Tintavér – Hogyan lettem író?

Fotó: Centauri

Sosem akartam regényt írni, még kamasz koromban sem vetődött fel bennem, noha a kortársaim – erre viszont élénken emlékszem! – gyakran kacérkodtak az írással. No persze rögtön nekem szegezhető a kérdés: egyáltalán miért olvastam el olyan könyvet, ami regényírásra buzdít? Nos, először is rendkívül vékony volt.

Homályosan emlékszem arra a napra, mégis tudom, hogy reggel iszonyú hidegre ébredtem, odakint mínusz tizenkettő volt, a dolgozószobában, ahol az íróasztalon többek között fénymikroszkóp állt, elmosatlan tárgylemezek és Petri-csészék gyűltek össze, kémcsövek, pipetták és temérdek szakirodalom, kimásolva, összetűzve, szóval a sok áthűlt intézeti kacat között majd’ megfagytam. Kora reggel kétségbeesetten szaladgáltam fel és alá, másfél órát lógtam a telefonon, felhívtam az összes kollégámat, elsőnek Jacket, mivel az éjszaka folyamán megszűnt az áramszolgáltatás a szélvihar miatt. Későn vettem észre, hisz aludtam. Reggelre teljesen kihűlt a lakás, ugyanis a szivattyú leállt, és vele a fűtés is. Nem az volt a legkellemetlenebb, hogy jéghideg ruhák vártak a szék támláján – aznap is odaraktam őket, bár Laura nehezen viselte, ha nem pakoltam el a szekrénybe –, inkább az dühített, hogy a váratlanul leeső hőmérséklet miatt tönkremehet az alga-projekt tenyészete. Azért csöngettem végig a kollégákat, hogy az intézeti mintákat mindenképp mentsék meg. Ha kell, szerezzenek generátort, gázkályhát, bármit, csak ne hagyják elveszni a sokévi munkát.

Összességében mégsem volt rendkívüli az a reggel, és belemosódott a szintén esztelen rohangálással, szervezéssel, telefonálgatással zajló napok hosszú sorába. Olyan, mintha emlékeznék rá, de mindez valójában már nem emlék, legalábbis igen nehéz eldönteni, hogy emlék-e még. Ha megkérdeznék, mégis melyik ruha volt olyan jéghideg, nem tudnám. Ha azt kérdeznék, milyen színű volt akkoriban a bejárati ajtó, fogalmam se lenne róla. Ebből gondolom, hogy nem emlékszem arra a napra, mégis tudom, hogy így volt, leállt a vízforgató szivattyú, és nevetségesen féltettem a negyvenhetes algatenyészetet, egy génmanipulált algaféle negyvenhetedik, lombikban nevelt generációját. Amint azt is tudom, hogy délelőtt tíz óra tájban, a karosszékben ülve, pokrócot terítve a vállamra, esztelen lábrázás kíséretében várva a visszahívásokat, ölemben három lombikkal, arra rezzentem össze, hogy zörög a redőny, és valamiként – radikálisan ­– megváltozik a légkör. Ezzel együtt a közérzetem is. Könnyűnek és derűsnek érzem magam, olyasmire vágyom, amire azelőtt soha, vagyis szeretnék sétálgatni a parton anélkül, hogy gyűjtőedényeket, lakmuszpapírt vagy lupét vinnék magammal. Szeretném lerakni a lombikokat, és szeretnék nem aggódni többé moszatok, algák, egysejtűek és baktériumok miatt.
Az addig nem érzett vágynak mindössze annyi oka volt, hogy odakint egyik pillanatról a másikra megfordult a szél, északnyugatiról délkeletire váltott, és bár a lakásban nem volt érzékelhető még, az udvaron fél óra alatt mintegy tizenöt fokot emelkedett a hőmérséklet. Fél óra alatt lett tavasz azon a napon, és ami még fontosabb, maradt is. Pár nappal vagy két héttel később sem zuhantunk vissza a télbe, noha aznap csak február tizenharmadika volt. Vagyis lehetett volna még hidegtartalék északon, akár újabb kemény fagy és mindent beborító hó is jöhetett volna, de nem jött. S csak azért tudom ma is – habár homályosan emlékszem arra a napra – mert életemben először nemcsak a légnyomás változását figyeltem, hanem magamat is, illetve mindent az égadta világon; mindent, ami köröttem történt. Miért?

Aznap, az áramszünet ideje alatt akadt a kezembe egy kicsi, barna könyv, amiről ma sem tudom, hogyan került hozzám. Talán az anyai örökség része, mivel anyám rendkívül sokoldalú, roppant művelt és bibliofil nőszemély volt, tehát mindenféle könyvet összevásárolt, és több mint tízezer kötetes könyvtárat hagyott maga után. A halálát követően ezt a könyvtárat kettéosztottuk a húgommal, így körülbelül ötezer kötet jutott mindkettőnknek. Az is rengeteg. Próbálják csak ki, ha módjukban áll, szerezzenek ötezer kötetet és rendezzék el a lakásukban. Meglátják majd, mennyi polc szükséges, arról nem szólva, hogy az olvasásuk milyen sok időt vesz igénybe. És említsük meg azt is, hogy ötezer kötet esetén már jó pár olyan akad, aminek az elolvasása valóságos kín. Anyám ebben is páratlan volt: mint évekkel később világossá vált, az ötezer kötet mindegyike – ilyen vagy olyan szempontból – lebilincselő olvasmány. Az ember nem is hinné, hogy ennyi remekművet alkottak az évszázadok folyamán – regények, eposzok, életrajzok, krónikák és enciklopédiák ezreit. De néha még a kevésbé jól megírt könyvek is beszippantják az embert, még az olyanok is, mint a szóban forgó barna könyvecske, amely témájában olyan messze esett tőlem, mint Nordkapp Port Elizabeth-től.

Sosem akartam regényt írni, még kamasz koromban sem vetődött fel bennem, noha a kortársaim – erre viszont élénken emlékszem! – gyakran kacérkodtak az írással. No persze rögtön nekem szegezhető a kérdés: egyáltalán miért olvastam el olyan könyvet, ami regényírásra buzdít? Nos, először is rendkívül vékony volt. Másodszor friss levegőre vágytam, de nem a tengerpart friss levegőjére. Inkább arra, hogy korábban sosem látott, sosem érzett, sosem hallott vagy olvasott dolog üdítsen fel, és erre épp alkalmasnak látszott az anyámtól örökölt könyvecske. Belelapozva úgy ítéltem meg, hogy az én tempómban elég lesz egy óra is. Úgy terveztem, hogy az olvasás után rendet rakok az asztalon, elmosom a kémcsöveket, elpakolom a Petri-csészéket, és ha visszajön az áram, ha elindul a szivattyú, vele pedig a fűtés is, folytatom mindazt, amit voltaképp évtizedekkel korábban kezdtem el. Folytatom a kutatást, visszatérek a papucsállatok és egyéb, bolhaszemnél is kisebb lények társaságába. A szerves kémia, a fizika és biológia világába, ám mint az sokakkal megesett már, más korok embereivel, férfiakkal és nőkkel egyaránt, az én életem is megváltozott, körülbelül hatvan perc alatt. Ugyanis körülbelül ennyi időt vett igénybe a könyv.

Utóhatását vizsgálva persze azt mondhatom, hatvan percnél jóval többet, ugyanis nem maradt következmény nélkül, és egészen más pályára állított, ráadásul abban az időszakban, amikor az ember már alig-alig képes letérni az évtizedekkel korábban választott útról. Akkor is csak pokoli nehézségek árán képes otthagyni, ha az nyilvánvalóan tévút. Valószínűleg ez volt az utolsó pillanat, amikor nyomokban megvolt még bennem a képesség, hogy változtassak valamin, esetleg – ha csak részben is – magamon. Átalakuljak, felfedezzem magamban a kalandvágyat, ami időközben szinte észrevétlenül szunnyadt el, és ami rutinfeladattá degradálta a legizgalmasabb kutatást is, és abba a mikrovilágba taszított, ahol már nincsenek alternatíváim. Ahol törvényszerűen veszek el a magam számára is; ahol megkövülnek a gondolataim, az érzéseim, és jóval azelőtt, hogy öregedni kezdenék, jóval az első ráncok megjelenése előtt, mielőtt nehezebbé válna a járásom és látványosan csökkenne fizikai és lelki potenciálom, megállok. Megtorpanok és betokosodom. És bár még egyáltalán nincs rá okom, hisz az élet sűrűje voltaképp előttem áll, máris átadom magam a távoli halálnak. Sokan esnek ebbe a hibába, elalszik az éberségük, s ezért ők maguk is, idejekorán elalszanak. Élnek még, maguk előtt görgetik a családjuk és a karrierjük dolgait, ám ha közelebbről vesszük szemügyre őket, látni fogjuk, hogy ha klinikai értelemben nem is, valójában mégis halottak. Én is az voltam. Aznap, február tizenharmadikán támadtam fel, vagy ha tetszik, születtem újjá, s nem azért, mert különb vagyok azoknál, akiknek ez sosem sikerül, akik egyfajta éber kómában töltik el a negyven fölötti éveket, hanem mert egyszerűen szerencsém volt. Vagy ha ez nem szerencse, akkor anyám könyvtárának, a barna könyvecskének köszönhetem.

Annak ellenére elragadott, hogy se a stílusa, se a mélysége nem érdemes lelkesültségre. Mégis volt benne valami elbájoló. Talán, hogy ismeretlen alternatívát mutatott. Higgadtan, racionálisan beszélt olyasmiről, ami számomra mindig a megfoghatatlan, mi több, az abnormális és túlságosan kényelmes foglalatosságok körébe tartozott. Az írást ugyanis tét nélküli, semmirevaló szellemi ledérségnek gondoltam. Nem is annyira a semmirekellősége taszított, hanem az a folyamat, melynek során egy vers vagy regény létrejön. Persze mit sem tudtam ezekről a folyamatokról. Ismertem a papucsállat osztódásának biokémiai feltételeit; bármikor kiszámoltam, hogy egy X erővel 23 fokban elhajított kő hol csapódik be egy függőleges, és az elhajítás pontjától ötven lábra található felületbe; hogy óránként hány kilojoule bioenergiát termel egy szennyvíztelep háromtonnányi anaerob baktériuma. Ám, hogy az írás folyamata miben áll, hogyan keletkezik egy regény, s főként hogyan írnak meg egy remekművet, melyek az indítékok és a munkamódszerek, arról semmit. Eszembe sem jutott, hogy a regényírásnak is lehetnek munkamódszerei, amint azt sem hittem, hogy tényleges munka lehet. Szellemi luxusnak gondoltam; nárcisztikus, aszexuális férfiak folyamatos időpazarlásának. Ezen változtatott a tömörsége miatt kicsi könyv, és feltárta előttem a lehetőséget, hogy még egy olyan ember is, mint én, aki kvázi halott, és aki sosem kacérkodott a gondolattal, regényírásra adhatja a fejét. Kísértés volt, nem vitás – minden kísértésem közül a legvonzóbb.

Rögtön a könyv elolvasása után bezártam az összes Excel-táblázatot, új mappát nyitottam a Wordben, és írni kezdtem. Megfogadva a könyv szerzőjének tanácsát, hosszú idő után ismét odafigyeltem a részletekre; nem a mikrobák világára, hanem a saját életem részleteire, ráadásul mindezt rögzítettem is; mindent aprólékosan írtam le. Ennek máris köszönhettem annyit, hogy az a nap – bár minden valószínűség szerint ma már semmire sem emlékeznék belőle – tökéletes épségben és részletgazdagon maradt meg. Nemcsak az, hogy épp mennyi volt akkor a légnyomás (egyébként 997–1010 hektopascal), és hogyan változott (meredeken emelkedett), merről fújt aznap a szél, és az iránya milyenre módosult, mikor kapcsolt vissza a szivattyú, és mikor dobtam ki a három algás lombikot, hanem minden. És ami a legfontosabb: azok az érzések is, amelyek a külső változásokat kísérték.

Csak aznap jutott eszembe, hogy gyerekkoromban zongoráztam, és legalább öt oldalt írtam a zongoratanulással kapcsolatos élményeimről, felidézve, milyen volt a régi, Európából hozatott páncéltőkés düsseldorfi illata. Életemben először nem éreztem lelkifurdalást, hogy délután nem csinálok semmit, nem a kutatásokkal foglalkozom, nem az irodalmat olvasom és rendezem, nem készülök konferenciára, és nem írok pályázatot, hogy a labor külsős munkatársait ne kelljen januárban elbocsátani. Nem feszengtem emiatt, mivel nem éreztem úgy, hogy hiábavalót cselekszem. Utólag tudom, hogy akkor sem tettem másként, mint rendesen, a kicsi könyv előtti években, vagyis ezúttal sem tudtam megállni. Nem mentem sétára, végül is nem, amint azóta sem vált szokásommá a séta, de nem voltam képes becsukni a könyvet, kikapcsolni magam, lefeküdni a szófára, és aludni vagy órákig a mennyezetet nézni, noha talán arra lett volna szükségem. Pihenésre. Ebből a szempontból a váltásom csupán látszólag volt radikális, hisz egyszerűen csak a munka tárgyát cseréltem ki, a munka imádata és mániája a régi maradt. Gyorsan gépeltem, hiszen a gépelés amúgy is a mindennapjaimhoz tartozott, és bár az első órákban jóval lassabban haladtam, mintha a zöldszemes ostorosról írtam volna egyetemi jegyzetet, de meglepően hamar belejöttem. Talán mert hosszú-hosszú évek óta nem beszéltem és nem írtam semmiről, ami engem érintett, foglalkoztatott; semmiről, amit éreztem, amire emlékeztem. Sem az első, sem a második feleségemmel, és a két válást követő szeretőkkel szintén nem beszéltem a gyerekkoromról, a kellemes és a kellemetlen emlékekről is hallgattam. Mindig és kizárólag a munka, az aktuális kutatások előrehaladása vagy vánszorgása volt a téma, s utóbb már csodálom, hogy voltak nők, akik ezt szívesen hallgatták nap mint nap. Bár érdemes lenne egyszer megkeresni és megkérdezni őket: valóban szívesen hallgatták? Érdekelte őket, tényleg? Nem lennék meglepve, ha kiderülne, csak elnézték, mondhatni elviselték napról napra, ahogy más nők a férjeik szüntelen okoskodását, zsörtölődését, játékszenvedélyét vagy iszákosságát. Mindenesetre késő már mindezt jóvátenni, s talán nem is lehet, hisz ebből a szempontból azon a napon sem változott semmi. Mindössze annyi, hogy reggel még a sejtosztódás állt a figyelmem középpontjában, estére pedig, mire Laura megérkezett, és hatalmas batyuival átpréselte magát az ajtófélfák között – mert a lakás kicsi, és az ajtóim is jellegzetesen apró, szűk és kopott kutatói ajtók – már egy vadonatúj dolog, konkrétan az írás került a sejtosztódás helyébe, s attól kezdve másról se tudtam beszélni. Laura becihelődött, fáradtan és szeretettel nézett rám, lenyűgözve, mert oltári nagy koponyát látott bennem, noha jóval okosabb volt nálam. Sosem mondtam neki, de ez az igazság. Amint az is az igazsághoz tartozik, hogy a váltás azért lehetett ennyire radikális, mert a kutatói évek alatt – az egyetemi tanulmányokkal számolva két évtizedről van szó – annyi elhallgatott emlék, érzés és érzület halmozódott fel bennem, hogy úgy tűnt, egy élet sem elég az elmondásukra. Jellemző a felhalmozódott érzelmi deficitre és a változatlan munkamániára, hogy mire Laura meghozta a kínai édes-savanyú csirkéhez valót, huszonötezer karaktert írtam. Amikor belépett, lepakolta a szatyrokat, és felakasztotta a kabátot, föl sem álltam az íróasztal mellől, csak köszöntem neki, csókot dobtam felé, azt is csak megszokásból. Igaza volt később, amikor azt mondta, hogy számomra a szerelem is csak megszokás, és engem alapvetően semmi egyéb nem érdekel, csak én magam, mert a munka is mindig az, ami épp én magam vagyok. Szóval épp csókot dobtam felé, és negyvenkét évesen, a Hidrobiológiai Intézet kutató mikrobiológusaként annyit közöltem vele:
– Felmondok, és regényíró leszek – majd megszakítás nélkül dolgoztam tovább másnap reggelig.

Egyszer érzékeltem még, hogy a hátam mögé lép, belenéz a monitorba, azt is észleltem, hogy a csodálata szinte szétterjed a lakásban, mint a füst, úgy gomolyog szobáról szobára. Ebbe a csodálatba csalódottság is vegyült: mintha mindent kidobtam volna, és egy bántóan üres lakásba térne vissza. Vagy ugyanoda, csak épp egy idegent találna ott, aki viszont váltig állítja, hogy azonos velem, ugyanúgy csücsörít, intonál, ölel, és változatlanok a kedvenc ételei is – borsos tokány, tejfölös hús és túrós palacsinta –, a munkamániájáról, a megalomániájáról nem is szólva, de ugyanakkor egyértelműen más. Nem azonos azzal, aki egy nappal korábban ott lapozgatta a közlönyöket, s aki előző éjjel még ugyanabban az ágyban szerette.

Nem alkalmazom a regényírás egyik alapvető eszközét, a késleltetést. Nem számolok be hosszú gyötrődésről és az életvitelváltás okozta bonyodalmakról. Nem volt semmi hajcihő. Lehetett volna, de nem volt, ugyanis nem hezitáltam. Bár végig bennem motoszkált az érzés, hogy valójában nem én irányítom az eseményeket, és talán a döntéseimet sem én hozom, ám ez egyáltalán nem nyugtalanított, épp ellenkezőleg. Boldogan hagyatkoztam az ismeretlen eredetű, kissé kaotikus áramlásra. Elengedtem a gyeplőt, igaz, de úgy éreztem, hogy valaki más viszont minden korábbinál erősebben fogja. A gyeplő az enyémnél sokkal jobb kezekbe került. Hagytam hát, hogy vigyen a láthatatlan kéz által irányított trojka. Új élmény volt, hogy minél gyengébb az irányításom, annál erőteljesebben és hatékonyabban haladnak a dolgok; olyan sebességgel, amit egyedül, egymagam, önerőből sosem érhettem volna el. Se a váltásban, se az intézeti munkában, már ha mégis az utóbbinál maradok.
Reggelig írtam, vedeltem a kávét, nem láttam, nem hallottam, vizelni se mentem ki, a szobát is csak akkor hagytam el, amikor elfogyott a cigarettám. Épp csak kiugrottam a benzinkútra, és már szaladtam is vissza, folytattam tovább. Kilenc felé kialvatlanul értem be az intézetbe, mégis frissnek éreztem magam, utánam is fordultak, és a titkárságon Ella rám mosolygott:
– Helló John, milyen jól nézel ki ma – mondta, pedig gyűrött volt az ingem, nem borotválkoztam, és nem emlékszem még egy esetre, amikor hasonlót mondtak volna nekem.
Elsőként Jackhez mentem elújságolni, mi történt előző nap, illetve az éjjel. Azt hitte, meghibbantam, aztán kétségbeesett, de hamar megnyugtattam. Bár a barátaimat nem szoktam ölelgetni, mégis megöleltem.
azonnali felmondás
– Menni fog minden, meglásd! Csigavér – mondtam neki, és áthívtam estére egy borozásra. A következő utam Charles Goodmanhez, az igazgatómhoz vezetett, ahol benyújtottam az azonnali felmondásom. Napokkal korábban biztos lettem volna abban, hogy nem fogadja el, ezúttal viszont kétségem sem volt afelől, hogy simán kiléphetek. Goodman épp paprikaszeleteket piszkált, a felesége ugyanis mindig paprikás szendvicset csomagolt neki, noha erre nem volt szükség, az intézetben is volt szendvicsautomata, ráadásul Goodman utálta a paprikát, még a paradicsomnál is jobban, az asszony viszont nem vett tudomást erről, és minden áldott nap rakott bele néhány szeletet. Szóval paprikapiszkálás közben jelentettem be:
– Van egy rossz hírem, Charles – mondtam, noha a folyosón még azt terveztem, hogy ironikus leszek, és jó hírként jelentem be a távozásom, ám ehhez nem volt erőm. Lélekben akkor is otthon, a gép előtt ültem, már újdonsült regényíróként láttam magamat, nem pedig ironikus és jópofa, alulfizetett, de elhivatott mikrobiológusként, ezért nem tréfálkoztam. Tudtam, hogy rossz hír a távozásom. Nehezen találnak a helyemre embert, de igazán ez sem érdekelt, nem gondoltam cserbenhagyásnak, viszont tudtam, hogy Goodman és a munkatársak annak érezhetik.

– És mi volna az? – kérdezte Charles.
– Kilépek. Ha lehet, közös megegyezéssel és azonnal.
Goodman félbehagyta a paprikavadászatot, és felpillantott, majd visszacsomagolta a szendvicset, és mivel ő maradt az ironikus és jópofa, szintén alulfizetett intézetvezető, csak annyit mondott, hogy ez nem is olyan rossz hír. Valamivel később ismét rám nézett.
– Ez biztos?
– Abszolút.
– Te tudod. És meddig maradsz?
– Szívem szerint még ma elmennék.
– Jó. Nem tartalak vissza. Menj. Erre a hónapra fizetett szabadságra veszlek, de elsejére adj át mindent Jacknek.
Ennyi volt. Mehettem. Mégis álltam az ajtóban egy darabig. Meglepődtem, noha a szívem mélyén erre számítottam. Rendesen elkezdődhetett volna a faggatózás: mi történt, miért épp most? Aztán következhetett volna annak bizonygatása, hogy mennyi, de mennyi perspektívát kínál az intézet, végül apellálhattak volna a lelkiismeretemre, és azt kérdezhették volna: jó, de akkor ki fogja tovább vinni a projektet, mondd meg, honnan akasszunk le embert erre a feladatra, maradj még egy évet, legalább annyit – meg a többi. Át is futott az agyamon, hogy ez lesz, de azt is éreztem, hogy eltökéltségem meggyőző, és Jack, Charles és a többiek jól ismernek, és tudják: ha egyszer menni akarok, megyek is. Egy pillanatra mégis zavarba hozott, hogy ilyen könnyen, gyorsan és nagyvonalúan engednek el, hát álltam ott még néhány másodpercet, Charles kihasználva ezt, odafordult hozzám:
– Azért egyszer, ha majd ráérsz, beszélhetünk még. Civilben.
– Oké. Rendes tőled – válaszoltam, és elmentem bevásárolni.
kitört a világbéke
Bőven volt hely a parkolókban. A boltokban alig lézengtek, a pénztáraknál várakoznom se kellett, a százdollárosból is huzakodás nélkül adtak vissza. Nem csúsztak az utak, nem esett az eső, sehol sem volt dugó. Sütött a nap, tavaszodott, és mindig kifogtam a zöldhullámot. Még a hírekben sem hallottam semmi rosszat, nem siklott ki vonat, nem süllyedt el hajó, sehol senki nem robbantott. Az aszfalt fölött szinte fénylett a gyorsan melegedő levegő, az égen mindenütt madarak repkedtek, s ha valaki azt állítja, hogy kitört a világbéke, elhiszem.

Úgy ment minden, mint a karikacsapás, gyorsan végeztem, pedig alaposan bevásároltam. Töltött kacsához valókat vettem, mert elhatároztam, hogy attól kezdve én főzök. Továbbá tíz üveg Hennessyt, két karton pipadohányt, öt csomag nyomtatópapírt, egy új lézernyomtatót, és három méregdrága bivalybőrdossziét az első három regénynek – egy barnát, egy kéket és egy zöldet. Három, különböző kristálypoharat, amelyekre három számot gravíroztattam (1, 2, 3), s mindegyiknek egy-egy szépen csipkézett szantálfadíszdobozt. Három pólót, pamut térdzoknit és alsógatyát; mindegyikből egy barnát, egy kéket és egy zöldet. Három szál rózsát – Laurának. Egy szarvasbőr bekecset, és egy gyapjúbéléses velúr bőrnadrágot, na és két, egyenként húszfontos kutyatápos zsákot. Igaz, kutyát nem tartottam, se akkor, se előtte, de hazaérve első dolgomként felhívtam egy sacramentói bobtailtenyésztőt, és megbeszéltem vele, hogy másnap elhozok tőle egy kölyköt. Azután elpakoltam a legalább két hónapra elég mirelitárut, és belehallgattam az új zenékbe. Santanát, B.B. Kinget és Herbie Hancockot vettem, meg egy Jazz Cafe című négyalbumos best of válogatást, amelyen Armstrongtól Miles Davisig mindenki hallható, aki a jazzben valaha számított. Végül lekértem a számlaegyenlegem, és kiszámoltam, hogy a fizetett szabadsággal együtt körülbelül hat, legfeljebb hét hónapra maradt pénzem. Az épp elég, gondoltam, és előkészítettem a kacsát. A töltelék összegyúrásánál a konyhában a Farout-ra táncoltam is, vázába raktam Laura rózsáit, fürdés után felvettem az új ruhákat, és fél kettő felé munkához láttam. Leültem, és úgy éreztem: immár tökéletesen készen állok, hogy író váljék belőlem.

Ennyire egyszerű volt. Eleinte.
Ismét vétek a regényírás elemi szabálya ellen: nem generálok olyan izgalmat sem, ami Laura további sorsára vonatkozna. Már most, a legelején elvarrom az olvasó számára a legizgalmasabb szerelmi szálat, és elárulom: Laura ezt követően már csak három napot lakott velem, mi több, a szakításunkat követően tizenhárom évig hírt sem adott magáról, a városból is elköltözött.
Késő délután rácsörögtem, és megkérdeztem, mikorra várható.
– Jól vagy? – kérdezte bizonytalanul, de nem faggatózott.
– Remekül, ne vásárolj, várlak – mondtam, és dolgoztam tovább, egészen nyolcig, amikor is a kacsát beraktam a sütőbe. Laura pár perccel fél tíz után ért haza, erre sem emlékszem, csak tudom, mert a kacsasütés mellett is tovább dolgoztam, és épp ott tartottam a szövegben, hogy:
Olyan, mintha emlékeznék, de mindez valójában már nem emlék, legalábbis igen nehéz eldönteni, hogy emlék-e még. Ha megkérdeznék, hogy mégis melyik ruha volt olyan jéghideg, nem tudnám. Ha azt kérdeznék, milyen színű volt akkoriban a bejárati ajtó, fogalmam se lenne róla.
… és amikor meghallottam, hogy Laura kulcsa fordul a zárban, a szövegbe (zárójelben) bejegyeztem: Laura, 21.32.
az utolsó gondolat
A pirosra sült, gőzölgő kacsa, a teríték és a három szál rózsa az asztalon volt már. Laura nem vásárolt, mégis legalább négy papírtáskát cipelt, úgy, mint előző nap, lepakolt, levette a kabátot, és az asztalhoz lépett. Csak fél szemmel láttam, mert igyekeztem befejezni az utolsó gondolatot (… arra rezzentem össze, hogy zörög a redőny, és valamiként egészen megváltozik a légkör. Ezzel együtt a közérzetem is. Egészen könnyűnek és derűsnek érzem magam, olyasmire vágyom, amire azelőtt soha…), de annyit azonnal érzékeltem, hogy Laura, érthetetlenül – vagy nagyon is érthetően? – cseppet sem örül a terített asztalnak, leginkább annak nem, hogy én főztem, de igyekszik úgy tenni, mintha örülne:
– Nahát, milyen ügyes vagy!
– Pillanat – mondtam, és még beírtam néhány sort, mialatt Laura tapogatózó léptekkel járta körbe a lakást, rácsodálkozva az új dolgokra. Írtam még, de hallottam, amint felveszi a CD-tokokat, a poharakat, a szantálfadobozokat szaglássza, akár egy kutya, aki idegen helyre téved. Amikor felálltam, azt kérdezte:
– Mi történt?
– Regényíró lettem – jelentettem be ezúttal valóban kissé ironikusan, ám ugyanakkor büszkén is. Életemben először mondtam ki, hogy író vagyok, s tökéletesen érdektelen volt, igaz-e ez vagy sem. Akkor épp nyilván nem volt az, de nem számított.
– Író? – kérdezett vissza Laura. – Szerintem hülye lettél, nem író.
Feszülten vacsoráztunk, Laurából csalódottság és félelem áradt, belőlem viszont a könnyedség és a remény. Jack végül is nem jött, így kettesben maradtunk. Szedtünk-ettünk, szedtünk-ettünk, kortyolgattunk, nem szóltunk semmit. Túl voltunk már azon, hogy valóban felmondtam, és pechünkre – szerencsémre! – Goodman nem gördített az útba akadályt, például nem hivatkozott a felmondási időre, indiszkrét kérdezősködés és győzködés nélkül engedett el, és kutyánk is lesz, mert már megengedhetem magamnak, hisz nem járok be az intézetbe, kutyánk, egy sacramentói kölyök, egy csinos kis bobtail, később pedig jókora bobtail a lábtörlő helyén vagy a kandalló előtt. Laura sötét hallgatásba burkolózott, és alighanem az forgott a fejében, hogy mekkora bunkó vagyok, hogy meg sem kérdezem, mit szól mindehhez, akar-e például kutyát, ha igen, jó lesz-e a bobtail, vagy inkább labrador, spicc, netán malamud lenne jó? Csak annyit mondott a vacsora után, mosogatás közben, átszólva a válla fölött, míg én ismét dolgoztam:
– Mindig is tudtam, hogy egyszer összeroppansz.

Még egy nap telt el így, ebben a szokatlan komorságban, míg én írtam, és Hennessyt ittam lefekvés előtt. Nem hallatszott Laura gyakori és gyöngyöző kacagása, tévézés közben néha rám pislantott, de ha átvágtam az előszobán, tüntető merevséggel bámulta a képernyőt, tudomást sem véve arról, hogy épp arra megyek. Nem szólt semmit, nyilván várta, hogy véget érjen a dili, meggondoljam magam, odaüljek hozzá, és közöljem: mégsem hagyom ott az intézetet, és rögtön felhívom Goodmant. Csakhogy eszem ágában sem volt visszafordítani a dolgokat.
16-án délelőtt, magamhoz térve a hosszú, éjszakai gépelés után, már csak Laura hűlt helyét találtam. Egy hajcsatot sem hagyott hátra, olyan akkurátusán csomagolt össze, s elképzelni sem tudom, hogyan tehette mindezt csöndben. Számítottam rá, hogy előbb-utóbb ez történik, de meglepett, hogy ilyen hamar. Laura is meglepett, akárcsak Charles Goodman. Gondoltam, biztos hagyott egy szép búcsúlevelet, amelyben leírja, miért őrültség otthagyni egy biztos állást, hivatást, több évtizednyi munkát és eredményt egy olyan bizonytalan és semmirevaló foglalatosság kedvéért, amit sosem próbáltam, és azt sem tudhatom, alkalmas vagyok-e rá egyáltalán. Gondoltam, leírja majd, milyen önző vagyok, és mennyire hülye, ha azt hiszem, hogy egy szvettertől és két pohár Hennessytől máris író vagyok. Reméltem, leírja azt is, miért szeretett, és azt a lehetőséget is nyitva hagyja, hogy egyszer talán visszajön, vagy felhív a közeljövőben, de nem találtam levelet. Többször is körbejártam a lakást, hiába.

Délben mirelit halat vettem elő, és akkor tűnt fel, hogy a hűtőmágnes egy neves pszichiáter névjegykártyáját tartja az ajtón. Ennyit hagyott hátra üzenetként, búcsúlevélként Laura. Talán nem bántó szándékkal, mindenesetre mégis úgy sült el, mintha utolsónak csak annyit mondott volna: Te nem vagy komplett!

Valóban mindig féltett, hogy összeomlok. Mert valóban szeretett, azt hiszem, és igaza volt. Én nem szerettem őt ugyanúgy, egyenlőtlen volt a viszonyunk – az én javamra. Bár vitatkozhatnánk, ki szenved el egy ilyen helyzetben hátrányt, és kinél van az előny. Laura mindenesetre sérülékenyebb volt nálam, és nem én, hanem ő böjtölte ki a szakítás utáni fájdalmas időszak minden kínját. Remélem, ha olvassa majd ezeket a sorokat, nem gyűlöl meg azért, mert bevallom: egy pillanatig sem hiányzott. Néha kissé szorongtam a gondolattól, hogy végtelen önzésemben esetleg tönkretettem egy jóravaló lány életét, de a munkába temetkezve a szorongás rögtön megszűnt. Úgy eltűnt, mintha sose éreztem volna, és szárnyaltam. Ez a szomorú igazság: szárnyaltam az első pillanattól kezdve. Aznap szálltam fel, és többé a lábam se érte a földet. Azóta is a levegőben töltöm minden napom, írok és írok, és ma is, ha valaki elmegy, fájdalom nélkül csukom be mögötte az ajtót. És ha valaki azt kérdezné, milyen színű volt az ajtóm, amikor a Laurát követő nő is elment, tudnám már: olajzöld, apró, jellegzetesen szűk, írói ajtó. Kérdezzék csak meg, milyen színű volt, amikor a Laura utáni második nő is elpárolgott! Zöld. Mert az udvarról ment el, és ágak hajoltak össze mögötte. Pókháló tapadt a hajára. Kérdezzék meg – mert érdemes –, milyen volt az a nap, amikor a Jack utáni első barát faképnél hagyott? Egyetlen felhő sem volt az égen, mégis korán sötétedett.

Csaknem mindent tudok február tizenharmadika óta. De csak azért, mert leírok mindent, ami megtörténik, és ami megtörténhetett volna. Így viszont, gyakorlatilag semmire sem emlékszem, azaz csak arra, amit leírtam. Csak úgy, ahogy leírtam. Megszűntek az emlékeim. Kizárólag jelenem van, csak az, amit bármikor visszaolvashatok. S ebből a szüntelen jelenből visszanézve világos, hogy az utolsó igaz emlékem az, hogy sok-sok évvel ezelőtt, egy februári napon, tizenharmadikán hajnalban, amikor vér folyt még az ereimben, és nem tinta, mielőtt felkelt volna az ágyból, néhány percre még hozzám simult, és forró csókot nyomott a vállamra Laura.

 

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


A Téma titka

Amit nem várhat el egy író

Kék angyal – címadó novella

In vitro veritas

Emóció, ráció, ihlet és a két agyfélteke

Emóció – ráció – ihlet – egyensúly és két agyfélteke 2.

2016 – Így készült (Könyvesmagazin) (Jákob botja, 2013)

 

8 Comments:

  1. Szabó Edit

    Ezt a novellát akkor olvastam először, amikor a fb-on megosztottad. Emlékszem, annyira valóságosnak tűnt, hogy azt hittem, magadról írsz benne. 😐

  2. Ibolya Nagy

    Ritkán fordul elő, hogy egy idézet alapján ráismerek egy novelladra, Cen’ most mégis ez történt, amikor megláttam a főoldalon.
    Este újra elolvasom.☺️

  3. Pedig ez jól megbújt a net bugyraiban. Arra meg nem emlékszem már, hogy az Fb-n miket osztottam meg. Itt, a honlapon meg nyoma nincs. / Igen, ez életszagú lett, azt hiszem.

    • Ibolya Nagy

      Úgy emlékszem, hogy a Liget oldalán olvastam, akkor megosztottam a fb-on..
      Azután tetted fel a fb-ra és már ismerős volt.
      Vészeld át szerencsésen a vihart, a legjobbakat Cen’ neked és házad népének! 🙂

  4. Én anno annyira elhittem, hogy rólad szól, hogy utána egyszer kérdeztem valamit, a tavi szivacsokrók, mert te biztos vágod a témát 😀 😀 , —– “Ebből gondolom, hogy nem emlékszem arra a napra, mégis tudom, hogy így volt, leállt a vízforgató szivattyú, és nevetségesen féltettem a negyvenhetes algatenyészetet, egy génmanipulált algaféle negyvenhetedik, lombikban nevelt generációját. “—- Te meg is lepődtél, hogy miért tőled kérdezek a témában. 🙂 🙂 Szép Fb.-os évek…… 😀
    Jó sok eső esett, esik arra, lesz gomba bőveb. Itt még semmi, és ma nyári meleg volt.

    • na azért némi kutatgatás nem esik tőlem annyira messze… 🙂 / akartam is már említeni: itt most is esik, és mivel eddig szárazság volt, elment a gombaszezon fele úgy, hogy szinte semmi gomba nem volt, a sok spóra meg ott szunnyad a talajban, meg az ugrás kész micélium hálózatok, szóval ha most valóban lesz eső bőven és lehülés, akkor még egy gomba-bumm is beállhat. 🙂

  5. Marsovszki Viktória

    Hűha, már a negyedik hozzászólásomat töröltem, ez az ötödik. 🙂
    Szoktad mondani: Semmi baj, Cen’. ♥

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!
    San Francisco, 1890-es évek. Egy fiatal fiú megelégeli a családi ház nyomasztó világát és a polgári társadalom kilátástalan körülményeit, és a kalandot választja: a tapasztalás útját. A csavargás és a matrózélet, a szenvedély és a szerelem teszi őt felnőtté. Centauri előző könyvében már bebizonyította, hogy tud letehetetlen nagyregényt írni: a témájában is a Jégvágóhoz kapcsolódó Jákob botja pedig egy minden eddiginél varázslatosabb utazásra hívja olvasóját az emberi természet kiszámíthatatlan tájaira. A kaleidoszkópszerű elbeszélés egyszerre olvasható fejlődésregénynek, családregénynek, kaland- vagy épp szerelmi történetnek. Bár az események és a karakterek néhol felidézik Jack London élettörténetét, ez a könyv mégsem róla szól, hanem arról, hogyan lehet Jack Londonná válni.

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN: "„Ezer éve” ígértem egy cikket egy olyan jelenségről, amiről magyarul nem találni semmit, holott méltó volna a világhírre." 2020.08.08. 13:18

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN:
    "Az amerikai kontinens nyugati partjainál és az USA északi illetve Kanada délinyugati részén, ahonnan a nyugati partokat követve, többek között Kaliforniát érintve Dél-Amerikába vonul. Néhány éve meghökkentő gyülekezésük alakult ki az Oregon állambeli Portland egyik általános iskolájánál. Azon túl, hogy amit ezek a fecskék művelnek, egészen elképesztő, számos tanulsággal is szolgálhat a számunkra. De először nézzünk egy felvételt, hogy lássuk, miről van szó. Először olyasmit látunk, amit seregélycsapatoktól is „megszokhattunk”; éjszakai beszállás előtti, csapatos légiparádét. "

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.
    "Hatalmas sanszot hagytunk ki ezekben a hónapokban. Épp a világjárvány adott nekünk lehetőséget arra, hogy egy alapvetően elhibázott pályáról letérjünk, de ez nem történt meg. És nem fog megtörténni már. Azt is állítom, hogy ezután jöhet bármi, nem fog történni semmi, az ember, a Homo sapiens elvesztette képességét, hogy saját sorsának kovácsa legyen."
  • MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA

    MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA
    "„Fiatal lányként nagy bajba kerültem. 1966 nyarán lefeküdtem egy fiúval, aki még nálam is éretlenebb volt, és azonnal teherbe estem. (…) Kirúgtak a főiskoláról. (…) A terhességem előrehaladtával máshol kellett menedéket keresnem. A szomszédok úgy viselkedtek, mintha a szüleim bűnözőt rejtegetnének. Kissé délebbre, a tengerparton találtam magamnak egy pótcsaládot (…) Fegyelmezett, mégis meghitt családi életük a bioételeken, a klasszikus zenén és a művészeten nyugodott. (…) Vasárnaponként elsétáltam egy kihalt tengerparti kávéházba, ahol kávét és fánkot reggeliztem – egyiket sem nézték volna jó szemmel az egészséges ételek uralta háztartásban. (…) Mivel nem voltam férjnél, az ápolónők kegyetlenül bántak velem, órákig hagytak szenvedni az asztalon… (…) Drakula lányának neveztek (… ) Bár a karom üres volt és sírtam, a gyermekem életben maradt és jó kezekbe került. (…) Örökbe adtam egy jómódú és művelt családba."
  • HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA

    HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA
    "Centauri, a “titokzatos író” nem az Államokban él, első regénye mégis egy hamisítatlan, modern amerikai nagyregény. Hátborzongató balesetek, merényletek, agyműtétek, kocsmázások, válságok, és szerelmi csalódások jelölik ki az ifjú Dan Coolbirth útját, hogy aztán a nálánál jóval idősebb Angelicával folytatott románcát egy kettős gyilkosság szakítsa meg. Ekkor elkezdődik a road movie, Dan Kaliforniából észak felé, Montanába menekül, ahol a vad szépségű és különös képességekkel megáldott indiánlány, Téa keresztezi az útját. Szinte filmszerűen áll össze egy extravagáns, őrült, mégis sok szempontból fájóan átlagos család története, miközben számos jellegzetes és felejthetetlen figura bukkan föl, áttételesen pedig fontos szereplőkké lépnek elő olyan írók, mint Salinger vagy Melville, sőt fény derül arra is, hogy mi köti össze a famíliát Jack Londonnal. Dan, a maga kamaszos módján, durva kritikával illeti a világot, főként a szüleit – még az imádott nagyit is, aki lökött barátai segítségével igyekszik “tökös gyereket” faragni belőle -, ugyanakkor remek humora van. Azt viszont nehéz eldönteni: Dan útja a múltba visz, vagy egy olyan világba, ahol élő ember még nem járt."

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA
    Nehéz megmondani, mi a legjobb az életben. Valamivel könnyebb kérdés, mi a legrosszabb. A járvány kitörésekor már tudtam. Legalábbis azt hittem, tudom. Három dolog a legrosszabb, de hogy a három közül melyik a leginkább elviselhetetlen, arról még a karantén idején sem döntöttem. Az első az, ha valaki hirtelen meghal. Mondjuk, az apád, akire mindig számíthatsz. Akivel sörözhetsz, beszélgethetsz, horgászhatsz; aki nem tökéletes, de mégiscsak ott van neked, akit bármikor kereshetsz, olyan, amilyen, de nála valóságosabb ember nincs a Földön. Az valami felfoghatatlan, amikor egy napon közlik veled: ez az ember nincs többé. Meghalt. Váratlanul. És te nem érted: Akkor most mi van? Többé nem beszélünk? Többé nem főzünk együtt? Akkor holnap mégsem horgászunk? Akkor ma nem találkozunk? Már ma sem? Ezt alapvetően nem képes felfogni az ember. Hiába volt ott egész életében, a bölcsőtől az esküvőig, most mégis olybá tűnik, hogy az embert, aki az apád volt, álmodtad csak. És most felriadsz egy álomból, a továbbiakban ébren kell lenned, egy olyan világban, ahol árva vagy.

    KERT A VADONBAN

    KERT A VADONBAN
    Sajnos alig találni adatokat arról, hogy az ország területének hány százalékát teszik ki kertek. Hosszas keresgélés után sem sikerült megbízható forrásra bukkannom, holott nyilván nem elenyésző ez a hányad. Sok múlhat azon, hogy ezek a kertek milyen állapotban vannak, és a tulajdonosokat milyen szándék vezérli a művelésük során. Ma ez fokozottan igaz. Az én kertem például mára úgy működik már, mint egy kültéri légkondicionáló.

    KERT & VADON "Mindig történik valami. Most például örökbe kellett fogadnom egy egész "csonka családot." 2020.07.17. 12:18

    KERT & VADON
    "Július 5.-én új fejezet nyílt a birtok történetében, aznap viszont még nem tudtam, hogy nemsokára egy kis “csonka családot” kell örökbe fogadnom. A délutáni órákban, nagy hőségben, a bejárati ajtó előtt megjelent egy sünkölyök. Ennyire kicsi sünt talán nem is láttam még. Szokatlan volt az időpont is, mivel a sünök éjjel járnak."

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK
    Szeretek pepecselni macerás ételekkel, ha időm engedi – de gyakran nem engedi. Utóbb pedig sok ételről kiderül, hogy koránt sem annyira nehéz vagy macerás az elkészítésük, ahogy azt botcsinálta szakács fényévekről elképzeli. A hétvégén írtam arról, hogy a kenyérsütés is lenyűgözött azzal, hogy voltaképp a semmiből lesz valami alapvető; s alapvetően finom. Bevallom én húsevő vagyok. Kötelességem is húst enni a lábam miatt. Írtam már arról, hogy gyerekkoromban kis híján majdnem elvesztettem a jobb lábamat (AMIRE BÜSZKE VAGYOK: A JOBB LÁBAM), máskor sikerült ugyanebbe a lábba beleállítanom a baltát, s ilyenkor fokozottan kellett ügyelnem arra, hogy elegendő húst egyek; ez ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a láb fenntartsa magát. Szerencsére kedvelem is a húsételeket

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG
    "Sokan szeretjük a madarakat. Csodáljuk őket, számos esetben írtam róluk én is elragadtatással. Legutóbb a madárdal lenyűgöző szépségét mutattam meg, egyúttal bizonyítékként arra, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint azt bárki gondolná. Hajlamosak vagyunk idealizálni az állatok világát, és eszményként szembe állítani az ember kétségkívül drasztikus és „embertelen” világával. Könnyen alakul ki bennünk az a kép, hogy szemben velünk, az állatok ártatlan és tiszta lények. Abban egészen biztos vagyok, hogy a természet egésze egy lenyűgöző, messze felettünk álló, hibátlanul működő rendszer. Ebből a szempontból vizsgálva magamat, a természet imádata és vizsgálata szinte már vallás. Alighanem panteista vagyok. Ami másoknak az Isten, az nekem Gaia. Ugyanakkor töprengésre ad okot, ha az állatvilágot közelebbről is szemügyre vesszük. Erre különösen sok lehetőség nyílik a webkamerák és élő közvetítések korában."

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?
    Ha van ismert madár, akkor a harkály az. Ugyanakkor a legtöbben alig tudnak róla valamit. Tudjuk, a harkály a fák doktora, tudjuk, odúkat váj a fákba, ugyanakkor gyógyítja azokat, látjuk télen a madáretetőnkön, de gyakran nem tudjuk, hogy melyik harkályfaj a vendégünk – ugyanis jó pár fajunk van –, másrészt kevesen tudják, hogy a harkályok (hivatalos néven fakopáncsok) mennyire különleges madarak. Talán mert megszoktuk már, hogy a fákat kopácsolják. Megszoktuk pompás színeiket és jelenlétüket, de érdemes megnézni őket közelebbről, mert bizony tátva maradhat a szánk is. Szabó Edit kérésére írok róluk részletesebben. Az eredeti kérdés az volt, hogy egy bizonyos hang, egyfajta gépfegyverropogás származhat-e harkálytól? Ennek apropóján azonban egy kicsit közelebbről is megmutatom a harkályokat. Először is készítettem egy kis harkályhatározót az éjjel. Általában nagy fakopáncs jár a kertünkben, de ahol nagyobb park, erdő, öreg gyümölcsös van a közelben, több fajjal is találkozhatunk.

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?
    Először volt a tízéves háború. Ez tavasszal kezdődött és tavasszal is ért véget. Hatvan évvel korábban. Májusban béke volt. Majd következett a húszéves háború, ami húsz évig tartott, nyáron kezdődött és nyáron ért véget. Szeptemberben ismét béke volt. Végül kitört a harmincéves háború. Ez ősszel kezdődött és ősszel ért véget, harmincévnyi öldöklés után. Októberben elcsöndesültek a frontok. November elejére egyszerűen kiürültek a lövészárkok. Az ezredesek, dandártábornokok, marsallok novemberben már nem találtak katonákat. December elején próbáltak még toborozni, de a falvak és a városok egyaránt üresen álltak, pontosabban nem volt bennük férfi, még fiatal férfi vagy nagyobb fiúcska sem. Arról nem szólva, hogy ezredesek, dandártábornokok, vezérkari főnökök és marsallok se igen akadtak. Az a néhány, aki maradt, agyalágyult hülye lett a sok lövöldözéstől, az összességében hatvanévnyi öldökléstől elszállt minden harcikedvük és életerejük, megöregedtek, nemhogy harcolni, de járni is alig tudtak, süketek voltak mindkét fülükre, és amikor ezek közül néhányan itt-ott, véletlenszerűen, a pusztában, a tajgán, a tundraövben, az évekkel korábban elcsatangolt vagy leszakadt, húsz és harminc és negyven évvel korábbi hadifogságból hazafelé vándorló kéttucat férfiból összeblöfföltek egy-egy tizedet vagy fél szakaszt, bármit, amit harci alakulatnak tekinthettek, és mustársárga, vérpöttyös térképeikkel elindultak az utolsó állások felé, majd odaértek, azt kellett látniuk, hogy ott már rég nem folyik semmiféle harc, sőt vér se. A tízéves háborúból visszamaradt csontoknak nyoma sincs. A húszéves háború katonai zubbonyaiból csak itt-ott maradt néhány mandzsettagomb, de az is a porhanyós, vértől fekete tőzeg alatt.

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?
    Hetekkel ezelőtt írtam már a hisztériáról, leginkább kérdéseket tettem fel. Költői kérdéseket zömmel, s nem vártam választ. De ennyi idő után pár választ kaptunk mégis. Jól látszik, hogy valóban kibontakozott mára egy ideológiai háború, ahogy kibontakozott egy életmódok közötti háború is. Az egész vita valójában a karanténról és a maszkviselésről olyan ideológiáktól átfűtött, eszement tónusban zajlik, hogy ép elméjű ember egy idő után inkább kiszáll; kiszáll olyan szinten is, hogy egyáltalán olvassa és hallgassa ezeket. A járvány gyakorlóterep, felület sok megmondófej számára. Épp ez adja meg számunkra az egyik fontos választ. Nem vitatható, hogy rendkívüli helyzetben vagyunk. Akár brutálisan veszélyes járványhelyzetről, akár brutálisan túltolt hisztériáról beszélünk. Mindkét esetben igaz, hogy valamiféle rendszerhibával kell szembesülnünk. Ismét leszögezem: én nem gondolom, hogy itt hisztériáról lenne szó. Arról semmiképp, hogy az egyik oldal hisztérikus volna, no de a másik, az mennyire józan. Nem. Legjobb esetben is egy hisztérikus gyereket látunk, nevezzük őt Zolikának, de lehet Robika, Pistike vagy Móricka is, tök mindegy, aki a pénztár előtt földre veti magát, üvölt és toporzékol, mert nem vettek neki rágógumit.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.
    A tavasz az utánpótlásról és a fennmaradásról szól a vadonban; végsősoron e körül forog minden. A nyugalmi időszakok is azt a célt szolgálják, hogy kihúzza mindenki tavaszig valahogy, s a lehető legfelkészültebben jusson el a tavaszig. Nem meglepő, hogy a legérdekesebb és legdöbbenetesebb jelenetek, szokások, trükkök zömmel a szaporodási időszakhoz köthetők, a titokzatos és gyönyörű madárdaltól a násztáncig. Vagy gondoljunk a szarvasbőgésre, mely egyben kivétel is, hisz őszre esik, de két ősz között egy szarvas, még egy bika is, bizonyos értelemben csak egy legelésző állat, ám szeptemberben már az erdő királya, a fenségesség maga, és szinte uralja az egész őszt. Legyen egy faj násza bármily látványos, a legtöbb esetben egymástól igen távoli fajok között is van valami közös. Azonos fajhoz tartozó egyedek állnak össze annak érdekében, hogy újabb egyedeket hozzanak létre.

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET: "Jobb világban élnénk, ha erről széles körben tudnánk." 2020.05.01. 08:35

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET:
    "Először is meg kell küzdenem azzal, hogy pillanatnyilag senki sem tudja, hogy az udvaromban hány faj él. Ami a legszebb: hiába csődülne ide két tucat kutató, a zoológia és botanika legkülönbözőbb területeiről, számukra is hosszas feladat volna felmérni ezt a 11 hektárt. Ráadásul, ha nagyjából végeznének, akkor is csak egy megközelítően helyes képet adhatnának, hisz még egy kicsi terület faunája és flórája is folyamatosan változik. Új fajok tűnnek fel, és régi fajok tűnnek el."

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK? "A közép- és a felső osztálybeli nők a beteges megjelenést sminkkel is igyekeztek elérni. Úgyis mondhatnánk: tébécésre sminkelték magukat." 2020.04.24. 05:08

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK?
    "Az 1800-as évek közepére a tuberkulózis Európában és az Egyesült Államokban is elérte a járvány szintjét. A betegségről ma már tudjuk, hogy fertőző, a tüdőt támadja meg, és más szerveket is károsít, ez a tudás azonban a 19. sz. elején nem állt rendelkezésre. Az antibiotikumok megjelenése előtt a fertőzöttek lassú leromlás során értek el a végső stádiumba. Sápadni és fogyni kezdtek, mielőtt belehaltak volna az akkoriban „felemésztődésnek” mondott kórban. Épp ez két, alapvetően nyugtalanító tünet vált az új divat alappillérévé, s nem kell sokat keresgélnünk, hogy hamar rábukkanjunk máig tartó hatására."

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS "TELJES TESZTELÉS" - A SARKSITE-ON: "De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt. Ez a frusztráció lesz az, ami megakadályozza az emberiséget abban, hogy végül győzedelmeskedjen és helyreállítsa régi szép életét." 2020.05.07. 19:21

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS
    "Hiába ígérte Bill Muskerberg a KONTKAT-3000 zavartalan élesítését, a letöltés mégis akadozott. Tegyük hozzá, Josef K. maga sem tudta eldönteni, hogy az internet túlterheltsége vagy a laptop elavultsága miatt, esetleg valami zsarolóvírusnak köszönhetően. Mindenesetre a KONTAKT-3000 ölelkező kabalafigurái előtt egyre csak karikázott a gép, ráadásul egy ponton frissítésbe kezdett, kikapcsolt és újraindított. Josef K. csak annyit mondott erre: „Szar az egész” – ezt is magában. De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt."

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB "SZTORI", AMIT VALAHA ÍRTAK: "Mi történt Krisztussal? Hogyan végezhette kereszten, amikor voltaképp semmit sem tett?" 2020.04.10. 16:01

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB
    "Végtelenül szomorú, tragikus, és mindörökre aktuális marad az a pinpongozás, amit Krisztussal csinálnak. Amikor végsősoron mindenki – ki ilyen, ki olyan okból – érdekelt Jézus halálában, de valahogy senki se akarja, hogy személy szerint ő vigye el a balhét. Tudja mindenki, mennyire méltánytalan, mennyire ostoba, mennyire kicsinyes minden erő, ami Krisztus ellenében megmozdul; ami ekkora erővel s egyszersmind ennyire szánni való ostobasággal valaki halálát akarja. Mindenáron, de úgy, hogy felelősség senkit se terheljen."

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA: "A madárénekek lassított vizsgálata abba az irányba mutatott – egyértelműen –, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint korábban hittük, ráadásul érzékeny ponton talált el minket." 2020.04.06. 20:28

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA:
    "A felvételek után arról nem lehetett vitát nyitni, hogy a madárének sok esetben pontos mása az emberi zenének. Egyetlen ponton lehetett a madárzenét visszatuszkolni abba az eszmerendbe, ahol az emberi zene az értelem és a művészet csúcsa, egyedüli képviselője. Ez pedig a tudatosság kérdése. A szkeptikusok azt állították, hogy bár sok madár lenyűgöző dallamokat énekel, erről mit sem tud. Ahhoz hasonlóan, amint néha élettelen tárgyak is dallamok kiadására képesek."

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM? "A borhoz kitartás kell, nyitottság és határozottság, odafigyelés és akarat; a jó borhoz épp azok kellenek, mint a jó élethez." 2020.05.03. 12:29

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM?
    "Akkoriban rendszeresen láttam vendégül népes társaságokat, minden második hét péntekén. Nagy főzések, zenehallgatások és beszélgetések színtere volt minden ilyen este. Hajnalig folyt a lakoma, a beszéd, ha tetszik, a mulatozás. Zömmel madár- és zeneszerető emberek jártak hozzám. Zömmel sörivók. Egyik pénteken elmeséltem nekik, hogy már saját borom is van a pincében, mert korábban másnak félre raktam egyet, és úgy gondoltam, nem járja, hogy sajátom ne legyen. Mire páran úgy gondolták: az sem járja, hogy nekik sincs félrerakott boruk."

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK? "Szeretnék adni nektek az ünnepre valami kedveset, s találtam is valamit. Rettentően tanulságos és aranyos!" 2020.04.11. 18:20

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK?
    "De mielőtt megmutatnám, pár szót, egy kis bevezetőt engedjetek meg. Úgy látszik, nem bír magával a bennem rejlő „népművelő” 🙁 A minap részletesen írtam a madárzenéről, s már ott is feltettem azt a kérdést: mi van, ha nem az állatok utánoznak esetenként minket, hanem az emberi faj rendezkedett be az állatok utánzására? Nem akarom ezt a kérdést ismét megnyitni, csak épp egy olyan felvételt ajánlottak a figyelmembe, ahol épp az ember utánoz állatokat. De mint oly sokszor, ennek is nagyobb a jelentősége annál, minthogy csak vidámkodjunk kicsit."

    FILMAJÁNLÓ: "Bizonyos asszonyok számára épp ezek a férfiak jelenthetik a beteljesülést, már ha képesek kicsalni őket az erdőből vagy velük élni a vadonban" 2020.04.05. 19:36

    FILMAJÁNLÓ:
    "Ezért az e világból való nőnek, amikor rátalál az emberére, aranyásóra vagy hegymászóra, nincsen könnyű dolga. Katharina (Mathilda May) a farkasember, Roccia jobbján lép be a képbe, és az atletikus Adonisz, Martin balján végzi. Martinnal pedig a hegy, a Cerro Torre végez. Ez lenne a lelőtt poén, de gyorsan hozzáteszem, hogy a két férfi viadala során, a film mértani középpontjában, meghal még valaki. Olyasvalaki, akinek nem kellett volna."

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA: "A kakukk valóban okos, agyalós madár, mégis néha épp az eszessége miatt jár pórul. Pontosabban azért, mert ennek az eszességnek is vannak határai." 2020.04.08. 19:33

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA:
    "A kakukk arról híresült el, hogy a tojását más madarak fészkébe csempészi, és a fióka felnevelését nálánál sokkal kisebb termetű madárfajokra, például a vörösbegyre vagy a nádiposzátára bízza. Kevesen tudják, hogy a kakukk bizonyos szempontból az álcázás nagymestere is. Képes mások álcázását utánozni. A madártojásokat általában szintén valamiféle rejtő-szín jellemzi, ami azonban fajonként változik; más a vörösbegy, a nádirigó, az énekes rigó és a barázdabillegető tojása. (Az alábbi kép a fekete rigó tojásait mutatja.)"

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN? "Már nem is tudom, mióta vagyok itt önkéntes karanténban, de talán úgy 6-7 hete. Rögtön az elején arra lettem figyelmes, hogy géphangokat hallok a völgyből." 2020.03.29. 17:51

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN?
    "Korábban többször is beszámoltam a területemre vonatkozó tervekről, többek között arról is, hogy a fásítás mellett feltett szándékom visszaadni a terület egy részének a vizet. A völgy ugyanis valaha láp vagy mocsár volt, a birtokhatár túloldalán ma is égerláperdőt találni. Beszéltem olyan környékbelivel, aki még vadkacsákat látott ebben a völgyben tömegével, s olyannal is, aki a területhatáron folyó patakon tanult horgászni. "

    TUDTAD, HOGY CSAK A HALOTT ÍRÓ A JÓ ÍRÓ? "Mindnyájan szeretnénk a lehető legtöbbet megtudni arról, amit szeretünk, de arról is, amit nem. Jó esetben." 2020.06.05. 19:09

    TUDTAD, HOGY CSAK A HALOTT ÍRÓ A JÓ ÍRÓ?
    "Vannak, akik rajonganak a kortárs magyar irodalomért, vannak, akik kevésbé, de tartozzon valaki bármelyik csoportba, azt hiszem, minden olvasó szeretne tisztában lenni a kortárs irodalom állapotával, minőségével, szereplőivel. De hányan veszik a fáradtságot, hogy éveken át vegyék és olvassák az aktuálisan megjelenő irodalmi folyóiratokat? A kortárs irodalom legfontosabb fórumát ugyanis még mindig a folyóiratok jelentik."