• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

A Téma titka

Mihail Bulgakov emlékére

75 éve halt meg Bulgakov, akit a mai fiatalok alig ismernek, bár a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején a Mester és Margarita még kultuszkönyv volt. A Téma titkában is felbukkan Bulgakov Mester-munkája, amint az is, hogy egy jobb sorsra érdemes generáció miként hullott szét.


K27 felvitt a lakásba, ami pontosan képezte le a környéket, beltéri designja nem volt más, mint a kültéri áporodottság betüremkedése, bár azt is láttam, már az első pillanatban, hogy a kartongarzon lakója, Blöki, aki színpadias feszültséggel fogadott minket, nem így látja a szobát, ahol él, sőt dolgozik, mi több: alkot! Ahogy a városban még vagy kétszázan, ő is egy forgatókönyvön munkálkodott. Úgy saccolom, abban az évben legalább két tucat Blöki feszült be különböző komfortfokozatú bérleményekbe, beton-kitüremkedésekbe azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Bulgakov Mester és Margaritáját színre viszi.

Centauri Jégvágó kék angyal magvető kiadó író irodalom könyv Jégvágó Jákob botjaHúsz évesként úgy láttam, hogy mások számára a különbözőség oltári nagy érték, egyesek szemében a lét jogát is ez adja meg. Velem egykorú hímekről beszélek, akik elszántan vettek részt a korcsoporton belüli rivalizálásban. Néha én is feltűntem ilyen csődöriskolákban, ahol néhányan a kielégületlenségtől eljutottak a metafizikáig is. Míg átvágtunk a város legtágabb parkján – és azokon a szűkös-zűrös éveken – nemegyszer csodálkoztam azon, hogy a pitypangok rendkívül egyformák, s bonyolult ornamentika helyett, inkább sormintát alkotnak a járdaszegélyen. A verebek? Ha ötöt láttam, öten hasonlítottak egymáshoz, ha százat, akkor százan. Úgy gondoltam, ha kortársaim helyesen ítélik meg a világot, akkor a nyomorult pitypangok, verebek és legyek – a létjogosultság ügyében – kimondottan pocsékul állnak.
Egy 18 éves lány, a dióbarna Péntek, aki egyáltalán nem forgott a klubélet berkeiben, egyszer hozzám vágta a naplóját. Ez furcsa volt, mert a lánynaplókat vagy dugdossák egy életen át, vagy némi sírdogálás kíséretében eltüzelik, de nem vágják mások fejéhez. Péntek valóban a párját ritkította. És ne higgye senki, hogy ez a vadóc másnap, már korareggel visszajött:
– Mégis kellene a naplóm, add vissza, kérlek!
Esetleg reménykedve és fenyegetve:
– Ugye nem olvastál még bele?
Nem. Eltűnt az életemből, sőt a városomból is.
A naplóban olvasom, hogy a 15 éves Pénteket June, a luxemburgi barátnő, néhány indulatos kamaszfiúval együtt kutyavadászatra hívta. Ismerős emlék: lófrálunk tanítás után, főként a külvárosban, vagy építkezések házvázaiban tanyázunk, ahol aztán jön az első cigi, esetleg az első csók, slukk, és néha az erotikus fogócska… A napló szerint June-ék nem kocabagózni jártak az Óváros kaszárnyái közé, hanem kóbor kutyákat hajtani. Ez nyilván az agyrombolt fiúk ötlete volt, amibe néhány naiv, kismellű lánypajtás is belekeveredett. Ideológiát is gyártottak: a kutyák megtámadják az embert, betegségeket terjesztenek, és minden kutya egyforma. Péntek sok energiát ölt abba, hogy a nyilvánvaló butaságot cáfolja: „Már hogyan lehetne minden kutya egyforma? Van kicsi, közepes, nagy, tarka, fekete, fehér, hosszúszőrű, rövidszőrű, és drótszőrű is. A különböző fajtákról nem szólva. Látja a vak is. Akkor June miért nem látja?”
Igen, bizonyos esetekben elég volt egyetlen közösnek vélt vonás, hogy épp azok kasztosítsanak kutyákat vagy embereket, akik azt sugallták, hogy a különbözőség az előfeltétele mindannak, ami az életben jó.
Akkoriban egymásba lógtak a szavaló-, önismereti- és színjátszó-körök, és ha volt valami, amit a különbözőségnél fontosabbnak tartottak, az a magabiztosság volt. Két ember mégis bizonytalankodott. Én azért, mert identitásom és entitásom megszilárdulását hátráltatta a verebek és az emberek elmélyült megfigyelése. Abból a brancsból, amelynek tagjai megtöltötték a kávéházakat, akik a helyi blues gittegyleteket alapították, akik hamar felbukkantak a kamaraszínpadokon és antológiákban, senkivel se barátkoztam. De volt egy másik bizonytalankodó is. Nevezzük őt K27-nek, és tekintsünk el az ábrázolásától, mivel ma sem örül annak, ha valahol szóba kerül.
Szokás volt bemutatni embereket egymásnak, s az ilyen pacsizásoknak valóságos hálózata működött; én is e hálózat jóvoltából ismertem meg a város figuráit. K27 volt az egyetlen, akivel nem személy, hanem a sors hozott össze. E kapcsolat boldog elszigeteltségem végét jelentette, ugyanis K27 valami okból élen járt e ceremóniákban, amit így mondtak: összehozás. Meghatározott időpontokban kultikus helyekre bandukoltunk, újabb és újabb, „érdekes” kortársakkal randevúzni.
Feltételezem: mindenki keresett valamit. Mára jutottam odáig, hogy kijelentsem: ez, amit oly sokan kerestünk, nem más, mint a rendkívül erős TÉMA. A Téma kényszerű nélkülözése elviselhetetlen lehet, bár sokan kiválóan akklimatizálódnak a hiányához, s ez utóbbira jó példa a városban Blöki néven ismert kortársunk.
Este mentünk, mint mindig. A környéken két gimnázium állt, egy reál és egy humán. Utóbbira nem kevés arisztokratizmussal ezt írták: GYMNASIUM. Az intézmények között ismeretlen eredetű, látványos ellentét feszült; a két iskola tanulói úgy nézték le egymást, mint a gazdasági udvar körömfájós fejőstehenei a túloldal vágásérett sertéseit. Abszolút kölcsönösen. Markáns, hol természetes, hol generált különbségek mutatkoztak az ide vagy oda tartozó diákok között. A Gymnasiumból kerültek ki a tarisznyás lányok, a másikból a bálkirálynők. Az egyik ultraszélsőségeseit a latinosok, a másikét a sporttagozatosok jelentették. Csoda, hogy ez utóbbiak sose ruccantak át elkalapálni amazokat. Ez a helyzet a középiskolások generációját, sőt, egy emelettel feljebb, a huszonévesek köreit is izgalmas, belterjes feszültséggel ajándékozta meg. Voltaképp minden értelmezhető volt a városban a két tanintézmény viszályának alapjairól. Ha K27-nek köszönhető szerepvállalásom történetét nézem, figyelembe véve azt is, hogy nem jártam se egyik, se másik iskolába, akkor minden mozzanatot, az egész koreográfiát felépíthetném a két intézmény közötti viszályra, bár senki nem hinné el, hogy ez organikus, igaz történetmesélés, nem pedig képzelt történetek túlkonstruálása.
Blöki épp a két gimnázium közötti városrészben lakott. Jól emlékszem, K27 mindenféle okossággal tömte verebekkel teli fejemet, míg elvezetett a Gymnasium épülete előtt, a viszonylag halványra világított négysávos út mentén, mintha rémfontos találkára tartana két beavatást remélő szabadkőműves-jelölt. Arrafelé mind a mai napig jellegtelen, szürke, háromszintes házak koncepció nélküli sorfala áll; most is olyan, mint egy rohadt nagy aszfalthiba, még a panelkolosszusok iparszerű aljasságát se találni meg ott; nem düledeznek, nem árad belőlük az underground romantikája, nincsenek gangok, dúcolások, belövések; se szar, se erőszak; ennyire unalmas, jellegtelen, mesterkélten piszkos környéket aligha lehetne kitalálni, tehát a maga nemében mégiscsak remekmű. K27 felvitt a lakásba, ami pontosan képezte le a környéket, beltéri designja nem volt más, mint a kültéri áporodottság betüremkedése, bár azt is láttam, már az első pillanatban, hogy a kartongarzon lakója, Blöki, aki színpadias feszültséggel fogadott minket, nem így látja a szobát, ahol él, sőt dolgozik, mi több: alkot! Ahogy a városban még vagy kétszázan, ő is egy forgatókönyvön munkálkodott. Úgy saccolom, abban az évben legalább két tucat Blöki feszült be különböző komfortfokozatú bérleményekbe, beton-kitüremkedésekbe azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Bulgakov Mester és Margaritáját színre viszi. Ma sem tudom, mi lett volna mindebben a szerepem; alighanem lerítt rólam, hogy nem érdekelnek a forgatókönyv-fabrikálások. Blöki meg azt gondolhatta, hogy közönyöm nagyképűségemből fakad, ugyanis akkoriban mindenki nagyarcú volt; ha meg nem, az számított igazán nagy pofátlanságnak.
bulgakov mester és margarita

Woland és Berlioz

Valamivel később K27 bocsánatot kért, mondván, feleslegesen rángatott oda. Blökit pár évig nem láttam, majd észleltem rövid felbukkanásait néhány klubban, ahol betépve, ordenáré stílben mindig nálánál fiatalabb, Jimmy-fanatikus rüfkéket zaklatott. Újabb idő után közeli találkozásom esett vele egy alagsori piszoárnál, ahol épp egy nemrégiben kirakott betűlevesre hugyoztam rá, ő meg erősen imbolyogva, ziláltan, a szomszéd piszoár mellé, a földre locsogtatta a fáradt kőbányait. Émelyegve nézett rám, s csak hosszas imbolygás után ismert fel. Így üdvözölt:
– Hülye!
Korábban, amikor a fejem még verebekkel volt tele, zavarba jöttem volna, évekkel később belelököm a saját levébe, esetleg lefejeli a piszoárt is, de csak annyit mondtam:
– Én is téged.
– Téged mééér nem érdekel semmi, miii? – nyávogta Blöki.
A kérdés nyilván arra vonatkozott, hogy annak idején nem foglalkoztatott a forgatókönyvötlet.
Ezután Blöki eltűnt a csehókból, már nem zaklatott tökrészegen fűtől kába bukszákat, és ismeretlen eredetű betűlevesre békésen pisáló, régi ismerősöket sem. Viszont egyszer megpillantottam őt az Ítélőtábla folyosóján – talárban. Azóta is sokszor látom. Például lakkcipőben. Bőrtáskával. Nagy, fekete Roverben, ahogy fordul ki, és néz ki, feszít, könyököl az ablakban, figyeli a szélvédőn át, hogy látja-e őt valaki?, látják-e?, hogy ilyen hej-haj Roverje van, tyűha táskája, kulcsa, csomója, lakkcipője, pityegője, meg a szarom tudja micsodája.
A két tanintézmény közti viszály mára elhalt, csak néhány érettségi találkozóra érkező és korosabb tanerő emlékszik rá; elég idő múlt el ahhoz, hogy a Blöki-félék gruppját, minket, engem, K27 közreműködését, keresésünk mikéntjét és találataink pontosságát értékeljük. A legfontosabb kérdés most is az, hogyan válnak emberek mássá, mint amivé válni akartak; hogyan váltanak ruhát, célt, eszközt, néha olyan látványosan, mintha testet-lelket rosálnának; hová tűnik, mibe fordul az a szándék, ami a különbözőséget kereste, a megismételhetetlent, s ami az esetek jórészében uniformizált, homogenizált, előre-gyártott, ultrapasztőrözött sorshoz vezet; fenntartva persze a lehetőséget, hogy a fekete Rover rózsafakormányát mégiscsak egyedi ember fogja – bármekkora seggfej is.
Bizonyos életkorban támadhat valami megmagyarázhatatlan (mások szerint megmagyarázható) vákuum az emberben, ami gyötrő, lelkesítő, mennyei és pokoli erő is lehet, és aminek vitorlába fogása nem olyan egyszerű, mint gondolnánk. A kényszer és a hórukk nagy, ugyanakkor kíméletlenül erős a kényelemszeretet, a fájdalomküszöb pedig alacsony. Marad a gyorsmegoldás, a hiányérzet mihamarabbi, után-gyártott életformákkal való betömése. A Téma fáradtságos felkutatása helyett a könnyen kézre álló forma.
Ártatlan és megmosolyogtató összejöveteleink közül egy, éppoly emlékezetes maradt, mint találkozásom Blökivel. Akkoriban váltak divatossá az önismereti-csoportok, melyeknek vezetői nem igazán kedvelték az okosabbját, annál inkább a szép és befolyásolható, apakomplexus-hordozó diáklányokat. Egy ilyen tréningen, ahová persze K27 hívott újabb összehozás címén, a következő feladatot kaptuk: vegyünk el az asztalról egy tárgyat, határozzuk meg a lényegét, utána a saját lényegünket, majd találjunk a kettő között kötést. Én a tréner apró, aranyszínű Rotring ceruzáját vettem el. Mindenki mondott valamit a „választottjáról”, általában azt, amit eredetinek hitt. Én is elővezettem a magamét, kissé bővebben, mint a többiek, kezdetleges formában arról, hogy a ceruzában téma van: hozzám köthető gondolat, érzés, esetleg egy ígéret. A tréner láthatóan meglepődött, és bár nem vártam tőle, megdicsért. Tíz óra lett, az összejövetel véget ért.
– Köszönöm az együttműködést, kérem a tárgyakat!
És az elegáns válltáskába visszaugrált minden: radír, toll, szemüvegtok, notesz, csipesz, csak én nem adtam a ceruzát:
– Nem gondolja, ha már így összemelegedtünk.
A tréner nevetett is meg nem is. Tudta jól, hogy van igazság abban, amit mondok, nem üres szellemeskedés, nem is provokáció, ugyanakkor csinos ceruza volt, kétségtelen, s az idő tájt nem árultak Rotringot minden trafikban. Nevetgélt, míg a sálat a nyakára csavarta, dobott néhány poénnak szánt megjegyzést, mintha feszültségoldót spriccelne a légtérbe, ám látva, hogy a ceruzáját a mellényzsebbe süllyesztem, majd a kabátomért nyúlok, örökös (nekem mindig is gyanús) nyájassága, akár egy gát, tragikus hirtelenséggel szakadt át. Elvörösödött, agresszív és kanszerű lett, amitől jó páran megrémültek; rotyogott benne a kötelesség alá söpört düh, ágaskodott benne az agyarkodás, végül ordításban tört ki, eltorzult az arca, és fröcsögött a nyála. Határozottan elvesztette a fonalat. Meg néhány szakkörpszichopatát, akik többé nem mentek oda. Én pedig megtaláltam azt, amit Ariadné fonalának mondanak.
Egyesek azért járnak tréningre, csoportba, nemritkán baráti körbe is, hogy megfingassák a többieket. Volt, aki ennek megfelelően reagált a cerka elszeretésére is:
– Jó voltál.
bulgakov mester és margaritaAztán mindig akadnak, akik új vallásért érkeznek a klubba, és ha találnak ott valakit, aki a legkevésbé is alkalmas átmeneti istenkének, akkor pápájukká emelik. Utóbbiak – a továbbiakban – tartózkodóan, sértődötten kerülgettek engem. Mintha az őrült tudós sátáni kacaját hallatva a megszentelt ostyával szaladtam volna el a legközelebbi, legaljasabb szeánszra. Tévedtek a drukkerek és a pápisták is. Abban a ceruzában valóban volt valami. Ha tetszik, abban a pillanatban. Azokban a percekben, amit talán nem is értettem még, de azt tudtam: hülye leszek elengedni.
Fenntartásaim ellenére nem idegenkedtem a kluboktól, összejövetelektől, kávézóktól, a kocsmákat pedig kimondottan vonzónak találtam. A kis Rotring egyike volt azon tárgyaknak, amelyek megalapozták a korábban radikálisan hiányzó magabiztosságot. A nyugalmat. Az eset mégiscsak sikerélményként vonult be a magánhistóriámba, bár cseppet sem úgy, mint egy „bomlasztó elem” piti sikerélménye. Így aztán számos helyen fordultam meg, sok Blökihez hasonló és Blökitől különböző, a különbözőséget hajszoló, és elhagyó alkatot láttam.
Ritkán akadnak olyan házak, ahol kisebb, notórius szabadcsapatok, önképzőköri elszántsággal önmaguknak szerveznek hellyel-közzel elismerésre érdemes műsort. Folyamatos együttlétet. Tudtommal a környéken ilyet már nem találni. Az én generációm kísérletező-kereső korszakának legvégén még akadt egy-két ilyen épület, melyek később megszűntek.  
Büfé mindig működött bennük. A büfék előtt pedig mindig feküdt egy-két összehányt kölyök. Az egyik inni járt oda, a másik megmutatni magát, mások vadásztak, fiúk a lányokra, lányok a fiúkra; hugyozhattak a belsőudvaron, nem szólt érte senki; szabadon pingálhatták a falakat, ez is újdonság volt akkoriban. A házakkal együtt eltűntek a grafitik, csakúgy, mint az emblematikus pofák. Néhányan manapság bukkannak föl újra. Kövéren és kopaszon. A sittről. Dél-Amerikából. Innen-onnan. Mint a vakondokok. Túrásokból, fúrásokból. A többség alapvetően megúszta, eltörölte, leradírozta „ezt az egészet”.
Az utolsó hely, ahová elmentem, már a városon kívülre esett. UNDOR GRUND – hivatalosan ezt a nevet viselte. Stimmelt. Tágas udvara volt, és már a megnyitón faltól-falig összehányták. Ritkán tartottak benne bulikat, büfé is csak eleinte, és csak péntek-szombat este üzemelt. Néha azért fénymásoltak néhány A/4-es hirdetményt, amit rányálaztak a város gócpontjaira. Az egyik ingyenes előadássorozatot ígért az írásról. Nekem meg volt egy frankó Rotringom, és egy gyanúm. Olyan gyanúm, ami a kétellyel egyenes ági rokon.
Néhány évvel korábban temérdek öntelt jófej csődült volna a ragasz láttán, ám a lányok minden korábbinál hosszabb lábán megjelentek már az első holdjárók, a rémegyedi fickók jó része meg világlátásra ment; volt, aki börtönben ült, volt, aki munkába állt; csak néhányan jöttek oda a meghirdetett időpontban. Hoztak magukkal füzeteket, kéziratokat, verseket, és beültek a kurta bevezetőre. Egyikük megkérdezte a végén:
– Felolvashatnék valamit?
Az előadássorozatot tartó unott, hasas fazon csak annyit mondott:
– Talán legközelebb – majd bocsánatot kért, mivel nem várt dolog jött közbe, és lelépett. Így megy ez a haldokló helyeken. Nem számít, ha valami órákat csúszik, vagy elmarad; így sem, úgy sem verik szét a pecót a feltüzelt, forradalmi tömegek. Ha meg szétverik? Ugyan, mit vernek szét? Elfűrészelik azt a három darab vasszéket? Netán összetörik az utolsó még megmaradt, amúgy féléve eldugult klotyót? Vagy beköpnek a tök üres büfé rácsa mögé? Esetleg új brióst fosnak az udvarra, két összeszáradt, tavalyi szargumó közé? Olyan kopár volt a hely, hogy felgyújtani se tudtuk volna.
Arról volt szó, hogy keddenként, délután négytől megy, tart, halad ez a tanfolyam, amit a továbbiakban is az első napon rövid időre, kültelki látomásként megjelenő, majd elfüstölgő ember tartott, akinek a nevét ma se tudom. Hárman, akik egy darabig még odajártunk, úgy beszéltünk róla: A manusz. Láttuk korábban is, az Undor Grundnál telítettebb helyeken; úgy rémlik, koncertszervezőként szokott gerjedezni a különböző rock-bandák hangosításának érdekében, egyáltalán nem értettük, mi köze az íráshoz.
A két tanfolyamtárs neve sincs meg. Ha az egyikkel beszéltem a másikról, azt mondtam: a másik gyerek – és fordítva. Gondolom, így tettek ők is. Kisvadászokat ittunk a zsíros kenyérhez. Ez utóbbi mindössze néhány hét alatt zsírnélküli hagymáskenyérré egyszerűsödött. Ha a büférácsot felhúzták, azonnal berúgtunk. Annál is inkább, mert a manusz sokszor el sem jött. És milliószor rakta át az időpontot. Mintha játszana. Odamentem kedden, papír lógott az ajtón:
Előre nem látható okok miatt csütörtökön ötkor.
Odacaplattam csütörtökön ötre, mikor újabb papírt lengetett a szél:
Bocs, inkább péntek kettő.
Jó. Péntek kettőkor megkönnyebbülve látom, végre nincs fecni. Igen ám, de manusz sincs! Semmi. Büfé se. De voltak olyan hülyegyerekek, akik egy generáció, egy ötlet, bizonyos helyek, házak halódásánál olyan kitartóan virrasztottak, mintha a napfelkeltét várnák. Mert ugye a Nap, előbb-utóbb felkel. Úgy tűnhet, hogy késik, de valójában nem. Ha késik is, nem múlik.
Néhány tivornya után elmaradt a két anonim korombeli, anyám meghalt és a fejem fölül eladták a házat, K27 elköltözött, és bár korábban sokat segített, ezúttal nem állt módjában. Beültem a tanfolyamra. Helyesebben ki se mentem róla, bár szemlátomást nem tartott. A manusz hebegett-habogott néha ezt-azt. Ő volt az első, aki a témát említette. Azt is mondta, hogy a téma jól körülírható, megfogható dolog, és ha eljutunk egy szintre, kapunk néhány tuti tippet, dolgot, tárgyat, témát is. Egyébként efféle instrukciókat adott:
– Írjatok jövő hétig az időjárásról.
Vagy:
– E heti témánk a szemközti fal.
Egy hét múlva:
– Mi volt a múlt heti feladat? A fal? Aha. Akkor most legyen az ajtó.
De arra sosem volt kíváncsi, mit írtunk a szemközti falról, az ajtóról, vagy a büférácsról. Nem is írtunk. Egy sort se. Nem volt kétséges, hogy a manusz leszar minket, és ezért a faszságért valahol szép kis summát akaszt le, talán pályázati pénzt. Egyszer velünk, mint résztvevőkkel, aláíratott egy jelenléti-ívet is. A papíron legalább száz irkafirka állt, pedig mi a tanfolyam fénykorában se voltunk háromnál többen, az volt a csúcs, az Undor Grund fénykora.
Nemcsak azért dekkoltam ott, mert a házunk elúszott, hanem mert először éreztem úgy: ami történik, valóban egyedi. Bántóan típusos, valahonnan annyira ismerős, mintha folyamatos, megszakítás nélküli, többhetes déja vu-t élnék át, mégis páratlan. A manusz is, a fujtatása, ahogy jót kaszál azon, hogy üzenőfalnak használja a házat, ahelyett, hogy a beígért tanfolyamot megtartaná. Tényleg, miért is nem mentem a húgomhoz? Miért nem kerekedtem fel a távoli rokonokhoz, akik mindig segítőkészek voltak. Azt hiszem, a manusz szöszölése, rendezetlensége, tramplisága, és céltalanságának bája őszintén kíváncsivá tett; másfelől úgy éreztem: tartozik nekem egy bocsánatkéréssel. Egyébként pedig a házat nem zárták. Először csak az előteret nem, de amikor a büfés kicuccolt, már semmit.
A manusz – amikor még „hárman voltunk hallgatóság” – hozott egy horgonyzott öltözőszekrényt. Végigkarcolta vele a folyosót, a bejárattól egészen az előadássorozat helyszínéig, ami egy sötét, de tágas szoba volt, és beállította a sarokba:
– Ebben a résztvevők ajándékai vannak.
Miután elment, hosszan és gúnyosan tárgyaltuk, miféle ajándékok lehetnek azok, amikor egyetlen normális órát nem kaptunk még. Semmit se lehet felidézni abból a makogásból, amit a manusz nagyritkán mégiscsak előadott. Állandóan kiflit evett, tele volt a szája, és nemcsak gusztustalan volt, hanem érthetetlen is. Ha meg épp nem kiflizett, előkerült a zsebéből a szotyi.
Határozott céllá vált bennem, hogy kivárjam azt, aminek kivárására senki se képes, mert olyannyira értelmetlen és érdektelen. Festői szépséget találtam az Undor Grund fokozatos és megállíthatatlan elnéptelenedésében, a manusz nemtörődömségében és leromlottságában szintén; szívből vágytam látni, hogyan ér véget egy jobb sorsra érdemes generáció erőtlen és rövid kísérlete, és mikor hullik le a falról a megmaradt vakolat.
A szoba sarkában a körülményekhez képest otthonos vackot alakítottam ki. Néha elcsavarogtam vagy beugrottam a Kotorék nevű kocsmába, de egyébként szakadatlanul ott voltam. A manusz észlelte ezt, és talán elszégyellte magát; tán azt hitte, hogy fanatikus vagyok, aki miatta költözött oda, csak hogy a szavait ihassa, míg köpködi a szotyit, míg száll a szájából, az igével együtt, a kiflimorzsa, akár a fűrészpor vagy a manna; így hát időnként megjelent, néha pontosan, és beszélt. Össze-vissza. Például a tollról. Felolvasott egy hosszú és iszonyú tudományos értekezést a papiruszkészítés technikájáról, és a papiruszkereskedelem hanyatlásáról is. Gőze se volt a témáról. Olvasatlannak és sötétnek hatott. Ezért hozott magával mindenféle könyvet, aminek köze lehetett az íráshoz, és ha már egyszer eljön, gondolhatta, biztos, ami biztos, aláíratja velem a jelenléti ívet, újra meg újra. Végül mindez olyan abszurddá és szórakoztatóvá vált, hogy néhány visszaváltott üveg árából, fülkés telefonról felhívtam K27-et, és kértem, látogasson meg.
– Ezt látnod kell – mondtam neki, de K27 nem ért rá. Néhány nappal később pedig a manusz bejelentette:
– A dolognak vége.
Gondoltam, hogy nem tart örökké.
A belvárosban lődörögtem, három éjszakát töltöttem egy régi ismerősnél, akit még K27 mutatott be annakidején, majd visszatértem a házba. A manusz azt is az orromra kötötte, hogy lebontják nemsokára. A tanfolyam tehát lezárult, az Undor Grund végleg lehúzta a redőnyt, ami abban nyilvánult meg leginkább, hogy kikötötték az áramot, a csövekből eltűnt a víz, csak az öltözőszekrény maradt a sarokban.
Cigiztem, aludtam, és a szekrényről fantáziáltam. Álmodtam is vele. Egy ízben azt, hogy éjszaka megnyílik, akár egy díszes szentségtartó, és varázslatos sugarak tarkabarkaságát bocsátja rám; ufót láttam benne; szigorú, pápaszemes kerubokat; monokinis angyalokat, tök pucér nőket, terített campingasztalt; medvecukorból készült, életnagyságú Csepel biciklit, irizáló sörös rekeszt, szivárvány hónaljából vidáman kiszánkázó, kommersz konyakot; havazást tündöklően erős, fehér ellenfényben, ahol hópelyhek helyett talpas cigaretták pálcikái hullottak a szekrény világoskék egéről, s ki tudja, mi mindent még, amire már nem emlékszem. Végül úgy gondoltam, hogy a tanfolyam egyetlen túlélőjét, az Undor Grund utolsó mohikánját, vagyis engem illet meg az öltözőszekrény tartalma. Közelebbről szemügyre véve azt láttam, hogy nincs zárva. Amikor kinyitottam, se pucér nőt, se kenyeret, és ami nagyon fájt, sört sem találtam, csak papír volt benne. Nem csomagokban, hanem mint a géprongy, begyűrve. Itt-ott akadtak kötegek is, de a szekrény alapjában óriási kukának tűnt. Amikor hozzáláttam a papírok elrendezéséhez, a rumli alján, kicsi kartondobozkákban több száz Tintenpenre bukkantam. Ezen felbuzdulva nekiláttam írni mindenfélét, ha már egyszer a köpködő manusztól semmit nem tanultam.
Azok a lapok nagyon finom, puha, fehér, bibliapapírra emlékeztető matériák voltak, és a Tintenpen fekete tintáját olyan szomjjal szürcsölték, hogy élvezet volt nézni. Bizonyos idő után azt se tudtam, mit írogatok, sokkal inkább arra koncentráltam, hogy tisztán lássam, amint a tinta egy pillanat alatt ivódik be a papír kapillárisaiba.
Ahogy mondják: életre szóló élmény volt.
Minden szót legalább háromszor láttam. Először, amikor leírtam. Másodszor ugyanaz a szó könyörtelenül süllyedt el a papír finomszerkezetében. Harmadszor, amikor a szó megszikkadt, egy új tónusban, mintha másik dimenzióból érkezne, mintha az itatós feneketlen mélységéből dobnák vissza, újra felbukkant. Úgy tűnt, hogy a szavak fekete pingponglabdák, én meg csak hullajtom őket egy tál, lágy habtejszínbe. Ringatóztak, úsztak, lubickoltak, forogtak a tengelyük körül; néha valóban elhittem, hogy nem a betűk ülnek be a papír anyagába, hanem a papír olvadozó cellulóza tölti ki a kemény szavak hézagjait. Ezzel addig játszottam, míg a szemem teljesen elhomályosult, és a vizuális heroinból elegem nem lett; és csak akkor jutott időm a mondatok értelmére is; csak akkor tűnt föl: már réges-régen írok. Egy olyan történetet, aminek nem emlékszem az elejére. Mire a transzból kiértem, ez a történet már javában tartott.
Pontosabban: a Téma.
Amitől többé nem tudtam elszakadni. Ami néhány nap múlva valóban kaleidoszkópszerűen forgó, szárnyaló, aranyszínű fénynyalábokat bocsátott ki magából, betöltötte a szobát, és én úgy járhattam, úszhattam, repkedhettem benne átvilágítva, akár egy foszforeszkáló, maradéktalanul boldog madárember – együtt a többiekkel.

Az elbeszélésben szereplő Péntek naplóját a címkére kattintva olvashatod!


kutyás történetek


BULGAKOV NAPLÓJÁT A MAGVETŐ KIADÓ ADTA KI

Sárba taposva – Naplók, levelek 1917-1940 (Mihail Afanaszjevics Bulgakov)

Sárba taposva – Naplók, levelek 1917-1940

Mihail Bulgakov 1921 és 1925 között vezette Naplóját több-kevesebb rendszerességgel. A feljegyzéseket tartalmazó füzeteket azonban egy házkutatás alkalmával más kéziratokkal együtt elkobozták tőle. Az 1929-ben visszakapott dokumentumot ő maga semmisítette meg, így az eredeti Naplóból csak bizonyos részek maradtak fenn. De még e töredékes formában olvasható mű is pótolhatatlan dokumentum az író pályájának legelső szakaszáról és a korai húszas évek szovjet világáról, valamint arról, hogyan keletkeztek, s micsoda pokoljárás után jelentek meg (vagy sem) Bulgakov első prózai művei.
Az 1917-1940 között íródott levelek megrázó képet festenek Bulgakov életkörülményeiről, írói pályájának ellehetetlenüléséről és az őt ért támadásokról. Három összefüggő levélcsomag is született ezekben az években: a Vereszajev-levelezés, amely a Puskin utolsó napjai című darab keletkezési körülményeinek felbecsülhetetlen dokumentuma; a legjobb baráthoz, Popovhoz címzett levelezés, amely a közvetlen és teljes kitárulkozás jószerivel egyedüli írásos nyoma, valamint a harmadik feleséghez, Jelena Szergejevnához írott levél- és üzenetsorozat.

 

One Comment:

  1. Marsovszki Viktória

    Máris idekeveredtem tehozzád.. 🙂
    Most küldtem át “elmélyült” olvasásra ezt az írásod egy jóembernek, Ő volt a Kék könyv nyomdai előkészítője, aki úgy szerkesztgette a szövegeidet, hogy egy büdös sort el nem olvasott belőle. (Hű, de mérges voltam rá ezért! ) Aszongya, hogy nincsenek olvasásra méltó írások mostanában.
    És azon nyavalyog a face-en, hogy manapság nincs TÉMA.! Meg, hogy ő nem (fotö) művész!
    Pedig a Rotringját már megtalálta,
    Láttad volna, milyen óvatos, símogató szerettel mutogatta az ágy alól előhúzott nagy fadobozban alvó patinás fotómasináját, a száz rekeszben rejtőzködó tartozékával együtt, amit ma is törlesztendő részletekben fizet. Már csak kis javítások szükségesek hozzá, hogy lehessen vele írni. Képet. De aztán szépen visszatette a sarokba a dobozt.
    A papírt még nem találta meg, gondoltam segítsünk neki, menjen az írás hozzá. Vajon elolvassa-e? Tud-e még olvasni? És az írás tud-e még hatni?
    Mellesleg a L’ art pour l’ art szövegírója volt a kezdeteknél évekig.
    Remélem leveszi, remélem lép talán egyet a TÉMA felé. Meglátjuk.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük