Vissza az űrbe / jövőbe – Az Elon Musk történet
2020-ban a Dragon fedélzetén először lőtt az űrbe embereket magáncég. Sokan néztük az élő közvetítést a karantén idején. Erről az eseményről készített dokumentumfilmet a Netflix Visszatérés az űrbe (Return to Space, 2022.) címmel. Ezt a címet nyugodtan rövidíthetnénk így is: Vissza az űrbe – s joggal gondolhatnánk arra is, hogy a címadás erős utalás a Vissza a jövőbe (1985) című sci-fi trilógia első részére. Nem egyszerűen azért, mert visszatérés ez is, az is, hanem mert bizonyos szempontból valóban a jövő tért vissza 2020-ban. S ez nem hagymázas lázálom csak, ahogy azt egy magyar csillagász is közérthetően és meggyőzően bizonyítja majd. Nem kevés kitérővel jutok el odáig, hogy ez tökéletesen érthető legyen, de a téma összetettsége, még inkább fontossága megköveteli, hogy a lehetséges utak legtöbbjét bejárjam. Jó utakat az olvasónak is!
1. fejezet
Valamikor a „nagy karantén” idején ígértem, hogy megindokolom, miért vagyok Elon Musk pártján (árulkodó, hogy „pártosság” kérdése ez is), miért számolok be időnként nem titkolt, bár visszafogott lelkesedéssel Musk projektjeinek sikeréről, főként a SpaceX-küldetések kapcsán. Több apropó is időszerűvé teszi, hogy pótoljam a mulasztásom. Egyrészt húsvét előtt kijött egy film a Netflixen a SpaceX 2020-as küldetéséről (és Muskról); másrészt az utóbbi évek folyamatai mostanra értek el odáig, ahol nagy biztonsággal tudjuk megrajzolni azt a kulturális-gazdasági közeget is, melyben Musk jelenléte is értelmezhető; harmadrészt eltelt annyi idő, hogy az indulatosságom is csökkent valamelyest; negyedrészt pedig úgy tűnik, hogy
Elon Musk bizonyos szempontból, a Twitter megvásárlásával (2022.04.25.) épp most ér pályaívének célegyenesébe,
s ezzel sok szempontból igazolja azt az feltevésemet, mely évekig gyanú volt csupán: Elon Musk két tucatnyi szempontból is a szilícium-völgyi tech- és IT cégek (főként a Zuckerberg-galaxis) valódi alternatívája, ellenpontja. Ma már számos területet tudunk megjelölni, melyek azt jelzik: a világ valóban más irányba fordul (a járvány, a gazdasági válság, a klímaválság, az orosz-ukrán háború…). E fordulat egyik kulcsfigurája lehet Elon Musk, s amikor azt feltételeztük, hogy erre a szerepre tudatosan készült, és ezt a fordulatot nemcsak kihasználja, hanem indukálja is, nem tévedtünk nagyot. Mindez független attól, hogy rokonszenvezünk-e vele. Független attól, kinek tartjuk ezt az embert.
De nem mindegy, kinek tartjuk, és mennyire tudjuk elfogulatlanul vizsgálni a teljesítményét vagy kétes ügyeit;
és azt a televényt, melyben oly sok ellenszenv ellenszelében is a világ leggazdagabb emberévé válhatott 2021. januárjában –, s ezzel a világgazdaság terében nemcsak szimbolikusan, hanem ténylegesen is „leváltotta” Mark Zuckerberget. Többször írtam e két emberről úgy, mintha kettejük párharca zajlana, holott gazdasági értelemben nem álltak szemben egymással: Musk viszonylag klasszikus termelői-vállalkozói úton futott (kivéve a kezdeti vállalkozást, a Paypalt, mellyel a kezdő tőkéjét megalapozta), s elvileg jó esetben sem érhetett volna el többet annál, minthogy egy jól kereső iparmágnás legyen. Ezzel szemben Zuckerberg (formailag) jóval inkább a posztmodernkor vállalkozója, aki abban a kibertérben „gurított nagyot”, mely az utóbbi évtizedekben a legjelentősebben alakította át a világot (más kérdés, hogy ez jó irány volt-e). Sokáig úgy tűnhetett, hogy egy hagyományos vállalkozás – legyen az bármily nagy –, bármiféle termelőtevékenység már csak másodrangú „termelési forma” a virtuális kiberterek profittermelő-képességéhez képest. Számos területen – főként az okos telefonok piacán – e kettő szféra összekapcsolódik. Ma egy telefon egyrészt „klasszikus”, kézzel fogható termék és technológia (hardver), másrészt egyre kifinomultabb szoftverek összessége is; a kettő összekapcsolása pedig végső soron azt a célt szolgálja, hogy a telefonokon keresztül egyre intenzívebben kötődjünk a közösségi oldalakhoz, vagyis a virtuális terekhez.
Túlságosan nagy merítésnek tűnhet minderről beszélni, amikor csupán egy emberről, Elon Muskról van szó, de épp az teszi izgalmassá ezeket a figurákat – Muskot és Zuckerberget is –, hogy egy forradalmi lázban égő civilizációs térben működnek. Nem egyszerűen személyiségük vagy gazdasági érdekeik határozzák meg a mozgásukat, hanem az a posztmodern utáni időszakba átvezető speciális helyzet, ahol eldől: a globalizált és túlzott kockázatokat is felvállaló civilizált világ hol köt ki végül.
Belerohan-e az elhibázott vagy el sem végzett kockázatelemzés végzetes következményeibe, vagy marad némi esélye arra, hogy egy újszerű áthangolás után képes legyen úgy összekötni technikai és szellemi innovációit, mely a korábbi hibák kiküszöbölésében is segítheti?
Ez a kérdés most. Szerencsére egyre tisztábban rajzolódnak ki a törésvonalak, egyre világosabbak az alternatívák.
Az eszközök okosítása az egyik csapásirány. Ez érhető tetten abban például, hogy Musk Tesláinak fejlesztése nem áll meg egy gépkocsi eladása után sem. A Tesla szoftvereit épp úgy fejlesztik és frissítik, ahogy azt a számítógépek és okostelefonok esetén megszoktuk már. Egy „hagyományos” gépkocsi tulajdonosa minden reggel arra ébred, hogy autója ma is avult kicsit;
ezzel szemben egy Tesla tulajdonosa bármelyik reggel arra ébredhet, hogy Teslája korszerűbb lett:
új, hatékonyabb szoftverekkel frissítették, melyek akár a teljesítményét, a fogyasztását is kedvezően befolyásolhatják. Musk tehát a hardver és a szoftver még szorosabb, s egyre magasabb szintű összehangolásának irányába halad. Ezzel szemben áll Zuckerberg világa és a Facebook, mely a virtuális valóság kiterjesztésén dolgozik, például a Metaverzum* fejlesztése során.
Irdatlan összegekről, felfoghatatlan befolyásról, s rendkívüli kockázatokról beszélünk mindkét ember és mindkét irány esetében. Épp ezért érdemes kissé bővebb merítésből dolgozni Elon Musk értékelésénél. Épp ezért nem lehet megtenni, hogy önmagában nézzük; a világgazdaság, a virtuális terek, a politika, mind-mind olyan szövevénnyé nőttek össze, hogy mára lehetetlenné vált olyasfajta függetlenség, amelyre talán mindannyian vágyunk;
Elon Musk sem egy zseni, aki magányos fáklyaként kezdte, s aki ma is rendszerfüggetlenül mozog a világgazdaság tereiben. Épp ellenkezőleg.
Úgy tűnik, nagyon is tisztában van azzal (az első pillanattól), hogy ezekben az évtizedekben, épp a mi életidőnk idején, épp az ő életében válik drámai szükségszerűséggé minden rendszerünk globális felülvizsgálata, és ha kell, egy totális paradigmaváltás is. Gondoljunk bármit Muskról, kétségtelen, hogy a viharosan (kontroll nélkül!) fejlődő techcivilizáció revíziójának és az új globális paradigmakínálat egyik legmarkánsabb, és talán legfontosabb szereplője.
Fotó: Centauri
Rossz házasság és média-anomália
Elsőként nem a SpaceX „nyomulása” lobbantotta fel az érdeklődésemet, hanem a világsajtó és Musk közötti beteges viszony.
Hasonlít ez a kapcsolat egy klasszikus rossz házasságra. A világsajtó egyrészt épp úgy hordja el minden nap Muskot, mint zsémbes feleség 30 hosszú és gyötrelmes év után a férjét, másrészt szemlátomást minden erejével ragaszkodik hozzá, hogy ezt a jövőben is megtehesse; egyúttal ahhoz is ragaszkodik, hogy indokolatlanul nagy energiákat szenteljen a férj minden rezdülésének „elmélyült” megfigyelésére. Éjjel-nappal, kéretlenül is Muskról beszél, akkor is, ha csak a hogyléte felől érdeklődik a szomszéd, minek következtében felmerül a gyanú, hogy ez már egyfajta Stockholm-szindróma*; a sajtó, bár viszolyog Musktól, szüksége van rá, s már el sem képzelheti, milyen volna Musk nélkül az élet. Ugyanakkor Musk ügyesen használja a sajtót, aki sűrű szitkok közepette bár, de azért minden nap megfőzi Musk ebédjét, vagyis beszél róla. Minthogy Musk pontosan tudja, hogy hitvese nem tartózkodik a lódításoktól sem, arra koncentrál csak, hogy csapdákat állítson neki. Szándékosan ejt nem igazán jelentős hibát, amikor hosszas unszolás után a kamrát végre kigletteli, tudván, hogy az asszonypajtás rögtön észreveszi, s már rohan is a gangra, telekürtölni a háztömböt azzal, hogy Musk a bal felső sarkot rücskösre glettelte, míg Musk jó előre tudja: végül csak az marad meg az egészből, hogy még a kamrát is kipofozta neki.
Az az érthetetlen egyoldalúság szúrt szemet elsőként, ami Elon Musk minden oldalpillantását kísérte, míg ugyanakkor Mark Zuckerberg elektronmikroszkóppal is nehezen kimutatható rezzenéseit is egy hétmérföldes zseni einsteini magasságokat ostromló kinyilatkoztatásainak tartotta (Ha a rossz házasság metaforájához térünk vissza egy pillanatra, Zuckerberg kissé olyan a sajtónak, mint Mézga Gézánénak a jó öreg Hufnágel Pisti). Sokáig alig tudtam valamit Muskról, így akár hihettem is volna a sajtónak, mely veszélyes szélhámosnak állította be és percenként hatszor jósolt neki és cégeinek végső bukást (ilyen soha be nem teljesülő jóslatokat nem csak Muskkal kapcsolatosan olvashatunk).
Nem tudtam, jogos-e vagy sem Musk démonizálása, azt viszont tudtam, hogy Zuckerberg felmagasztalása észbontóan hamis.
Készítette: Anthony Quintano from Westminster, United States – Mark Zuckerberg
A sajtó manipulatív működésmódját többször is kritizáltam (például ITT: “Logaritmusok fogják a kezünket, s nem emberek”). Az alábbi videóban pedig azt mutattam meg, hogyan lehet ugyanazon a helyszínen (a Fővárosi Állatkertben), ugyanazon a napon készült videókból koncepciózus anyagokat összevágni; egy mértéktelenül állatkertellenes és egy mértéktelenül állatkertpárti anyagot.
Fontos, hogy bőven a Facebook nagy botrányait megelőző évekről beszélek; erősen kritizáltam Zuckerberget akkor is, amikor még ő volt a haladás atyaúristene, Einstein a köbön, a kibertér messiása, a Facebook pedig a startup cégek Csomolungmája – míg Zuckerberg szemlátomást oltári gátlástalan fazon, s mára tudjuk is, láthattuk számos esetben, hogy „zsenije” a sunnyogás végletekig fokozásában mutatkozik meg teljes pompájában (például a botrányok miatti kongresszusi meghallgatáson).
Számos mém és videó született a meghallgatáson készült videókból
Zuckerberg amoralitása, és a valósággal, Zuckerberg személyiségével / teljesítményével köszönőviszonyt sem ápoló sajtó ajnározása olyan feszültséget indukált nálam, amely lehetetlenné tette, hogy vállalható stílusban írjak erről a kérdésről (ez talán most sem sikerül majd). Amikor aztán Musk nyomába eredtem, ez a feszültség csak tovább nőtt, mivel beigazolódott a sejtésem: ha a Zuckerbergért ájulásig rajongó világsajtó (és a hazai sajtó jelentős része is) ennyi előítélettel él Musk ügyében (eufemizmus ez a tudatos pocskondiázásra), ha úgy írnak Muskot lesajnáló tirádákat újságírók, mintha a Facebook marketingosztályának szórólapszerkesztői volnának, akkor könnyen lehet, hogy Musk figuráját és munkáját sem képesek (vagy nem akarják) hitelesen ábrázolni.
Felmerült az a gyanú is, hogy ez a két figura (Zuckerberg és Musk) valamiként ellenlábasai egymásnak annak ellenére is, hogy közel sem ugyanazon a piacon versenyeznek.
Zuckerberg az internet virtuális hálózatára épül rá, s voltaképp nem termel-teremt semmit, csak egy hálózatot (ami csak egyfajta váz, amit mások töltenek fel tartalommal; üzletileg zseniális, de csak ennyi); míg Elon Musk a hagyományos ipar újkori képviselője – kézzel fogható termékekkel. Elvileg nincs közvetlen piaci verseny közöttük, mégis úgy tűnt, mintha a sajtó egy piaci küzdelembe avatkozna be közvetlenül és egyoldalúan. Különösen akkor tűnt így, amikor a látványosan manipulatív sajtóhírek azt is elérték, hogy zuhanjon Elon Musk részvényeinek árfolyama (végül mindig a részvények és Musk került ki győztesen, bár számos esetben Musk maga okozott árfolyamzuhanást – erről később). Látnivaló volt, hogy annak, amit nap mint nap olvasok, semmi köze a valósághoz; ahol Zuckerberg vagy Elon Musk neve szóba kerül, így vagy úgy, de szar van a palacsintában; vagy hiba a mátrixban. Ugyanakkor nem tudtam rájönni: miért?
Miről szól a Netflix új dokumentumfilmje? Muskról vagy a SpaceX-ről?
Húsvét előtt a magyar Netflixre is felkerült az új, kétórás, magyarul is beszélő dokumentumfilm Elon Muskról Visszatérés az űrbe címmel, mely elsősorban a SpaceX 2020-as küldetését, a magáncég első „emberes” kilövést kíséri végig. Mára jelentősen alábbhagyott a Musk-ellenesség, mégis, a hajdani mainstream viszolygásának zöngéi most is itt rezonálnak a kocsonyás médiatérben. Így például a dokumentumfilmet értékelő egyik cikk címe a következő: Kétórás Elon Musk óda lett a Netflix új űrdokumentumfilmje, amely nyomokban asztronautákat is tartalmaz. Személyes vallomásként jegyzem meg: mindig hajlok a szabadelvű irányból érkező hírek / értékelések könnyebb elfogadására; más kérdés, hogy rendszeresen kell csalódnom. Ebben az esetben is úgy gondoltam – ismerve a Netflix és más streamingszolgáltatók manipulatív megközelítéseit, sokszor erőszakos és féktelen ízléstelenségbe torkolló „edukációs” kísérleteit –, hogy talán valóban elszúrták a dokufilmet.
Ugyanakkor az idézett cikk címében ugyanaz az a fejcsóválósdi köszön vissza, mely minden esetben lesajnálóan ír Elon Musk csapatáról, Musk rajongóiról, Musk minden elképzeléséről, mintegy szektának mutatva a teljes Tesla és SpaceX csapatot is, ahol az alagsori csatornakiömlőnél csőgörénnyel babráló duguláselhárító és a hét emelettel feljebb tolóerőteszteket ellenőrző rakétahajtóműmérnök egyaránt agymosott agyhalott, s egy notórius hazudozó foglya.
Ennek ellenére nem zártam ki azt a lehetőséget, hogy a Netflix valóban túltolta Elon Musk szerepeltetését; túlságosan belement az egyébként nemcsak Muskra, hanem az egész Szilícium-völgyre jellemző marketing- és lábszagú rajongásba (erről remek filmet láthattunk A kör címmel); bár erős kérdés, hogy egy dokufilmben, mely alapvetően a Dragon 2020-as fellövését dolgozza fel, hogyan lehetne, ha nem is kihagyni, de valamiként háttérbe szorítani Elon Musk figuráját? – mikor a Dragon minden kis csavarja Elon Musk tulajdona, ugyanis (ellentétben a Teslával) a SpaceX nem került tőzsdei bevezetésre, mivel Musk nem akarja, hogy résztulajdonosok eltérítsék a céget az eredeti és végső célkitűzéstől, a Mars elérésétől; de ami ennél is fontosabb: azokból a csavarokból és stiftekből egyet sem gyártanak le, ha Elon Musk nem veszi a fejébe évtizedekkel korábban, hogy egyszer megújítja majd az űripart és űrkutatást. Jó, rendben, ettől függetlenül a Netflixen (is) bármi megeshet.
Kitérő az IT cégek szektás világába
Ha már szóba került: A kör (The Circle, 2017) erős kritikát fogalmaz meg a közösségi média tulajdonosaival szemben; nem egyszer hátborzongató felfedezni olyan vonásokat, melyekről 2017-ben csak sejtésünk lehetett, ám egy évvel később szembesülnünk kellett velük (a Facebook Cambridge Analytica-botrány* kapcsán); különösen a szilícium-völgyi informatikai cégek vezetőinek képmutatása vált azóta sokkolóvá. A film „kötelező olvasmány”. A képmutatás és gátlástalan profithajhászás bemutatásán túl a bőrünkön érezhetjük azt a fanatizmust is, amire e cégek vezetői bizton alapozhatnak, amikor az alkalmazottakat és a felhasználókat szekta tagokká formattálják. Több okból is fontos ez számunkra, ha Elon Musk nyomába eredünk. Egyrészt fontos látni, hogy Musk mit és hogyan használ ezekből az eszközökből (van, amit ő is használ, például valóságos showt épít az olyan bemutatók köré, mint amilyen a kissé balul elsült Cybertruck* bemutatója volt 2019. november 22-én);
Ennél a videónál – nem mellesleg – épp a más IT-cégeknél és A kör című filmben is látható, ovációkkal kísért, kissé szektás showt látjuk, amit Európából nézve igen nehéz elfogadni. Még ha levonjuk a jelenségből a jellegzetesen amerikai felhajtást, akkor is marad ebben a működési módban valami, ami gyanút kelt, és ami visszás.
másrészt fontos kérdés, hogy kik és milyen működési módok állnak szemben Elon Muskkal; fontos látni, hogy amikor a sajtó a „borzalmas” Musk ellenpontjaként az IT cégeket, elsősorban a Facebookot és a Twittert mutatja fel (részben még ma is), akkor voltaképp mi is az „alternatív ajánlat”. Az „ellenpont” silánysága önmagában is sokat mond el erről a sajtóról. Tegyük félre egy pillanatra, hogy Elon Musk már nem az IT cégek világán kívül álló szereplő, hanem olyasvalaki, aki a napokban (2022.04.25-én) „váratlanul” bevásárolta magát az egyik legfontosabb közösségi platformba, a Twitterbe – erről lesz még szó, hisz ez sem véletlenül esett meg.). A kör című filmben visszatérő elemként térnek vissza a cégvezető színpadi szereplései (Tom Hanks* briliáns ebben a szerepben is). Azon túl, hogy egyértelműen szektás mintákat látunk, megjelennek a posztmodern látványelemek és pszichológiai eszközök is: a cégvezetők olyan marketing-furfangokkal élnek, melyek hozzánk közel álló embereknek, kvázi családtagnak fogadtatja el őket (olyan pulóverek, ruhák, cipők – például tornacipő – melyek azt a benyomást keltik, mintha épp csak kijött volna hozzánk valaki a konyhából; még inkább mintha mi léphetnénk be a konyhájukba és privátszférájukba), ugyanakkor, főként verbális szinten igyekeznek az abszolút vezető, a vátesz és zseni benyomását hype-olni, és kiváltani belőlünk a feltétlen bizalmat. Utóbbi statisztikailag igazolt módja (többek között) a kék szín árnyalatainak használata, leggyakrabban kék ingek, nyakkendők – ugyanis ez a szín vált ki belőlünk legerősebben bizalmat (politikusoknál is látni ezeket a manipulatív marketingeszközöket). A kék nem véletlenül a legnépszerűbb szín, és állásinterjúkhoz sem véletlenül ajánlanak kék inget.
Csaknem valamennyi marketingeszköz hatékonyságáról találunk ilyen és olyan véleményeket is. Túldimenzionálásukat valóban érdemes kerülni, de eltagadni sem kell őket. Ha ismerjük például a színek állatvilágban betöltött szerepét – például a kulcsingerek* esetében (ITT: “Mi vagyunk a hardver, a Bioszféra pedig a rendszergazda”) –, evidencia számunkra, hogy az emberre is hatnak. A vörös például a hőérzetünket befolyásolja; erre én is építettem, amikor a lakás leghidegebb mellékhelységét téglavörösre festettem. A vörös szín agressziót is szülhet (ahogy például a vörösbegy vagy a tüskés pikó esetében ITT), nem véletlenül vált a forradalmi mozgalmak domináns színévé; különösen nyugtalanító a feketével együtt (lásd a nácizmus színvilágát); s nem véletlenül lobogtatnak a torreádorok vörös muletát* a bika előtt; bár a bika színvak, így nem hat rá a vörös szín – annál inkább hat a közönségre! Amilyen erőteljesen tüzelhet minket a vörös vagy a vörös-fekete párosítás, legalább olyan erővel nyugtat a zöld szín.
Kíváncsiságból beütöttem Mark Zuckerberg és Elon Musk nevét a képkeresőbe.Nézzük a két srceenshotot! Zuckerberg egyértelműen a legtrendibb, leginkább bizalomgerjesztő, állásinterjúkhoz is tanácsolt kék színt preferálja (sokszor visel fekete öltönyt, de a kék nyakkendő ilyen esetekben is gyakran jelenik meg). Ezzel szemben Elon Musk a feketét részesíti előnyben. Gyakran tetőtől talpig feketében jelenik meg, néha a fekete zakó alá is sötét inget vesz (például a Cybertruck bemutatóján) – ez minden, csak nem bizalomgerjesztő. Inkább lehangoló vagy fenyegető. Lehetséges, hogy csupán ízlésbéli különbség ez. Én azonban ebben hiszek a legkevésbé. Két olyan ember esetén, ahol a marketing, sőt a manipuláció a mindennapok és az üzletmenet rendes része (Elon Musknál is – erről később bővebben), aligha hihető, hogy ügyet sem vetnének arra, hogy a netes képanyaguk milyen összhatást kelt. Ez csaknem kizárt. Ha pedig ez így van, megint csak Zuckerberg a „gyanúsabb”. A bizalom megnyerésére annak kell nagyobb hangsúlyt fektetnie, aki erre a leginkább rászorul. Musk sötét világa azonban nem törekszik a megnyerésünkre. De két dolgot is jelezhet: egyrészt lehet annak is jele, hogy magasról tesz a színmarketingre, és ha egyszer neki a fekete tetszik, azt hordja, és kész.
Másrészt marketingeszközökkel rendkívül jól és erős kézzel bánó üzletemberként (lásd az űrbe kilőtt Teslát!), inkább megállja a helyét az a feltételezés, hogy a sötét tónusra kihegyezett színmarketing is tudatos szembefordulás a politikában és az IT cégek világában bevett „nettó bizalomgerjesztéssel” szemben.
Elon Musk őszintébbnek tűnik ezen a téren is; mintha nem színekkel és posztmodern marketingeszközökkel, manipulációval, mint inkább piacképes végtermékekkel, újításokkal, és persze ígéretekkel igyekezne megszerezni a bizalmat. Látni fogjuk, hogy ellendrukkerei többek között épp az „ígérgetéseit” vetik a szemére a leggyakrabban – ez is azt támasztja alá, hogy Musk más eszközökkel „ügyeskedik”, mint a szilícium-völgyiek többsége. Nyilván, ha egyszer például a színhasználat, és egyéb marketingeszközök sem a megszokottak, nem az automatikus “bizalomgerjedést” szolgálják, Musk megjelenésének, működésének, „szimbólumrendszerének” megítélése nem oly automatikus, mint mondjuk Zuckerberg esetében. Leginkább mérlegelés vagy vérmérséklet dolga.
Rendkívül necces ebben gondolkodni, tudom, mégis megkockáztatom: intellektus dolga is.
A „nagy kék ember” (Zuckerberg) elfogadása zsigerileg könnyebb akkor is, ha nála kifejezéstelenebb, pszichotikusabb arcberendezést keveset találunk a közszereplők között; ezzel szemben a „kis fekete emberrel” (Musk) szemben zsigerileg az „esztelen” elutasítás a könnyebbik út. Számos vitát hallgattam meg, többek között hazai beszélő fejek odamondásait, „Musk-kritikáit” is. Sok-sok cikk elolvasása és beszélgetés meghallgatása után az volt a legmarkánsabb benyomás, hogy fájóan hiányzik ezekből a „kritikákból” bármiféle konkrétum; zsigeriek és átgondolatlanok; és épp mivel gyakorlatilag semmi igazán kézzel foghatót nem tudnak felhozni Musk ellen (esetleg az ígérgetés vádját, azt is csak abban a kontextusban, hogy Elon Musk semmit sem teljesít időre – arról sosem esik szó, hogy aztán a teljesítés időpontjában mégis mi jön létre), szóval, egyfajta lekezelő gőggel beszélnek; olyan felsőbbrendűséggel, mely egyrészt semmilyen esetben sem indokolt; másrészt: amit sosem a környezet, hanem a beszélő saját egója a maga gyönyörére és igazolására hoz létre; harmadrészt amely formailag felment a valódi érvelés kötelezettsége alól. Mindez röviden intellektuális deficitként írható le. Esetenként akadnak is olyan arcok (bloggerek és újságírók), akikre három nap múlva se tudok szalonképes kifejezést találni.
Manipulációkról szólva, s megjegyezve, hogy Elon Musktól sem áll távol, vessük vigyázó szemünket egy lényegi különbségre. Amikor azért szapulják Muskot, mert olyan határidőket jelöl meg rendszeresen, melyeket aztán csak jelentős csúszásokkal képes teljesíteni, nem manipulációról van szó. Nem is annak mondják a vádlók, hanem hazugságnak. Ezzel szemben a valóság leginkább az, hogy Musk nemcsak maximalista (emiatt rendkívül nehéz együtt dolgozni vele), hanem optimista is (sok szempontból ez borzalmas kombináció).
Nehezen, s gyakran rosszul számol a lehetséges nehézségekkel. Ellenben jól oldja meg őket.
Ez alapvető különbség egy szélhámoshoz képest, aki: vagy képtelen a felmerülő gondok megoldására, vagy eleve olyasmin igyekszik nyerészkedni, mely megoldhatatlan problémák figyelmen kívül hagyásán alapul. Ilyen volt a nemrégiben (2022.) jogerősen is elítélt szilícium-völgyi szélhámosnő, Elizabeth Holmes* (a róla szóló filmet is érdemes megnézni! – sokat tanulhatunk belőle a szilícium-völgyi működésekről és mintázatokról).
Elizabeth Holmes
Musk akkor manipulált, sőt hazudott például, amikor befektetőinek bemutatta az első Tesla modellt, mely akkor épp olyannyira nem volt kész, hogy mágnesekkel tartották össze még a kasznit is. Nem vitás: erkölcsileg menthetetlen mozzanat. Üzletileg viszont, ha tudjuk – már pedig a Teslánál tudták –, hogy a kocsi valóban elkészül, csak épp csúszik (s látjuk is azóta, nem csupán szűkkörű bemutatókon vagy szalonokban, hanem a közutakon is), némiképp menthető. Bármit ír is a sajtó, a befektetők maguk igazolják vissza ezt a megbocsátást, amikor Musk cégeinek árfolyamemelkedése Muskot a világ leggazdagabb emberévé teszi. Bizonyára megtölthetünk akár egy egész oldalt is Musk kisebb-nagyobb stiklijeinek lajstromozásával, de oldalakat tölthetünk meg „elkészült termékekkel”, újításokkal, és végig vitt projektekkel is.
Ezzel szemben Elizabeth Holmes valóban csak hitegetett, és sosem tette le az asztalra az ígért fejlesztést.
Jó szívvel ajánlom az Elizabeth Holmesról készült dokumentumfilmet is. Főként azoknak, akik rászánnának némi időt, hogy átfogóbb képet kaphassanak arról, milyen is az a közeg valójában, mely lassan totálisan befolyásolja, sokszor irányítja a mindennapjainkat. Holmes “sikerének” egyik titka az volt, hogy hasonlított Zuckerbergre, Steve Jobs stílusát pedig tudatosan utánozta. Annyira ügyes volt, és a szilícium-völgyiek annyira rá vannak kattanva erre a stratupos aurára, hogy “nagykutyák” is befektettek Holmes kamucégébe. (A feltaláló: Vérszomj a Szilícium-völgyben / The Inventor: Out for Blood in Silicon Valley, 2019.)
Manipulációval – akár tetszik, akár nem – a gazdasági élet szereplői gyakorta élnek. A kérdés valójában az, hogy a végösszegnél mi jön ki. Van termék vagy nincs termék? Van profit vagy nincs profit? Legsommásabban – visszatérve a Zuckerberg kontra Musk dichotómiához – így foglalhatjuk össze a két szereplő működését: Musk manipulált már annak érdekében, hogy egy fejlesztést végig vihessen. Ezzel szemben Zuckerberg nemcsak manipulál, de a termék maga is a manipulációt szolgálja. Gondoljunk arra például, hogy mint az utóbbi hónapokban kiderült (de Facebookkal kapcsolatos botrányokra szinte már immúnisak lettünk),
olyan algoritmusok „döntenek” arról, hogy mely poszt fusson nagyot, amik a „megosztó tartalmakat” részesítik előnyben – mi pedig csak bámulunk, mint a gázálarc, amikor exponenciálisan nő az agresszió a közösségi terekben; arról nem is beszélve, hogy mindeközben a Facebook újra és újra eljátssza nekünk a konyhából, tornacipőben, kezében gőzölgő bögrével érkező barátságos jóembert és innovatív jó barátot.
Elon Musk tehát időnként a termék érdekében manipulál, Zuckerberg számára azonban a manipuláció maga a termék. Döntse el mindenki maga, hogy melyik az elfogadhatóbb. Elon Musk esetében az a kérdés: szentesítheti-e a manipulációt a „jó” és hasznos cél? Zuckerberg esetében pedig az: szentesíthet-e a manipulációt bármi, ha egyszer a cél maga is a manipuláció?
FOLYTATÁS (2. FEJEZET szintén sok ajánlóval) ITT
Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!
Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!
Nagyon érdekes ilyen átfogó mélységben olvasni arról, hogy egy-egy ember mennyire és milyen irányba formálhatja a világot. Nekem is feltűnt, hogy mennyit ekézik Muskot, azt gondoltam, hogy a kőolaj- és más, leváltandó technológiák lobbija miatt, akik fenn akarják tartani a status quót minden erejükkel akkor is, amikor már látszik, hogy dől össze az építmény.
Mondjuk ebben érdekes a sajtó szerepe is, mert biztos, hogy vannak olyan médiumok, ameik tudatosan tolják a propagandát, de olyanok is vannak, amik meg csak automatikusan, gondolkodás nélkül átvesznek egy narratívát, és talán tisztában sincsenek vele teljesen, hogy minek a szolgálatába is álltak az öntudatlan zombilétükkel.
Nem kevésbé érdekes, hogy egy ember pályája mennyi irányból “meghatározott” – részint ebbe merülünk alá a következő részben, ami várhatóan még ma felkerül, már ha nem lesz újabb leállás (ma már volt egy terhelés miatti 🙁 ).
Metaverzum? Virtuális világ? 😮 😮
A valós világunkat már tönkretettük. 🙁 Nem arra kellene inkább koncentrálni, hogy helyrehozzuk, amit elrontottunk?
Persze, értem én, hogy ez a virtuális világ pár embernek hatalmas üzlet lenne… 😠
Lesz még szó erről is. Szerintem a Facebook rossz irányba tart a Metaverzummal; csak időlegesen lehet leszakítani az embert a valóságról, a tényleges létformájából nem ragadhatják ki egészen. Elon Musk irányultsága ebben is más. Szerintem némi vergődés után fordulni fog a világ ebben a kérdésben is, ha ugyan nem fordul máris. Kevésbé homályosan: biztos lesznek, akik ideig-óráig élvezik majd, ha főzés közben a legjobb barátjuk vagy szerelmük avatarjával beszélgethetnek, de a jelenlét összetett varázslatát a legnagyobb online-varázsló sem lesz képes pótolni vagy imitálni.
Volt már karantén- én digitális abstinenciát rendelnék el-elsősorban magamnak. Az a baj, hogy az átlag ember és leginkább 5 évestől felfelé már(!)mindenki nem a valós térben él, hanem többnyire a virtuálisban, ahol már képtelenség leválogatni mi igaz és mi hamis. Ez a két ember megveszi-vagy már meg is vette a világot- úgy kell nekünk.
Jó írás- sosem gondolkodtam így róluk, nagyobbrészt meg sem néztem vagy hallgattam a róluk szóló híreket. Megakadtam a “Social network” filmnél:-)))
Kedves Lívia! Magam is olyan térben élek, ahol a populáció (most már) nagyobbik része átcuccolt a virtuális terekbe. Én ettől a költözéstől tartózkodom (inkább a reáliákat igyekszem becuccolni a virtuálisba), és a jelenséget, a virtuális tereket is távolról, de legalábbis három lépés távolságból vizsgálom; azt viszont nem tehetem meg ( még ha időnként frusztrál ez a tér engem is), hogy ne értsem meg, és ne kezdjek valamit azzal, ami meghatározza a Homo sapiens jelenét és jövőjét is. Úgy szeretnék egyszer elmenni innen, hogy valamit azért megértettem, és rendet raktam magamban az ember sorsát illetően. Legyen ez bármilyen patetikus – vállalom.
Kedves Cen, visszavonom, amit Muskról mondtam a második történet után, miszerint zseniális szélhámos lenne….Olvastam az életéről hosszabban-s persze várom a Te tolladból a történet folytatását.
Csupán annyit még miért vágyik az ember az Univerzum meghódítására- amit nem mindig az ismeretlen iránti kíváncsiság motivál- s elmenni erről a bolygóról, amikor a dúsgazdag emberek megmenthetnék a Földet.
A legjobbakat:-)