Kék angyal – címadó novella

Az aggastyán felnézett. Higgadt volt és szomorú. Íróbütykével a tollszárat morzsolgatta. Angyal rámosolygott, majd elfordult, mint aki máris menni készül, de váratlanul lendületet vett, és egy félfordulat után, ahogy a lila fiúval is tette, szájon vágta a dossziéval a szederjes embert, aki leesett a székről. Angyal körül fortyogott a sötét, azúrkék aurája szétterjedt a térben, és odalépett áldozatához. Nem mertük nézni, mit tesz vele. Órákig? Napokig? Hetekig tartott? Nem, itt nincs ilyen. Rótákon át.
Centauri Kék angyalTiszta lapot nyitottam. Határozottan emlékszem, máskor is így szoktam, este tíz felé, wordben, ahogy kell. Kissé ugyan elkábított a hőség, egész délután remegett a karom, mint alkoholista kezében a bibliapapír; igen, mert régen írtam; mégis, amikor az asztalhoz ültem, fent, az emeleten, határozottan magamnál voltam. Épp ezért megdöbbentem, amikor nem fehér, hanem fekete lap nyílt meg. Gondoltam: el se indult a word. De elindult! A fejléc jól látszott: fájl, szerkesztés, nézet, beszúrás, formátum, eszközök, ablak… Rájuk kattintottam, minden működött. Mindent rendben találtam, csak az elrendezésnél hiányzott a sorkizárt. A lap viszont – bármit tettem is, bárhova klikkeltem is – koromfekete maradt. Nem estem kétségbe. Szokatlanul nyugodt voltam. Az ablakon át nyirkos, mosott ruha illata áradt a dolgozószobába. Gondoltam, talán a monitor. De nem, hisz akkor hiányozna a fejléc meg a menüsor is, minden ablak és ikon, a jobb alsó sarokból pedig a pontos idő. Akkor marad a gép. A winchester.
Centauri Jégvágó kék angyal magvető kiadó író irodalom könyv Jégvágó Jákob botjaKét nappal korábban, egyszer, egy pillanatra lehajoltam. A hamutálat ürítettem az asztal alatt, és mikor felegyenesedtem, töksötét volt a képernyő. De akkor tényleg. Nem volt rajta semmi. Hiába mozgattam az egeret, klimpíroztam a billentyűzeten, semmi. Se fény, se hang, se jel. Végül megpróbálkoztam az újraindítással, de a gép halott maradt. Meg se zizzent. Akkor ijedtebb voltam. Végül egyszerűen kihúztam az aljzatból a hosszabbítót. Minden elsötétült. Visszadugtam. A kislámpa újra világított, a nyomtató zümmögött, a hifitorony duruzsolt, de a gép meg se nyikkant. Bekapcsoltam. Akkor se. Huszadszor se. Ötvenedszer se. Arra gondoltam, hogy most elszállt minden, amit addig nem mentettem diszkre. Fáradt voltam ahhoz, hogy fájjon – legalább három könyv, ami mentés nélkül rajta volt. Gondoltam: bár volna valaki, akinek mindig mindent átküldenék, aki mindig mindenre azt mondaná: jó, jó, jó! Akkor most nem fájna, hisz nála megvolna minden. Visszakérem, ennyi. Lefeküdtem, de alvás helyett épülni kezdett a fejemben a torony, a lajstrom: mi minden van oda végleg. Beugrott egy-egy mondat, néhány bizonytalan bekezdés, egy eltalált kép, szaturált fotó, egy megismételhetetlen és titokzatos levél, s ahogy a lista bővült, egyre jobban és jobban fájt, hogy mindez csak így, ilyen egyszerűen, váratlanul, bár nagyon is előreláthatóan odalett. Idő kérdése volt.
Felkeltem és újra kihúztam a hosszabbítót, hosszabban várakoztam, mint először, majd visszadugtam. És akkor a gép életjelt adott. Amikor pedig bekapcsoltam, elindult. Megmaradt minden. De gondok voltak. Például az internettel. Háromnaponta volt kapcsolatom a hálózattal, akkor is egy-egy órácskára, sokszor csak percekig, és a net olyan lassú volt, hogy bármibe kezdtem is, mire végeztem volna, a kapcsolat biztosan megszakadt. Azon a napon, amikor fekete lett a word, kora délelőtt felhívtam a szolgáltatót, elpanaszoltam, mi a baj, mire ő azt mondta, a térerő megfelelő, de ő tudja, mi a baj, hol áll az antenna, és mivel a ház előtti lomb feldagadt, az antenna nem látja az adót. Vágjam ki azt a fenyőt, az a legegyszerűbb, javasolta. Nem vágom ki, mondtam én, mire megígérte, hogy hétfőre hoz egy nagyobb antennát, az talán majd segít. Tehát gond volt bőven.
Például, hogy fekete a word. Bezártam. És kinyitottam újra. Még mindig fekete volt. Kiléptem és újraindítottam. Fekete maradt. Kikapcsoltam és visszakapcsoltam. Még mindig. Ekkor megnyitottam egy fájlt. Talán azt akartam tudni, a dokumentumok megvannak-e még. És láttam, ahogy az egyik írás megnyílik – fekete alapon fehér betűk. Nyilván akaratlanul is átállítottam valamit. Megesik. Vagy egyszerűen átállítódott. Az áramingadozás miatt. Vagy a netről jött egy vírus. A dokumentumot bezártam és újra megnyitottam egy tiszta, fekete oldalt. Sokáig néztem. Talán túl sokáig. Olyan meggyőző volt, hogy nem jutott eszembe semmi. Ilyenkor – bár ritkán fordul elő – felírom a dátumot és a pontos időt. Néha a légnyomást is. Így tettem aznap is. Hogy melyik év volt, már nem tudom. Elmúlt este tíz, ez bizonyos. Ahogy várható volt, megjelentek a fehér számok, de túl apróknak találtam őket, ezért kijelölés után a betűméretre mentem, 12-esről 16-osra módosítottam, és Times New Romanról Georgia-ra. Majd ütöttem neki egy entert.
Sokszor ütöttem entert azelőtt is. Ez mégis más volt. Mint amikor elborul az ember agya. Mert valami vérlázító durvaságot hall. Kiesik néhány pillanat, néhány perc, ha előtte ivott, néha több óra is. Épp ilyen volt. Aztán – ahogy mondani szokás – ott álltam a semmi közepén. Ami határozottan valaminek tűnt. Nem volt semmi azelőtt, ami ennyire valaminek hatott volna. Vérlázítóan egyszerű volt, fekete, szagtalan, csöndes és kőkemény. Nem láttam semmit. És nem tudtam volna megmondani: rajta vagy benne állok. Mint amikor jön egy váratlan áramszünet. Azok az első pillanatok – amikor az ember nem lát, sőt nem ért semmit. Nem kapaszkodik, nem sikong, nem botorkál, nem gondolkodik, csak néhány pillanatra meglepetten úgy marad. Épp úgy, ahogy néhány pillanattal korábban még a fényben volt.
Mégsem gondoltam, hogy áramszünet van. Azt sem, hogy a lerongyolt gép ezúttal kicsapta a biztosítékot is. Tudtam: az előbb ültem, most meg állok. De nem keltem fel. Az előbb fényben ültem, most meg sötétben állok, de nincs áramszünet. Ha lehet ilyet mondani, épp ellenkezőleg; az addig szabályozott módon haladó áram, most, akár a vízbe lógó vezetékből, kiszabadul, és térben is, időben is elterül. Ez valahogy világos volt – minden más sötét. S hogy mennyire igazam volt, milyen pontosak a sejtéseim, hamar igazolta egy nyalka, indigókék fazon, aki úgy lépett ki a makulátlan sötétből, akár a semmittevés homályából egy váratlan, kontrasztos ötlet. Elértem volna az állát, ha akarom, meg is üthettem volna, mégis tudtam: toronymagas. Ijesztő volt, főként az a harsány, azúrkék neon-aura, ami körbevette. Szigorúnak tűnt és kegyetlennek, fagyos és matt volt körötte a fekete levegő, mégis boldog voltam, hogy látom. Ismerősnek hatott. Amikor megszólított, még inkább. Hisz tegezett és azt kérdezte:
– Hoztál tollat?
Nagy kő esett le a szívemről. Mintha erre a kérdésre vártam volna fél életemben. Megkönnyebbülve, lezseren és magabiztosan mondtam:
– Hosszú évek óta gépen dolgozom.
Mire a patrónus, mert annak néztem, nem ellenségesen, de nagyon határozottan közölte:
– Itt tollal kell írnod újra.
Csodálkoztam. Azt hiszem, bután vagy kérdően néztem rá.
– Remélem, világos? – kérdezte a patrónus és hosszú csápjával utat mutatott a sötétbe. Előreléptem, mire egy addig észrevétlen ajtó kinyílt.
Mögötte ugyanez a sötét. És halványkék íróasztalok. Száz. Több száz. Rendezetten. Sorokban. Sok ezer. Mindegyiken tűzvörös kislámpa. Hófehér lapok. Piszkozatok. Tintatartók. Tollak. És minden asztalnál emberek. Buzgó, szorgalmas, fanatikus, igyekvő, görnyedő emberek. Száz ilyen nyúzott ember. Több száz fáradtnak tűnő, agyonhajszolt lélek. Hosszú, egyenes sorokon. Lila emberek. Sok ezer. Tízezer? Százezer? Akár egy iskolában. A fekete tanteremnek se vége, se hossza; a benne dolgozóknak se szeri, se száma. Ez volt a tér egyik felén. A másikon katedra vagy pulpitus, és ott tucatnyi patrónus vagy prefektus, az enyémhez hasonló indigókékek és néhány skarlátvörös. Ezek angyalok, gondoltam boldogan.
Az asztaloknál serény munka folyt. Láttam a hozzám hasonló embereket, ahogy fürgén írnak, egyik sort a másik után, egy pillanatra se néznek felém, ahogy az egyébként várható volna, hisz most érkeztem, csak írnak és írnak, szokatlan ügybuzgalommal. A tollak rohanása a rostokon olyan hangot adott, mint odahaza, míg éltem, az éjféli, nyári mező; távoli kabócák, szöcskék, sáskák cirpegése olvadt össze ilyen enyhén bódító, nyugodt hanggá. Ezek angyalok, gondoltam újra boldogan, mintha a hazavezető úton gondolnám az út menti fákról századszor is: „Ezek platánlevelű juharok.” De, mint később kiderült, csak egy volt angyal közöttük, épp az, aki behozott; legalábbis ez volt a neve, így hívta mindenki: Angyal. A többiek neve ismeretlen volt. Angyal tehát kézen fogott és odavezetett a katedrához, ahol egy kissé kacska ügyintézőféle a kezembe nyomott egy üveg tintát, két töltőtollat és vagy ötszáz, hófehér, halványan fluoreszkáló lapot. Még sose voltam olyan boldog. Angyal barátságosan rám nézett és azt mondta:
– Bízunk benned. Mutasd meg, mit tudsz! Csak bátran.
Mondani akartam valamit, hogy mindig erre vártam, vagy azt, hogy köszönöm, de Angyal megelőzött:
– Ne beszélj, csak írj! – és hosszú, kék karját körém fonta. Így tartott ott néhány pillanatig, talán egy percig is, míg engem átjárt egyfajta hit, átterjedt rám a remény, a szigorral kevert szeretet, majd amikor ettől reszketni kezdtem, ahogy sírás előtt inog meg az ember, Angyal eleresztett.
– Na, eridj, láss munkához! – és egy asztalt mutatott legelöl. Kényelmetlenül éreztem magam, hogy ott kell ülnöm, nem hátrébb, nem idébb, nem odább, de Angyal minden bizonnyal olvasott a gondolataim között, mert amikor bizonytalanul leraktam a papírköteget az asztallapra, így szólt:
– Csak eleinte kell itt dolgoznod, később akár asztalt is választhatsz.
Rámosolyogtam a többiekre, és megkönnyebbülten ültem le a hatalmas, kényelmes, fekete bőrszékbe. Leraktam a tintásüveget és a tollat, a kislámpa után nyúltam, hogy beállítsam, amikor Angyal hátat fordítva még hozzátette:
– Már, ha jól haladsz.
Ez kissé nyugtalanított. Fészkelődtem, majd némi töprengés után jelentkeztem. Angyal elment a sötétbe. Csak az asztalnál ülő prefektusok maradtak. Ők viszont máris kéziratok olvasásában merültek el. Csak egy járkált az asztalok között, háta mögött összekulcsolt kézzel, de ő is épp távolodott. Sokáig jelentkeztem – utoljára gimnáziumban jelentkeztem így, mikor még tudtam valamit. Végül eluntam. Jól hallhatóan megköszörültem a torkom, mire, nem tudni honnét, azt hallottam, élesen, sziszegve, olyan hangon, hogy szinte fájt: pszt! Némi gondolkodás után a katedrához mentem, és suttogva megszólítottam az egyik prefektust:
– Mégis mi legyen? Novella? Regény? Micsoda?
A prefektus meglepően jóindulatú volt.
– Bármi, fiam, bármi. Nincs kötöttség, érted? Semmi se számít, csak írj. Nem várunk tőled ezenfelül semmit. Dolgozz bátran! – mondta és egy pillanatra a kézfejemhez is hozzáért. A boldogságtól minden kiment a fejemből, ami addig ott kavargott. Úgy döntöttem, először is felírom a dátumot és a pontos időt, úgy, mint otthon, míg éltem, de be kellett látnom, még ha tudnám is, ennek itt, semmi jelentősége. Elkezdtem hát naplót írni, dátum és pontos idő nélkül. Pontosabban leírtam, hogy itt nem számít más, csak az írás, idő tehát van mindenre, ezért a dátummal bajlódni csacskaság. Később annak részletezésében merültem el, hogy a word koromfekete lapot nyitott. Csakugyan elmerültem benne, így észre se vettem, amikor az asztalok között járkáló prefektus a hátam mögé ért. Arra riadtam fel, hogy egészen közel hajol, feje a fejem mellett lebeg, és sorról sorra olvassa, amit írok. Rémülten néztem rá, szokatlan volt, otthon soha senki nem látta, amikor írok, s főként senki nem olvasott bele, most pedig ott volt az a hatalmas, mosolygó, indigókék arc. Mintha két fejem volna! Amikor összeakadt a tekintetünk, rám mosolygott, fény vibrált a szájában, a vállamra tette a kezét, éppúgy, mint korábban Angyal, és azt mondta:
– Csak nyugodtan – azzal felegyenesedett, barátságosan nézett rám, majd hozzátette:
– De holnap ez már nem lesz elég.
Ismét nyugtalan lettem. Azzal vigasztaltam magam, biztosan megmondják holnap is, mit kell tennem. Körbelestem, hátha beleláthatok mások kéziratába, de az asztalok nagyon messze voltak. Kerestem egy tekintetet, de mindenki a papír fölé hajolt. Bárhogy lestem is a jobbra ülőt, meg a balra ülőt, azok egy pillanatra se néztek fel, és ijesztően gyorsan, elszántan dolgoztak. Könyékig tintásak voltak már, akadt olyan is, akinek – a nagy igyekezettől – keze-lába reszketett. Irigykedve láttam, hogy sok asztalon már halmokban áll a kézirat. Úgy döntöttem, egyelőre a mennyiségre koncentrálok.
Mondanám: másnap. Némi idő elteltével? Nagy sokára? Épp időben? Ilyen itt nincs. Azt mondják: róta. Vagyis, amit egy ember ír egyhuzamban. Az egyiknek ennyi, a másiknak annyi. Az én első rótám hosszú volt. Nem időben. Erőben – bár úgy tűnt, mintha ideje is volna: korlátlan ideje. Már az első rótában elértem, hogy azt se tudjam, hol vagyok. Amikor majdnem elájultam, megérkezett Angyal – valami okból rá gondoltam épp. Vagy előbb érkezett és csak azután gondoltam rá? Jókor jött. Mindent hozott. Füstöt a szájában. Az írás utáni zsibbadást az ujjaival adta át. Adott innom, ennem, és szeretkezhettem vele az asztalon, aztán tényleg elájultam. Másnap? Némi idő elteltével? Nagy sokára? Épp időben? Ilyen itt nincs. Amikor eszméletre tértem, az asztalom üresen állt. Fáradt voltam. Éreztem: a húsom édes. Nyugodt vagyok. Büszke és renyhe. Alig tértem magamhoz, jött Angyal megint és szájból szájba etetett. Behunyt szemmel nyeldekeltem belőle valamit, éreztem a nyelvét, hogy a garatjából az enyémbe illatos víz csorog, félelmetes volt, jóleső és beteges. Némi idő elteltével? Nagy sokára? Ilyen itt nincs. Éreztem: elég. De Angyal szájáról leszakadni nehéz. Ha sikerül, az éppoly jó és lelkesítő, mint szívni belőle az erőt. Mint a mannát, úgy enni a nyelvét. Amit csak azért eszek-szívok, hogy leadjam. Ahogy a méh is azért gyűjt, hogy mindent a kaptárba vigyen. A következő pillanatban? Nagy sokára? Holnap? Ilyen itt nincs. A következő róta során.
Angyal máj-édes nyelve, mézíze, kéjnedve, mézgája félig a számban volt, mannája, gríze, csirize le se ment a torkomon még, nyála is a szám sarkában rezgett, a szemem is csak félig nyitottam ki, csak a félájult szándék volt meg bennem, hogy Angyal kábeléről leszakadjak és továbbírjak, amikor már láttam: a prefektus lerakja asztalomra a papírköteget. Az e napit? A holnapit? Nem. A soron következőt. A papírt néztem, majd Angyalt, aki tartott még. Olvasott a gondolataimban. Látta, ki vagyok! Tudta, mit írtam. Tudtam, hogy tudja. Azt mondta:
– Már olvassák a többiek is – és akkor ismét megérintett, én pedig hallottam a bőrén át, ahogy félhangosan ezer és ezer hang mondja, ismétli mindazt, amit előző nap?, korábban?, nem, ilyen itt nincs, az utolsó róta során papírra vetettem; nők, férfiak, lányok, asszonyok hangja, ahogy duruzsolássá, szimfóniává olvad össze, s óriási pianóban egyszerre szól minden szó, amit addig tintával a lapra raktam, mintha partitúrából játszaná minden száj! És ettől írhatnékom támadt egy pillanat alatt. Éppúgy remegett a kezem, mint aznap, amikor a word koromfekete lapot osztott. A tollat a prefektus még tisztogatta, a karom Angyal ujjai között lüktetett, újra éhes voltam, újra szomjas, szeretkeztem volna Angyallal megint, de már sokkal inkább írni, írni, írni akartam. Hogy hozzáadjam az e napi?, mai?, ó nem, csak a soron következő hangot, szót, gondolatot az Angyal bőréből diffundáló szimfóniához – nehogy egyszer elhallgasson! A levegőben lebegett lefordított tenyerem, mintha papírlap volna az is, majd önmagától fordult meg, és amikor úgy reszketett már, akár otthon, míg éltem, a megélénkülő déli szélben a rezgőnyár ezüstlevele a kút fölött, akkor a prefektus egy lassú mozdulattal belehelyezte a forró tollat. Tartottam a tollat a nyitott tenyéren, éreztem, hogy ficereg, kering benne a tinta, él az a toll, akár egy rovar, mint egy aranyféreg, mint egy vaspondró, mely pete gyanánt hamarosan betűket rak a papír táptalajára, és talán ezért, mert ennyire élt, nem fogtam meg. Angyal viszont a tarkómhoz hajolt, néhány vonzó szót csókolt a fülembe, míg baljával a kezem után nyúlt, és az ujjaimat finoman a tollnak tűnő vaspondróra kulcsolta, végül pedig, ahogy nő vezeti magába a nemzővesszőt, úgy vezette rá a kezem és az arany-csőférget a szűz-fehér papiruszra. Amikor eltűnt belőlem a fülembe csókolt szavak borzongása, hallani véltem a köröttem lévők félmondatait is, a szüneteket, ahogy mondat közben meg-megállnak, majd nekilódulnak megint; hallottam, hogy van, aki még gondolkodik, s azt mondja: nem, ez így nem jó!, de van, akiből már gát nélkül dől a szó, oldalszámra. Hallottam, hogy mi is duruzsolunk, s amint ezt füleltem, egyszer csak felfedeztem a saját hangom is. Angyal lassan elengedte a kézfejem és hagyta, hogy meginduljak a papíron.    
Angyal sokáig az anyámnak tűnt. Bár nem nő volt. Igaz, nem is férfi. Finomnak, hozzáértőnek, megértőnek gondoltam. De hamarosan rájöttem: egy legyintésében is százszor több erő rejlik, mint ezer etetésben. Ahogy telt-múlt az idő? – nem, ilyen nincs – egyre többször jött az asztalomhoz, míg hátrakulcsolt kézzel, peckesen, figyelmesen fel és alá járkált a sorok között. Sokszor riasztott meg azzal, hogy a papír helyén, egy váratlan pillanatban indigókék arcát láttam. Eleinte nem mondott semmit és mindig, mindig mosolygott. Nagy, kék és hideg mosollyal, szótlanul. Egyre gyakrabban helyezte valószínűtlenül hosszú ujját a papírra, egy mondatra, szóra, és akkor az a mondat, az a szó, mintha sose lett volna ott, egyszerűen eltűnt. Később? Egyszer, amikor megérintette a kéziratot eltűnt egy egész oldal, mire én kiegyenesedtem és bátran, vakmerően néztem rá. Ekkor Angyal alig láthatóan, még mindig mosolyogva, két ujjal, ahogy mondom, két ujjal, játékosan meglegyintett hátulról, mintha azt mondaná: „Nono!” Láttam a mozdulatot. Egy ilyen mozdulat otthon, míg éltem, a barátság biztos jele volt. A szeretet jele. A megbocsátásé. Láttam a mozdulatot és vártam azt a kellemes érzést, amit az efféle legyintés okoz. Kissé megbillentettem a fejem, hogy Angyal könnyebben adjon e mozdulattal örömöt, de amikor elért engem az a két ujj, amikor épp csak megérintett, megdöbbentem, akkora érzés nyilallt a nyakamba, onnan pedig végigfutott rajtam, egészen a sarkamig. Nem fájt, de percekig mozdulni se tudtam. Angyalnak nagy hatalma van, nem vitás. Ha csókol, ha legyint, ha etet. Ha nincs itt épp, akkor is. Korlátlan hatalma. Amit mi, csak bérlünk tőle.
Egyszer lila fiú írt mellettem. Nem tudom mit. Volt olyan eset, hogy megkérdeztem egy férfit:
– Te miről írsz?
Azonnal, mint a kés, átsuhant felettünk, hogy a fejünk majd levágta, a jól ismert éles, hideg, hisztérikus pszt! A férfi, bármit írt is, gyorsított és én is jobbnak láttam a papír fölé görnyedni újra. Így hát nem tudtam meg, a lila fiú min dolgozik. Angyal szokásához híven fel és alá járkált a sorok között. Eleinte elment, oly messze, hogy nem is láttam, majd visszatért. Hol itt bukkant fel, hol ott. Egyre többször az eszelősen dolgozó fiú mögött. Dobálta a lapokat, a tollát ütögette, szemébe hullott a haja, vibrált rajta az ing, kivörösödött a homloka, az asztal alatt a lábát rázta. Rossz róta volt. A fiút figyeltem sunyin és azon csodálkoztam, Angyal miért nem veszi észre, hogy lazsálok. A lila fiút fixírozta. Egyre többet. Végül a háta mögött megállt. Láttam, olvassa a kéziratát. Nem lépett hozzá közelebb, nem hajolt be elé, ahogy nekem szokott, de egyre inkább előredőlt. Végül úgy levitált fölötte, akár egy csapóhíd. Karja márványos rajzolatot kapott, azúrkék auráján narancsszínű irizálás jelentkezett – először láttam ilyet –, majd egy váratlan pillanatban, gyors félfordulat után, hátulról, tarkón csapta a lila fiút, mint valami ostor. Nem legyintés volt ez, hanem ütés. Felrémlett, mit éreztem, amikor engem meglegyintett – és megrémültem. „Mit érezhet most az a fiú?” Akinek nemcsak a feje, de egész felsőteste az asztallaphoz csapódott; a papírok, mint a pernyedarabok a magasba lövelltek, arccsontja összetörte a tintatartót; amikor az asztallap visszalódította és az ütés erejétől hátraesett, orrából patakzott a vér. Angyal kiborította a székből, a nyakára állt, hosszú mutatóujjával beletúrt vértől buborékos orrába, oly mélyen, ahogy csak bírt; a fiú rémülten meredt a sötétbe és Angyal azúrkék aurájába, és hagyta, hogy Angyal ujja teljes egészében tűnjön el az orrában, hogy olyan erőszakosan kanalazzon onnan sűrű, csimbókos vért, amitől az orrcimpái beszakadnak, majd a véres ujjal írjon valamit egy tiszta lapra, végül a hajánál fogva felrángassa, és a lap fölé tartva elolvastassa vele. Ledermedtem. Angyalt bámultam, ahogy hajánál fogva tartja a fiút az asztallap fölött, mint a torokvágott csirkét a lábas fölé. Hallottam megint egy hangot, ami nem a fejünk fölött sepert át, inkább az asztallapok alatt terjedt, ez is egyfajta pszt volt, de csendesebb és nem oly metsző. Én viszont tovább bámultam őket. Végül azon kaptam magam, hogy Angyal, míg továbbra is a vérző fiút tartja, engem néz – és már nem mosolyog. Olyan dermesztő volt így, mosoly nélkül, minden addiginál kékebben, hogy képtelen voltam félrenézni. Angyal az asztallapra ejtette a fiút, mint ragadozó a vergődő verebet, amikor jóval nagyobb zsákmányt lát meg, s úgy indult el felém, akár héja a gerle reményében. És én csak akkor kapcsoltam. Gyorsan megszorítottam a tollat és az asztallapra hajoltam, a lehető legközelebb, egyrészt, hogy ne lássam, mi történik, másrészt, hogyha Angyaltól én is kapok egy ostorcsapást, minél kevésbé üssem be magam. Kitámasztottam a lábam, halálfélelem szállt meg, éreztem Angyal felém közeledő hidegét, írnom kellett valamit gyorsan, hát papírra vetettem a következőt: Angyal közeledik, Angyal közeledik, egy kékangyal jön… És vártam, mikor töröm össze arcommal az asztallapot. De Angyal nem jött.      
Minden nap? Hetente? Havonta? Nem, itt nincs ilyen. Minden róta végén jönnek a talicskások. Hol mindenkitől, hol csak egyesektől szedik be az iratokat. A kötegeket átrakják a katedrára, sorban, egymás után; összerendezik; a stócok sarkát megtörik, a kötegeket meglevegőztetik, majd kiütik, hogy az oldaluk egyenes legyen. Angyal középen áll, és lassan ide-oda forog. Figyeli a hordárokat. Figyeli a prefektusokat, akik itt-ott beleolvasnak az iratokba, majd mindet dossziékba rendezik. Nekünk ez idő alatt is dolgozni kell. Akitől elveszik, szorong, hogy jó lesz-e. Ha minden simán megy, az egészet eltolják valahová, és soha többé nem hozzák vissza. Csak Angyal bőrén át hallhatjuk viszont, nem sorról sorra, hanem együtt, egyben, sokszor összekeverve másokéval, ha épp vele szeretkezünk, ha a szájából eszünk-iszunk, míg átkarol, szorít, ölel, erősen, hidegen és eszelősen. Csak a szimfóniát halljuk ilyenkor. Ha pedig valami mégis visszajön, jaj annak, aki írta! Jaj akkor, ha Angyal a sötétből dossziét hoz! Jaj annak, akinek kéziratát visszaküldték valahonnan – honnan? Ha tudnánk! Akkor jön Angyal, nem lép, nem lebeg, nem rohan – suhan. Nyílik előtte a sötét, a háta mögött pedig gomolyog. A dossziét maga előtt tartja, szinte tolja, akár egy betonlapot, hogy jól lássuk: visszaküldtek valamit. És rettegjünk.
Az első, akit láttam, szederjes vénember volt. Hosszú, nagyon hosszú rótákban írt; komótosan, megfontoltan, úgy százévnyire tőlem. Valószínűleg ezerszerte régebben, mint én, mégis, sose küldtek neki vissza semmit. Hozzá sose jött Angyal dossziéval. Amikor közeledett felé, nem suhant. Nem nyílt előtte a sötét, és nem is gomolygott mögötte. Inkább imbolygott, akár egy fáklya lángja. A dosszié nyitva volt. Angyal lapozott benne, szórakozottan, ide-oda, mint aki mennyei magazint lapoz. Egy minutára az is felötlött bennem, hogy kivételesen dicsérni jön, sőt, azt reméltem, az én dossziémat hozza. Velem esik meg először az, ami addig senkivel. Angyal nem mosolygott, de mintha derű ült volna a szája sarkában. Egyenest felém tartott – a papír fölé hajoltam. Éreztem a szelét, amint elhaladt mellettem. Amikor oldalra pislantottam, csalódottan láttam, hogy nem lassít, és a szederjes öreghez megy. Megállt előtte, becsukta a mappát, fél kézzel a levegőbe emelte, meglengette, és alig látható mosollyal nézett az öregre, mint aki azt mondja: Ez igen. Le a kalappal! Az aggastyán felnézett. Higgadt volt és szomorú. Íróbütykével a tollszárat morzsolgatta. Angyal rámosolygott, majd elfordult, mint aki máris menni készül, de váratlanul lendületet vett, és egy félfordulat után, ahogy a lila fiúval is tette, szájon vágta a dossziéval a szederjes embert, aki leesett a székről. Angyal körül fortyogott a sötét, azúrkék aurája szétterjedt a térben, és odalépett áldozatához. Nem mertük nézni, mit tesz vele. Órákig? Napokig? Hetekig tartott? Nem, itt nincs ilyen. Rótákon át. Írtunk és elájultunk, írtunk és elájultunk. Rettegtünk és írtunk, rettegtünk és írtunk. Angyal pedig kínozta az öreget. A kín szaga örvénylett a levegőben. Angyal szavakra, hangokra szedte azt a lelket. Ötletekre. Majd végigsepert az asztalok között, jó párunkon erőszakot tett, tintával itatott, és újra a szájából etetett. Mi pedig nyeltük belőle a bocsánatot, mindazért, amit meg se tettünk még. Holnap? Holnapután? Nincs ilyen. Amit egyszer majd rosszul írunk meg. Vagy amit soha.    
Ma? Tegnap óta? Egy ideje? Ilyen itt nincs. Tudom már, hogy ez itt a Pokol. Igen, a Pokolban írnak, s amit mi, pokolbeliek írunk, talicskába rakják Angyal segédei és áttolják a Mennybe. Ott olvasnak. Sokan lehetnek mennybéliek, hogy ennyit kell dolgoznunk itt. Néha arra gondolok, átmegyek oda. Nem írok, inkább üdvözülök, de akkor megérkezik Angyal, hosszan szeretkezik velem, néha azt se tudom, ki kit kefél, gyorsan megetet, veszi a tollat, és vért szív fel vele a vénámból, a kezembe adja, megcsókol; engedi újra, hogy halljam a bőrén át, ahogy a Mennyben engem is olvasnak. Ami szép belőlem, így is, úgy is, odaát van. Ami pedig nem, így is, úgy is ezen a sötét, matt-fekete helyen, a Kékangyal hűvös markában marad. Ha menni akarok mégis? Leteper és meggyaláz. Üt és ver. Ujja, mint a penge. Karja, mint az acéllánc. Lihegése, akár a hajnali fagy. Angyal-kápó. Addig ütlegel… Meddig is? Órákon át? Napokig? Hetekig? Nem, itt nincs ilyen. Szakadatlan – alighanem az örökkévalóságig.

Tovább a Kék angyal című kötetre

A Kék angyal további elbeszélése (Flaubert és a divat)

Kék angyal (Magvető, 2008)

Kék angyal (Magvető Kiadó, 2008)

2010 – Kút a Nap alatt filmbemutató – Papiruszportál

A Bróm-robbanás (Kék angyal novella)

2008 – Könyvesblog: Az év felfedezettje

Boldog Zoltán Történetbontás harisnyaszaggatás

Jégvágó (Magvető Kiadó, 2013)

Jákob botja (Magvető Kiadó, 2016)

2016 – A Balaton jegén főzött levest a magyar kalandor – Bors

2 Comments:

  1. Páll Márta

    Aki valaha is próbált írni, a csontvelejében érzi, mennyire igaz a Kék angyal.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!
    San Francisco, 1890-es évek. Egy fiatal fiú megelégeli a családi ház nyomasztó világát és a polgári társadalom kilátástalan körülményeit, és a kalandot választja: a tapasztalás útját. A csavargás és a matrózélet, a szenvedély és a szerelem teszi őt felnőtté. Centauri előző könyvében már bebizonyította, hogy tud letehetetlen nagyregényt írni: a témájában is a Jégvágóhoz kapcsolódó Jákob botja pedig egy minden eddiginél varázslatosabb utazásra hívja olvasóját az emberi természet kiszámíthatatlan tájaira. A kaleidoszkópszerű elbeszélés egyszerre olvasható fejlődésregénynek, családregénynek, kaland- vagy épp szerelmi történetnek. Bár az események és a karakterek néhol felidézik Jack London élettörténetét, ez a könyv mégsem róla szól, hanem arról, hogyan lehet Jack Londonná válni.

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN: "„Ezer éve” ígértem egy cikket egy olyan jelenségről, amiről magyarul nem találni semmit, holott méltó volna a világhírre." 2020.08.08. 13:18

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN:
    "Az amerikai kontinens nyugati partjainál és az USA északi illetve Kanada délinyugati részén, ahonnan a nyugati partokat követve, többek között Kaliforniát érintve Dél-Amerikába vonul. Néhány éve meghökkentő gyülekezésük alakult ki az Oregon állambeli Portland egyik általános iskolájánál. Azon túl, hogy amit ezek a fecskék művelnek, egészen elképesztő, számos tanulsággal is szolgálhat a számunkra. De először nézzünk egy felvételt, hogy lássuk, miről van szó. Először olyasmit látunk, amit seregélycsapatoktól is „megszokhattunk”; éjszakai beszállás előtti, csapatos légiparádét. "

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.
    "Hatalmas sanszot hagytunk ki ezekben a hónapokban. Épp a világjárvány adott nekünk lehetőséget arra, hogy egy alapvetően elhibázott pályáról letérjünk, de ez nem történt meg. És nem fog megtörténni már. Azt is állítom, hogy ezután jöhet bármi, nem fog történni semmi, az ember, a Homo sapiens elvesztette képességét, hogy saját sorsának kovácsa legyen."
  • MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA

    MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA
    "„Fiatal lányként nagy bajba kerültem. 1966 nyarán lefeküdtem egy fiúval, aki még nálam is éretlenebb volt, és azonnal teherbe estem. (…) Kirúgtak a főiskoláról. (…) A terhességem előrehaladtával máshol kellett menedéket keresnem. A szomszédok úgy viselkedtek, mintha a szüleim bűnözőt rejtegetnének. Kissé délebbre, a tengerparton találtam magamnak egy pótcsaládot (…) Fegyelmezett, mégis meghitt családi életük a bioételeken, a klasszikus zenén és a művészeten nyugodott. (…) Vasárnaponként elsétáltam egy kihalt tengerparti kávéházba, ahol kávét és fánkot reggeliztem – egyiket sem nézték volna jó szemmel az egészséges ételek uralta háztartásban. (…) Mivel nem voltam férjnél, az ápolónők kegyetlenül bántak velem, órákig hagytak szenvedni az asztalon… (…) Drakula lányának neveztek (… ) Bár a karom üres volt és sírtam, a gyermekem életben maradt és jó kezekbe került. (…) Örökbe adtam egy jómódú és művelt családba."
  • HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA

    HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA
    "Centauri, a “titokzatos író” nem az Államokban él, első regénye mégis egy hamisítatlan, modern amerikai nagyregény. Hátborzongató balesetek, merényletek, agyműtétek, kocsmázások, válságok, és szerelmi csalódások jelölik ki az ifjú Dan Coolbirth útját, hogy aztán a nálánál jóval idősebb Angelicával folytatott románcát egy kettős gyilkosság szakítsa meg. Ekkor elkezdődik a road movie, Dan Kaliforniából észak felé, Montanába menekül, ahol a vad szépségű és különös képességekkel megáldott indiánlány, Téa keresztezi az útját. Szinte filmszerűen áll össze egy extravagáns, őrült, mégis sok szempontból fájóan átlagos család története, miközben számos jellegzetes és felejthetetlen figura bukkan föl, áttételesen pedig fontos szereplőkké lépnek elő olyan írók, mint Salinger vagy Melville, sőt fény derül arra is, hogy mi köti össze a famíliát Jack Londonnal. Dan, a maga kamaszos módján, durva kritikával illeti a világot, főként a szüleit – még az imádott nagyit is, aki lökött barátai segítségével igyekszik “tökös gyereket” faragni belőle -, ugyanakkor remek humora van. Azt viszont nehéz eldönteni: Dan útja a múltba visz, vagy egy olyan világba, ahol élő ember még nem járt."

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA
    Nehéz megmondani, mi a legjobb az életben. Valamivel könnyebb kérdés, mi a legrosszabb. A járvány kitörésekor már tudtam. Legalábbis azt hittem, tudom. Három dolog a legrosszabb, de hogy a három közül melyik a leginkább elviselhetetlen, arról még a karantén idején sem döntöttem. Az első az, ha valaki hirtelen meghal. Mondjuk, az apád, akire mindig számíthatsz. Akivel sörözhetsz, beszélgethetsz, horgászhatsz; aki nem tökéletes, de mégiscsak ott van neked, akit bármikor kereshetsz, olyan, amilyen, de nála valóságosabb ember nincs a Földön. Az valami felfoghatatlan, amikor egy napon közlik veled: ez az ember nincs többé. Meghalt. Váratlanul. És te nem érted: Akkor most mi van? Többé nem beszélünk? Többé nem főzünk együtt? Akkor holnap mégsem horgászunk? Akkor ma nem találkozunk? Már ma sem? Ezt alapvetően nem képes felfogni az ember. Hiába volt ott egész életében, a bölcsőtől az esküvőig, most mégis olybá tűnik, hogy az embert, aki az apád volt, álmodtad csak. És most felriadsz egy álomból, a továbbiakban ébren kell lenned, egy olyan világban, ahol árva vagy.

    KERT A VADONBAN

    KERT A VADONBAN
    Sajnos alig találni adatokat arról, hogy az ország területének hány százalékát teszik ki kertek. Hosszas keresgélés után sem sikerült megbízható forrásra bukkannom, holott nyilván nem elenyésző ez a hányad. Sok múlhat azon, hogy ezek a kertek milyen állapotban vannak, és a tulajdonosokat milyen szándék vezérli a művelésük során. Ma ez fokozottan igaz. Az én kertem például mára úgy működik már, mint egy kültéri légkondicionáló.

    KERT & VADON "Mindig történik valami. Most például örökbe kellett fogadnom egy egész "csonka családot." 2020.07.17. 12:18

    KERT & VADON
    "Július 5.-én új fejezet nyílt a birtok történetében, aznap viszont még nem tudtam, hogy nemsokára egy kis “csonka családot” kell örökbe fogadnom. A délutáni órákban, nagy hőségben, a bejárati ajtó előtt megjelent egy sünkölyök. Ennyire kicsi sünt talán nem is láttam még. Szokatlan volt az időpont is, mivel a sünök éjjel járnak."

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK
    Szeretek pepecselni macerás ételekkel, ha időm engedi – de gyakran nem engedi. Utóbb pedig sok ételről kiderül, hogy koránt sem annyira nehéz vagy macerás az elkészítésük, ahogy azt botcsinálta szakács fényévekről elképzeli. A hétvégén írtam arról, hogy a kenyérsütés is lenyűgözött azzal, hogy voltaképp a semmiből lesz valami alapvető; s alapvetően finom. Bevallom én húsevő vagyok. Kötelességem is húst enni a lábam miatt. Írtam már arról, hogy gyerekkoromban kis híján majdnem elvesztettem a jobb lábamat (AMIRE BÜSZKE VAGYOK: A JOBB LÁBAM), máskor sikerült ugyanebbe a lábba beleállítanom a baltát, s ilyenkor fokozottan kellett ügyelnem arra, hogy elegendő húst egyek; ez ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a láb fenntartsa magát. Szerencsére kedvelem is a húsételeket

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG
    "Sokan szeretjük a madarakat. Csodáljuk őket, számos esetben írtam róluk én is elragadtatással. Legutóbb a madárdal lenyűgöző szépségét mutattam meg, egyúttal bizonyítékként arra, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint azt bárki gondolná. Hajlamosak vagyunk idealizálni az állatok világát, és eszményként szembe állítani az ember kétségkívül drasztikus és „embertelen” világával. Könnyen alakul ki bennünk az a kép, hogy szemben velünk, az állatok ártatlan és tiszta lények. Abban egészen biztos vagyok, hogy a természet egésze egy lenyűgöző, messze felettünk álló, hibátlanul működő rendszer. Ebből a szempontból vizsgálva magamat, a természet imádata és vizsgálata szinte már vallás. Alighanem panteista vagyok. Ami másoknak az Isten, az nekem Gaia. Ugyanakkor töprengésre ad okot, ha az állatvilágot közelebbről is szemügyre vesszük. Erre különösen sok lehetőség nyílik a webkamerák és élő közvetítések korában."

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?
    Ha van ismert madár, akkor a harkály az. Ugyanakkor a legtöbben alig tudnak róla valamit. Tudjuk, a harkály a fák doktora, tudjuk, odúkat váj a fákba, ugyanakkor gyógyítja azokat, látjuk télen a madáretetőnkön, de gyakran nem tudjuk, hogy melyik harkályfaj a vendégünk – ugyanis jó pár fajunk van –, másrészt kevesen tudják, hogy a harkályok (hivatalos néven fakopáncsok) mennyire különleges madarak. Talán mert megszoktuk már, hogy a fákat kopácsolják. Megszoktuk pompás színeiket és jelenlétüket, de érdemes megnézni őket közelebbről, mert bizony tátva maradhat a szánk is. Szabó Edit kérésére írok róluk részletesebben. Az eredeti kérdés az volt, hogy egy bizonyos hang, egyfajta gépfegyverropogás származhat-e harkálytól? Ennek apropóján azonban egy kicsit közelebbről is megmutatom a harkályokat. Először is készítettem egy kis harkályhatározót az éjjel. Általában nagy fakopáncs jár a kertünkben, de ahol nagyobb park, erdő, öreg gyümölcsös van a közelben, több fajjal is találkozhatunk.

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?
    Először volt a tízéves háború. Ez tavasszal kezdődött és tavasszal is ért véget. Hatvan évvel korábban. Májusban béke volt. Majd következett a húszéves háború, ami húsz évig tartott, nyáron kezdődött és nyáron ért véget. Szeptemberben ismét béke volt. Végül kitört a harmincéves háború. Ez ősszel kezdődött és ősszel ért véget, harmincévnyi öldöklés után. Októberben elcsöndesültek a frontok. November elejére egyszerűen kiürültek a lövészárkok. Az ezredesek, dandártábornokok, marsallok novemberben már nem találtak katonákat. December elején próbáltak még toborozni, de a falvak és a városok egyaránt üresen álltak, pontosabban nem volt bennük férfi, még fiatal férfi vagy nagyobb fiúcska sem. Arról nem szólva, hogy ezredesek, dandártábornokok, vezérkari főnökök és marsallok se igen akadtak. Az a néhány, aki maradt, agyalágyult hülye lett a sok lövöldözéstől, az összességében hatvanévnyi öldökléstől elszállt minden harcikedvük és életerejük, megöregedtek, nemhogy harcolni, de járni is alig tudtak, süketek voltak mindkét fülükre, és amikor ezek közül néhányan itt-ott, véletlenszerűen, a pusztában, a tajgán, a tundraövben, az évekkel korábban elcsatangolt vagy leszakadt, húsz és harminc és negyven évvel korábbi hadifogságból hazafelé vándorló kéttucat férfiból összeblöfföltek egy-egy tizedet vagy fél szakaszt, bármit, amit harci alakulatnak tekinthettek, és mustársárga, vérpöttyös térképeikkel elindultak az utolsó állások felé, majd odaértek, azt kellett látniuk, hogy ott már rég nem folyik semmiféle harc, sőt vér se. A tízéves háborúból visszamaradt csontoknak nyoma sincs. A húszéves háború katonai zubbonyaiból csak itt-ott maradt néhány mandzsettagomb, de az is a porhanyós, vértől fekete tőzeg alatt.

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?
    Hetekkel ezelőtt írtam már a hisztériáról, leginkább kérdéseket tettem fel. Költői kérdéseket zömmel, s nem vártam választ. De ennyi idő után pár választ kaptunk mégis. Jól látszik, hogy valóban kibontakozott mára egy ideológiai háború, ahogy kibontakozott egy életmódok közötti háború is. Az egész vita valójában a karanténról és a maszkviselésről olyan ideológiáktól átfűtött, eszement tónusban zajlik, hogy ép elméjű ember egy idő után inkább kiszáll; kiszáll olyan szinten is, hogy egyáltalán olvassa és hallgassa ezeket. A járvány gyakorlóterep, felület sok megmondófej számára. Épp ez adja meg számunkra az egyik fontos választ. Nem vitatható, hogy rendkívüli helyzetben vagyunk. Akár brutálisan veszélyes járványhelyzetről, akár brutálisan túltolt hisztériáról beszélünk. Mindkét esetben igaz, hogy valamiféle rendszerhibával kell szembesülnünk. Ismét leszögezem: én nem gondolom, hogy itt hisztériáról lenne szó. Arról semmiképp, hogy az egyik oldal hisztérikus volna, no de a másik, az mennyire józan. Nem. Legjobb esetben is egy hisztérikus gyereket látunk, nevezzük őt Zolikának, de lehet Robika, Pistike vagy Móricka is, tök mindegy, aki a pénztár előtt földre veti magát, üvölt és toporzékol, mert nem vettek neki rágógumit.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.
    A tavasz az utánpótlásról és a fennmaradásról szól a vadonban; végsősoron e körül forog minden. A nyugalmi időszakok is azt a célt szolgálják, hogy kihúzza mindenki tavaszig valahogy, s a lehető legfelkészültebben jusson el a tavaszig. Nem meglepő, hogy a legérdekesebb és legdöbbenetesebb jelenetek, szokások, trükkök zömmel a szaporodási időszakhoz köthetők, a titokzatos és gyönyörű madárdaltól a násztáncig. Vagy gondoljunk a szarvasbőgésre, mely egyben kivétel is, hisz őszre esik, de két ősz között egy szarvas, még egy bika is, bizonyos értelemben csak egy legelésző állat, ám szeptemberben már az erdő királya, a fenségesség maga, és szinte uralja az egész őszt. Legyen egy faj násza bármily látványos, a legtöbb esetben egymástól igen távoli fajok között is van valami közös. Azonos fajhoz tartozó egyedek állnak össze annak érdekében, hogy újabb egyedeket hozzanak létre.

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET: "Jobb világban élnénk, ha erről széles körben tudnánk." 2020.05.01. 08:35

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET:
    "Először is meg kell küzdenem azzal, hogy pillanatnyilag senki sem tudja, hogy az udvaromban hány faj él. Ami a legszebb: hiába csődülne ide két tucat kutató, a zoológia és botanika legkülönbözőbb területeiről, számukra is hosszas feladat volna felmérni ezt a 11 hektárt. Ráadásul, ha nagyjából végeznének, akkor is csak egy megközelítően helyes képet adhatnának, hisz még egy kicsi terület faunája és flórája is folyamatosan változik. Új fajok tűnnek fel, és régi fajok tűnnek el."

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK? "A közép- és a felső osztálybeli nők a beteges megjelenést sminkkel is igyekeztek elérni. Úgyis mondhatnánk: tébécésre sminkelték magukat." 2020.04.24. 05:08

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK?
    "Az 1800-as évek közepére a tuberkulózis Európában és az Egyesült Államokban is elérte a járvány szintjét. A betegségről ma már tudjuk, hogy fertőző, a tüdőt támadja meg, és más szerveket is károsít, ez a tudás azonban a 19. sz. elején nem állt rendelkezésre. Az antibiotikumok megjelenése előtt a fertőzöttek lassú leromlás során értek el a végső stádiumba. Sápadni és fogyni kezdtek, mielőtt belehaltak volna az akkoriban „felemésztődésnek” mondott kórban. Épp ez két, alapvetően nyugtalanító tünet vált az új divat alappillérévé, s nem kell sokat keresgélnünk, hogy hamar rábukkanjunk máig tartó hatására."

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS "TELJES TESZTELÉS" - A SARKSITE-ON: "De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt. Ez a frusztráció lesz az, ami megakadályozza az emberiséget abban, hogy végül győzedelmeskedjen és helyreállítsa régi szép életét." 2020.05.07. 19:21

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS
    "Hiába ígérte Bill Muskerberg a KONTKAT-3000 zavartalan élesítését, a letöltés mégis akadozott. Tegyük hozzá, Josef K. maga sem tudta eldönteni, hogy az internet túlterheltsége vagy a laptop elavultsága miatt, esetleg valami zsarolóvírusnak köszönhetően. Mindenesetre a KONTAKT-3000 ölelkező kabalafigurái előtt egyre csak karikázott a gép, ráadásul egy ponton frissítésbe kezdett, kikapcsolt és újraindított. Josef K. csak annyit mondott erre: „Szar az egész” – ezt is magában. De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt."

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB "SZTORI", AMIT VALAHA ÍRTAK: "Mi történt Krisztussal? Hogyan végezhette kereszten, amikor voltaképp semmit sem tett?" 2020.04.10. 16:01

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB
    "Végtelenül szomorú, tragikus, és mindörökre aktuális marad az a pinpongozás, amit Krisztussal csinálnak. Amikor végsősoron mindenki – ki ilyen, ki olyan okból – érdekelt Jézus halálában, de valahogy senki se akarja, hogy személy szerint ő vigye el a balhét. Tudja mindenki, mennyire méltánytalan, mennyire ostoba, mennyire kicsinyes minden erő, ami Krisztus ellenében megmozdul; ami ekkora erővel s egyszersmind ennyire szánni való ostobasággal valaki halálát akarja. Mindenáron, de úgy, hogy felelősség senkit se terheljen."

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA: "A madárénekek lassított vizsgálata abba az irányba mutatott – egyértelműen –, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint korábban hittük, ráadásul érzékeny ponton talált el minket." 2020.04.06. 20:28

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA:
    "A felvételek után arról nem lehetett vitát nyitni, hogy a madárének sok esetben pontos mása az emberi zenének. Egyetlen ponton lehetett a madárzenét visszatuszkolni abba az eszmerendbe, ahol az emberi zene az értelem és a művészet csúcsa, egyedüli képviselője. Ez pedig a tudatosság kérdése. A szkeptikusok azt állították, hogy bár sok madár lenyűgöző dallamokat énekel, erről mit sem tud. Ahhoz hasonlóan, amint néha élettelen tárgyak is dallamok kiadására képesek."

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM? "A borhoz kitartás kell, nyitottság és határozottság, odafigyelés és akarat; a jó borhoz épp azok kellenek, mint a jó élethez." 2020.05.03. 12:29

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM?
    "Akkoriban rendszeresen láttam vendégül népes társaságokat, minden második hét péntekén. Nagy főzések, zenehallgatások és beszélgetések színtere volt minden ilyen este. Hajnalig folyt a lakoma, a beszéd, ha tetszik, a mulatozás. Zömmel madár- és zeneszerető emberek jártak hozzám. Zömmel sörivók. Egyik pénteken elmeséltem nekik, hogy már saját borom is van a pincében, mert korábban másnak félre raktam egyet, és úgy gondoltam, nem járja, hogy sajátom ne legyen. Mire páran úgy gondolták: az sem járja, hogy nekik sincs félrerakott boruk."

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK? "Szeretnék adni nektek az ünnepre valami kedveset, s találtam is valamit. Rettentően tanulságos és aranyos!" 2020.04.11. 18:20

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK?
    "De mielőtt megmutatnám, pár szót, egy kis bevezetőt engedjetek meg. Úgy látszik, nem bír magával a bennem rejlő „népművelő” 🙁 A minap részletesen írtam a madárzenéről, s már ott is feltettem azt a kérdést: mi van, ha nem az állatok utánoznak esetenként minket, hanem az emberi faj rendezkedett be az állatok utánzására? Nem akarom ezt a kérdést ismét megnyitni, csak épp egy olyan felvételt ajánlottak a figyelmembe, ahol épp az ember utánoz állatokat. De mint oly sokszor, ennek is nagyobb a jelentősége annál, minthogy csak vidámkodjunk kicsit."

    FILMAJÁNLÓ: "Bizonyos asszonyok számára épp ezek a férfiak jelenthetik a beteljesülést, már ha képesek kicsalni őket az erdőből vagy velük élni a vadonban" 2020.04.05. 19:36

    FILMAJÁNLÓ:
    "Ezért az e világból való nőnek, amikor rátalál az emberére, aranyásóra vagy hegymászóra, nincsen könnyű dolga. Katharina (Mathilda May) a farkasember, Roccia jobbján lép be a képbe, és az atletikus Adonisz, Martin balján végzi. Martinnal pedig a hegy, a Cerro Torre végez. Ez lenne a lelőtt poén, de gyorsan hozzáteszem, hogy a két férfi viadala során, a film mértani középpontjában, meghal még valaki. Olyasvalaki, akinek nem kellett volna."

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA: "A kakukk valóban okos, agyalós madár, mégis néha épp az eszessége miatt jár pórul. Pontosabban azért, mert ennek az eszességnek is vannak határai." 2020.04.08. 19:33

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA:
    "A kakukk arról híresült el, hogy a tojását más madarak fészkébe csempészi, és a fióka felnevelését nálánál sokkal kisebb termetű madárfajokra, például a vörösbegyre vagy a nádiposzátára bízza. Kevesen tudják, hogy a kakukk bizonyos szempontból az álcázás nagymestere is. Képes mások álcázását utánozni. A madártojásokat általában szintén valamiféle rejtő-szín jellemzi, ami azonban fajonként változik; más a vörösbegy, a nádirigó, az énekes rigó és a barázdabillegető tojása. (Az alábbi kép a fekete rigó tojásait mutatja.)"

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN? "Már nem is tudom, mióta vagyok itt önkéntes karanténban, de talán úgy 6-7 hete. Rögtön az elején arra lettem figyelmes, hogy géphangokat hallok a völgyből." 2020.03.29. 17:51

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN?
    "Korábban többször is beszámoltam a területemre vonatkozó tervekről, többek között arról is, hogy a fásítás mellett feltett szándékom visszaadni a terület egy részének a vizet. A völgy ugyanis valaha láp vagy mocsár volt, a birtokhatár túloldalán ma is égerláperdőt találni. Beszéltem olyan környékbelivel, aki még vadkacsákat látott ebben a völgyben tömegével, s olyannal is, aki a területhatáron folyó patakon tanult horgászni. "