• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Henry Lawson esete – ballada a gyűjtögetésről és szenvedélyről

 

Fotó: Centauri

2020.09.13. (2007) Élni rendkívül veszélyes, bárhogy élünk is. A pőre léttel együtt járó veszélyre, sőt veszedelemre egyetlen társaság se nyújt biztosítást; nincs ellene oltása, széruma, pirulája az orvostudománynak; nem létezik semmiféle prevenció, semmi trükk, kiskapu, nincs rá gyógyír, elixír, balzsam; se rövid abrakadabra, se hosszú hókuszpókusz. Időnként – épp amikor a legtisztábban lát az ember – az élet maga tűnik rontásnak. Minden híreszteléssel ellentétben nincs semmi, ami biztos volna. Hogy csak a halál az? – olyan frázis, amit kimondani se illik igényesebb körökben, pedig: igaz. A lét annyira bizonytalan, lefolyása-kimenete oly kevéssé meghatározható, hogy nyugodtan tekinthetjük a körvonalazhatatlan, már-már fiktív veszély rémisztően valós manifesztumának. Kiegészítve azzal is, hogy bár úgy gondoljuk, legalább kezdő- és végpontját illetően bizonyosságban vagyunk, ez sem igaz. Tudjuk-e, honnan jövünk? Jövünk-érkezünk-e valahonnan egyáltalán? S hová tartunk? Ki tudná megcáfolhatatlan bizonyítékokkal alátámasztani, hogy semmibe vagy valamibe!? Én azt hiszem, hogy a neves, Yorkshire-ból származó filatelista, Henry Lawson egyéni tébolya mögött ez a kollektív bizonytalanság áll.

A Makrokozmosz óriási – s benne az ember bolhányi fingzsák. Tudja vagy sem, fél és retteg szakadatlan. S hogy e szorongástól megszabadulhasson, minden élet, minden lét, minden sors megalkotja a maga mikrokozmoszát. Úgy rendezi be életét, akár egy kisszobát. Ha bélyeggyűjtésbe önti minden pénzét, idejét és erejét, de akkor is, ha dinasztiát alapít vagy gyarmatot. Tök mindegy. Ugyan is az Egész (a Kozmosz) felől nézve a dolgokat, egy kapavágás éppúgy nem számít, mint egy sűrűn lakott bolygó felrobbantása. Vagy ha tetszik, épp annyit számít. Egy fóti boglárka kimúlásában és egy ezerötszáz mérföld kerületű magnetit Földbe ütközésében az a közös, hogy a Tejút másik végében egyik sem oszt vagy szoroz. Ez a helyes lépték – amit az ember képtelen a mindennapok részévé tenni. Valamiként persze tudja, s hogy ne kelljen szembesülnie e borzalommal (gyönyörrel?), mindenkori mikrokozmoszát Univerzumnak hiszi. Megdöbbentő, mi mindenről gondolja, hogy üdvös, jogos vagy okos cselekedet. Csoda (így definiáljuk az érthetetlen, irracionális dolgokat), hogy képes elhinni bármiről: a kozmosz, a világ csak is számára kirendelt, kiutalt veleje, lényege. Lehet ez telek, kötvény, kevéske bér, temérdek pénz, kocsi, nő, férfi, ház, állat, növény, státus, társaság, klikk, párt, bank, barát, ellenség, hivatás, hobbi… bármi. Lehet akár egy bélyeg is.

Az ember lételeme a veszély, s amivel szabadulni akar tőle-belőle: a szenvedély. A szenvtelenség, az unalom, a döglés, a lustaság, a lassúság is az. És milyen csodálatos szenvedéllyel támadják az unottak a pátoszt!? Mennyi dac hever az elfekvőkben!? Ezért szeretek a Rowland Hill Klubba járni, a helyi filatelisták gyülekezetébe, mert ott mindez, mint egy laborban – in vitro – könnyen tanulmányozható. Gyűjteni (bármit) önmagában is a mikrokozmosz megalkotására irányuló, egyértelmű, ugyanakkor szánalmas kísérlet. E mindenkire érvényes, mindenkire kiterjedő, mindenkit fertőző szenvedélyt mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy nincs határa. Egyrészt nagyravágyóvá, másrészt beszűkültté teszi az embert. A „világkereskedőt” épp úgy, mint az életuntság extrém sportját űző helyi ledért. Mindegy, ki mit gyűjt. Skalpokat, bűnöket, érdemeket, erényeket, tárgyakat, tényeket, a nevére bejegyzett helyrajzi-számokat, itt is – ott is részesedést, gyufásdobozokat vagy díjakat, bélyeget, érmét, pénzt, címleteket vagy címeket, emlékeket vagy terveket, cseleket vagy tetteket, barátot vagy ellenséget, sikert vagy kudarcot, mindenki mindenhol és mindenkor megátalkodottan gyűjt.

E szenvedély specializálja az egyedeket. Kasztokba tömöríti őket. Ahol, elvileg, ha és amennyiben szenvedélyükkel csak részint is elérték volna céljukat, vagyis megszabadultak az élet lényegéből fakadó veszélyérzettől, szóval, ahol jól érezhetnék magukat, s boldogok lehetnének. De nem. Nincs az a szenvedély, ami a létből sugárzó radioaktív veszélyérzetet felülírhatná vagy elnyomhatná. Így hát, immár specializálva, beszűkülve, mikrokozmoszokba zárva, a változatlanul áradó veszélyérzet, az egzisztenciális és spirituális félelem e törpe kozmoszokból kiárad – s hová áradhatna, ha nem a másik kis világára? És minthogy az egytől-egyig rettegők, a csontvelőig szorongással (többszörösen) telítődött, véletlenszerűen a semmi közepébe, bizonytalan jövő, holnap, sőt bizonytalan múlt folyójába lökött szerencsétlen és voltaképp kezdettől fogva fuldokló egyedek, ahelyett, hogy egymásba kapaszkodnának, a nagy és közös félelem okán, inkább egymásra rontanak.

A Homo sapiens, vagyis “értelmes ember” elnevezés, mint cégér alatt öldöklések folynak – a hadszíntereken és a családokban. Még egy szaros klubban is. Pontosabban: a Csavargótól az Elnökig mindenki tag, ugyanabban a páholyban. Igaz, mindenki mást gyűjt, de most is mindenki épp olyan gyűjtögető életmódot folytat, mint majomszépapja a neolitikumban. Mondani se kell, hogy amitől szabadulni akarunk, a veszélyérzet, mindvégig velünk marad – mivel a veszély, a váratlan baleset, a tromf lehetősége, amit mindig külső körülményként határozunk meg, valójában bennünk van. És ha valami elősegítheti a legrosszabb forgatókönyvek megvalósulását, épp ez a specializálódás, épp ez az átgondolatlan, zsigeri vesszőfutás, tömeges mikrokozmoszba való menekülés, mintha megvadult gnúcsorda vágtatna egy távoli délibáb felé. Valójában minden igyekezetünk ellenére darabokra szakadunk. Széttartunk folytonosan. Sőt! Nemritkán az egyeden belül, a pőre és egyedi tudatban mutatja meg magát a Kozmosz, vagy ha tetszik, a káosz. Épp ott, épp abban a legkisebbre zsugorodó mikrokozmoszban, amit épp ezért a legbiztonságosabbnak hittünk, épp ott robbannak, akár a bombák, a Világegyetem paradoxonjai.

Számos futóbolondot ismertem – teszem hozzá gyorsan, épp a fentiek okán: ki nem az? Természetesen a tőzsdecápa, az atomerőmű fűtőrúd-szerelője, a síparadicsom pályakötél-ellenőre, a posztmodern ellenmesélője, jól informált médiaguruk vagy újkőkori pénzeszsákok, bárki, aki a kordivatnak leginkább megfelelő, leginkább kanonizált, s leginkább tömeges (vagy vágyott) dilik szenvedélybetegei közé tartozik, a „perifériák” lököttjeiről úgy beszél, mint akiknek semmi, de semmi közük a kondi-klubok vagy a jómódú bálozók világához. Mivel a kanonizált dili nem számít dilinek; nemcsak megszokott, de vágyott, idealizált állapot, így kevésbé alkalmas arra, hogy átüssön rajta a hibaüzenet. A perifériák, a limbusok, az útszegélyek, külvárosok, padkák és bojkottok bomlottjaiból, mintha csirkebélből jósolnánk, sokkal könnyebb kiolvasni a rendszerhibára utaló jeleket. Bár így sem könnyű.

Ez valami fatális génhiba talán, mely újra és újra, minden egyes egyedben megbosszulja magát. Amely győzelemre sarkall szüntelen. Akkor is, ha nem tudjuk, épp mi felett győznénk ismét szívesen. Talán mert létünk kezdete és vége, lefolyása, hogyanja, mikéntje pontosan olyan lutri most is, mint volt kétezer vagy tízezer éve. És teljesen mindegy, hol zajlik az adok-kapok. A szenátusban családi viszályokat látunk, de ha bagatell mütyürökkel bütykölő kistérségi, faluvégi klubba nyitunk be, ahol látszólag nincs komoly tét, ha jól megfigyeljük a résztvevőket, hamar rájövünk: ez is halálos indulatoktól fűtött lobbizások, szindikátusok közti csatározások színhelye. Illúzió csupán, hogy ezek a szintek elkülönülnek vagy lényegileg különböznének egymástól. Egy rendszer véletlenszerűségei alakítják úgy, hogy az egyik bagatellnek tűnik, míg a másik oltári nagy dolognak. Ha egy rendelettel holnaptól régi bélyegeket tennénk fizetőeszközzé? – A tizedrangú Rowland Hill Klub ostoba, patkányszürke titkárát már másnap mérföld hosszú limuzin vinné az Alsóházba. És szenátornak is – épp úgy, mint bármelyik elődje – beválna.

Könnyű visszaélni ezzel a helyzettel. Tégy úgy, mintha nem veszélyeztetnél semmiféle státust, és megnyílnak a kapuk. Még a Rowland Hill Klub kapui is. Ahol vidéki szakkörösök oly fontosságtudattal rakosgatják keddi, szerdai és szombati összejöveteleiken olcsó tucatbélyegeiket, mintha éppen ciklikákat bocsátanának ki, ha nem mindjárt pápai bullát. Szövetségeken, „barátságokon”, bartell-üzleteken keresztül vesződséges dolog eljutni egy klub struktúráinak megismeréséig. Sokkal jobb, ha veszélytelen idiótának mutatkozol. Büszkén mondom, eljátszanom se kellett. Ugyanis még egy olyan ártatlan foglalatosságnak is, mint amilyen a bélyeggyűjtés, megvannak az íratlan, de rendkívül rigorózus szabályai. Ha ettől nem kis mértékben térsz el (ami gyanút kelthet), hanem nagymértékben, akkor egyszerűen leírnak, s a továbbiakban nem ügyelnek rád. A brazil ökörszem, a kék szkúner, a black penny vagy egyéb bélyegritkaságok többnyire anonim tulajdonosa valószínűleg egy efféle klub tagját egyértelműen szánalmas csórónak, idiótának gondolja, aki voltaképp szemetet gyűjt. Ám ez nem jelenti azt, hogy a “szemétgyűjtő idióták” önmaguk között ne disztingválnának ugyanígy. A társaság java igyekszik „többre hivatott” profinak látszódni, s a gyűjtésbe rendszert visz, fegyelmet és rendet, és persze kerüli a túlzásokat. De nem én. Közönséges, ezerszámra gyűjthető bélyegeket nem gyűjt senki; s ha mégis? Nem pakolja méregdrága mappákba. Talán megőrzi borítékokban (főként a mikrobavadászok), de nem „rendszerezi”. Én viszont, mivel a királynőket ábrázoló bélyegek nagy tömegben különös hatással vannak rám (ez külön történet), főként az Erzsébet királynőt ábrázoló papírkák, azon belül is elsősorban a lila öt és fél pennys, szóval nekem csak ebből 1112 darab jött össze, méghozzá szépen összerendezve három óriási, méregzöld albumban. Amikor a klubban felbukkantam, gyanakodva fogadtak, magam se tudtam miért, de mióta tudják rólam, hogy az öt és fél pennyst ezerszámra gyűjtöm, nem tartanak tőlem, viszont épp oly tébolyultnak gondolnak, mint Henry Lawsont.

Hogy futóbolond hírében állok? – itt nem kuriózum; elfér itt egynéhány kósza-kerge; hemzsegnek a folyosón a lököttek; eggyel több, vagy kevesebb? – oly mind egy. Közöttük sápadt, apró őrült vagyok – némi gyilkos szándékkal. Gondoljanak rólam, amit csak akarnak. Henry bátyó viszont (jó sűrű, illatos, tudományos igénnyel gondozott kecskeszakáll) klinikai értelemben is buggyant. Iskolapéldája annak, hogy a szenvedély – bármiféle mikrokozmosz – milyen könnyedén és váratlanul térhet vissza a kozmosz egészéhez-káoszához. Mily kevéssé alkalmas arra, hogy eredendő veszélyérzetünket megszüntesse, vagy bármiféle biztonságot adjon. Jó példa arra, hogy milyen könnyű belefutni abba, hogy problémánkra, ami egy paradoxon volt, újabb paradoxon legyen a válasz.

Szegény jó halálfejes lepke! Csoda, hogy nem került zárt intézetbe, bár vitathatatlan: közveszélyességnek gyanúja se vetül rá. Felteszem – bár csöppnyit sem értek ehhez –, túl nagyra nőtt benne a gyűjtőszenvedély; Filatélia sajátos, nagylelkű adománya Henry meghitt, összkomfortos kis elmebaja; nagyon is világos! – miért van Henry kobakjában tök sötét. Olyan ő, mint egy duplafenekű doboz, vagy inkább a világot látja annak, két szenvedélynek is hódol, mint egy kettősügynök. Ahogy én minden mennyiségben uralkodók bélyegeit, úgy ő pillangós bélyegeket és carte maximumokat gyűjt. Engem egyébként sokra tart, „mert a pillangókhoz közel állnak a méhek, a méheknél pedig szintén vannak királynők”. Csak azt mondja, én vagyok tökkelütött, amiért csak a királynőket szeretem. Erre kérdem én: „Miért? Ugyan mi jó van például a herékben?” Akkor elgondolkodik: „De a lepkék között nincsenek herék!” – mondja ignáci szigorral Henry, „aki iránt lehetetlen nem táplálni” baráti érzéseket. Ennyiben maradunk.

Hasonlóan a hajdani képhamisítóhoz, Cabo de Hornoshoz, aki végül van Gogh epigonként a fülét is ledarabolta (bár nem oly ügyesen, mint a holland, így hát füle helyén ma egy kakastaréj cakkja lóg), Henry sem született lököttnek. Pályafutása kezdetén vérbeli filatelista volt, aki a hetvenes évek végén bőbeszédű, gazdagon illusztrált monográfiát írt a lepkés bélyegekről, mely azóta is alapmű, Code Napoleon, Biblia és Korán az e témában gyűjtők körében, s amely kis híján nyomorba döntötte, minthogy az Óváros keleti végében álló garzonlakás jelzáloghiteléből adta ki. Én csak akkor kerültem az R. H. klubba, és csak akkor ismerhettem meg őt személyesen, amikor a monográfia kibővített változatát próbálta meg kiadni, sikertelenül. Merthogy abban már nemlétező lepkefajokról is értekezett, hajmeresztő szaporodási szokásaikról, meghökkentő ökológiájukról, melyiknek mit zabál a hernyója, és így tovább. Ezúttal nem kellett jelzálogot bejegyeztetni, mi több, vagyont fizettek volna érte, ha nincs tele őrültségekkel; így viszont nem vehették át a kiadók (és nem fizethettek érte), titkon azon sajnálkozva, hogy elvesztettek egy kiváló szakírót, merthogy az meg elvesztette ép eszét.

Henry Lawson ma már – amikor komoly képpel lebattyog a klubba – a lepkés bélyegeket nem albumokba rakja, hanem parafalapokra tűzdeli fel, és vékony üveglapokkal fedi le, mintha valódi pillangók volnának. Óvatosan fogja meg a perforációnál, akár a többi gyűjtő, csipesszel, de nem azért, hogy kímélje az enyvezést, hanem hogy ne verje le a frissen befogott példány hímporát. Amikor váratlanul kiújul rajta a kézremegés („Isonzo óta van ez így” – mondja, bár koránál fogva sem járhatott ott), kezéből majd’ kifordul a csipesz, a csipeszből pedig a bélyeg, így dünnyög: „Nézd már, hogy verdes a kis bolond!” A klubba lepkehálóval jön, bricseszben, rövid sortban, térdzokniban. Úgy fest, mint a nagy Holms valahol Dél-Wales-ben, májusvidéki kiránduláson, borral és brindzával a kosarában; néha határozókönyveket is hoz és észvesztő az öröme, ha olyan lepkét talál bélyegeken, ami valójában nem is létezik. Ezeket új fajnak tekinti, amit ő fedez fel a tudomány számára. Bolhányi betűkkel aprólékos leírást készít róluk és nevet ad nekik. A Stanley-papagáj, a Temminck-partfutó, Bonelli-füzike, Wilson-víztaposó, Weddel-fóka, Przewalski-ló és a Commerson-delfin mintájára majd’ mindegyiket a saját nevével különbözteti meg más fajoktól. Ezek szerint ő fedezte fel a Lawson-sakktábla-lepkét, a Lawson-szendert és a Lawson-boglárkát is. Az álszerénység nem kenyere, így a latin névben is emléket állít magának, csak úgy, mint a kibővített, kiadatlan monográfiában.

Egyszer talán egy kiadó mégis közzé teszi, mint unikumot, amikor Henry Lawson neve már úgy száll szájról szájra, mint Robin Hoodé vagy Pán Péteré, mint egy szorgos molylepke kabátról kabátra – bőven a halála után. És akkor az egzotikumokra fogékony publikum végre rácsodálkozhat a temérdek jegyzettel ellátott műre; borzongva lapozhatja a néhai Henry Lawson, sosemvolt ökológia törvények sosem volt lepkecsodáit taglaló, lenyűgözően nagyszabású enciklopédiáját. Átböngészheti a szakma áhítatával (és nem kevés őrültséggel) átitatott, csodás körmondatokat. Volt szerencsém belelapozni, s megállapítani, hogy amilyen rendszerezett, a maga módján logikus Henry dilije, ugyan úgy lenyűgöző rajztehetsége is; a fenébe! Valódi talentum, tehetség és képzelőerő ritka konstellációja. Csak sóhajt az ember: bár volna benne mindkettőből kevesebb! Bár léteznének azok a trópusi rovarcifraságok! De jó volna – gondolja fáradtan az ember, pohár után nyúl, tölt és lapoz.

Újabb pillangó Vietnam zöld poklából (néhány kisebb populáció Kambodzsában), vörössel-arannyal, valóságos látomás, Lawson doktor szerint mutáció. Nősténye, mint izzó tepsi, a hímje akár egy tarka lapát. Táplálkozás-ökológiai csoda, mely más pillangófajok hímporát zabálva nyer magának vad és gyönyörködtető színeket. Ím a Lawson-féle Mekonglepke. Gyorsröptű, súlyos és gigászi. Más lepkéket ragacsos lábai segítségével úgy ragad meg, mint karvaly a verebet, aztán pödörnyelvével addig nyalogatja a másik szárnyát, míg az áldozat hímporából semmi se marad. Ha végzett? Útjára engedi az immár szürkénél is szürkébb áldozatot, aki csaknem sértetlen, csak épp csúf és többnyire már röpképtelen. Mintha a vámpír csak életkedvet szívogatna. Csekély vigasz, hogy ínséges időben a Mekonglepke nősténye saját hímjéről is iszik színeket.

Valószínűtlen, ám olyan, mintha így volna. Annyi mindent mondtak már az ökológusok. Ki tudja? „Így is van!” – mond ja Henry. – „Mutáció! Nemcsak újonnan felfedezett, de újonnan kialakuló faj is. Akaratlan génmanipuláció salakja, mint a fekete méhek Mexikóban vagy a svéd dobókockaalakú paradicsom. Evolúció helyett revolúció, tekinthetnénk akár haditechnikai vívmánynak, a Pentagon fejlesztésének is – nem más, mint a kitartóan szórt napalm hatása.”

Én meg azt gondolom: bár hihetnék neki! …hogy valóság: Attenborough, Durell és Cousteau okossága; és nem Menandrosz-, Plautus- és Molière-mese; nem amolyan La Fontaine -fabula; nem Nakonxipán.

Talán rájött, hogy valójában két szenvedélynek is rabja, s nem tudott dönteni, mit is gyűjt valójában: bélyegeket vagy lepkéket? Lassú, őszi eszmélés, vagy napfényes, tavaszi döbbenet? Ha erőt veszek magamon, látom már: efféle dilemmába, kettősségbe akár bele is őrülhet az ember.

Amint H. S. Bascát, a kezdő prózaírót is érte már hasonló baleset. Aki valamikor a kilencvenes évek elején komoly és nyugtalanító megszállottsággal dolgozott első regényén. Puhán szaladt a toll a lapokon, hűsek és hosszúak voltak az éjszakák; néhány nap után boldogan konstatálta: megvan az első száz oldal. Könnyedén. Majd elhagyja a kétszázat, a cselekmény bíztatóan halad, a képek élesek, színesek és tiszták, a szereplők virulnak-illatoznak, reggel álomittasak, tíz körül frissek-fittek, délben éhesek és lusták, délután lomhák, hat felé fáradtak és magányosak, nyolc és kilenc között buják, tíz után pedig őrültek. Ugyan néha megüdvözül vagy elkárhozik valaki, na és mindig akad, aki az „egészben” nem hisz, legalább is kétkedik, de ez nem akasztja meg a kezdő prózaírót vagy a cselekményt. Változatlan lendület vezet nyárból az őszbe, kétszázról a háromszázra, és akkor, november tizennyolcadikán, nemsokkal éjfél előtt, a négyszázhuszonhatodik oldalon, a szereplők között feltűnik egy kislány (epizodista csupán), aki naplót ír (és lányregényeket olvas), s az író mit sem sejtve a naplóból idéz. Miért is ne? Színt és új hangot hoz a regénybe.

Perspektivikus vállalkozás, kihívás, kacérkodás; otthagyni a férfilétet, benyitni és beülni egy nő gyermekkorába, testébe és lelkébe – akár egy kabinba – mégiscsak férfiként, vágyak nélkül, felelőtlenül, vállalva a végzetes megértés kockázatát, lemondva agyonbabusgatott egójáról. Pazar kirándulás, dögös kis kalandtúra egy másik én, másik (soha meg nem értett) nemiség, lét, idő-tér labirintusában. Az ötlet is képtelen, senki sem lehet ennyire szabad, és mégis megtörténik a csoda, bekövetkezik a pozitív katasztrófa. Az író átalakul, csak átsuhant rajta az ötlet, de máris érzi magában, igen, ott van egy kislány is. Később fordítva – az ő lelke van a kislányban, legalábbis úgy érzi. A kétféle lélek, mint két egymásba rakott Matrjoska-baba.

Basca büszke, merthogy ő nem süket, hallja a hangot. Nem vak, látja a lányt, a látványt, a nőiség libegőjéről elétáruló panorámát. Hát átengedi tere, ideje és regénye egy részét. Először három-négy oldalt idéz, azután még tizet, a hang egyre magabiztosabb (követelőzőbb), már nemcsak mesél, hanem harap, egyre nagyobb darabokat. Amikor Basca elhagyja a napló huszadik oldalát, és még mindig a pubertás botladozásairól van szó, aggódni kezd: lassan, de biztosan felborul a regény belső egyensúlya. Ó nem, ez már nem libegő, hanem megrakott csillék hosszú sora! Regény íródik a regényben, de mit tehetne? Halad tovább. Nem törheti el a kislány vékony kezét; nem likvidálhat egy gyereket pusztán a regény miatt, a sikerélmény reményében vagy egójának hízelegve. A kislány pedig a gyermekek öntudatlan kegyetlenségével hatalmas napló írásába fog. Csak ír és ír, év közben, a vakáció unalmas hónapjaiban, az első óra előtt, éjfél után, kislámpánál a paplan alatt, zöld tintával, piros tintával, kékkel is meg feketével is. Basca meg szolgai módon követi, liheg-lohog, mint egy dakszli, a kislány a kamaszkorba ér, évek villannak fel, a vékony hangból bársonyos, kissé szomorú búgás lesz, „kész nő”, üde, fiatal, érett, megbabonázó-lenyűgöző, tágas kilátó, vágytorony. Basca pedig szinte észrevétlenül, de halálbiztosan megszereti és megkívánja.

Pár hét után azt is tudja: oda a könyv. Bár röhejes, számára még is fájdalmas ez a fiaskó. Amúgyis, ki hinné el, hogy így esett? Miféle geller, micsoda brettli ez? Micsoda firkász az, aki csak így az asztalra dobja a tollat, lovak közé a gyeplőt? Unott, enyhén émelyítő, horrorszerű látomás ez a páncéltőkés zongoráról és írógépről, mely éjfélkor megmoccan, s magától kalimpál a billentyűzet. Lidérc ül a zongoraszéken. „Van itt valaki?” Tán egy kakodémon, az klimpíroz, még a metronóm is rákezdi, hogy “tikk-takk, tikk-takk”, rá a láncos óra kakukkja, hogy „kakukk- kakukk”! Bevág a szél az ablakon, a porcelán balerina tüllszoknyája meglibben, kivillan a fajansz-bugyi mögül a zsolnai muff, ijedt piruettet csinál, mikor a Singer varrógép is felriad a sarokban, vadul jár, szinte zakatol, mint egy gőzmozdony, ahogy férceli-stoppolja a nyirkos levegőt. És bár senki sincs ott, mégis felcsendül a triangulum és hasba döf; micsoda vad zenebona ez?; hol marad a kupolás szerkezet?; bicskában végződő violinkulcsok? Miféle hangnem ez? D-durr? Á-mor?… Mámor? Miféle literátor az, akinek a papír suhogása súg? Szép kis kalamajka. Beleszeretni a hősnőbe? No, persze. Igen, talpra kéne állni, a sarkunkra délcegen, mi több, dölyfösen diktálni-dirigálni, dumálni, pofázni, papolni, hogy így meg úgy, erre-arra, mégis, mégse! De nincs mit tenni. Felhúzta a kesztyűt, amivel „teremt”, ám most – akár egy kesztyűbábot – őt húzta csontos ujjaira a gólem. Az a lány. Hát engedelmeskedik, s boldog reménytelenséggel hajol a kézirat fölé megint. Tovább körmöl, mígnem a naplónak végre vége, a regény befejezetlen, talán lehetne folytatni, de már nem vezet út semerre, húzni lehetetlen – ebben a síri csöndben? Ugyan már.

Feláldozott mindent egy olyan szerelemért, amit sosem viszonoznak – de már nem is az áldozat fáj, hanem, hogy a szomorú, búgó hang megbicsaklik, s a vonal megszakad; „a távoli, s még is oly közeli” nő ujjai közül a porcelántoll kihullik. A lány végül, miután szétírta a regényt, elhallgat. Bascában pedig megszületik a fájdalmas tudat: az a hang talán ő maga volt. Hagyta, hogy egy másik világ időlegesen birtokba vegye; hogy elússzon a terv, figurák, események és fejezetek gyűjteménye; hagyta, hogy az egyik szenvedélyből kapjon lángra a másik; a dilemma hasonló, a megoldás más; Basca már csak egy dolgot őriz: emléket azokról az éjszakákról, csak egy naplót, s nem gyűjt már semmit.

Talán Henry is csak egy dolgot őriz: a dilemmát. Szegény jó Henry, bélyegeket gyűjtött, lepkés bélyegeket, legalábbis azt hitte. Ám lassan rá kellett jönnie, hogy nemcsak azt; s talán észre se vette mikor, de bélyegei képzetekké váltak, a képzetek pedig lényekké, és akkor az albumok fölött megjelentek a virágról virágra libbenő „valódi” boglárkák, petúniák előtt szitáló szenderek, és benne egy másik szenvedély, ahogy abban a regényben a lány, mint egy fantom, aki fokról fokra testet ölt, életté és sorssá, rontássá válik.

Henry meghasadt. Kinyílt, akár egy mézédes begónia – hogy képzelt lényeit végre befogadhassa. Az a legszebb ebben, hogy változatlanul a lepkék és lepkés bélyegek tökéletesen megbízható szakértője. Ugyan sokak hátán a szőr feláll, ha látják, amikor drága bélyegeket másodpercek alatt tesz tönkre; kilyuggatja őket, gombostűvel tűzi fel a parafára; ha „még verdes”, a „fejét” formalinba mártja. Néha pedig unalmas már, amikor a sörmámor állapotában váltig bizonygatja, hogy az Einar forrásánál kirándulva, ő egyszer, a nyolcvanas évek végén, május táján, találkozott olyan emberrel, aki pedig az erdőn “bélyeglepkét” hajkurászott. Hát persze. Mi sem természetesebb. Szófogadóan bólogatunk, hogy is vitatnánk, hisz Henryvel ellenkezni nem lehet.

Összességében irigylem kicsit: teljesnek hiheti az életét. Lepkéket tűz fel gombostűvel anélkül, hogy egyszer is ölt volna. Ijesztő és felemelő, milyen megfoghatatlan Henry bűnössége; valóságos zsonglőr, ahogy a gyilkosság gondolatával csak játszik, hisz csak imitálja a lepkegyűjtést, a gondolat viszont feltehetően épp oly valóságos benne, mint amilyen valóságos volna egy valódi lepkegyűjtemény. Henry Lawson nem akárki, nem amatőr „lepketudós” vagy dilis filatelista, hanem profi kaszkadőr, aki hosszú évek óta egy Scud-rakéta gyorsaságával siklik a lángoló lelkiismeret és a fagyos tett közötti szűk kanyonban.

Vajon mit szólnak odaát, amikor megérkezik a Mennyei Számvevőszék színe elé, hóna alatt a gyűjteményeivel? Szent Péter a kezét tördeli majd: „Most mitévő legyek, Uram? Beengedjem? Ne engedjem? A parafatáblák bűnös gondolatokról tanúskodnak. Ne kozmetikázzuk a dolgot, ez bizony manifesztum, csaknem tárgyi bizonyíték. Lepkeháló volt a zsákjában, a zsebeiben gombostű, nem is akármennyi, ám a laboreredmények szerint a gyanúsított ujjbegyén nincs hímpornak nyoma.”

Az egyik angyal meg, valami hablelkű lótifuti, felhőről felhőre szökdécselve felfut a hetedik emeleti Mennyei Irattárba, hogy a Szent Dossziék között precedens után kutakodjon. „Vajon most mi lesz? Hogy kell lefolytatni ilyen esetekben a processzust? Mihez elég ítéletkor az előre megfontolt szándékkal elkövetett szándék? Szent lesz ebből a jóemberből? Vagy lökjük Lucifer kárhozottakból főtt aszpikjába? Ezt a bélyeglyuggatást minek tartsuk? Hóbortnak vagy mágiának?” – Csak az Isten tudja!

Henry talán, mint mindig, ezúttal is csak mosolyog; végig, míg fölötte tanakodnak és tanácstalankodnak; mosolyog, lepkék után szaglászik a mennyei légben; azon töpreng, mekkora lepkék élhetnek ott, s azon morfondírozik, kapni-e megfelelő méretű albumokat a mennyben; lamentálgat, vár türelmesen, és magabiztosan, reménykedve mosolyog, mivel fogalma sincs már arról, hogy valójában mekkora veszélyben van.

 

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*

     

    Black penny (Az ember, aki ölni akart)

     

    6 Comments:

    1. Szabó Edit

      Itt az oldalon még tényleg nem olvastam.
      Ám a gyűjteményemben már ott van 🙂 , begyűjtöttem a netről – Műhely, 2007 -, és még akkor el is olvastam.

      Ez még jóval az előtt történt, hogy a Pátoszban olvastam volna a Rowland Hill Klubot, ezért aztán fel sem merült bennem, hogy a két novellának köze lehet egymáshoz.

      Köze lehet?

    2. Hm, nagyon megkedveltem ezt a Henryt ez alatt a rövid idő alatt. 🙂 Oscar Wilde sorai jutottak eszembe: Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet.

    3. Marsovszki Viktória

      No, ezzel a novelláddal még dolgom lesz (van), Cen’! 🙂 🙂

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük