Először volt a tízéves háború. Ez tavasszal kezdődött és tavasszal is ért véget. Hatvan évvel korábban. Májusban béke volt. Majd következett a húszéves háború, ami húsz évig tartott, nyáron kezdődött és nyáron ért véget. Szeptemberben ismét béke volt. Végül kitört a harmincéves háború. Ez ősszel kezdődött és ősszel ért véget, harmincévnyi öldöklés után. Októberben elcsöndesültek a frontok. November elejére egyszerűen kiürültek a lövészárkok. Az ezredesek, dandártábornokok, marsallok novemberben már nem találtak katonákat. December elején próbáltak még toborozni, de a falvak és a városok egyaránt üresen álltak, pontosabban nem volt bennük férfi, még fiatal férfi vagy nagyobb fiúcska sem. Arról nem szólva, hogy ezredesek, dandártábornokok, vezérkari főnökök és marsallok se igen akadtak. Az a néhány, aki maradt, agyalágyult hülye lett a sok lövöldözéstől, az összességében hatvanévnyi öldökléstől elszállt minden harcikedvük és életerejük, megöregedtek, nemhogy harcolni, de járni is alig tudtak, süketek voltak mindkét fülükre, és amikor ezek közül néhányan itt-ott, véletlenszerűen, a pusztában, a tajgán, a tundraövben, az évekkel korábban elcsatangolt vagy leszakadt, húsz és harminc és negyven évvel korábbi hadifogságból hazafelé vándorló kéttucat férfiból összeblöfföltek egy-egy tizedet vagy fél szakaszt, bármit, amit harci alakulatnak tekinthettek, és mustársárga, vérpöttyös térképeikkel elindultak az utolsó állások felé, majd odaértek, azt kellett látniuk, hogy ott már rég nem folyik semmiféle harc, sőt vér se. A tízéves háborúból visszamaradt csontoknak nyoma sincs. A húszéves háború katonai zubbonyaiból csak itt-ott maradt néhány mandzsettagomb, de az is a porhanyós, vértől fekete tőzeg alatt.
Jaj, Cen! A vészfék és az ülőhelyünk közt feszülő kibaszott – fényévnyi távolság! Boldog, aki még nem élte meg, nem kellett megélnie.
🙁
Jajj! Ez most nem dobott fel. 🙁 🙁
Azt hiszem, sokan vagyunk, akiknek van hasonló élménye, amivel kapcsolatban később úgy érezzük, hogy elmulasztottunk, nem tettünk meg valamit, amit pedig megtehettünk volna. Amit meg kellett volna tennünk. Sajnos, az akkor és ott nem hozható vissza. 🙁
Látom, a zászlók megint arrébb költöztek. 🙂 Most a legjobb helyen vannak, én is ide raktam volna őket!
hát ez nem is olyan, ami feldobhatna 🙁 Igen, volt egy kis kozmetika ma, s folyt. köv. 🙂
👍 🙂
Komor, nyomasztó sugárzású írás…Kiegyenlítődéssel kapcsolódott számomra ide a Gerbeaud a Golgotán: Gerbeaud a passióját nem magányban járta 🙂 Köszönet és nagy tisztelet e megrendítő szépségekért!!
Részemről az öröm. És tényleg örülök, hogy olvassátok ezeket a sötét tónusú írásokat is – így egész a kép.
Neked Centauri, ha kiírod magadból, van esély, hogy könnyebb legyen, hogy halványuljon , de mi, akiknek nem adatik meg ez a tehetség, súlyként hordozunk elmulasztottakat, rossz döntések következményeit. 🙁
Kétarcú dolog ez a “kiírás”. Egyrészt az írás nyilván feldolgozás is, másrészt rögzítés – nem engedi meg, hogy bármi lesüllyedjen a tudatalattiba, s ott végleg elpihenjen, így viszont a psziché tudatos része kissé túlterheltté válik. Ez egyúttal az írás súlya is. Mivel írok, szinte mindenre élesen emlékszem, ha esetleg nem, visszaköszön szinte minden az írsokból. Ez az eset például még így is megpróbált elsüllyedni, évekig nem gondoltam rá, de aztán elém került, amit akkor írtam róla, és most megint olyan, mintha tegnap történt volna. De összességében rendben van ez így 🙂
Szerettem volna valami vigasztalót írni, Cen’, de tudom, hogy nem lehet. Ahogy leírod ezeket a gyötrelmes perceket napnál világosabb, hogy sokkolt, megbénított a látvány, hiszen még a telefonszám sem jutott eszedbe. Jó, hogy kiírtad magadból és megosztottad velünk ! Látod, másodszor is elolvastam, pedig először sem volt könnyű.
Kedves tőled, Ibolya, de ebben a történetben én vagyok az utolsó – minden látszat ellenére. Lehet, hogy demagóg, mégis durva arra gondolni, hogy ezer és ezer utas látta nap mint nap az egyszer volt embert a töltés alatt, a bokrosban, ahogy kihúz ott egy telet, de vajon hányan szálltak le a vonatról, a következő állomáson, hogy visszagyalogoljanak kicsit a töltés mentén, és megkérdezzék, mi a helyzet, segíthetnek-e, hozhatnak-e valamit. Ezer és ezer ember nem tette ezt meg, ahogyan én sem, és ahogyan ezer és ezer ilyen embert nem keres már senki. Ha a mindenütt látható, útmenti feszületek arra emlékeztetnek a kereszténység szerint, hogy Krisztus meghalt ÉRTÜNK, akkor ez az ember, ahogyan ott lógott az oszlopról, arra emlékeztetett, hogy hányan halnak meg MIATTUNK.
Mára, Cen,
a költészet napjára
Egy árva virág(r)a
Vészfék
Hol volt, hol nem volt
egyetlen egyszer – egy ember
Moccan a fű, éled a fa
és a virág
a rét fölött vércse szitál
árad a víz míg alszunk…
ebben a légköri csöndben
minden: fű, fa, állat és ember
pattanásig feszül
válságos évszak
nincs haditerv nincs madártávlat nincs tett és tér
ahol az a kényszerremete él
nincs haditerv, nincs madártávlat, nincs terv és tér
hiába sóvárog utána – életre, halálra
viskó, mennyi szemét
jól láttam: üres az ágybetét
a mellényzsebben kést kerestem
mellényem zipzáros zsebében
az egyszer volt ember
akár a magára hagyott gida
úttól és ösvénytől messze
az akasztott ember a többiek karja közé zuhant
az egyik felem épp ott maradt
szeretettel
,
aranylott körötte a nád
Nahát 🙂 Ez egyrészt megtisztelő, másrészt az irodalom mélyebb megértése. Esetlen, de ez esetben talán helytálló mélységről beszélni; az irodalom valóban olyan mint a Matrjoska-baba, ezért lehet elolvasni egy novellát vagy regényt többször is – mert mindig újabb és újabb üzeneteket, struktúrákat, értelmezéseket találhatunk ugyanabban az opuszban. Köszönet ezért a versért Viktória 🙂
🙂 🙂
Hogy vers, azért túlzás, 🙂 de költői megfogalmazások, annyi bizonyos. 🙂 Nagyon szeretem ezeket a képeidet, Cen, Szépek. Emlékszel, mikor még nem ismertelk, “leköltőztelek”. 🙂
😮 Kikerekedő szemmel olvastam, miközben azon töprengtem, hogy honnan ismerősek nekem ezek a sorok. Óriási ötlet! Tetszik. 👍 🙂
Cen szavai, egytől-egyig 🙂
🙂
Örömmel olvastam Viktória versformálását, nagyszerű 🙂 Amikor a novellát legelőször elolvastam, arra jutottam, hogy a két gyönyörű zárómondat önmagában egy verset ad ki.
Mintha egy lebegtetett epigramma lenne 🙂
Nem tudom mit mondjak- ez a valóság, mert ilyenek vagyunk. ” A semmi ágán ül szívem és kis teste hangtalanul vacog..” Ha egyszer inkább haza megyek kapálni Anyám földjére az Cen miatt lesz, meg a megrendítő írásaiért. Kollektív lelkiismeret- nos kaptunk rendesen. Csak szégyent érzek, no meg hálát is, tényleg KELL az irodalom, a csodás nyelv a lelkiismeret mélységes bugyrainak gyomlálásához.