• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Mutáció – COVID 19 járványnovella

Fotó: Centauri

…olybá tűnik, hogy az embert, aki az apád volt, álmodtad csak. És most felriadsz egy álomból, a továbbiakban ébren kell lenned, egy olyan világban, ahol árva vagy.

2020.06.23. Kedves Mindenki, jó pár napja már, hogy megjelent az új járványnovella a Fedél Nélkül hasábjain. Mivel pro bono írtam ezt az elbeszélést a Fedél Nélkülnek, a honlapomra is felrakhatom (alább teljes terjedelmében olvashatjátok), de arra kérlek titeket, hogy vegyétek ezt a lapot – ne csak most, hanem máskor is, ezzel is támogatva a lap készítőinek munkáját, és megkönnyítve a lap árusítóinak életét. Halkan jegyzem meg, hogy a Nem kötelező antológia, amiben pedig a Teventej című írásommal veszek részt, szintén pro bono akció; a szerzők honorját ugyanis a kiadó nem a szerzők számára fizette ki, hanem két alapítványnak. Vagyis amennyiben a remek antológiát (amit ITT ajánlottam) megveszitek, nem pusztán egy tök jó kötethez juthattok hozzá, hanem fontos ügyeket is támogattok. Ezért azt mondom, ki ne hagyjátok se a Fedél Nélkült, se az antológiát! Most pedig fogadjátok szeretettel az alábbi elbeszélést. (A novella a kép alatt.)

fedél nélkül centauri mutáció

MUTÁCIÓ

Nehéz megmondani, mi a legjobb az életben. Valamivel könnyebb kérdés, mi a legrosszabb. A járvány kitörésekor már tudtam. Legalábbis azt hittem, tudom. Három dolog a legrosszabb, de hogy a három közül melyik a leginkább elviselhetetlen, arról még a karantén idején sem döntöttem. Az első az, ha valaki hirtelen meghal. Mondjuk, az apád, akire mindig számíthatsz. Akivel sörözhetsz, beszélgethetsz, horgászhatsz; aki nem tökéletes, de mégiscsak ott van neked, akit bármikor kereshetsz, olyan, amilyen, de nála valóságosabb ember nincs a Földön. Az valami felfoghatatlan, amikor egy napon közlik veled: ez az ember nincs többé. Meghalt. Váratlanul. És te nem érted: Akkor most mi van? Többé nem beszélünk? Többé nem főzünk együtt? Akkor holnap mégsem horgászunk? Akkor ma nem találkozunk? Már ma sem? Ezt alapvetően nem képes felfogni az ember. Hiába volt ott egész életében, a bölcsőtől az esküvőig, most mégis olybá tűnik, hogy az embert, aki az apád volt, álmodtad csak. És most felriadsz egy álomból, a továbbiakban ébren kell lenned, egy olyan világban, ahol árva vagy.
A második legrosszabb igen hasonló ehhez. Ha valaki éveken át veled van, éjjel-nappal, folyton látod az arcát, folyton érint és érinted, s folyton azt mondja, veled lesz a világ végezetéig, nélküled élni se tud, és te ebben élsz napi huszonnégyben, aztán váratlanul egy nap ez a nő vagy férfi, akire feltetted elárvult életedet, akiért képes lettél volna meghalni is, ez az ember huszonnégy óra alatt összecsomagol egy harmadik, potenciális árva miatt, teherautót hív, és ott hagy téged minden elfogadható magyarázat nélkül. Ilyenkor az ember csak bámul az üres lakásra, és épp ahogy az apja halálakor, nem ért semmit. Talán csak annyit, hogy ebben az esetben őt ölték meg. Él még, de halott. És aki elment, aki így ment el, ennyi hitegetés után, az már nem életed párja, hanem a gyilkosod. Apád halálakor úgy érezted, csak álmodtad, hogy volt apád, ezúttal úgy érzed, téged álmodtak csak. Ha túléled is ezt, lesz benned valami, ami onnantól halott.
A harmadik eset, amikor te halsz meg, de tényleg. Megáll a szíved, és az utolsó percben még tudod, hogy innentől senkit sem látsz. Se apád sírját, se azt, akit nem is akarnál, azt sem, aki életedben ölt meg, de az eget sem, a fákat sem, a sugárutakat sem. Semmit. Annyiban talán ez a legrosszabb, hogy bár te halsz meg épp, talán csak másodperceid vannak hátra, de olyan, mintha minden meghalna. Hisz eltűnik minden. Eddig legalább árvaságod és elárultságod élt; mostantól az sem, gondolod, aztán még két rángás, belemered a semmibe a révült tekintet, hosszú szünet, majdnem halott vagy már, de még dobban kettőt a szív, ahogy áramütésre békacomb ráng, aztán tényleg game over. Vége. Mintha soha itt sem lettél volna.
Azt hittem, hogy ezeknél nincs a világon rosszabb, de csak a járvány kitöréséig gondoltam így. Igaz, sok idő kellett, míg felfogtam, miről is van itt szó. De nem csak nekem kellett sok idő. Annyi baj ért minket, egyenként és közösségként is, azt hittük, bármi jön már, résen leszünk, tudni fogjuk, mit kell tenni, tudjuk, mi a dörgés, jóval inkább, mint korábban, de ez a mutáció betette a kaput mégis. Annyi tünetet láttunk, annyiféle tarka halált, a kín oly sok módozatát, a kór oly sok fifikáját, de egyik sem írta felül a kín első három módozatát. Apád hal meg? Lemészárolják benned a szerelmet? Te halsz meg? Vagy sokan mások is, amikor jön a járványhalál? Mindegyikben közös, hogy így vagy úgy, de a halál környékez meg. Miért is vetődött volna fel a kérdés egyáltalán, van-e rosszabb a halálnál? Nem volt erre semmi indok.
Aztán jött a mutáció. Mondtak mindenfélét, de nem kaptunk magyarázatokat. Elmaradtak a temetések. Nem láttunk halottakat. Csak minden korábbinál jobban fogytunk. Ipari tömegben tűntek el anyák, apák, férjek, feleségek, gyerekek, aggastyánok és kisdedek. Soha senki nem látta, hogyan haltak meg. Soha senki nem látta a holttestüket. A hivatalok és az orvosok csak hebegtek-habogtak, egyre zavarodottabban, míg végül megszűnt minden kommunikáció. Egymás között találgattuk, mégis mi lehet ez? De a hírek csak a praktikus intézkedésekre szorítkoztak: ne mozogjunk, maradjunk a lakásban, ne aggódjunk, az ellátás folyamatos.
Annyi elmélet keringett, hogy végül nem figyeltünk már. Úgy tűnt, a karantén hatott, ellaposítottuk a görbét, legalábbis a hivatalos források szerint. Tény, hogy az ellátás nem omlott össze, áram és net volt, vásárolni lehetett, megkaptál bármit, amit házhoz rendeltél. Alapból egyedül lettem volna vidéken, otthon, karanténban, de Tara is leköltözött hozzám a járvány elején. Elvágyott a városból a mutáció előtti időkben is, korábban a koronavírus-járványt is együtt bekkeltük ki. A szíve mélyén nem is érezte nagy gondnak, hogy megint velem kell száműzetésben lennie. Biztonságosabb volt itt, és kényelmesebb, és szebb. A fák. A virágok. A friss levegő.
Láttunk képeket a városokról – milyen csöndesek. Hónapokig abban a meggyőződésben éltünk, hogy azért, mert mindenki tartja a karantént. Mert a jónép fegyelmezett. Mert már rutinunk van ebben. Láttunk ilyet korábban is, igaz, korábban ez a csönd hullámzott, hol többen voltak az utakon, hol kevesebben, és sosem néptelenedett el a város teljesen, de úgy gondoltuk, hogy a mutáció minden korábbinál durvább, ezért ez a szokatlan csönd. 
Három hónapot töltöttünk itt teljes magányban. Egyre nagyobb élelmiszerszállítmányokat rendeltünk, hogy ezzel is a lehető legritkábban kelljen foglalkozni. Bőség volt. A kormány felfüggesztette a fizetési kötelezettségeket, így voltaképp minden fillért élelmiszerre költhettünk. Nem nyírtam füvet, mert benzint nem hoztak ki. Rétté alakult az udvar, elleptek minket a vadvirágok – és a csönd. Az illatok. Május végén pár napig azt pedzegették, hogy lazítani kellene már, de mi elégedettek voltunk a helyzetünkkel, egyébként is úgy voltunk vele: döntsön a kormány bárhogy, akarjanak kiszabadulni milliók és milliók, nekünk jó így. Jobb, mint három hónappal korábban gondoltuk. Minek változtatni? Megmondták évekkel korábban, hogy újabb hullámok jönnek. Először a második, aztán a harmadik, negyedik, és ötödik, addig-addig, míg végül már nem is ugyanarról a járványról kell beszélni, hanem valami újról, hisz minél több hullám van, annál több a mutáció, s addig-addig keletkeznek új és új törzsek, míg egyszer aztán létrejön valami egészen új. Úgy is lett. Megtörtént. A mutáció. Miért nem adtak ennek megint nevet? Ki tudja? Talán tudták, hogy ennél rosszabb nem alakulhat ki, csak ezt nem kötötték az orrunkra. Nem csoda. Ennél jóval szelídebb járványok idején is a pániktól féltek mindig. Nyugtatni kell a népet minden időben. Most is. Nyilván.
Mi jól voltunk, bár néha úgy éreztem, befordultunk, és valójában nem igazán természetes ez az állapot, de ha kinéztem az ablakon, ha tettünk egy kört az udvarban, felültünk a magaslesre szarvasokat nézni hajnalban, heverésztünk a patakparton, akkor nagyon is természetesnek tűnt; s amiben azelőtt voltunk, az tűnt eszementnek. Hamisnak és ostobának.
Május végén megszűnt a home office, legalábbis Tara munkája, és én sem kaptam több megbízást. Ha mailt írtam, és megkérdeztem, miért nem, általában nem jött válasz. Lassan elcsendesült köröttünk a virtuális tér is. Nem hívott minket senki. Így aztán júniusban már nem dolgoztunk. Filmeket néztünk, és persze híreket, de aztán ezt is eluntuk, pontosabban nem láttuk értelmét már. Nem mondtak semmi újat. Hiába vártuk, nem derült ki a mutációról semmi új.
Megjött a nyári forróság, és mi kiköltöztünk az udvarra. Olyan tiszta volt a levegő, mint soha azelőtt. Épp csak percekre mentünk be a házba, mosdóba például. A konyhába is bejártunk egy darabig, de egyre többször főztünk odakint. Leginkább este, aztán nagyobb rönköt húztunk a parázsra, és a tábortűz mellett aludtunk. Sokszor nem is beszélgettünk, csak összebújtunk, bámultuk a parazsat, a csillagokat, a Holdat. Rájöttünk, hogy beszélni se feltétlenül muszáj.
Aztán jött az első áramszünet. Pár óráig tartott csak, de Tarát nyugtalanította. Mondtam neki, nem kell parázni, az ilyesmi általában nem tart tovább egy óránál, nem kell tennünk semmit, a környékbeliek közül sokan jeleznek a szolgáltatónak. Úgy is lett. Egy óra sem kellett, visszajött az áram. Másnap ugyanakkor, körülbelül délután öt felé megint elment egy órára. Egy héttel később már két-három órás szünetek voltak. Újabb hét után már reggel sem volt. Amikor próbáltunk utánajárni a dolognak, az internet folyton ledobott minket magáról, később pedig már szinte egyáltalán nem volt. Ha percekre megnyithattunk egy-egy híroldalt, ott nem találtunk semmit, úgy tűnt, minden rendben halad. Azért felhívtam a szolgáltatót, nézzék már meg, mi a hézag. Kicsöngött még, de már nem vették fel. Végül abban maradtunk Tarával, hogy ez csak akkor lenne gond, ha dolgozni kellene, de nem kell, és a hírekből sem tudunk meg semmit, tehát jobb hátradőlni. Régen sok DVD-t vettem, szerencsére. Több mint 220 film van itthon. Azokat néztük, ha volt áram, de később ezt is eluntuk; inkább metszettünk, az udvaron szöszöltünk, gyomláltunk, gyönyörködtünk, és olvastunk. Amikor igazán nagy meleg lett, a mindig hűs és árnyas könyvtárszobában. Annyi könyv van itt, ami évtizedekre is elég.   
Megszoktuk az éji sötétet is. Pár nap kellett csak, hogy ne hiányozzon az áram. A hűtőszekrény leolvadt, és nem volt már melegvíz, de túléltük. A hús amúgyis elfogyott, melegvizet meg forralhattunk is. Először tűzhelyen, de mikor a gázpalack kiürült, megtette a bogrács is.
Egy darabig még hallottuk, amikor a szomszéd birtok háza előtt dudált a rendőrautó. Minden nap. Ott ugyanis egy fertőzött élt. Heteken át minden nap rádudáltak. Úgy két hete nem volt áram, néha, pillanatokra felvillantak a lámpák, de ennyi. Végül ingadozott már a víznyomás is. Ekkor döntöttem úgy, hogy karantén ide vagy oda, átmegyek a szomszédokhoz. Távolságtartás mellett persze, de megkérdezem, mit tudnak. Amikor közel fél év után először mentem ki az útra, rögtön láttam, hogy a legközelebbi szomszédnál ott áll a rendőrautó megint. Gondoltam, ennél jobb nem is lehet, ha valaki tájékoztathat, akkor egy rendőr a legjobb forrás. Csak nem büntet meg, ha tisztes távolságból érdeklődöm. Lesétáltam az autóhoz. A kocsi mindkét ajtaja nyitva volt, kulcs a műszerfalban, három maszk az anyósülésen, és csönd. Hiába várakoztam, senki sem jött ki a házból. Merthogy először azt hittem, a rendőrök a házban, a fertőzöttnél vannak. De semmi. Amikor alaposabban is szemügyre vettem a kocsit, feltűnt, hogy az üléseken már falevelek vannak, a műszerfalon meg Harlekin-katicák mászkálnak. Közelebb merészkedtem a házhoz, belestem a lugas fölött: sehol senki, csak a bukszusok mellett árválkodott egy összeroggyant védőruha. Végigmentem az úton. Egyetlen autó járt arra abban az egy órában, integettem neki, de inkább gyorsított. Nem tűnt helybélinek. A környező házakban szintén nem találtam senkit.
Vártunk még három hetet, és latolgattunk. Néha kimentem, megnézni a rendőrautót. Nem változott semmi, és mi sem lettünk okosabbak. Meghittségünk növekedett, bár egyre jobban fájt, hogy nem érünk el senkit. Azért lett volna még pár ember, akivel szívesen beszéltünk volna. Vajon mi van velük? Hogyan áll a járvány egyáltalán? Végül elővettük a lomtárból a régi biciklit, előkerestem a pumpát, ami nem igazán illett a szelephez, de sikerült annyi levegőt erőszakolni a gumikba, hogy használható legyen. Muszáj volt tenni valamit, mert a futárszolgálatok sem vették fel a telefont, és már kifogytunk mindenből. Cukor nélkül ittunk mindent. Fogytán volt a dohányom, már csak este és reggel gyújthattam rá. Szóval menni kellett.
Tizenegy kilométer a város. Ezt kábé negyven perc alatt tettem meg. Árva lélekkel nem találkoztam. Dél körül járt az idő, szóval legalább pár autó jöhetett volna. Amikor megpillantottam az első házakat, rémülettel vegyes izgalom lett úrrá rajtam. Az első lakótelep tökéletesen kihalt volt. Magasra nőtt már a fű a parkokban, épp úgy, ahogy otthon, az udvarban. Verebek ricsajoztak a bokorsorokban, fecskék cikáztak a panelházak között, és kutyák heverésztek a lépcsőházak előtt. De ember sehol egy szál sem. Itt-ott, véletlenszerűen a járdákon, a buszmegállókban ruhák és szatyrok, mobiltelefonok, táskák, sapkák, kalapok. Miután tettem pár kört beljebb is, de sehol senkit nem láttam, bemerészkedtem egy boltba. A fotocellás ajtó ütemesen járt ide-oda, kinyílt, becsukódott, kinyílt, becsukódott. Ezek szerint van áram, gondoltam, és amikor épp kinyílt, besurrantam. Néma csönd fogadott. A sorok között – épp ahogy az utcán – itt-ott kosarak, és ruhahalmok. Egy adag női ruha. Egy férfikollekció. Egy gyermekruha. Mintha csak levetkőztek volna az emberek; mintha kibújtak volna a ruhájukból. Megvallom féltem. Az a hír járta, hogy a mutáció levegőben terjed, akár a gáz, s nem kell semmit megérinteni ahhoz, hogy az ember megfertőzödjön. De mit tehettem volna? A bolt polcai tele voltak. Kinyitottam a hátizsákot, és ami kellett, bepakoltam. Bementem egy dohányboltba is. Félni kezdtem. Olyan gyorsan tekertem ki a városból, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem tudtam, mit gondoljak, mit érezzek. Csak egyet tudtam: otthon akarok lenni, egyrészt távol a várostól, másrészt Tara közelében, és szeretném megbeszélni vele, amit láttam. Szeretném, ha kitalálnánk, mi legyen most, mihez kezdjünk most mi ketten. Semmi mást nem akartam, csak megölelni.
Lapos gumikkal kínkeserves volt az út, de így is fele annyi idő alatt értem vissza, mint amennyi idő alatt a városba értem. Szakadt rólam a víz. Tara tanácstalanul állt meg előttem, s láttam, azon gondolkodik, megölelhet-e engem?
– Hozzáértél valamihez?
– Nem – válaszoltam – De tudod, attól még fertőző lehetek.
Lepakoltam. Tara tartotta a távolságot, úgy egy órán át.
– Majd én átmosok mindent – mondtam, és miután tetőtől talpig fertőtlenítettem magam, a bolti árut is egyenként letörölgettem. És elmondtam, mit tapasztaltam.
Tara teljesen kétségbeesett, sírt, hezitált, majd amikor végeztem a cuccok fertőtlenítésével, hozzám ugrott, és amennyire az ereje engedte, megölelt. Én meg azt találtam mondani:
– Nem lesz semmi baj.
Korábban mindent megbeszéltünk. De miután jártam a városban, nemigen diskuráltunk. Néha megnéztük a rendőrautót. A szélvédőjét összeszarták a nyestek. Mivel a fenyők alatt állt meg, az első vihar után kívül-belül merő fenyőtű lett. Az úttestre kifutott a borostyán. Később átért a túloldalra. Már csak hetente villantak fel a lámpák. Felkapcsolva hagytuk őket, hogy lássuk, ha visszajönne az áram. Volt olyan éjjel, amikor percekig villódzott, és mi reménykedtünk, valami történni fog. Bár mindketten attól tartottunk, hogy a városban megfertőződtem, és így már semmi értelme a karanténnak. Figyeltük magunkat. Aggódtam, ha viszkettem. Aggódtunk, ha fáradtnak éreztük magunkat. Egyik éjjel égni kezdtek a lámpák, és térerő is volt. Legnagyobb megdöbbenésünkre internet is. Hamar felmentünk a hírportálokra.
– Úgy tűnik nem változott semmi – kiabálta Tara, mivel az ő gépe töltött be hamarabb, lent a konyhában.
De mikor én is kapcsolódtam, láttam, hogy hetekkel korábbi cikkeket látunk. Azt is csak percekre. Mielőtt szörfölgetni kezdtünk volna, megszűnt a kapcsolat, két perccel később pedig ismét beállt az áramszünet. Ettől kezdve még inkább borús hangulatban piszkáltuk esténként a parazsat. De mivel hetek teltek el, úgy gondoltuk: legalább nem fertőződtem. Beszéltek mindenfélét a lappangási időről, még amikor volt net, de mi már bőven túljutottunk a feltételezett lappangási időn. Más kérdés, hogy előbb-utóbb ismét be kellett volna menni a városba. Azt latolgattuk, hogy fertőtlenítés után használhatnám a szomszéd kertjében látott szkafandert. Esetleg.
Végül elvetettük a magokat, amiket még koratavasszal rendeltünk. Muskátlisládákba. A teraszon. Az erkélyen akartunk palántát nevelni, hogy a csigák ne egyék meg. A meleggel együtt ezrével jelentek meg a spanyolcsigák, főként éjjel. Szépen lebarnultunk. Nem öltözködtünk. Minek tettük volna? Éjjel nappal meleg volt, mosni nehézkessé vált. Néha még alsóneműt sem vettünk magunkra. Ki látta volna? De aznap hidegfront jött, éjjel nagy villámlás, heves zápor, lehűlt a levegő, az évszakhoz képest fagyos szél fújt. Felöltöztünk tehát, és hozzáláttunk az ültetéshez. A korábban kiszáradt muskátlik virágföldjét átszitáltam, Tara pedig abba a földbe ültette el a magokat, elsősorban paradicsomot. Szép volt és csöndes. A haja megnőtt, a szemébe fújta a szél néha. Néha rápillantottam, hogy lássam, amikor földes kezével óvatosan hátrasimítja. Aztán váratlanul felegyenesedett, és hosszasan figyelt, mint aki hall valamit. Megálltam én is, és füleltem.
– Hallasz valamit? – kérdeztem, de Tara leintett, hogy legyek csöndben.
Valóban úgy figyelt, mint aki a környéket fürkészi, de aztán lehunyta a szemét. Amikor megint kinyitotta, egyenesen rám nézett, és azt mondta:
– Rosszul vagyok.
Odaugrottam volna hozzá, de azt mondta:
– Ne!
– Hozzak vizet?
– Jaj! – mondta ekkor, és bánatosan, vágyakozva nézett rám.
– Mi a baj?
– Jaj, ne – mondta még, és aztán lehullottak a ruhái a földre.
Ő meg eltűnt. Egyszerűen eltűnt. Ott állt előttem, földes kézzel, vastag hosszúszoknyában, vörös sállal a nyakában, mert Tara gyakran még kánikula idején is fázott, rám nézett, engem nézett, ha marad még egy másodperce, akkor megölel bizonyára, én meg mindezt láttam, beszéltem hozzá, aztán egyszerűen eltűnt; eltűnt a teraszról, eltűnt a ruhából.
Mit tegyek? Maradjak itt? A fák között? A csöndben? Vagy induljak útnak? Nincs értelme. Nyilván én is elkaptam. Talán épp én fertőztem meg Tarát. Talán az én szervezetem tovább bírja. Úgy járok én is. Érzem. Nagyon fáj, hogy el sem temethettem. Nagyon fáj, hogy talán én vagyok az utolsó. Nagyon fáj, hogy talán én vagyok az első, aki nem nézhet rá senkire. Nagyon fáj, hogy annyit sem mondhatok majd: Jaj, ne!

Kérlek, oszd meg másokkal is! Köszönöm!
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*

    CENTAURI honlap - a sötét oldal


    Nem kötelező – kortárs magyar szerzők fiataloknak

    Elröppenő jelenünk

    Mutáció – járvány-novella

    2020.06.19. Vad gifek itthon – őzek és szarvasok

    https://centauriweb.hu/archiv/novellak/elbeszelesek/ophir-egy-fiu-vallomasa/

    19 Comments:

    1. Kedves Cen, jól kibuktam ettől az elképesztően húsbavágó valóságszagú, megrázó novellától. Vittem.

    2. Ibolya Nagy

      Kedves Cen’,
      mivel én kértem a Fedél Nélkül szerkesztőségétől, -csekély adomány fejében-, hogy küldjék el online, amit készségesen megtettek, valamelyik poszt alatt kértelek is, hogy tedd ki, amint lehet,

      Nagyszerű novella. Atmoszférájában nagyon illeszkedik a Skarláthoz, de leginkább a Föld árváihoz.

      • Megtisztelő, hogy még a szerkesztőséget is megkerested 🙂

        • Ibolya Nagy

          Többször megkerestem őket, mivel Pécsett nem terjesztik, először, 2016-ban a Népszabadság likvidálása után, akkor közösen adták ki a Népszabi újságíróival, utána ahányszor jelezted, hogy megjelenik benne írásod. Nívós kiadvány.
          A Covid járvány megjelenése -karantén- kezdetén már ők kerestek meg, mert sokan kerültek kilátástalan helyzetbe, hirtelen rengeteg lett a hajléktalan, támogatókat kerestek.
          Sajnos, a rendszeres támogatást nem tudom vállalni.

    3. Patai Mária Zsuzsanna

      A fikció írja le a legjobban a valóságot?

    4. Holsky Péter

      “kemény a menny” – eszerint nem csak télen, de a nyárban is 🙁
      Jó írás, csak ne fájna ennyire tőle a szív: addig, míg még itt vagyunk.

    5. Szabó Edit

      Hogy lehet az, hogy két évvel ezelőtt én ehhez nem szóltam hozzá?
      Hogy lehet az, hogy elolvastam, és nem írtam ide, hogy ez egyszerűen zseniális?
      (Valószínűleg az a magyarázat, hogy addigra, mire ide kiraktad, már elolvastam nyomtatásban, és ezen a poszton átléptem.)

      Most elolvastam újra.
      Nos, ilyeneket szeretnék én olvasni!! Sokat és a lehető leggyakrabban. 🙂

    6. Én most olvastam, két éve lemaradtam, mivel épp a kórházi ágyat nyomtam. 🙁

    7. Úgy olvastam újra, hogy totál beijedtem, Cennek halt meg valakije, mire leesett, hogy novella korábbról. Nagyon “Cenvalóságosnak”tűnt…
      Megúsztam a járványt és a családom minden tagja is, mégis megrázott újra a történet. Meghalni egyedül senkinek sem szabad, rettenetes lehetett elhagyatva egyedül egy kórházi ágyon, kísérők, segítők nélkül, a járvány idején. A napokban veszítettem el Édesanyámat-nem covidban öregségben.18 órán át virrasztottunk mellette, miközben rájöttem mindent el kell felejtenem amit erről eddig gondoltam és tanultam. Meghalni olykor nagyon nehéz, tele van félelemmel, hideg a lehelet, hideg nyirkos a test és lassan dobog a szív , míg megérkezik az utazni készülő az átkeléshez. Meg kell vajúdni akárcsak a születést.
      Kedves Cen, nagyon jó írás, milyen jó, hogy újra elő vetted.

    8. Bokeh, egy amerikai film 2017-böl… Nagyon durva az is.

    9. Péterné Kálmán

      Most olvastam először ezt a novelládat kedves Cen’. Megfogott annak a mentális állapotváltozásnak a leírása, amin keresztülmegy az ember ebben a folyamatban, ahogy a rohanó világból elvonulva egyre egyszerűsödik az élet egészen a mélypontig, ahonnan a hiányérzet, a szükség még kizökkenthet, de már semmi sem lesz ugyanaz. Sőt a befejezés szinte utópisztikus. Nem csalódtam megint gondolatébresztő írás.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük