két kilométert mehettem, amikor tudatosodott bennem: hiába van az egész hisztéria, és a félelemre felcsavarodó emberpopuláció fényévekre tőlem, én sem tudom kivonni magam teljesen a hírek hatása alól.

Várom, hogy történjen valami drasztikus. Nyilalljon valami. Jöjjön a vérrög. Vagy kapjak most sokkot.

A pszichém tudja, hogy nem fog történni semmi efféle, és mégis várom. Én, aki sosem várta. Aki sosem pánikolt be. De akkor mi van azokkal, akik kicsit bizonytalanabbak? Ők vajon mit várnak? Ők vajon hogyan döntenek?

Ők vajon eljutnak-e valaha egy oltópontra?

Egy részük bizonyosan nem.

Nem történt semmi. Csütörtök volt, de bennem vasárnap. Keresztelő után. Úttörőavatás után. Névnap előtt. Ballagást követően. Az utolsó érettségi vizsgát követő napon. Olyan volt, mint egykor, bármikor, ha valami okból öltönyt kellett venni, maradt idő sétára, amikor lassult az idő, amikor tehertől szabadultunk meg vagy kiváltsághoz jutottunk: ünnepnap. Mint bármikor hajdanán, amikor két program között belefért még egy fagyi vagy egy vattacukor. Mint bármikor hajdanán, amikor szép volt az idő, s azt is tudtuk, hogy másnaptól valami másként lesz már. És akkor már arra gondoltam, mennyi mindenre nem gondoltam az utóbbi másfél évből, amire gondolhattam volna akár; mi mindenre nem gondoltam, míg szinte „utolsónak” átmentem az oltásnak mondott kapun. Arra gondoltam már, hogy megbékéltem az utóbbi másfél év abszurditásával 450 nap alatt.

Arra gondoltam, mennyire jó, hogy rettegés nélkül, méltósággal vittem el oltásra a testem.

Azt a testet, ami pár hét múlva gazellából oroszlánná válik. Arra gondoltam, mennyi mindent elkövetünk, hogy a testet átalakítsuk, erősítsük, szépnek és tökéletesnek mutassuk, hogy minden sejtünket, ráncunkat, vonásunkat belefilterezzük egy Instagram-valóságba, de amikor valóban módunkban (és érdekünkben!) áll gazella-gyönge testünket egy könnyű séta során kardfogú tigrissé varázsolni, hezitálunk. Mert a testet tigrissé teszi az oltás. Amikor érkezik a vírus, a felkészített test már várja, de nem mint vendéget a pincér, hanem mint bárki élőt a janicsár. Nem fél a test már, nem bámul bután; kivont szablyával, vérben forgó szemmel strázsál az ajtó mögött, s amikor a vírus betoppan, annyit sem mondhat: „Jó napot!” – hasba szúrják, átharapják a torkát, levágják a fejét, négybe darabolják, szitává lövik, megtapossák, meggyalázzák; felrobbantanak benne egy rohadt nagy hidrogénbombát.

Ha oltott testbe toppan be a reménykedő vírus, épp csak benyit, épp csak egy pillanatra körbenéz, s rögtön tudja: most bizony rábaszott, mert az immunrendszer pszichopataként támad rá.

Búgtak a galambok, szárnyukat próbálva billegtek a juharok zöld propellerkéi a megélénkülő májusi szélben, s minthogy vérrög nem jött, sokk sem jött most, arra gondoltam: miért nem inkább arra koncentrálunk, hogy legyen az immunrendszer a mi drága janicsárunk! – ahelyett, hogy továbbra is ezrek és tízezrek támadjanak egymásra úgy, akár a delejezett pszichopaták.

Fotó: Centauri

Légy oly kedves, oszd meg ezt a cikket másokkal is! Köszönöm.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*


    TÁMOGASD A CENWEBET!

    MIT TÁMOGATTOK?

    ➡ a honlap fennmaradását
    ➡ hogy olyan dolgokról beszélhessünk, amiről másutt nem
    ➡ jobban ismerhessük a világot, amiben élünk
    ➡ gyönyörködhessünk abban, amit már megismertünk
    ➡ újabb cikkek és könyvek megszületését
    ➡ nemcsak az irodalmat
    ➡ hanem a természetet is
    Full screenExit full screen
    Slider


     

    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider


    Slider


    Slider

     

          

                      

                                               

    18 Comments:

    1. Szabó Edit

      Reméltem, hogy már túl vagy az oltáson!
      Az kicsit meglepett, hogy az oltás napját ilyen nagy ünnepnek tekintetted. Az első oltás napja számomra sem volt egy szokásos hétköznap, de én nem voltam ennyire emelkedett hangulatban. Talán csak izgultam kicsit. 🤔

      Azt hiszem, szerencsém volt. A háziorvosomtól viszonylag hamar kaptam időpontot az első oltásra. Nekem közel volt az oltópont, hát elsétáltam. Minden flottul ment, mindenki barátságos és segítőkész volt, kb. 20 perc alatt túl voltam az egészen. Azóta már – három héttel ezelőtt – megkaptam a második Pfizert is. 🙂 🙂

      Neked is jön majd pár hét múlva még egy második ünnepnap is! 🙂 Kíváncsi leszek, hogy azt hogyan éled meg.

      • Oltás után rögtön megkaptam a második oltás időpontját is, ami június végén esedékes, így aztán bő két hetes ráhagyással kb. július 15-től leszek teljesen védett. Úgy is tervezek. Utána más világ jön – emlékezz például arra, hogy szó volt szafarikról is. Ez ugye az utóbbi egy évben esélytelen volt, július közepétől viszont nem az. 🙂

        • Szabó Edit

          Igen, a Pfizernél az első oltás után öt hétre jön a második.
          Én már védett vagyok – de azért óvatos védett! 🙂

          Üsse kavics: jöjjenek a szafarik is! Jöjjön az a más világ végre!

          • Oké, értem, s gondolhatod, hogy én sem fogok duhajkodni – annyira már ismerheted az álláspontom 🙂 de azért valahogyan-valamikor ki kell keveredni ebből a helyzetből; az oltás sem totál tuti, meg azért a mutációk még okozhatnak meglepetéseket, de összességében szerintem most először biztató a helyzet. És bár további éveket is elvagyok itt akár, ültetem a fát és virágot, írok, filmezek, és egyebek, de azért nem lenne rossz a nyár második felétől mozogni egy kicsit. Ha meg úgy alakul bármi okból, hogy mégsem lehet, hát akkor folyt. köv. ami eddig volt; szódával, de az is elmegy.

            • Szabó Edit

              Tudom, persze, hogy te is óvatos vagy. 🙂

              Én abban bízom, hogy ezzel a vírussal is együtt tudunk majd élni valahogyan, és nem lesz szükség annyi korlátozásra, mint az elmúlt egy évben.

    2. Ibolya Nagy

      Nahát! Anno ilyen lelkülettel mentem érettségizni, minden fűt, fát , virágot megnéztem, irigyeltem őket, hogy nekik milyen jó és valóban , már nem voltam ugyanaz, amikor újra találkoztunk.
      Én annyira bíztam az oltásban, annyira zseniális Karikó Katalin ezzel az mRNS vakcinával, hogy semmi félelmem nem volt, este 8-kor hívtak, hogy másnap 9-re menjek. Örültem.
      Viszont, ahogy az esszé első felében leírtad, az a gyomorforgató kommunikáció, időnként az emberi viselkedés legalja, igyekszem kivonni magam belőle, mert reménytelennek látom a helyzetet.

    3. Polecsákné Ildikó

      Szia, Cen! Ezek szerint nemcsak én vagyok olyan elvetemült, hogy ünnepként- felszabaduláskén éltem meg az oltásokat… Én ugyan már védett vagyok, de a gyerekek között az iskolában viselem a maszkot, fertőtlenítem a kezem, mert az ördög – mint a régi mondás tartja – nem alszik. Túl sok temetésen kellett az utóbbi időben részt vennem, és nagyon megviselt az ismerősök, barátok elvesztése és a digitális oktatással járó tetűsok munka (egyszerre 4 évfolyamot tanítok összevont osztályban és nincs mindenkinek online-órához hozzáférése, máként kellett megoldanom pl. elsőben a betűtanítást) és a bezártság, hiába a kert, az udvar, hiába a 10-15 km-es séták a falu határában.
      Ráült a lelkemre még az a fajta mocskolódás is, amiről írtál te is. Hiába próbálom magam kivonni ebből (pl. nem nézek mást a tévén, csak ismeretterjesztő csatornát), akkor is rám ömlik kéretlenül is a neten, ha akarom, ha nem.

    4. Papp Anikó

      Fehér Klára: Csaknekemünnep
      “Más lenne a helyzet, ha a Csaknekemünnepmek is volnának külső jegyei, mint a karácsonynak karácsonyfa vagy a Mikulásnak a puttony. Gondolkoztam is, nem lehetne-e valami megkülönböztető jele annak, akinek éppen Csaknekemünnepe van? Esetleg karszalag, úttörő-nyakkendő, virágcsokor a kézben, felirat a trikón vagy díszes sisak? Amíg ezt valahogy nem tudjuk megszervezni, azt ajánlom, legyünk figyelmesek és kedvesek embertársainkhoz, mert nem tudhatjuk, hátha valamelyiküknek aznap Csaknekemünnepe van. Vagy talán éppen ettől lesz.”

      “Oltás után agyoncsapna a kertkapuban egy hajtóműhibás repülő csészealj” 🤣🤣

    5. Dejó! Örülök, hogy neked is ilyen jó élmény volt az oltás. Én is kórházi oltóponton voltam, és nekem is nagyon jó élmény volt. Minden tök flottul ment, két percet, ha vártam összesen, pedig jóval előbb érkeztem. Én a leginkább attól féltem, hogy fájni fog, de szerencsére nem fájt, alig éreztem valamit. A kedvencem az a doktornő, aki mindannyiunkat kedves mosollyal kérdezett, mielőtt elmentünk, hogy jól vagyunk-e, nincs-e gond, van-e kérdés. Most is meghatódom, ha rá gondolok, annyira varázslatos jelenség volt, mint egy angyal. Úgy éreztem, hogy ő minden egyes beoltottnak külön örül, hogy akkor mi már hamarosan védettek leszünk, nekünk remélhetőleg már nem kell aggódnunk, biztonságban vagyunk. Kimondhatatlanul hálás vagyok az egészségügyi dolgozóknak, meg mindazoknak, akik részt vettek az oltások kifejlesztésében. Csodálatos, hogy vannak ilyen emberek, meg, hogy itt tart a tudomány. <3 Én is nagyon fel voltam dobódva utána, és erre még rátett egy lapáttal az oltás hatása is, ami olyan volt, mintha egy kicsit kapatos lennék, volt egy enyhe delírium nálam. 😀

    6. Kálmán Péterné

      Kedves Cen! Hozzád hasonlóan , 2020 márciusa óta én is távol a várostól természetközelben kis tanyánkon vagyok önkéntes karanténban. Nekem sem okozott gondot az elszigeteltség, a modern technika és technológia által minden elérhető itt is számomra. A különböző házhozszállítási lehetőségek, internetes bankolás stb. mindent elérhetővé tett.
      Egy percig sem gondolkodtam az oltást illetően, rögtön regisztráltam, amint lehetett. Koromnál fogva már március 3-án felvehettem az első oltást, amit 31.én már követett a második is. Figyelmen kívül hagyva minden riogatást, félelem nélkül mondtam igent a felajánlott kínai vakcinára. Nem könnyelmű fejesugrás volt ez, hanem bíztam a hagyományos technológiában., nem volt kétségem. Nem hagytam, hogy legyen! Bármely vakcinát elsőre elfogadtam volna. Csak a tudomány képviselőiben bízva lehetett lerázni a sok álhírt, üzleti, politikai megfontolásokból ránk zúdított félelmeket. Amikor túl voltam a zökkenőmentes procedúrákon, bennem is úrrá lett a felszabadultság érzése, amit te szinte ünnepként éltél meg. Nagyon megkapó írást produkáltál ebben a témában is.
      Figyelemmel kísértem kezdettől fogva a járvánnyal kapcsolatos gondolataidat, meg is osztottam ezeket az írásaidat (is). Különösen tettszett a – miért is nem szeretünk otthon lenni – témája. Nagyon megérintett ez a gondolatsor. tanulságos!
      Jó egészséget és szép változatos napokat kívánok!

    7. “Arra gondoltam, mennyi mindent elkövetünk, hogy a testet átalakítsuk, erősítsük, szépnek és tökéletesnek mutassuk, hogy minden sejtünket, ráncunkat, vonásunkat belefilterezzük egy Instagram-valóságba, de amikor valóban módunkban (és érdekünkben!) áll gazella-gyönge testünket egy könnyű séta során kardfogú tigrissé varázsolni, hezitálunk. Mert a testet tigrissé teszi az oltás.”- micsoda igazság érthető szavakba öntve a hitetleneknek a megtévesztett embereknek, a manipulált tömegnek!
      Kedves Cen, annyira szép az írás a készülődésedről,hálás köszönet minden leütött betűért amit ide adtál most nekünk- igen Halleluja, legyen öröm a szívünkben és a lelkünkben.

    8. Nahát! Sokat mond az állapotainkról, viszonyainkról, hogy máris van, aki a fenti írás miatt leiratkozott a hírlevélről, mondván: “a legrövidebb oltakozási kampány is túl hosszú”. Vagyis, egyesek szerint, aki beoltatja magát, és oltáspárti, az már nem érdemes a figyelemre. Mik vannak! Mintha én nem lennék hajlandó két szót váltani olyanokkal, akik nem akarnak “oltakozni”. De én szóba állok bárkivel. Nem kreálok-generálok efféle vízválasztókat.

      • Szabó Edit

        😮😮😯
        Szomorú ez is, mint annyi más is mostanában.

      • Mindig is pártatlan voltál és objektív, én sosem éreztem ki egyetlen mondatodból sem, hogy bárki felett ítélkeznél, vagy agitálnád a saját igazságoddal. Szomorú, mintha nem egy nyelvet beszélnénk, vagy nem megy be a fejekbe, hogy jogos ez is meg az is, kinek kinek a saját szintje szerint. Az egyik mesterem erre mindig azt mondta- ” ennyit tud- ne várd , hogy értsen”.

      • Ibolya Nagy

        Sebaj, Cen’, az ehhez hasonló esetekre írtam: reménytelen.
        Vigasztaljon az a tudat: maradtunk elegen , remélem!

    9. Ibolya Nagy

      Kedves Cen’,
      utólagos engedelmeddel ideteszem ezt az interjút, többek között a vakcinafejlesztésről is beszél Karikó Katalin.

      https://ma7.sk/aktualis/szeretek-az-eszmebarikadokon-harcolni-kariko-katalin-interju-a-ma7-en?fbclid=IwAR1U1ApedetXFUDNBYAMM4RejaoI4SxT8riN1AKubyd4dse-ySSLSq3lXD8

    10. Marsovszki Viktória

      Örülök, Cen’, hogy felülemelkedtél ezen az “őrületen”, ami itt folyik Covid-ügyben, így nem csak a tested vált védetté,
      Szép nyarat, jó szafarizást kívánok!
      Képzeld, július 18-án repülök Máltára én is! (Április 1-jén 🙂 kaptam meg a második oltásomat.) Viszem a fotóidat, írásaidat, fel akarom keresni azokat a helyeket, ahol jártatok! Te leszel a bédekkerem!
      A legjobbakat neked is!

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük