Commerson-hatás – hűsítő sztori hőségre

Free Photo

 
 
COMMERSON-HATÁS
 
Hosszú, hűsítő sztori kánikulára 5 részletben
 
 
1. RÉSZ

Kevésbé vagyok fogékony kánikula idején. Titkok nem érdekelnek, s meglepetéseket is fásultan fogadok. A hőség nemcsak az elmét tompítja el, hanem a vágyakat is. Nem is tulajdonítottam jelentőséget annak, amikor 1990 nyarán, egy koradélutáni órában szakadt Opel Kadett állt meg a kertkapu előtt, kisvártatva pedig Olivér jelent meg az ablakban. Kocogtatott a lehúzott redőnyön, mielőtt bekukucskált volna az alsó hézagon. Akkortájt örültem még, ha valaki a házhoz érkezett, s nem rándultan össze úgy, mint mostanában a leghalványabb neszre is.
Csupaszon feküdtem a földszinti szoba padlóján a hűs parkettán; szenderegve vártam az estét, amikor lehűl majd a levegő. Fel sem keltem. Be sem takaróztam. Csak feküdtem tovább.
Olivér megkérdezte, mi újság felém, mondtam: semmi.
– Erre jártam – felelte –, nem is zavarlak, csak annyit akartam mondani, hogy nemsokára meglepünk valamivel.
– Oké.
– Itthon leszel?
– Persze. Hová mennék ebben a hőségben?
– Rendben. Majd jövünk valamikor.
Nem kérdeztem mikor, mivel, minek, miért – csak vártam az enyhülést.
Valójában el sem képzelhettem, mi lehet az, ami izgalmat hozhatna az agydurrantó kánikulába, holott életem legnagyobb vágya teljesülhetett volna 1990 augusztusában. Őszintén? Nem is érdekelt. Akkor épp egyáltalán nem.

Ha nem volt kánikula, szerelemre vágytam leginkább, de majdnem ugyanilyen erővel fantáziáltam arról, hogy egyszer összekapcsolódhassak egy Commerson-delfinnel. Utóbbi azonban az értelmetlen álmodozások körébe tartozott – talán a szerelem is? –, mivel távol a tengertől, relatív szegénységünkben annak sem volt esélye, hogy Commerson-delfint lássak valaha. Örülhettem volna annak is, ha egyáltalán bármiféle delfint látok egyszer az életben.
Lottó ötös kellett volna hozzá.
Nem mintha lottóra futotta volna.
A szerelem előbb-utóbb mindenkire rátalál, mindenki részesül előbb-utóbb ilyen-olyan kapcsolat áldásában és átkában, beteljesült szerelemben és kudarcban, de a Commerson-projekt annyira unikális, hogy pár félőrült álmodozón kívül normális polgárban a lehetőség sem merül fel. Egyébként is: hányan tudnak arról egyáltalán, hogy összekapcsolódhatnának egy Commerson-delfinnel? Hányan tudnak arról, hogy létezik olyan, mint Commerson-delfin? A többség leragad a kékbálnánál meg palackorrú delfineknél, és kész, vége, itt meg is áll a tudomány.

Olivér, amilyen váratlanul érkezett, épp olyan hamar távozott. Viszlát, mondta, hallottam az ajtócsapódást, a motorzúgást; hallottam, hogy kíméletlen csikorgással csúszik az ékszíj a Kadettben; hallottam a gumi kínos sistergését az olvadt aszfalton. Igen, az olvadt aszfalt szagára emlékszem legjobban arról a nyárról. Ha véletlenül meglódult a levegő, átbugyogott a redőny rései között. Akkortájt kezdtem álmodozni arról is, hogy egyszer elköltözöm. A várost övező dombok szubmediterrán oldalában éltem, ahol a teraszokon leanderek virágoztak. A nyaralók és villák övezetében, a szülői házban, a város legszebb, legnyugalmasabb körzetében, mégis megérett a gondolat bennem, hogy messzebb kell menni; ki a városból; oda, ahol igazán tágasak a terek, és kánikula idején sem érezni az aszfalt odakozmált szagát. Pedig nem panaszkodhattam, főként nem anyám halála után.

Leszámítva a szerelmet – amit hol vágytam, hogy igyekeztem leszámolni vele – a víz alatti világ, a halak foglalkoztattak leginkább a kilencvenes évek elején. Ezügyben sem panaszkodhattam. Bár a tengert nélkülöznöm kellett, viszont anyám halála után, mikor is örökösként az udvar teljhatalmú urává váltam, csináltam egy dísztavat. Először egy kicsi, fóliával bélelt tókát. Amikor egy jégeső után Timó, az írszetter-skótjuhász keverékem próbált lyukat kaparni a jégtől fehér vízfelszínbe, s kiszakította a fóliát, a tóka minden vize alig egy óra alatt elszivárgott. Új tavat készítettem, egy nagyobbat; s amikor egyszer abból is eliramlott a víz, rászántam háromhavi pénzt és időt, hatalmas gödröt ástam és kibetonoztam. Ebben a medencében végre sok hal élhetett, nagy halak is, biztonságban. A medencét nem tehette tönkre semmi. A környék patakjain domolykózó barátok gyakran ajándékoztak nekem élő halakat, így hamar benépesült a medence; épp 1990 májusában érkezett egy hét kiló körüli nyurgaponty is.
Bár a medence minden korábbi tavacskámnál tágasabb volt, úszni nemigen lehetett benne, mégis gyakran vettem elő a tengeri búvárkodáshoz használt felszerelést, és búvárszemüvegben, békatalpban, pipával a számban ereszkedtem a vízbe, hogy a halaimat figyelhessem. Ma már komikusnak gondolom azokat az időket, de akkortájt magasról tettem rá, hogy (például a szomszédok) mit gondolnak rólam.

Egyébként is: lebegni a medence vizén nemcsak érdekes volt, hanem kéj is. A víz bársonyossága felidézte bennem első szerelmemet, Linnát, s azokat a napokat, amikor először csodálkoztam rá egy tóparton. Felidézte bennem azokat a pillanatokat, amikor először értem hozzá mágikus bőréhez, amikor először ölelt át egy folyóban, és persze felidézte azt a pillanatot is, amikor életemben először csókoltam meg abban a hitben, hogy akit egyszer megcsókolok, az a feleségem lesz, és vele élek attól fogva, míg világ a világ. Jól emlékeztem arra a csalódásra is, amikor az első csóknál – ami egyben életem első csókja is volt – rögtön éreztem, hogy Linna csókjában ott van valaki más is. Hogy ő nem először csókol, s addig fel sem merült bennem, hogy aki nekem első lesz, s hitem szerint utolsó is, annak én nem feltétlenül leszek első – és nem feltétlenül leszek utolsó sem. Nem tudtam, Linna merre jár, mit gondol, mit érez, kivel van. Csak azt tudtam, hogy vége, odaadtam az első csókom és minden hitem valakinek, akinek én nem voltam az első és az utolsó sem. Ezt a fájdalmat makacsul ápoltam és életben tartottam akkortájt. Végül is – első csók ide vagy oda – nem vehettem nőül Linnát, így hát, jobb híján, az első csalódással léptem frigyre. A fájdalom lett az élettársam. Kiábrándultság az első közös kölykünk. Egyfajta nihilizmus az első közös lakásunk. Legmeghittebb pillanatainkat pedig a közöny szülte – a mindennapok gyalázatosságának lerohadt kórházában.
Télen és nyáron, hidegben és melegben is Linnára gondoltam. Kánikula idején is. Leginkább akkor, ha a vízben, a medencében, a halak között lebegtem. ’89-ben ment el Linna, és én vártam még őt három évig, így 1990 nyarán is még javában.

És persze kellet egy új álom a megsemmisült álom helyére. Rossz élettárs a keserűség, kellett hát egy szerető. Ez volt a tenger. Az óceán. Amiből szinte semmit sem értünk, és melynek nagy része előttünk titok. Misztérium. Olyasmi, mely alig kisebb, mint maga az isten. Csak a cetek, a delfinek és bálnák képesek bejárni azok közül, akikről feltételezhetjük, hogy hozzánk hasonlóan gondolkodhatnak. Őket irigyeltem. Szívem szerint delfinné váltam volna, hogy átalakulásom estéjén egyszerűen elúszhassak a civilizált ember partjaitól örökre; hogy az óceánok fekete mélyén éljek, mint gyermekkorunk szupermenje, a kétéltű ember.
Sokat foglalkoztam a cetekkel, minden létező könyvet, cikket elolvastam; némi túlzással cetszakértővé képeztem át magam, aminek praktikus célja vagy haszna természetesen nem volt egy deka sem. Akkoriban sokan fektettünk időt és erőt haszontalan tudásokba. Csillagokba, kvazárokba, cetekbe, jövőkutatásba, művészetekbe. Könyveket írtunk, regényeket, hajmeresztő terveket szőttünk és teóriákat a világról, s cseppet sem érdekelt minket, hogy mindennek lesz-e bármikor is bármi haszna. Egyszerűen csak élveztük, hogy közünk lehet a legvadabb elképzelésekhez is, és képzelgéseinknek nincs határa.

Először egy cetekről szóló ismeretterjesztő könyvecskében láttam Commersont. Az a volt a címe: Delfinek közelről. A Commersont, a világ legkisebb termetű delfinjét ölben tartotta egy férfi. Egyből beleszerettem. Talán mert elérhetőnek tűnt. Akár az is, hogy egyszer Commersont tartsak otthon, hisz kicsi delfinnek kisebb medence is elég, és egyszer talán – gondoltam – akkora medencére még nekem is futhatja. Attól fogva már nem is a cetek után nyomoztam, hanem kifejezetten a Commerson után, akiről igen nehéz volt újabb anyagokat találni a kilencvenes években. Szerencsére egykori tanáraim között akadtak olyanok, akiktől külhoni szakirodalmat kunyerálhattam. Ezek fordításával sokat bíbelődtem 1990 nyarán is. Zömmel németnyelvű irodalomhoz jutottam hozzá, és bár elemiben valamicskét tanultam németül, gyakorlatilag egy mukk sem maradt meg belőle. Ha szóba került a német nyelvtudás, azt mondtam, egyetlen mondatot tudok németül: „Ich bin fleißig”, vagyis „én szorgalmas vagyok”. Ironikus, hogy épp ez a mondat maradt meg, mert ha valami nem voltam német-ügyben, akkor épp szorgalmas nem. Ezen felül csak pár szó maradt meg, amit elrettentő példaként szoktam volt felhozni a német nyelv iszonyata mellett. Előszeretettel háborogtam azon, hogy míg magyarul gyönyörű szó a „pillangó”, az angol szintén szépen „butterfly”-nak mondja, a spanyolban „mariposa”, és így tovább, szinte minden nyelv gyönyörű hangzatokkal dicséri a pillangók ékességét és légiességét, addig a német képes azt mondani: „schmetterling”. Mint egy náci tábornok. Herr Schmetterling. Látványosan fohászkodtam azért is, hogy itthon kapjak infarktust, vagy bárhol, csak ne a németeknél! Nálunk legalább a mentő jön értem, angol nyelvterületen az „ambulance”, de a németeknél a krankenwagen. Hogy értem jöjjön a krankenwagen? Azt már nem. Inkább a halál!

Hiába merült ki a német nyelvtudásom ennyiben, a tudásvágy akkora volt, hogy az apámtól örökölt szótárak segítségével a német cikkek-könyvek olvasásának is nekiültem. Igaz, egy-egy bekezdés kibogarászásával elment akár egy délelőtt is. Időm azonban volt, legalábbis a kilencvenes évek elején még úgy gondoltam: jut idő mindenre.

Elsőként egy NSZK állatbarát magazinban, a Wunderbare Tierwelt 1989/4-es számában találtam cikket a Commerson-hatásról. A cikk annyira megdöbbentett, hogy attól tartottam, botcsinálta fordítóként félreértelmezem, ezért átvittem a cikket a németül jól beszélő szomszédlányhoz, Verához. Bár a cikk rövid volt, mégis megküzdött vele ő is. Napokig vártam a fordításra, s végül, amikor kézhez kaptam, megdöbbenve láttam: alapvetően jól fordítottam én is. A Wunderbare Tierwelt – mint a cetes ismeretterjesztő irodalom java – főként az ember és a cetek közötti hasonlóságokat tárgyalta. Akkortájt már bőven olvastam arról, hogy a cetek agyának barázdáltsága (mely az értelmi fejlettség fokmérője az állatvilágban) messze meghaladja az emberét, ezért joggal feltételezhető róluk magas intelligencia; nemcsak tanulékonyságuk, hanem fiziológiájuk alapján is. Az sem volt újdonság, hogy sok delfin mellúszójában ott van az öt ujj. Ha egy fehérfejű delfin mellúszójáról röntgenfelvételt készítünk, megdöbbentően hasonló lesz ahhoz, mintha egy emberi kézfejet röntgeneztünk volna. Az ominózus cikk azonban odáig ment, hogy a bizonyos delfinek vére ellenreakciót sem vált ki az emberi szervezetből, ezért a delfinvér alkalmas vértranszfúzióra is. Ez megdöbbentett, hisz messze az átlag fölött voltam tisztában a biológiával. A Wunderbare Tierwelt konkrétan egyetlen cetfajt nevezett meg, amely efféle ember-delfin közötti vércserére alkalmas: a Commersont.

Úgy éreztem, hogy mindebből abban a pillanatban, amikor évekkel korábban beleszerettem a kis Commersonba, én már sejtettem valamit. Alig pár nappal később egy idős geológus tanáromtól orosz könyveket és újságokat kaptam ajándékba, mivel erősen panaszkodtam arra, hogy a némettel milyen nehezen boldogulok. Oroszul viszont mindannyian tanultunk a nyolcvanas években, és abból jóval több maradt meg nekem. A vén geológus, akit csak „Papának” becéztünk – akárcsak Hemingwayt –, hét évet húzott le geológusként a hírhedt Tengizben, az egykori Szovjetunióban, de az akkor megrendelt lapokat évtizedekig járatta akkor is, amikor már hazaköltözött. Valami okból kedvelt engem, talán mert képes voltam éjszakákon keresztül hallgatni furfangos okfejtéseit, és mivel elmúlt hetven, úgy gondolta, nincs már szüksége a lapokra, s nálam épp jó helyen lesznek. Emlékszem háromszor fordultam a fémvázas, szintén orosz hátizsákkal, hogy hazahordjam Papa tudományos folyóiratait.

Alig telt el pár nap, amikor a Wunderbare Tierwelt cikkéhez hasonló írást találtam egy 82-es moszkvai lapban, a Hовая Hаука-ban. Nemcsak a fordítása volt könnyebb, de tartalmában is továbbment a német cikknél. Számos kísérletről számolt be, sőt leírt egy furcsa mellékhatást is. Bár a Commerson vérének transzfúziója során az emberi szervezet nem mutatott ellenreakciót (az olyan rendkívül ritka vércsoportok kiváltására is alkalmasnak bizonyult, mint amilyen a RH-nullás), nem várt, titokzatos hatást váltott ki a kísérleti alanyokból. Az RH-nullás vércsoportról érdemes megjegyezni, hogy ritkasága miatt csupán 1963-ban fedezték fel, és 2010-ig mindössze 43 RH-nullás embert találtak a Földön. Az oroszok persze már 1979-ben felhajtottak egy RH-nullás kísérleti alanyt, akit Ausztráliából „importáltak” (mivel az első, 1963-as RH-nullás is egy ausztrál bennszülött volt), hogy kipróbálják rajta is a Commerson-transzfúziót. És működött! Ugyanakkor valamiféle tudatmódisítóhatás lépett fel, nemcsak az RH-nullás alanynál, hanem minden más vércsoport esetén is. Ezt a cikket sem tudtam tűpontosan lefordítani, de az egyik leggyakoribb szó a „галлюциногенный” volt, vagyis a „hallucinogén”. A Hовая Hаука cikke kitartóan részletezte, hogyan keresik a Commerson vérében azt az anyagot, ami hallucinogén hatást fejthet ki, bár a cikk maga is elismerte, hogy a „tünetek” számos ponton különböznek a hallucinogének által okozott hatásoktól. A két legjelentősebb különbség, hogy egyrészt minden transzfúzióra kapcsolt páciens ugyanazt élte át, márpedig a hallucinogének nem működnek ennyire egységesen. Ugyanaz az anyag a páciens fiziológiai és pszichés kondíciójától függően másként hat; például míg az egyiknél felajzottságot okoz, a másiknál levertséghez is vezethet. Ennél is több fejtörést okozott, hogy a hatás csak addig tartott, míg a transzfúzió véget nem ért, holott a hallucinogén anyagnak elvileg továbbra is ott kellett lennie a szervezetben, így aztán hatnia is kellett volna. Az oroszok az ismeretlen anyag instabilitásával, gyors bomlásával igyekeztek magyarázni a jelenséget, holott se az anyagot, se annak bomlástermékeit nem tudták kimutatni a kísérleti alanyok véréből. BM-ként emlegették csak, ami a „визуальный материал” kifejezést takarta (визуальный annyit tesz: látomás).
Különösen érdekesnek találtam, hogy a kísérletek – mivel a Commerson vére az azonos vércsoportú embervérnél is jóval biztonságosabbnak és hatékonyabbnak bizonyult – odáig jutottak, hogy nem egyszerűen transzfúzióra kötötték az alanyokat, hanem közös vérkeringésre kapcsolták hibernált Commersonokkal. Különösen ezekben az esetekben volt erős a Commerson-hatás, a „галлюциногенный”, vagyis a hallucináció.

Mindebből – s abból, amit aztán néhány újabb cikkben is olvastam – az volt a leginkább érdekfeszítő, amit a hallucináció idején az alanyok láttak. Aminek eltéréseket kellett volna mutatnia, ha valóban létezik a Commerson vérében a „визуальный материал”. Minden alany, akár ausztrál bennszülött volt, akár kijevi vájár, akár egy connecticuti diák a Yale-ről, ugyanazt látta: az óceánt. Az óceán mélységeit. Azokat a víz alatti szférákat, melyeket ember nem jár. Azokat a távolságokat, melyek belátásra egy ember képtelen. Összefoglalva: pontosan azt látták és érezték, amit egy Commerson lát és érez élete során. Ennél csábítóbb alternatívát nem is kínálhatott volna számomra az élet és a tudomány akkoriban. Bár csak elviekben, de ott volt a lehetőség, hogy átélhessem, amit egy delfin! „Csak” szerezni kellett egy Commersont és szakszerűen rákapcsolódni a vérkeringésére. Vagy kísérleti alanynak jelentkezni egy ilyen kutatásba. Utóbbi tűnt reálisabbnak. Ha megkérdezik, milyenek voltak a kilencvenes évek, azt válaszolom: olyanok, hogy akkoriban ezt meg is próbáltam. Írtam három intézetnek is, Moszkvába, Szentpétervárra, és Berlinbe is. Választ persze egyik intézettől sem kaptam. Maradt tehát a fantáziálás, a különös kutatások és eredmények kitárgyalása a spanokkal hosszú, borozgatós éjszakákon. Maradt a komolytalan remény, hogy egyszer még delfint is tarthatok itthon, s nemcsak vörösszárnyú keszeget és pontyot.

Nyilván mindenki érzékeli a két dolog közötti ordító szakadékot. Keszegek és delfinek? Ma már áthidalhatatlan távolságot látunk az efféle dolgok között, de akkortájt úgy éreztük, hogy bármi megtörténhet. Hisz épp akkor éltük át, hogy a megingathatatlannak hitt Szovjetunió is széthullhat; olyannyira, hogy Papa tudományos folyóiratainak zöme pár hónapon belül szintén megszűnik. Papa nem örült ennek, bár a Szovjetunió kimúlásának igen. Azok a folyóiratok viszont épp úgy a mindennapjaihoz tartoztak, akár másnak a reggeli kávé. Papa nem kávézott, de voltak függőségei, például a világ minden részéről rendelt tudományos periodikák olvasgatása, és amikor a Szovjetunió megszűnt, és az orosz lapok többsége is, Papa elvonási tüneteket és elégedetlenséget érzett, s talán épp ezektől akart szabadulni azzal, hogy tekintélyes szovjet-orosz gyűjteményét nekem adományozta.
Bárhogy volt is, akkor még forradalmi változásokat és lehetőségeket ígért a világ; társadalmaknak épp úgy, mint egyéneknek; s a többség valóban elhitte, hogy a jó győzött a rossz fölött, s attól fogva minden egyre jobb lesz. Más kérdés, hogy aztán az ígéretekből nem lett semmi, s a „jóról” is kiderült, hogy önző, számító és hazug. De mi nem a ma jelenét láttuk a jövőnknek, hanem egy alternatív jövőt; egy olyan jövőt, amelyben bármiről beszélhetünk, bármit tervezhetünk, s bármi valósággá válhat, akár váratlanul, akár egy pillanat alatt is.

Végül azt kell mondanom – ha nem akarok rommá rothadni a nosztalgiával fertőzött, permanens panasz fullasztó hőségében –, hogy igenis akadtak olyan pillanatok, amikor egy villanás alatt valóban teljesültek elképzelhetetlen elképzelések. Ránk köszönt egy lány, akire addig nézni sem mertünk. Ránk talált egy barát, akit korábban elképzelni sem tudtunk – s nem is akartunk talán. Felébredtünk egynémely reggelen, s az első cigi utolsó slukkjáig sem jutottunk el, amikor váratlanul megértettünk valamit a világ és a létezés lényegéből. Csak egy fröccsre ültünk be valahová, ahol egy perccel később olyan idegennel beszélgettünk, akivel aztán harminc év múlva is képesek vagyunk folytatni ugyanazt a vitát. Megesett, hogy egyikünk regényt írt, fiktív szereplőről, aztán egy napon váratlanul egy buszon megpillantotta a fiktív lányt, mögé ült, ellopta egy hajszálát is a válláról, hazament, pár hét alatt befejezte a regényt, majd amikor ismét látta a fiktív lányt a városban, visszaadta neki az ellopott hajszálat, minek következményeként nem sokkal később feleségül vette. Vagyis: feleségül vette az egyik szereplőjét – szó szerint. Velem például megesett, hogy K27 fedőnevű barátommal átbeszélgettünk egy éjszakát, és először az emberiség történetében megfejtettük a menyország titkát, amit persze másnap délutánra mindketten elfelejtettünk. Sosem tudtuk rekonstruálni. Ma már azt sem tudjuk eldönteni, melyik volt nagyobb csoda: hogy megfejtettünk egy ekkora titkot, vagy az, hogy a megoldóképletet elfelejtettük másnapra.

Hajmeresztő dolgok történtek akkortájt, amiből ma azt a következtetést vonom le, hogy mi valóban készen álltunk a forradalmi változásokra; arra, hogy a világ sosem látott javuláson menjen át, és mi is jobbak legyünk bármely korábbi generációnál; és mi valóban akartuk ezt, megkockáztatom: képesek és alkalmasok voltunk rá! – csak épp a világ volt az, mely valójában nem akarta. Egyáltalán nem. Nemcsak minket nem akart, de a változás semmiféle formáját sem. Mindössze átfestett mindent, hogy azt hihessük: eljön, mert jönnie kell a változásnak. Épp a mi naiv hitünk kellett ahhoz, hogy egy korlátolt és ostoba világ, akár egy parazita, ismét túlélje önmagát; hogy a mi hátunkon másszon fel egy újabb túlélés lehetőségébe.

’90 nyarán azonban nem tudtam még, hogy bár nyitva áll előttünk minden éjjel a csillagos ég, bár behálózzuk gondolatainkkal az Univerzum minden zugát, az emberek világa minden korábbinál zártabb lesz, és földi létünk csupán egy elhanyagolható mozzanata lesz annak a folyamatnak, melynek során az ember minden korábbinál képmutatóbb világot épít fel majd a régi hazug helyén.

A kánikula nem akart enyhülni. Először azt jósolták: egy hét az egész, s aztán jön a hidegfront. Aztán két hét lett belőle. Már a falak is átforrósodtak és éjjel sem aludhattunk. Izzadtan forgolódott gyűrött lepedőkön az egész ország. A légkondicionálás akkoriban gyakorlatilag ismeretlen volt, de még a ventilátorok sem jöttek divatba. Egyszerűen kibekkeltük a forróságot. Csak vártunk. Én jól alkalmazkodtam, a pőre padlón aludtam, és a valamivel hűsebb éjjeleken voltam aktív, de a medence vizének megállíthatatlan melegedése azzal fenyegetett, hogy a halaim oxigénhiány miatt elpusztulnak. Aggódva figyeltem, amint egyre bágyadtabbak, s végül néhányan már a víz felszínén pipálnak. Napjában többször friss vizet engedtem a medencébe; erős sugárban csapattam a halak közé, hogy a lehető legjobban bugyogjon, a lehető legjobban forgassa, a lehető legtöbb oxigént vigye be a harminc fok körül járó medencébe.

A rendkívül meleg vízben a megszokottnál is több időt töltöttem a halak megfigyelésével. Már nem is gondoltam Olivér titokzatos ígéretével, amikor eljött az emlékezetes nap. Meg nem mondom ennyi idő távlatából, hogy abban a kánikulában miért vettem fel a buvárruhát. Nem volt semmi értelme, de tisztán emlékszem, hogy aznap délután teljes harci díszben ereszkedtem a medencébe. Késő délután, amikor már se aludni, se szenderegni nem volt kedvem. Nemcsak szemüveggel és pipával szereltem fel magamat, de belebújtam a tengeri merüléseknél használt búvárruhába is.

Nem is merültem igazán, mint inkább hagytam, hogy lassan süllyedjek a langyos vízben; aztán komótosan úszkáltam a medence alján valószínűtlenül sokáig, mégsem volt légszomjam. A halak változatlanul bágyadtaknak látszottak, pedig legalább háromszáz liter hideg vizet engedtem a medencébe pár órával korábban. Tétován úsztak odébb, ha feléjük közeledtem. A ponty behúzódott egy mélyedésbe, ott legyezgette magát félájultan. Időnként felemelkedtem, de épp csak annyira, hogy a pipán át levegőt vehessek; a fejem se emeltem ki a vízből, mégis, egy alkalommal, mintha kiáltozást hallottam volna. Ennek ellenére lemerültem megint, ám az újabb légvételnél megint hallottam valamit, sőt egy árnyékot pillantottam meg a medence szélén, s amikor kidugtam a fejem, Olivért láttam a teraszon. Nem köszönt, nem kérdezett, csak annyit mondott:
– Ki kellene nyitni a kaput!

 

2. rész

Fél szemmel láttam, hogy ül valaki az autóbejáróból felvezető lépcsőn is, és a liliomfa árnyékában cigarettázik. Sőt azt is érzékeltem, hogy egy teherautó mormog az utcán, de nem gondoltam, hogy az is hozzám érkezett. Egyébként is: a sok úszkálástól-lebegéstől transzba estem, és nemigen érdekelt semmi. Csak a halak. Dörmögtem valamit, „jó, mindjárt”, ilyesmit, és hagytam, hogy ismét elsüllyedjek a medencében. Odalent ugyanaz várt, mint korábban: bágyadt ponty, a medence kavicsos részéhez tapadó, tökéletesen mozdulatlan kövicsíkok, és a kifolyó körül gyülekező, néha kicsit imbolygó naphalak. Felsandítottam a víz alól. Kissé délibábosan, de láttam: Olivér leül a teraszra és rágyújt ő is. Eszembe jutott a lépcsőn pihenő alak is. Vajon ki lehet az? – és ezzel a kérdéssel kibillentem a transzból.
Levegőt kellett vennem, felmentem tehát megint. Olivér kihasználta az alkalmat, és megszólított.
– Ráérünk, de ha kijössz, nem bánod meg. …Hoztunk valamit.
– Oké.
Tettem még egy kört a medencében, aztán kikapaszkodtam a teraszra.
Későre járt, de még így is azonnal átütött a levegő forrósága a búvárruhán. Igyekeztem megszabadulni tőle mihamarabb. Olivér szemlátomást azon gondolkodott két slukk között, hogy megkérdezze:
„Mi a szent szarnak veszel búvárruhát egy medencében ebben a kibaszott melegben?”
Végül is nem kérdezett semmit, csak félrebillent fejjel figyelte, ahogy a testemre tapadó gumiruhából igyekszem elővarázsolni magamat.
– Segítenék, de hát ahhoz túl meleg van.
– Rendes tőled.
– Ha te azt tudnád, hogy én mennyire rendes vagyok!
Mikor végre kibújtam a búvárruhából, a hajamról csepegett a víz, de amúgy csaknem száraz voltam.

Jól emlékszem, bár ritka az olyan nap egy ember életében, amire ennyire emlékezne. Az idő java odavész, s mintha az élet nagyobbik hányada soha meg sem történt volna. Nem is értem néha, akkor mi végett történik az élet mégis minden áldott nap.
Álltam ott pár pillanatot, és akkor váratlanul megszűnt a hőség. Szél nem támadt, felhő nem jött, csak megszűnt a hőség. Kellemes langyosság maradt a kánikula hűlt helyén – egy kis mediterrán tökély. Honnan jött a friss levegő, hogyan hűlt le? Megmagyarázhatatlan maradt. A ledobott gumiruha alaktalanul hevert a medence partján, mint amiből épp az imént bújt ki és szállt el egy rohadt nagy lepke. Csak egy fürdőgatya maradt rajtam. Olivér és a lépcsőn pöfékelő spanja rövidnadrágban jött. Mezítláb.
Azt a srácot láttam korábban is, néha odaült hozzánk a kocsmában, de alapvetően Olivér spanja volt, a nevét se tudtam, ahogy ma sem tudom. Később nem láttam már. Vékony, napbarnított, inas, és Olivérnél is lazább figura volt, pár évvel idősebb nálunk; valahol melózott is, talán – ha jól emlékszem – segédmunkásként egy kőművesbrigádban. Hosszú szőke haját lófarokban hordta, és számos tetoválást viselt mindkét alkarján. Nem tűnt se okosnak, se butának, de ami fontosabb: rosszindulatúnak se. Aznap is segített Olivérnek, és talán voltak kapcsolatai is, amivel pár dolgot elintézhetett. Úgy tűnt, mintha a kapuban várakozó ütött-kopott IFA-t is ő rekvirálta volna, de ezt már sosem tudom meg, az viszont biztos, hogy ő vezette. Olivér talán nem is vezethette volna. A mi korosztályunkban, huszonévesen alig-alig akadt valaki, akinek teherautóhoz lett volna jogsija. Személygépkocsi is csak kevés családban volt; ha szert tett valaki egy szakadt kismotorra, már örülhetett.
Utólag visszagondolva, soha korábban nem érkezett senki teherautóval, és 1990 után is eltelt bő évtized, mire előfordult volna ilyesmi. Ma már nem is értem, miért nem rohantam ki rögtön. Talán a kánikula tette az egészet. Vagy inkább az, hogy akkoriban annyi titokzatos gondolat foglalkoztatott minket, hogy a hétköznapok kisebb-nagyobb anomáliáin vagy csodáin meg sem lepődtünk. Természetesnek vettük, ha valami rendkívüli történt.
A végső széthullás szélén álló IFA még mindig ott ketyerészett a kertkapu előtt. A motorháztető oly erősen rezonált, hogy majd’ leszakadt.
– Akkor kinyitod a kaput? – kérdezte Olivér.
– Ja, de először innék valamit.
– Én is.
– És a srác? Iszik valamit?
– Kérsz valami piát? – kiáltott oda Olivér.
– Egy hideg sör jól jönne!
– Mindjárt hozom – mondtam Olivérnek, mire az ismét odarikkantott a srácnak:
– Állítsd le a kocsit, nem kapkodunk!

Pár percre beálltam a zuhany alá, lemostam a búvárruha gumiszagát, tiszta ruhát vettem, egy fecskét és egy pólót, végül három jéghideg sörrel ismét az udvarra mentem.
– Kicsit szűk a bejáród – mondta Olivér.
– Mihez képest?
– Ahhoz képest, hogy be kellene állni a teherautóval.
– Megoldjuk.
A nap a horizont közelébe ereszkedett, s úgy tűnt, hogy fennakadt a diófa alsó ágán.
Megnyúltak az árnyékok, a levegő balzsamossá vált.
Kortyolgattuk a sört. Átsandítottam a liliomfa sátra alatt.

Láttam már valahol korábban is azt a hűtőházi dobozos IFA-t. Nem firtattam, hogyan kerül egy hűtőkocsi Olivérékhez. Eladó volt minden. Pénze nem volt senkinek, de ha mégis, bármit beszerezhetett. A leszerelő oroszok elárasztottak mindent álcahálókkal és távcsövekkel; az osztrák és német lomtalanításokról özönlöttek a tévék, hűtőszekrények, alig használt bútorok, mikrók, music centerek. Néhány határmenti falu valóságos zsibvásárrá alakult. A nyáron poros, télen sáros udvarokban, a kukoricadaraszagú pajtákban, szarfoltos istállókban tornyokban álltak a lomis cuccok. Rendszeresen jártunk ilyen helyekre, sokan csak azért, hogy nézelődjünk. Néha azt sem tudtuk, hogy mi micsoda. A lomisok igyekeztek mindent ránk lőcsölni, nemritkán olyan holmikat, melyekről nemcsak azt nem tudtuk elképzelni, hogy mit kezdenénk velük, de azt sem, hogy a bánatba kerülnek egy tanya hátsó udvarába. Egyszer zsír új vasúti sorompót kínáltak eladásra, máskor repülőgépfutóművet, és mikor megkérdeztem: ugyan mit kezdjek egy vasúti sorompóval vagy egy Cessna-futóművel, általában csak annyit mondtak: „Jól jöhet még. Egyébként is szinte ingyen van.”
Ilyen lomiban vettem életem első wokját, az első hifi-tornyot, sőt az első konyhabútoromat is. A spanok közül sokan lomiban vett műszaki cikkeket pofoztak ki, majd jó áron továbbadták. Boldogult, ügyeskedett mindenki ahogy épp tudott. Én leginkább könyvekre vadásztam, mert azok is szégyenletesen olcsók voltak, az árusok meg általában azt sem tudták, mit is árulnak voltaképp. Így jutottam hozzá például – körülbelül egy szelet kenyér áráért – Flaubert Bovarynéjének eredeti kiadásához.
Ha kellett volna, harckocsit is vehettünk volna. Aztán jobb híján feldaraboljuk lángvágóval és aladjuk a hulladékudvarban. Páran vettek irdatlan nagy, régi, lerongyolt Mercédeszeket, de nem azért, hogy villantsanak, hanem mert azokba fért a legtöbb benzin. Kijártak tankolni, itthon leszívták a benzint és eladták. Egy régi spanom ezzel alapozta meg későbbi, immár legális vállalkozását; annak idején naponta akár tízszer is átlépett a határon. Megkente a vámosokat, váltogatta a határátkelőket – amint minket is megkentek szép ígéretekkel a kilencvenes évek elején, és amint mi is váltogattuk a kormányokat.
Bármi megtörténhetett. Bármi „beeshetett”. Ott volt minden az orrunk előtt, bálás ruha és légvédelmi rakéta.
Mindennek fényében cseppet sem keltett gyanút, hogy Olivérék hűtőkocsival jöttek hozzám. Sorra mentek tönkre a régi állami cégek, kihordtak-eladtak belőlük mindent.
– Jégkrémet hoztatok? – kérdeztem Olivért, mivel időnként a hűtőházból is szereztünk ezt-azt; nem sokkal korábban például selejt mirelit burgonyát; olyan burgonyát, amit a honvédség sem vett át. Nekünk azonban jó volt. Húsz kilós zsákban adták. Néhol fekete volt, de a nagyja „szódával elment”.
Egyszer összeálltunk négyen, hogy lemenjünk az Adriára három napra, de mivel a benzinre is épp csak össze tudtuk dobni a pénzt, élelmiszer gyanánt elvittünk egy zsák selejt krumplit, ami azonban a rendkívüli melegben hamar kiolvadt, hiába raktuk körbe jégakukkal. Épp csak leértünk a tengerre, ki kellett dobnunk a fügebokrok közé Zadartól pár kilométerre. Három napig nem ettünk, de nem bántuk azt sem, fürödtünk, fejeseket ugráltunk a sziklákról, majd éhtől szédelegve a maradék benzinnel hazavergődtünk. Itthon pár napig mi voltunk a legmenőbbek, hisz a tengerről érkeztünk haza olyan spanok közé, akik épp kölcsönökért kuncsorogtak, hogy másnap is legyen náluk áram.
– Nem jégkrém és nem is krumpli – felelte Olivér.
– Hát akkor mi?
– Meglátod.
Oké, rendben, nem faggatóztam tovább, inkább kaput nyitottam. OIivér spanja felkászálódott az IFA-ba, bekerrentette a járgányt, Olivér pedig igyekezett irányítani a tolatást a szűk helyen. Az IFA visszapillantói annyira rezonáltak, hogy biztos voltam benne, a srác semmit sem lát hátrafelé.
Párszor nekifutottunk, tolatott a kocsi, aztán előre ment, hogy nagyobb ívben állhasson rá a kapura. Megállt a forgalom az úton, türelmesen várakoztak az autósok, hogy végére érjünk a manővernek, de hiába futottunk neki ötször-hatszor, mindig hiányzott pár centi, hogy az IFA beférjen.
– Muszáj beállni?
– Muszáj. Ezt nem intézhetjük az utcán – mondta Olivér.
– Akkor akasszuk le a kaput.
Miután levettük a kapukat, szűken ugyan, de már befért a kocsi. Tolatás közben súrolta a magas rézsű bukszusait, a garázshoz közeledve pedig elakadt a liliomfa egyik ágában, hullottak a levelek, az ág letört, ám végül tökéletesen ráállt a házra. A lombok körül épp csak az eleje látszott ki, hátul pedig épp annyi hely maradt, hogy a doboz hátsó ajtajainak kinyitása után maradjon a házfalig még pár centi.

Elégedett voltam. Bármit hoztak is, ennél közelebb lehetetlen megállni, épp a lépcsősornál, így aztán könnyű lesz felcipekedni a lakásba. Mondtam is ezt Olivérnek, mire ő azt felelte:
– Nem kell bevinni semmit.
Csodálkoztam. Nem értettem, mit akarhat.
A srác kiugrott a fülkéből, megkapaszkodott a rézsű bokraiban, s megkerülve a sövényt, lejött hozzánk. A garázsajtó és a doboz között kellemes, meghitt, árnyékos tér keletkezett. Izgatott lettem, rágyújtottam, és vártam.
– Nyithatjuk? – kérdezte Olivér.
– Persze. Arra várok.
A doboz hátsó ajtaján a zár felmondta a szolgálatot, így alul és fölül gumipókok fogták, középen pedig egy lakat.
– A kulcs nálad van? – kérdezte Olivért a srác.
– Nálam nincs.
– Akkor nálam van?
– Remélem, baszd meg.
Olivér spanja idegesen turkált a zsebeiben, én leültem a lépcsőre, és vártam.
– Ja. Tényleg nálam van – mondta végül a srác, és lekínlódta a lakatot, aztán felkapaszkodott a dobozra, hogy lepattintsa az ajtókról a gumipókokat is.
– Készen állsz? – kérdezte Olivér, de feleslegesen, mert a rozsdás ajtók maguktól is kinyíltak, a lejtés miatt akkora erővel, hogy Olivért majdnem elsodorta.
– Baszki – mondta Olivér, megfékezte az ajtót, és még egyszer körbenézett, mint aki azt vizsgálja, beláthat-e ide rajtunk kívül bárki.
A környék nyugodt volt, a szomszédban nem mozgott senki.

Az első pillanatban nem láttam semmit a doboz sötétjében, ám aztán kirajzolódott egy nagy tartály körvonala. Efféle tartályokat is sokfelé árultak, esővizet gyűjtöttek benne a környékbeli hegyi házak ereszei alatt, mások cefrét erjesztettek az ilyen ipari tartályokban illegális pálinkafőzéshez. Volt is gyakran a kilencvenes évek pálinkáinak és borainak egyfajta ipari mellékíze és vegyszeres bukéja, de ez akkortájt senkit sem zavart. Ahogy mondtuk: „Csak üssön, az a lényeg.” Ütöttek is rendesen a környék házi főzetei, abban nem volt hiba; ezek a leharcolt tartályokban erjesztett „páleszok” és tablettás borok szépen átütögettek minket a kilencvenes évek átgondolatlanságából a kétezres évek kiábrándultságába; másokat pedig az agyalágyultság állapotába.
Az IFA tartálya azonban más tartályokhoz mérten meglepően nagy volt, Olivér szerint korábban lakkot tartottak benne, és egy nyomdából rekvirálta. Ami igazán szokatlan volt: a tartályt kábelek tömege vette körbe, s a doboz elejében, ott, ahol a legnagyobb volt a sötétség, apró ledek világítottak.
A félig áttetsző tartályban valamiféle folyadék volt, mely a tolatás befejezése után is még ide-oda imbolygott, mintha egyetlen tengerhullámot zártak volna belé, mely sehogysem csillapodik.
– Kellene pár erős lámpa.
– Mi ez?
– Mindjárt meglátod, csak hozz lámpákat!
Izgatott lettem.
– És hosszabítót meg elosztót is.
Berohantam a házba, kihúztam azt a hosszabbítót, ami a medence keringetéséhez vitt az udvarra áramot, felvettem két kislámpát, és az egészet levittem a garázsba. A garázsból húztunk áramot az IFA dobozába. Láttam, hogy a tartályba zárt hullám valamelyest csillapodott, s benne felsejlett egy árnyék is. Olybá tűnt, mintha egy kapitális hal lenne.
– Harcsa? – kérdeztem.
– Nyugi! Tényleg mindjárt meglátod – válaszolta Olivér és felmászott a dobozba. – Add fel a hosszabbítót meg a lámpákat!
– Mondtam, hogy harcsát ne hozzatok. Megeszi az összes többi halat.
– Nem harcsa, csak add már fel azokat a kurva lámpákat!
Olivér a doboz sötét elejébe húzta a kábelt s egykét percet szöszölt még.
– Kész – mondta. – Most már feljöhetsz.
A doboz igen magasan volt, kapaszkodót kerestem. Miután feltornásztam magam a platóra, igyekeztem belenézni a tartályba, de nem láttam sokkal többet.
– Készen állsz?
– Persze – mondtam, mire Olivér felkapcsolta a lámpákat.
Bő egy percen át továbbra sem tudtam eldönteni, mi lehet a tartályban. Továbbra is egy nagy hal árnyékát véltem látni, de a műanyagon csak a körvonalai sejlettek.
– Gyere fel te is, nyisd ki a tetejét! – szólt oda a spannak Olivér.
Miután utat engedtünk a szűk térben a srácnak, kulcsokat halászott elő, levarázsolt két lakatot a tartályról, és felpattintotta a lefogó pántokat, majd némi erőlködéssel felnyitotta a tetejét, amit pedig megint csak gumipókkal rögzített a doboz plafonjához, nehogy visszacsapódjon. És akkor végre a tartály fölé hajolhattam. Olivér kézbe vette az egyik lámpát, és belevilágított a tartályba.
– A kurva életbe! – ennyit mondtam, aztán valami okból kiugrottam az IFA dobozából, és a garázsajtó előtt, a fejem fogva, később a platót verve őrjöngtem:
– Baszki! Nem hiszem el! Ezt hogy?
– Na, mit szólsz?
– A kurva életbe!
– Ezt nem hitted volna, mi?
– A kurva életbe!
– Nem semmi, igaz?
– A jó kurva életbe!
Ismét felugrottam, megint belenéztem a tartályba.
– Baszd meg, ezt nem hiszem el. Erre inni kell valamit! – és azzal berohantam a lakásba, hogy konyakot vigyek az IFA-ba meg három stampót.

Akkortájt ölelés helyett is ittunk. Bármi jó történt. Bármi rossz. Ittunk köszönet helyett. Ittunk anyázás helyett. Ittunk, ha kellett, ha nem; de mindig úgy éreztük, hogy kell. Ha szerettünk valakit, ittunk vele. Ha nem ivott velünk valaki, úgy éreztük, nem szeret. Formanyelvvé vált az alkohol. Túl sok volt a remény, s ugyanakkor túl siralmas a helyzet. Lehetetlen volt ezt kifejezni másképp. Nem volt az a szó, mely mint a leszázalékot lakkostartályban erjesztett pálinka, úgy égetett, márpedig mi lángoltunk éjjel és nappal; fűtött a remény, megannyi lázas terv és gondolat, ebben éltünk, ebben ébredtünk és feküdtünk le hosszú éjeket követő hajnalokon; kellett valami, hogy erről mondhassunk valamit; valami, ami nálunk is égetőbb, töményebb, és fanyarabb. Valami, ami mérgezőbb mindannál, amit érzünk és gondolunk. S kellett mindehhez az a hit is, hogy a mi leszünk az elsők, akik túlélnek mindent. El is vesztettünk sokakat. Pár év kellett csak, hogy kiderüljön: nemcsak halhatatlannak hitt érzéseink, de mi is halandók vagyunk, és ahogy más korok hajnalán is hamar lejárt a legtisztább remény szavatossága is, úgy a mi reményeink sem tartósak; hamar ránk cáfol a világ és az élet, s végül olyan keserűség tölt el minket, amit már a legszarabb lőré diabolikus íze és bűze sem überelhet.

Olyan lendülettel iramodtam el a kocsitól, hogy Olivérnek ideje sem maradt megállítani, csak amikor visszaértem, akkor közölte, hogy jobban tenném, ha most nem innék, főként nem innék töményet.
– Mi iszunk, ha nem gond, de te ne igyál még.
– Miért ne?
– Jobb, ha tisztán tartod a véred.

A legnagyobbak tömege elérheti a hatvan kilót is, de ez a Commerson-delfin nem lehetett több negyvennél. Tökéletes nyugalomban lebegett a lakkostartály vizében, nem mozdult, de néha lesüllyedt az aljára, aztán pedig felemelkedett, hogy levegőt vegyen. Egészen valószínűtlen volt minden szusszanása. Amikor először feljött, úgy láttam, hogy rám néz. Apró szemeivel egyenesen a tekintetem s minden vágyam és reményem, minden szerelmes érzésem és csalódásom legmélyére; és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy én pedig máris az óceánt látom rajta keresztül; mintha az a tekintet egy apró rés volna, csak közel kell hajolnom, egészen közel, mint egy kulcslyukhoz, hogy a túloldalon megpillanthassam azt a világtengert, amit rajtam kívül talán még senki sem látott; de ha látta is már valaki, kizárt, hogy értette is.
Lassan lesüllyedt, és bár nem nem láttam át a tartály falán, önkéntelenül leguggoltam az aljához. Amikor ismét felemelkedett, és megint rám nézett, biztosan tudtam már: alakuljon a történelem, a sorsunk bárhogy, nekem olyasmit kell látnom és értenem, amit korábban senkinek sem sikerült. Ő szusszantott megint, óvatosan belógattam a kezem hozzá, és bár meg nem érintettem, tudtam már: én valóban erre születtem.

3. rész

Közös vérkeringés egy Commersonnal… Nem volt semmi, amit ne adtam volna meg ezért, s most ott volt előttem karnyújtásnyira a lehetőség. Annyira vágytam erre, hogy nem sokkal korábban már álmodtam is vele. Igen, épp ahogy Linnával álmodtam, épp ahogy Linnát is álmomban érintettem meg először.
Szemben más álmokkal, ez oly élesen maradt meg, mintha csakugyan megtörtént volna; ahogy sokkoló pillanatok vésődnek belénk örökre, s nemcsak a memóriába, hanem a sejtekbe is; beíródnak a DNS-be, akár a holokauszt emléke. Minden élő részecskénkbe oly makacsul, hogy azt a halál sem törölheti ki; generációról generációra öröklődik az ilyesmi, eltérítve az evolúciót is hosszú-hosszú időre.   
 
Mielőtt ténylegesen egy Commersont hoztak volna hozzám, láttam már álmomban Atlantisz utcáit, de nem mint Némó kapitány – dölyfösen, szkafanderben, buborékok gyűrűjében –, hanem amint egy „hal”; ahogy a „kétéltű ember” úszkál odalenn; mintha hallanám atlantiszi zsibvásárok vasárnapi zsivalyát, érezném az atlantiszi konyhákról szálló mannaillatot, érezném azt a derűt, rendíthetetlen birodalmak békéjét, a makulátlan gondtalanságot, már-már paradicsomi állapotokat, melyek a menetrendszerinti özönvizeket és globális katasztrófákat előzik meg; mintha éreznék mindent, amit valaha az óceán elnyelt; s éreztem átáramlani a véremen a titkot; a bizonyosságot, hogy minden, amit tudni érdemes: hétpecsétes titok; s minden ami titok, egyetemes tudás; s hogy bezártságunk, mely időnként boldogítónak tűnhet, hogy önmagunknak valók vagyunk, a saját útjainkat járjuk, s megtehetjük, hogy figyelmen kívül hagyunk minden mást és mindenki  mást, mindez valójában rabság, melyből azonban bizonyos pillanatokban oly könnyedén szabadulhatunk, ahogy lepke száll virágról virágra; vagyis feladhatjuk sokat dédelgetett egónkat, s összeolvadhatunk valaki mással, s minden erőfeszítés nélkül, a tanulás és tapasztalat kínjait megkerülve könnyedén, féláron, de még annál is olcsóbban, mondhatni bagóért, ingyen, puszta kedvtelésből vagy kegyelemből kaphatunk tudást, ha engedjük, hogy a másik érezzen minket, s mi hagyjuk, hogy érezzük őt; ahogy álmomban a Commerson lángvörös vére keveredik a véremmel, mint két természetszerűen egymásba olvadó tüzes fluidum; ahogy érfalak és féligáteresztőhártyák gátjai nélkül valami bódító, édes koktél jön létre bennem és benne; egy új vérfajta, egy új létforma bennünk, kettőnkben; pontosan tudtam, hogy ugyanez történik a szerelemben is; a tökéletes önkény szabadságával keveredik a vérünk, minden érzésünk, tudásunk és fájdalmunk; férfi és nő tiszta, mégis részegítő izotóniás oldata; nincsenek immunreakciók, kilökődés, fehérvérsejtek dühödt támadása és borzalmas mellékhatások.
 
És végre ott állt előttem a lehetőség, hogy mindezt valóban átéljem; hogy űrutazást hajtsak végre egy delfin elméjében; hogy Armstrongként lépjek egy Commerson-delfin holdjára. Alig egy órával korábban még transzban lebegtem a medence vizében, hogy aztán kilépjek pár percre a kánikula realitásába, de amint felfogtam: itt van a Commerson, centikre tőlem, bármelyik pillanatban megérinthetem – amikor csak akarom! –, másik transzba estem. A másodperc ezred része alatt szűkült be a tudatom, képtelen voltam bármi másra gondolni, de ilyen szűkülést a világ még nem látott. Úgy éreztem, az udvaromban, az IFA dobozában, abban a lakkos tartályban van a világ origója, lényege és veleje, minden, ami számít, így aztán ez a szűkülés valójában tágulásba csapott át, és az ősrobbanás pillanatába repített vissza; mert hisz akkor, amikor a világegyetem csupán egy kimutathatatlanul kicsiny pont volt valahol a semmiben, abba a jelképes pontba sűrűsödött bele minden, ami aztán történt; s az is, ami meg sem történt még.
 
Most is szívesen gondolok vissza azokra a percekre. Ugyanakkor a valószínűtlen örömhöz pragmatikus kérdések tucatjai társultak: „Hogyan vesszük ki a tartályt? Lehet vagy kétezer literes. Talán négyezer is. Hogy a francba emeljük ki a kocsiból? Vagy eresszük le a vizet tartályból és a delfint ponyvára fektetve emeljük ki az udvarra? Hová rakjam? A tartály elfér a hűvös garázsban is, ott visszatölthető, de meddig tarthatom a Commersont egy akkora helyen, ahol megfordulni sem tud? Talán jobb volna rögtön átrakni a medencébe. Hosszútávon még a medence is kicsi. Nem baj – gondoltam –, megoldom valahogy.”
 
A delfin továbbra is hol lesüllyedt, hol feljött levegőért, és továbbra is csak lógattam a kezem a tartály vizében, és egyre csak halogattam a pillanatot, hogy életemben először hozzáérjek egy Commersonhoz, mert bizonyos értelemben a várakozás a legizgalmasabb, és mert talán tartottam is tőle, szóval, miután nehezen szántam el magam az első érintésre, a delfin átvette az irányítást. A hetedik légvétel alkalmával a felszínen maradt, az oldalára fordult, engem figyelt, végül az uszonyával megérintett. Úgy gondoltam, ez majd áramütésszerű érzés lesz; olyasmi, mint amikor először fogtam meg Linna kezét, de az érintés érdes volt. Meleg, de érdes. Nehéz leírni. Leginkább tárgyilagos. Mint aki megállapítja, hogy vagyok, s mivel ő is van, lehetséges az érintés is. Ugyanakkor tette és üzente mindezt kedvesen. Mosolygott. Az ösztönöm azt súgta, hogy simítsak végig a hátán, viszonozzam a kedvességét, én azonban inkább elhúztam a kezem, sőt a tartályból is kiemeltem.
A delfin még feljebb jött, és kiemelte a fejét, és pár füttyentéssel mondott valamit.
– Hogyan emeljük ki? – kérdeztem Olivértől.
– Minek kiemelni?
– Nem maradhat a kocsiban sokáig.
– Ja, vagy úgy! Sajnos vissza kell vinnünk. Amúgy is hová tennéd?
– A medencébe. Aztán hamar építenék egy nagyobbat.
– Ez nem fog menni. Vissza kell vinnünk.
– Hová?
– Fontos ez? Nem elég, hogy most itt van?
Összezavarodtam kissé. Pillanatra sem merült fel bennem, hogy elviszik majd.
– Ha el kell vinni, minek hoztátok? – kérdeztem némi csalódással.
– Nem te mondtad mindig, hogy szeretnél összekapcsolódni egy Commersonnal?
– De.
– Erről van szó. Itt az alkalom. Ahhoz pedig nem kell kiemelni. Maradhat a tartályban, a tartály meg a kocsiban.
Néztem a delfint, a delfin nézett engem, mint aki azt mondja: „Részemről semmi akadálya.”
– Azt sem tudom, hogyan kell csinálni. Nem készültem fel erre.
– Ne aggódj, mindent beszereztünk. Előkészítettünk mindent.
 
Sokat olvastam a Commerson-hatásról, de az összekapcsolódás részleteire nem emlékeztem már. Bizonyos elemek eszembe jutottak, az például, hogy le kellene hűteni a testemet 35 fokra – amint a delfint is –, de el nem képzelhettem, hogyan kivitelezhető ez egy IFA-ban. Egyébként is: a transzfúzió alapvetően orvosi művelet, közülünk viszont senki sem volt orvos. Más kérdés, hogy akkoriban az ilyesmiből sem csináltunk gondot, képesnek éreztük magunkat bármire. Egy percre mégis elbizonytalanodtam. Láttam, hogy a plató végében műszerek tornyosulnak; kábelek, infúzióscsövek, orvosi eszközök; addig fel sem merült bennem a kérdés, honnan vannak ezek és mit keresnek a teherautóban. Némi ocsúdás után azonban kapizsgáltam már.
Tény, hogy kaptam már tetanuszt olyan spanomtól, aki azelőtt sosem adott be injekciót, s végzettségét tekintve esztergályos volt. Közös ismerősünk régi istállóját bontottuk, amikor rozsdás szög állt a vállamba, s két választásunk maradt: vagy bevisznek az ügyeletre, vagy a közelben élő ápolónőtől kérünk tetanuszt. Utóbbi kevesebb időt vett volna igénybe. Kértünk és kaptunk is tetanuszt, de csak telefonon. Az ápolónő nem volt otthon, a férjével küldette ki az injekciót, így nem volt, aki beadja. Ezért döfte belém az esztergályos, aki még élvezte is, hogy olyasmit csinál, amihez lövése sincs, amit hivatalosan nem is csinálhatna. Én kevésbé élveztem. Fájdalmas volt, brutális lila folt keletkezett a szúrás helyén, de én is úgy gondoltam: állati vagányok vagyunk. Kicsit zsiványok is.
De ki nem volt állati vagány és zsivány a kilencvenes évek elején? Ki nem volt bevállalós? Ki nem volt őrült és zseni?
Más kérdés, hogy sosem tűnt még el annyi „zseni” nyomtalanul, mint amennyi aztán a mi generációnkból tűnt el röpke tíz év alatt.
 
– Honnan vannak a cuccok? – kérdeztem Olivért.
– A húgom szerzett be mindent. Apránként. Két hét alatt hordott ki mindent az éjszakai ügyeletből.
Ez némiképp megnyugtatott. Ismertem Olivér húgát, Jessicát. Kedves, vonzó, aprótermetű, szöszke volt; velünk ellentétben egészen józan lélek, de ő sem nélkülözött minden vagányságot. Korábban is szerzett nekem ezt-azt. A kerti tókák vizét rendszeresen vizsgáltam a Papától kapott mikroszkóppal, ám a tárgylemezeket és pipettákat nehezen tudtam pótolni. Rendetlen voltam, sokszor felejtettem a fedőlemezt a tárgylemezeken, azok pedig levakarhatatlanul egybeszáradtak. Gyakran túl magasra emeltem a tárgyasztalt és összetörtem az objektívvel a lemezeket. Légvédelmi rakétát vagy Cessna-futóművet szerezni nem volt gond, ellenben tárgylemezekhez jutni szinte lehetetlen volt. Ebben segített Jessica, aki a laborból csempészett nekem lemezeket, pipettákat, de kutakodásaimhoz egyéb holmikat, lombikokat és orvosi csipeszeket is.
Megnyugtatott, hogy Jessicától jönnek a holmik.
– És a műszerek?
– Azokat Dzsesszi barátja hozta ki a sürgősségiről.
– Leselejtezett cuccok?
– Épp ellenkezőleg. Ezeket nem használták még, tartalékban vannak ott, de épp ezért még ma este vissza kell vinni Dzsesszihez. A srác azzal a feltétellel hozta ki őket, hogy este tízig visszavisszük.
– Értem. De én nem tudom egészen pontosan, hogyan kell az ilyesmit csinálni.
– Ne aggódj! Dzsesszi utánajárt mindennek. Pofon egyszerű.
– Tényleg?
– Tényleg. De persze semmi sem kötelező.
– Mennyi most az idő?
– Nyolc.
– Szóval van két óránk.
– Nagyjából.
– Akkor először iszok valamit.
– Csak ne alkoholt!
– Nem azt akarok. Jessica miért nem jött el?
– Ügyel ma.
 
Bementem a lakásba, s tettem pár kört, mintha ugyan ráértem volna.
Szerettem volna magamra maradni pár percre.
Bármilyen vállalkozókedvűek voltunk akkortájt, maradt bennem némi bizonytalanság. Csak azon pörögtem, vajon mennyire biztonságos egy ilyen „háztáji” transzfúzió; ennél jóval kézenfekvőbb kérdések fel sem vetődtek bennem; ezért ma sem tudom, honnan szereztek Commersont Olivérék. Elképzelésem sincs arról, hogyan és mikor született meg bennük az ötlet, hogy ezt egyáltalán megpróbálják.
 
Hangos volt a világ. Már akkor is: pokolian ricsajos, csak épp akkor még jobban tűrtük a szűnni nem akaró zajt, hisz mi is ricsajosak voltunk, mi is mindent fullon bömböltettünk: Hendrixet, Pink Floydot, Deep Purple-t és Zeppelint – önmagunkat legfőbbképp. Dübörgött a politika. Hetente jelentek meg új magazinok. Országok keletkeztek és múltak el. Ment a nagy adok-veszek és persze már az első pillanattól az adok-kapok is. A tervezetlen szabadság és kóros szabadságvágy káoszában éltünk, a széthullás kedvezményezettjeiként. Ahogy mondtam: bármi megtörténhetett. És annak ellenkezője is. Abban is hittünk, azt hiszem, hogy mindenre, a káoszra, a széthullásra is megszületik majd a vegytiszta magyarázat; és mindenre van időnk. Azt hittem én is, hogy ráérek megkérdezni, honnan van a delfin, hová kell visszavinni, el lehet-e hozni újra, s elég a legsürgetőbb, legaktuálisabb kérdésre fókuszálni, vagyis arra: biztonságos-e Jessica cuccaival belemenni egy transzfúzióba egy IFA platóján 1990 augusztus 8-án, a kora esti órákban. Házilag.
Ahogy a pálinkát főzik.
Ahogy a hattablettás borokat erjesztik Soltvadkerten.
 
Néhány percnél tovább azonban nem maradtam józan. A bizonytalanság, a kérdések sokasága csak pár perc erejéig tudta felülírni a mindent eluraló korszellemet; az érzést: nem számít semmi, megoldunk mindent, az egész élet egy nagy kaland, a legjobb korban születtünk, sosem látott szabadságunk pedig egyúttal az öröklét záloga is; hajunk szála nem görbülhet, történjen bármi, tegyünk bármit, miránk a kozmosz vár, a mindentudás, és Jim Morrison szelleme; bizonyos értelemben minél kockázatosabb ügyletekbe megyünk bele, annál jobb; minél nagyobbakat szívunk, annál jobb; a lényeg csak annyi, hogy éljünk, s ha lehet, ne száz, hanem rögtön ezer fokon; a leghalványabb reményünk, legkoszosabb kis ötletünk és rezdülésünk is megér annyit, hogy belehaljunk, ha kell; ebből a szempontból pedig egy ilyen transzfúziós kísérlet jobb, mint bármely drog vagy később a délszláv háború; jobb, mint benzinnel seftelni vagy beállni a légióba; jobb mint másolt kazikkal piacozni, italokat és ruhákat hamisítani; sokkal jobb bármi másnál.
 
– Mindent leteszteltünk – mondta Olivér, és ez akkor megnyugtatott.
Nemcsak azt mutatja ez, hogy mennyire naiv voltam, hanem azt is, hogy akkor még élt bennünk a bizalom. Sőt virágzott. Ha egy esztergályos azt mondta: ő bizony lazán belém tol egy tetanuszt, nem hezitáltunk. Gyerünk! Legyen ez. Ha azt mondták: „most épp nehéz, de majd jobb lesz”, még a mondat végére sem értek, mi elhittük máris. Áldozatot kell hozni bizonyos dolgokért? Hajrá! A mi erőnkből bármekkora áldozatra futja! Olivér azt állítja, hogy mindent leteszteltek? – eszembe nem jut elgondolkodni azon, konkrétan mit jelent ez. Ahogy egy ukrán spanom szavajárása mondta: „Mi baj lehet?”
Ezt mondtuk mindenre. „Mi baj lehet?” Nekünk teremtették a világot! Miattunk változott meg épp most. A felfordulás is miattunk van. Miattunk és értünk. Jelenünk a jövőnk. A jövő a miénk. Sőt úgy tűnik, hogy a múlt is. Az idősebb generációk mindössze fenntartották számunkra. A történelem csak egy gazos telek. Mi fogjuk bevetni, mi húzunk fel majd rá káprázatos palotákat. Örökségünk az emberiség egész múltja, fizetségünk a végtelenbe nyújtózó jövő. Bármit érzünk, helyes. Bármit gondolunk, igaz. Minden indokolt, minden törvényszerű és üdvös. Akkor is, ha brutálisan meredek. „Mi baj lehet?” Más kérdés, hogy utóbb tisztán látni: a tudatalatti mondatta ezt velünk. Talán a kollektív tudatalatti, mely pontosan tudta: bukni fogunk, halálra ítéltettünk, így voltaképp valóban nincs vesztenivalónk, s rendjén való azt kérdezni: „Mi baj lehet?” – hisz így is, úgy is az történik, ami írva vagyon. Mindenképp megszívjuk. Odalesznek a kilencvenes évek, és hamarosan látni fogjuk, hogy a világ fikarcnyit sem lett jobb és igazabb hely, mint volt korábban. Látni fogjuk, hogy jobb lett volna ottragadni. Jobb lett volna, ha diliházba zárnak minket, legkésőbb a kilencvenes évek végén, s attól fogva nem tudnánk semmit a világról, csak arról tudnánk, amiről addig is. És élhetnénk abban a hitben, hogy minket legalább a világtörténelem legszebb korszaka zárt be – s nem egy sunyi, önző, végzetesen ostoba történelmi korszak.
– Mi baj lehet? – mondtam én is.
– Ez a beszéd – kontrázott Olivér, s abban a pillanatban elillant minden bizonytalanságom, s vulkanikus erővel tört fel belőlem újra a vágy: Eggyé akarok válni egy Commersonnal!
Delfinné akarok válni!
Látni akarom a világóceánt!
A szférát, ahonnan mindannyian jöttünk, a papucsállattól a forrásmoháig.
Érezni akarom, hogy élek!
Tudni akarom, hogy minden lehetséges.
Most már tényleg!
 
Szerelmes akarok lenni újra.
– Vágjunk bele! – mondtam.
Felgyűrtem az ingujjamat, mintha az összekapcsolódás csak egy vérvétel vagy egy tetanusz volna.
– Azért lassíts kicsit, ennyire nem egyszerű a téma – mondta Olivér, és hátba veregetett.
– Rendben, testvér – válaszoltam. – Hallgatlak.
Ezután Olivér meglepő összeszedettséggel vázolta fel a menetrendet. Azért fogalmazok így, mert Olivér alapvetően szertelen figura volt, többnyire a következő öt percre sem volt semmi terve. Ezúttal viszont még egy lapot is előhalászott valahonnan, melyen felismertem Jessica ékes, apró betűs kézírását.
 
A delfinre, a mellúszói alá, mindkét oldalon egy-egy kanült ültettek, így azzal már nem kellett bajlódni. Nem értettem, minek kettő, de mint Olivér elmagyarázta, hatékonyabb a vércsere, ha ténylegesen is létrejön egy közös vérkör, vagyis van egy kilépő véráram, és van egy belépő. Így esetemben is szükség lesz mindkét karomra. A bal karomon lép be majd a delfin vére, a jobb karomon át pedig az én vérem lép be a delfinébe.
A fülke és a tartály között nemcsak a műszerek voltak, hanem egy hordágy is, amit szintén Jessica barátja szerzett. Ez volt az egyetlen, amit nem kellett visszavinni, mert az – ahogy Olivér mondta – valóban selejtezésből származott, bár nemigen látszódott rajta. Tiszta volt, s cseppet sem kopott, már amennyire ezt megítélhettem a félhomályban. Amint lefeküdtem rá, megcsapta az orrom a kórházak jól ismert fertőtlenítőszaga, és ettől még inkább biztonságban éreztem magam. Mintha házhoz jött volna a megyei kórház Transzfúziós Osztálya.
– Néhány dolgot ellenőriznünk kell, és jó volna, ha elmennél vécére is.
– Nem kell vécére mennem.
– Azért meg kellene próbálni. Nehogy az ágyra vizelj. Mert az előfordulhat, én meg nem szívesen mosom utánad.
Rendben, felkeltem, és bementem a házba, holott elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármit kifacsarjak magamból. Mégis, amikor elképzeltem, ahogy magam alá csinálok és a transzműveletet kínos mellékhatások kísérik, meggyőztem magamat a dolog szükségességéről.
– Csak nyugodtan. Ha csúszunk, az sem para. Most csak koncentrálj a lehetőségre! – mondta Olivér abban a hangnemben, mintha számos alkalommal kötött volna embereket Commersonra.
Ez szintén megnyugtatott.
Sokáig ültem a klotyón, még egy cigit is elroppantottam, bár ahogy a csikket magam alá dobtam, eszembe ötlött: talán ezt sem lett volna szabad. Újabb cigit elszívni közvetlenül az összekapcsolódás előtt, bár nem igazán tudtam felmérni, valójában mennyire vagyok közel az összekapcsolódáshoz, hisz Olivér szerint pár dolgot meg kellett ejteni még.
„Most már mindegy” – gondoltam. „Mi baj lehet?”
Végül sikerült kipréselnem magamból valamit, s miután úgy éreztem, hogy több salakot úthengerrel sem lehetne kivasalni belőlem, teljes nyugalommal ballagtam vissza az IFA-hoz.
 
A nap mégsem akadt fenn a diófa alsó ágán, és eltűnt a horizont alatt. A völgyben felkapcsolódtak a kertvárosi lámpák. Az égbolt kék volt még, de már a Hold is felkelt az északkeleti horizonton. Megszólaltak a tücskök, a közeli szőlőültetvények déli oldalában felzizzentek a kabócák. Különös módon, miután lassan belecsúsztunk a szürkületbe, nem sokkal később pedig a sötétedés fázisába, az IFA-ban jobban láttam már. A két kislámpa a reflektorok ragyogásával világította be a rakteret. A tartály vizében ragyogó fénypászmák táncoltak a delfin teste körül. Különleges hangulat uralkodott a raktérben. A tartály vizében fénysávok cikáztak, és felvetültek a hűtőkocsi tetejére. Halkan duruzsolt a klíma, és jól érezhetően hűlt a doboz levegője.
– Nemsokára be kell indítanunk a motort is, hogy elég áramot kapjunk a hűtéshez, de ezzel ne törődj majd – mondta Olivér, míg a spanja két infúziós állvánnyal bajlódott.
Izgalmamban megszomjaztam, és úgy éreztem, az akció előtt kellene még egy utolsó cigi.
– Dobd le a pólót és feküdj le! – kérte Olivér. – Csukd be az ajtót is! – kérte a srácot, aki ezúttal belülről gumipókozta be az ajtókat.
Csönd lett. Levettem a pólót, és a hordágyra feküdtem.
– Először megmérünk pár dolgot. A vérnyomást és a pulzusodat.
– Rendben.
– Aztán rád rakjuk ezeket az érzékelőket, hogy a transzfúzió alatt is lássuk a dolgokat.
– Milyen dolgokat?
– A vérnyomást és pulzust.
– És ha valami nem stimmel? – kérdeztem.
– Egyszerűen abbahagyjuk egy pillanat alatt. De nem lesz gond, hidd el. Az a fő, hogy lazíts!
 
Olivér olyan rutinnal mért vérnyomást, mintha szakápoló volna.
– Minden a lehető legfaszább – jelentette némiképp kevésbé szakszerűen. – Most fertőtlenítem a karod. Bírod a vért?
– Jókor kérdezed.
– Értem, de bírod vagy nem?
– Nem tölt el örömmel, de nem gond, ha vért látok.
– Jó, azért most jobb lesz, ha elfordulsz. Nézd a delfint szerintem.
– Mert?
– Mert a te karodba is beültetek két kanült. Ahhoz csatlakoznak majd a csövek.
– Oké, értem – és azzal próbáltam ellazulni, amennyire csak lehetséges egy ilyen helyzetben, és valóban a delfint néztem.
Úgy tűnt, hogy ő is engem figyel. Úgy tűnt, ő is várja már a találkozásunkat. Mintha előre megbeszélt helyre készülnénk mindketten – az örök óceán örök idejének egy pontjába. A várakozás, a kíváncsiság izgalma sugárzott a delfin felől is, és ez önmagában is különös élmény volt; annyira, hogy épp csak észleltem, amikor Olivér jódos vattái pamacsoltak a vénáim fölött. Azután egy szúrás a bal karomon, feszítő érzés, forróság, matatás, s végül enyhe sajgás. Azután ugyanez a jobb karomon. A szemem se vettem le a delfinről, és ő sem vette le a szemét rólam. Úgy éreztem, hogy ultrahanggal pásztáz. Úgy éreztem magam a közelében, mint egy röntgengépben. Éreztem valamit a csontjaimban, valami keményet, ami olyan, akár egy hullám, mégis úgy hatol át rajtam, mint egy dárda, és még szaga is van: hideg, fémes, kemény szaga.
– Ezzel megvolnánk – jelentette be Olivér.
– Szuper.
– Azt hiszem túlvagyunk a legkellemetlenebb részen. Most le kell hűtenünk kicsit. Ez picit hideglelős lesz.
– Oké, jöhet.
– Ezt a hűtőpaplant rád terítem úgy tizenöt percre – mondta Olivér, aztán a sráchoz fordult. – Most már indítsd be a motort, mert a hűtőpaplan lemeríti az akksit. Van elég benzin, ugye?
– Tele a tank – felelte a srác, és kigumipókozta magát a kocsiból.
Egy perccel később bekerrent az IFA, s attól fogva finoman rezgett az egész szekrény. A tartály vize is rezegni kezdett, a delfin füttyentett egyet.
– Egész jól csinálod – mondtam Olivérnek.
– Dzsesszinek köszönd, ő mutatott mindent.
– Ha találkozom vele, meg is köszönöm.
 
Olivér valóban beterített egy alufóliaszerű paplanféleséggel, s pár másodperc múlva már éreztem a paplan hidegét.
– Hunyd le a szemed, és gondolj valamire szépre. Mintha aludni akarnál.
– Minek?
– Az ilyenkor a legjobb.
Szót fogadtam. Lehunytam a szemem, és próbáltam felidézni valamit, amit szépnek találok, de bárhogy erőlködtem, csakis a delfint láttam magam előtt; pontosabban a szemét; azokat az apró, közelről kissé hideg szemeket, melyek azonban azt ígérték, hogy mint egy apró kulcslyukon, rajtuk keresztül megpillanthatom a világóceánt; s valami azt súgta – talán a delfin maga? –, hogy nemcsak a világóceánt, hanem azt a hatalmat is, ami egykoron létrehozta; nemcsak a Föld óceánjait, hanem az űr Óceánját is.
 

 
4. rész
 
Egy csepp delfinvér sem keveredett a véremmel még, amikor úgy éreztem pár pillanatra, hogy ez már a híres Commerson-hatás. Ilyen volt például az, amikor rájöttem, hogy egyszerre több mindenre is gondolok. Többnyire egyidőben csak egy gondolat fut az agyunkban, de ahogy Olivér hűteni kezdett, igen gyorsan megváltozott a tudatállapotom. Elsőként azt észleltem, hogy nemcsak gondolkodom, de lecsukott szemmel látom is magam előtt a gondolatokat. Sőt a gondolat folyamatát magát is; olyasmit láttam magam előtt, mint amilyen egy pillanatok alatt métereket növekvő brokkoli lehet; pillanatok alatt sarjadtak rajta újabb hajtások, s minden hajtás tovább osztódott, s minden új ágacska új gondolatmeneteket szült. Nem egymást követték a gondolatok, ahogy mondani szoktuk, hanem elágaztak és egymással párhuzamosan fejlődtek tovább. Nem tudom, hogy ennek köze van-e a hűtéshez vagy egyszerűen csak a felfokozott lélekállapot számlájára írható. Párhuzamos gondolatok sokasága haladt előre meglepően gyorsan a pszichében, és talán, hogy ne legyen káosz, párokba rendeződtek, de nem úgy ahogy az logikus lett volna. Egymástól távoli gondolatok kapcsolódtak össze, és futottak együtt, mint egy elektromoskábelben a különböző erek.
Talán a hűtés, talán a rám nehezedő gondolatcunami miatt, képtelen voltam megszakítás nélkül a delfint nézni, bár ő le sem vette rólam a szemét. Időnként elnehezültem, édes álmosság tört rám, és ilyenkor muszáj volt lehunynom a szemem.
– Jól csinálod – mondta erre Olivér. – Lazíts csak.
Nem tarthatott a hűtés és a delfin szuggesztiója három-négy perce sem, amikor már erőm se volt válaszolni, viszont újabb párhuzamos gondolat sarjadt bennem: mi lesz, ha ez így megy tovább, én viszont olyasmit érzek, amit nem akarok, viszont megszólalni valami okból nem tudok már?
 
Olivér két transzfúziós csővel a tartályhoz lépett, és hozzálátott csatlakoztatni a delfin kanüljeihez.
Újra a delfint néztem, illetve Olivért. Végigsimított a delfin fején, a delfin azonban nem reagált semmit. Olivér áthúzott egy pányvát a delfin hasa alatt, aztán felhúzta a pányvát annyira, hogy a delfin szárazra kerüljön. Mindezt a delfin cseppnyi ellenkezés nélkül tűrte, Olivéren azonban láttam, hogy siet. Nem kapkod, de tisztában van vele, hogy a delfin megelégelheti a macerát bármikor, így aztán hamar bekötötte a kanülökbe a csöveket. Olyan gyorsan, mintha ezerszer kötött volna be kanült transzfúzióhoz.
A gondolatok korallja tovább növekedett, s miután észleltem a változásaimat, észleltem a különös burjánzást, holott még csak készülődtünk a transzfúzióra, tudományos és áltudományos teóriák is futni kezdtek rajtam arra vonatkozóan, hogy az úgynevezett Commerson-hatást talán nem is a delfin vére váltja ki, hanem valamiféle hipnózis. Hogy valódi hipnózis létezik-e sokan vitatják, de még a hipnózis feltétlen hívei sem tudnak egyértelműen válaszolni arra, hogyan működhet. Mégis mi van, ha a Commerson képes hipnotizálni? Elvégre a delfinek az ultrahangokkal nemcsak tájékozódnak, hanem kommunikálnak is. Ki tudja, hogy az ultrahang hogyan hat az emberi elmére. Milyen változásokat idézhet elő az agyban? Talán az ultrahang volna a megfejtés a hipnózis jelenségére? De akkor miért csak a Commersonnál tapasztalnak ilyesmit? Hisz a világ számos pontján tartósan vannak emberek közvetlen kapcsolatban delfinekkel. A delfináriumokban főként a legintelligensebbnek tartott palackorrú delfinekkel, de orkákkal is. Mi van, ha a delfinek ultrahangja fajonként más és más frekvenciát használ, és egyedül a Commersoné esik abba a tartományba, ahol lehetséges az emberi agy manipulálása? És mi van, ha a Commerson ultrahangja úgy működik, mint a hangfegyver vagy a mikrohullám?
 
Olivér a delfinre kötött csöveket felvezette a tartály túloldalán álló infúziósállványra, onnan pedig, magasan a tartály fölött áthúzta az én oldalamra, egy másik állványra. A csövek felém eső vége egyelőre szabadon lógott a mellkasom felett, de már tudtam: amint megkezdődik a transzfúzió, látom majd, ahogy megindul a vér a csöveken – és akkor újabb párhuzamos gondolatfolyam indult meg bennem.
Egyrészt arra gondoltam, miért nem tartanak Commersonokat delfináriumokban. Méretük okán kevésbé látványosak, főként az orkákhoz mérten, ezt értem, ugyanakkor mégiscsak nem mindennapi látványosság volna egy egész rajt tartani, és ha már egyszer a közönség mutatványokra vágyik, milyen pazar szórakoztatást garantálna harminc-negyven Commerson ugrándozása és játéka. Másrészt váratlanul, s nem egészen odaillő módon, ugyanabban az időben felvetődött egy másik kérdés is: vajon mennyi egy Commerson vérnyomása?
Mekkora kettőnk vérnyomás különbsége?
Ma sem tudom biztosan, mert akkor ott, a hordágyon, lassan hűlve a harmincöt fokos testhőmérséklet irányába, rögtön megszületett a válasz is. Mert mire való a vérnyomás? Többek között arra, hogy ellentartson a légköri nyomásnak. Ha nem tartana fenn a test belső nyomást, a légkör nyomása összeroppantana minket. Hátborzongató gondolat: az idő minden minutájában hatalmas prés nehezedik ránk, amiből csak azért nem érzünk semmit, mert azt a vérnyomás ellensúlyozza. Ezért van az, hogy vákuumban, például az űrben, szkafander nélkül, némi túlzással „szétrobbannánk”, de legalábbis a vérnyomás – mivel nincs külső prés – szétrepesztené az ereinket, s minden létező helyen kitörne belőlünk a vér. Szerencsére felrobbanna a szemgolyónk is, így nem látnánk az egészből semmit, nem mintha maradna időnk felfogni, mi történik, hisz az agy is pillanatok alatt cseppfolyósodna el a tomboló nyomásviszonytól.
Mármost az óceánban jóval nagyobb a nyomás, legalábbis nagyobb mélységben. Bár a cetek, emlősök lévén, nem merülnek olyan mélyre, mint a halak, mégis idejük jelentős részét nagyobb nyomáson töltik, mint mi. Az ámbráscet akár kilométeres mélységbe is lemerül, ahol már pokoli, számunkra elviselhetetlen a nyomás. Tudom milyen ez. Búvárkodásaim során jól bemértem, hogy én hat méternél mélyebben már nemigen bírom, akkora a nyomás a dobhártyámon. Mélységi merülésnél nem az oxigén a legnagyobb probléma. Abba a mélységbe, ahová az ámbráscet merül, hiába is vinnénk magunkkal oxigénpalackot, nem tudnánk levegőt venni. Az óceán akkora súllyal nehezedne ránk, hogy a tüdőnk sem tágulna ki; képtelenek volnánk használni a lélegzéshez szükséges izmainkat; az óceáni nyomás összepréselne minket, és összelapítaná a tüdőnket is.
Mindebből arra következtettem, hogy a Commerson vérnyomása vélhetően magasabb az emberénél. De mennyivel? Mert az talán nem mindegy. Ugyanis, ha jelentősen magasabb, akkor abban a pillanatban, hogy Olivér megnyitja a kanülök csapocskáit, nem egyszerűen átáramlik a Commerson vére, hanem mint egy áradat, betör a szervezetembe. Akkor azonban nem egy lassú változást észlelek majd, hanem valamiféle fiziológiai cunamit, mintha az érrendszerembe egy hadsereg törne be. Ha ugyanakkor nem tud a másik oldalon kilépni több vér, akkor a Commerson vére pillanatok alatt az egekbe emelheti a vérnyomásomat, ami akár agyvérzéshez is vezethet.
 
Kézenfekvő lett volna megkérdezni Olivért, hogy ők feltették-e ezeket a kérdéseket a transzfúziós szerelék összeállításakor. Ha valamivel idősebb vagyok, s ha nem a kilencvenes évek elején történik mindez, nyilván hamarabb merülnek fel bennem ezek a fontos és érdekes dilemmák. Ezzel szemben akkor sem kérdeztem semmit, amikor már a hordágyon feküdtem karnyújtásnyira egy Commersontól. Számon volt a kérdés, persze, ugyanakkor édes nehézkedés vett erőt rajtam. Ez is egyfajta nyomás volt, a testen és a pszichén is. Fura nyomás, mely a pszichét nem tompította el, hisz annyi gondolat rajzott bennem, mint soha azelőtt, megszólalni mégsem tudtam, és fizikailag is egy félálomszerű állapotba süllyedtem. Egy ideig éreztem a paplan hidegét, rövid ideig borzongtam is, de aztán forróság öntött el, és abban a forróságban – míg a gondolatok osztódással szaporodtak – szinte elolvadt a cselekvőképesség.
Lassan távol került minden, még a legégetőbb, leglogikusabb kérdésfelvetés is; mintha minden, a lét is csak elmélet lenne. Mintha mindezt senki sem gondolná, csupán kódok, képletek és egyenletek sora volna valahol a Világegyetemben egy lehetséges világ lehetséges dilemmáiról.
 
Felnéztem az infúziósállványokra, s láttam: mindkettőn egy lombikba érkezik majd először a vér. Talán ezek egyenlítik ki a nyomáskülönbséget – gondoltam, bár rögtön hozzágondoltam azt is: Nem mintha a tartályok telítődése után ezek képesek volnának kiegyenlíteni bármit is.
Mindez idő alatt természetesen folyamatosan bennem volt a csodálat: voltaképp semmi sem történt még, és mégis megváltoztam. Ebben az állapotban csodás teljesítményekre volnék képes. Számos rejtélyt fejtenék meg könnyű kézzel, és napok alatt írnék meg egy vaskos regényt. Mi lesz itt akkor, ha megjön az ereimbe, az agyamba, a szívembe a Commerson-vér? Talán zsenivé válok egy pillanat alatt? Talán érteni fogok még az ultrahangok nyelvén is? Talán összegződik minden, amit a vér hoz, amit a delfin ultrahanggal táplál belém, és az is, ami változatlanul az enyém; minden, amit tapasztaltam és éreztem, és minden, amit a Commerson tud, és mint egy interferencia-jelenség, mindez nem egyszerűen összegződik majd, hanem egymást erősítve a négyzetre vagy a köbre kerül.
 
Az IFA folyton járó, öreg motorja finoman ringatta a rakteret, s benne engem meg a delfint.
Olivér odalépett hozzám, megigazította a mellkasomon a tapaszokat, megvizsgálta mindkét kanült, majd visszament a műszerekhez.
– Már csak egytized fok hiányzik – mondta.
Talán hűteni is a vérnyomáskülönbség miatt kell minket? Mindjárt megtudom. Aligha valószínű, hogy némi hűtés, és két közbeiktatott lombik képes a kiegyenlítésre, szóval hamarosan megtudom, milyen is az, amikor betör belém egy idegen lény vére.
Ha nem egy Commerson van a tartályban, talán rettegtem volna. Így legalább tömegünket tekintve egy súlycsoportba tartoztunk. Ötvennégy és hatvan kiló között voltam akkoriban, a Commerson is épp csak ötven kiló felett lehetett; ez persze semmit sem számít, ha a vérnyomása jóval magasabb az enyémnél, mégis megnyugtató volt, hogy nem egy akkora lénnyel kapcsolnak össze, akiben százszor annyi vér forrong, mint bennem.
Egy pillanatra felötlött az is, mennyire jó volna, ha Jessica nem ügyelne aznap, és ott állna mellettem. Nem volt vele közelebbi kapcsolatom, de néha évődtünk, ha összekerültünk egy társaságban. S tudjuk, hogy megy ez. Álljon egymástól fényévnyi távolságban egy férfi és egy nő, ha kicsit együtt nevetgélnek, ugratják egymást néha, abból bizony könnyen lehet évődésnél jóval több; elég pár pohár bor, szokatlanul kellemes kora esti óra, kitartó havazás nem sokkal karácsony előtt, bármi, ami kicsit felfokozza az érzékeket, és akár összeillenek, akár nem, könnyen találhatják magukat egymás karjában.
– Készen vagyunk – jelentette be Olivér, és leguggolt a hordágy mellé. – Jól vagy?
Bólintottam.
– Rendesen válaszolj, máskülönben azt hiszem, hogy gond van.
– Jól vagyok – feleltem, de még az életben nem volt ennyire nehéz megszólalni.
– Akkor mehet?
Megint csak bólintottam.
– Oké. Akkor először átengedem a Commerson vérét a te kanülödig, aztán meg a tiédet a delfinig, de még nem kapcsollak össze titeket.
 
Olivér a delfinhez lépett, az úszói alatt babrált, először az egyik, aztán meg a másik oldalán, s mikor végzett, a pányvával együtt visszaeresztette a vízbe. A delfin vére sebesen futott bele a csőbe, egy pillanat alatt megtette az első állványig vezető három-négy métert, és ott tölteni kezdte az első lombikot.
Szép piros vére volt. Talán világosabb az enyémnél. Szamócapiros, és nagyon frissnek tűnt. Mint egy frissen turmixolt ribizlilé. Olivér, ahogy átjött a delfintől hozzám, ismét megvizsgálta a műszereket. Ez idő alatt – bár épp csak pár másodpercig figyelte a műszereket – a delfin tartályában eszement tempóban emelkedett a vérszint. Olivér megkerülte a hordágyat, leguggolt hozzám megint, és óvatosan megnyitotta a jobb kar kanüljét. Az én vérem a delfinéhez képest sűrűn, sötétvörösen futott bele a csőbe, és szemlátomást lassabban. Sajgást éreztem a vénámban. A saját vezetékemre csak pár pillantást vetettem, annyira lekötött a delfin lombikja. Már csak pár centi maradt, és amikor a lombik telítődött, piros csík szaladt végig a hozzám vezető csövön. Annyira gyorsan, hogy összerezzentem. Persze nem éreztem még semmit. Mégis olyan benyomásom támadt, mintha a delfin vére át akarna törni a kanülön. Eközben az én vérem is felért a tartályig és tölteni kezdte. Kicsit elszédültem. Enyhe hányingerem támadt. Amúgy jól voltam.
Olivér a műszerekhez ment, aztán megvizsgálta mindkét tartályt. Végül újra ellenőrizte a kanülöket rajtam és a delfinen is. Amikor az én tartályom is megtelt, és megindult az utolsó csövön a vér, a delfin felbukkant a vízből és vakkantásszerű hangok sorozatával mondott valamit. Tagadhatatlan volt, hogy míg én egyfajta transzban vagy hipnotikus állapotban várom megadóan a következő perceket, addig a Commerson extázisban van, s alig várja, hogy összekapcsolódjunk. Már csak az volt kérdés, mit vár jobban: hogy megérezze az én véremet, vagy hogy a sajátjával eláraszthasson engem.
 
Lanyhábban ért a delfin kanüljéig a vérem, mint az övé az enyémhez, de végül elérte. Igaz nem láttam tisztán az uszonyok takarása miatt. Amint minden csövet kitöltött a vér, és megállt az áramlás, még erősebb nyomást és émelygést éreztem. Csalódott voltam kissé. Nem egészen így képzeltem el ezt. Inkább, mint valami ünnepet, ami az első pillanattól az utolsóig negédes és ünnepélyes.
Olivér elzárta a kanülöket.
Első körben csak annyi volt a cél, hogy a rendszert légmentesen kitöltsük vérrel, nehogy légbuborékok kerüljenek aztán belém – vagy a delfinbe. Ettől kezdve Olivér tempósabban mozgott, talán mert sokat nem várhattunk, hisz amíg meg nem történik az összekapcsolódás, addig csak áll a vér a vezetékekben, beindulhat az alvadás és vérrögök képződhetnek, és akkor az összekapcsolódást követően infarktus végezhet velünk. 
– Szólnom kell a srácnak – mondta Olivér. – Az összekapcsoláshoz két ember kell.
Sokatmondó pillantással nyugtáztam.
Olivér kikászálódott a raktérből.
Kettesben maradtunk a delfinnel. Én egyre növekvő várakozásban. A delfin az oldalára fordult, elnyújtott füttyöket hallatott, és párszor a fejét rázta. Világos volt, hogy most mindent bevet: hangokat, testbeszédet és nyilván ultrahangokat is. Jól csinálta, mert valamiként érteni véltem. Olyasmit jelentett, hogy ne féljek, és már nem kell sokat várni. Nem is kellett. Olivér két percen belül visszaért a sráccal.
– Majdnem egyszerre kell megnyitni a kanülöket, azért kellünk ketten – magyarázta Olivér. – Szeretnéd, ha a tiédet én nyitnám meg?
Nahát! – gondoltam. Sosem láttam Olivért ennyire készségesnek. Nem ismertem ezt az oldalát. Inkább a bunkók közé tartozott, semmint a figyelmes barátok körébe.
Mintha alábbhagyott volna az émelygésem, és a nyomás is; talán csak beállt végre megint valami egyensúly a vérkeringésben. Mindenesetre erőt vett rajtam egyfajta megkönnyebbülés, de az is lehet, hogy a delfin miatt. Merthogy szemlátomást biztatott.
– Nyisd meg te! – kértem Olivért.
– Oké – mondta Olivér, majd a sráchoz fordult.
– Akkor, ahogy megbeszéltük. Háromra megnyitod a jobb kanült. Utána mindig hármat számolok. Háromra én megnyitom itt a bal kanült, megint háromra te megnyitod a jobb kanült, s megint háromra én is megnyitom az utolsót is. Világos?
– Világos – válaszolta a srác, de szemlátomást rettentően izgult.
Ezerszer jobban, mint Olivér.
Talán korábban beszéltek is arról, mennyire kockázatos ez a háztáji kísérletezés, s ahogy Olivért ismerem, a lehengerlő stílusával vette rá a srácot, hogy ebben részt vegyen. Most azonban, a tettek mezején azért rendesen megremegett a lába.
– Nyugi, minden fasza – mondta Olivér a srácnak, amitől nemcsak a srác, de én sem lettem higgadtabb.
Olivér hozzám fordult:
– Készen állsz?
Pislantottam.
A delfin – mint aki minden szavunkat érti –, kiemelte a fejét, és füttyentett ismét.
– Akkor hadd szóljon! Kapaszkodj!
Pillanatnyi szünetet tartott, majd számolni kezdett: Három, kettő, egy…
 
Pattanásig feszültek az idegeim. Háromra a srác megnyitotta a delfin kanüljét, de a csőben persze semmi sem látszott, csak mintha halvány bizsergést éreztem volna a vénámban, holott elvileg ekkor még semmi sem történt, csak épp a delfinről érkező cső ismét nyomás alá került; a vér azonban nem tudott belépni a vérembe, hisz az én kanülöm továbbra is zárva volt.
Olivér alig tartott másodpercnyi szünetet, ismét számolt: Három, kettő, egy…
És akkor megnyitotta a bal karom kanüljét – ekkor az én kilépő csövem került ismét nyomás alá.
Visszaállt az az állapot, ahol jártunk már, amikor a közös vérkör mindkét szakaszát kitöltöttük.
 
Pontosan tudtam, hogy most jön a pillanat. Pontosan tudtam, hogy arra se maradt időm, hogy esetleg ellenkezzek. A következő lépésben Olivér megnyitja a bal kanülöm, vagyis már semmi sem állja majd a delfinvér útját.
Rápillantottam a delfinre. Kitartotta a vízből a fejét, de nem engem nézett. Lehunytam a szemem, s hallgattam, ahogy Olivér megint számol: három, kettő, egy…
 
és belém robbant a delfin vére. Lombik ide vagy oda, volt kiegyenlítés vagy sem, olyasmi történt, amire számítottam, csak annál sokkal erősebb, elsöprőbb cunami vette kezdetét. Nem vért éreztem, nem folyadékot, hanem erőt. Mintha valaki, aki mégiscsak óriás, hiába csak ötven kiló, ezer tonna léterővel törné be a test ajtaját; azt az ajtót, amely csak kétszer nyílik ki egy élet során: egyszer a születés, egyszer pedig a halál pillanatában. Aligha van pár tucat ember a világon, akinél ez az ajtó háromszor is kitárul – s én közéjük tartozom.
 

 
 
5. rész
 
Boldog idők voltak. Csak így, ilyen egyszerűen. Legalábbis ennyi idő távlatából. Pedig pokol volt az otthonom a maga démonikus ritmusával. A béke és a terror váltotta egymást szép szabályos rendben, mégis szabálytalan volt ez a váltakozás, mert a gyermeki lélek azt súgta még, hogy a valódi szabály, a valódi rend a béke, s nem annak folytonos, öldöklést súroló felfüggesztése. Mégis boldog voltam. Megtanultam annak lenni. Megtanultam boldoggá válni a magam jogán. Ennek ellenére később másoktól vártam a boldogságot, legalábbis azt hittem, hogy mástól várom; ma már tudom: nem azt vártam, hogy bárki az én derűm és békém érdekében éljen, csupán szerettem volna, ha mindenütt helyre áll a rend, ha beköszönt az az idő, amikor mindenkinek a maga jogán jár meg minden. Mindenkinek megjár alanyi jogon, amiért én a gyermekkor minden óráján megharcoltam. Persze nem én voltam az egyedüli, aki pokolban cseperedett. Sokan voltunk, és mindannyian a világ jobbulásában hittünk. Mi mást tehettünk volna, ha egyszer ez volt gyermekkorunk legfőbb tanítása: ez a világ pokol, családjaink tisztítótüzek, anyáink és apáink félőrült démonok, s nekünk, született angyaloknak el kell ezt viselni. Mi mást akarhattunk volna, ha nem azt, hogy ez végre másként legyen. Legalább másoknak. Ez a hit, ez az akarat itatott át sokakat, kamaszokat és fiatal felnőtteket, ez adódott össze közös tőkévé a kilencvenes évek elejére; s ezt a tőkét füstölték el aztán a kilencvenes évek.
 
Két helyre kellett elvinni gyermekkoromban, ha a rokonokhoz mentünk a Fővárosba. Az állatkertbe és a planetáriumba. Különösen az utóbbi adta meg azt az univerzális szabadság- és reményélményt, ami egy purgatóriumban nevelkedő lélek számára minden másodpercben olyan, akár egy falat levegő. Belépni abba a különös építménybe, várakozni a körfolyosón, gyűjtögetni a csillagászati brosúrákat, s belépni aztán a vetítőterembe, olyan emelkedett ünnep volt mindig, amihez semmi egyéb, még a karácsony sem hasonlítható. Amikor mélyen hithű apám belépett egy bazilikába, hasonlót érezhetett felnézve a kupolára. Belépett a kupola alá, s ott várta őt az isten. Amikor pedig én léptem be a planetárium kupolája alá, ott várt engem a kozmosz. Az én istenem. Az én békém és reményem forrása. Mennyei érzés volt, a fantasztikum maga, az ember csodálatának és dicsőségének ünnepe azt látni, hogy képesek vagyunk lehozni a kozmoszt és bezárni egy félgömb alakú házba.
Imádtam a terem közepén álló halványzöld, kétgömbös robotot. Mindig az első sorban ültem. Egyszerre figyeltem a kupolára vetített csillagzatokat, a narrátort, és a robotot. Függővé tett az a várakozás, amit ott éreztem. S valahányszor elcsendesült a nézőtér, s a fény halványulni kezdett, megerősödött bennem a hit: bármi megtörténhet. Bármit láthatunk, érthetünk és érezhetünk. Ha egyszer a növekvő sötétben lassan leereszkedik közénk a kozmosz, nem lehet más, csakis értelmes az élet. Jöjjünk bárhonnan, tegyük meg első botladozó lépéseinket kisfiúként vagy kislányként bármiféle poklokban.
 
Ahhoz fogható sötét nem volt sehol másutt. Bármiféle éjszakában van némi fény. De nem a planetáriumban! Jól emlékszem ma is arra, hogy miután elsötétült a nézőtér, olyan koromfekete lett minden, mintha a tér maga tűnt volna el körülöttünk. Váratlanul úgy éreztem, nincs ott rajtam kívül senki más. Hiába köhintettek hátul, hiába zümmögött előttem a kétgömbös robot, mégis: mintha tökéletesen egyedül maradtam volna. Nemcsak a teremben, hanem a kerek egy világon. De ami igazán különös volt: megismerhettem a sötét fokozatait. Csak a planetáriumban értettem meg, hogy a teljes sötétnek is vannak fázisai, méghozzá számtalan; amint az űr mélyének vagy a csillagos ég fényének is számos fázisa van. A legteljesebb, szinte már fájó vaksötét is bármeddig fokozódhat. Először csak a fények hiánya, aztán a hiány teljessége, s „végül” – és ez volt az, amit csak a planetáriumban láthattam – a totális hiány elmélyülése. Abban a sötétben, vetítés nélkül is megformálódott a sötétség teljes univerzalitása. Az a tér, ahol pillanatnyilag nincs még semmi; az, amibe belefröccsentünk az ősrobbanás idején; az, amibe beletágul a világegyetem – velünk.
 
1990 augusztusában azt hittem már, hogy azt a planetáriumi sötétséget sosem látom viszont, ám a delfin vérének betörésekor pontosan ez a sötét, ez a kozmikus mélység jött szembe velem. Csak épp ezúttal nem egy gyermek szembesült vele, hanem egy fiatal férfi. Ezúttal nem egy szempár fürkészte mélységét, hanem egy egész test.
Amint Olivér megnyitotta a bal karomba ültetett kanült, egy pillanatra láttam is a delfinből belém lövellő sötétséget; láttam egy képet: mintha habfehér tejbe nagy nyomáson fekete tintát lőttek volna. Sugárban érkezett, de a következő pillanatban felhőssé vált, fátyolokra bomlott, s szárnyakat fejlesztett a tejben. Hosszú folyamatként néztem végig, holott csak egy pillanat volt az egész. S aztán maradt a pokoli sötét. Épp az a fajta, mint annak idején a planetáriumban. Ami minden pillanatban azt ígéri, ennél sötétebb nem lehet már, s ennek ellenére mégis egyre növekszik, egyre mélyül, egyre terjed.
Ezen felül alig éreztem mást, csak a mellékhatásként fellépő, hihetetlenül megemelkedő nyomást. A Commerson vérkeringése teljes erejével tört be hozzám, de mivel a másik kanül zárva volt még, csak belépni tudott az én vérkeringésembe, s a másik oldalon, a saját vérem kilépésével nem tudott kiegyenlítődni a nyomás. Halványan érzékeltem, hogy Olivér az egyszerűség kedvéért nem kerül meg, egyszerűen csak átnyúl a mellkasom fölött, és úgy nyitja meg a jobb karomba ültetett kanült. Abban a pillanatban az elviselhetetlen nyomás – mely feszítette a szemgolyót, a tüdőt, a szívet, az izmokat, minden hajszáleret, és amitől egy villanás alatt kivert a víz, amitől elakadt a lélegzetem is – az a nyomás visszaesett, görcsbe ránduló testem elernyedt, és elengedtem a hordágy szélét is.
 
Nem nyitottam ki a szemem. A nyomás egy ideig még csökkent, de már csak alig érezhetően, a sötétség viszont továbbra is változatlan intenzitással nőtt. Kissé elszédültem, amikor meghaladta a planetáriumi sötétség többszörösét is, ezért kinyitottam a szemem, hogy valami fényt lássak, de megdöbbenve konstatáltam, hogy teljesen mindegy, nyitva van-e a szemem vagy sem. Így sem úgy sem látok semmit. Pontosabban így is úgy is ugyanazt látom. Tény, hogy az a sötétség konkrétabb, és bizonyos értelemben körvonalazhatóbb volt bárminél, amit valaha láttam. Nem állítom, hogy nem rémültem meg egy pillanatra sem, de ugyanakkor édes elégedettség vett erőt rajtam. Ha képes lettem volna rá, akkor sem szólok semmit.
 
A párhuzamos gondolkodás képessége sem szünetelt, épp ellenkezőleg: akkor kapcsolt csak rá igazán. Maradtak a hétköznapi, de sokszorosan összetett dilemmáim; felhőkben rajzottak a sosem látott, de többnyire jogos kérdések. Felötlött például bennem – amikor azt láttam, hogy nem látok –, hogy voltaképp semmit sem beszéltünk meg. Elfogadtam, hogy itt minden rendben lesz, ahogy Olivér mondta a rá oly jellemző nyomatékkal: „fasza”.
Értettem, hogy Jessica puszta említése is egyfajta biztonságérzéssel töltött el, meglehet hamis biztonságérzéssel. Ezért nem beszéltünk meg olyan alapvető kérdéseket sem, hogy meddig tart a kísérlet. Rendben, a fene se hitte volna, hogy nem látok majd, hogy ez az éjsötét tölt ki engem egy pillanat alatt, és talán megszólalni sem tudok, míg tart a transzfúzió, így kézenfekvőnek találtuk, talán mindannyian, hogy szólok majd, ha elég. Most viszont úgy tűnt, erre nem lesz lehetőség. És akkor jogos a kérdés: meddig tartanak közös vérkeringésen a delfinnel? Amíg csak rendben van a pulzus és a vérnyomás? Egyáltalán meddig szabad egy embert harmincöt fokon jegelni?
És mi van, ha ez a sötétség is egyfajta vetítésbe megy át, amint gyermekkorom planetáriumi sötétségéből is előadások kerekedtek. Ennél is nyugtalanítóbb gondolat volt, hogy ez az előadás talán rémséges lesz a számomra, és én – történjen velem és az elmémmel bármi – nem tudok majd kiszállni. Ott fekszem magatehetetlenül órákon át, míg bennem évezredek történése pereg le épp. Ott fekszem, míg Olivér és cimborája talán sörözni kezd, s talán odabent még egy kávét is lefőz. Megtalálják a születésnapomról visszamaradt barna Amsteleket, a behűtött Unikumot is, esznek-isznak, rám néznek néha, de amíg nincs gond, rajta hagynak a delfinen. Ki tudja? Lehet, úgy gondolják majd: „Vissza kellene vinni a cuccot Dzsesszi barátjának, de hát ez jó ember mindig ezt akarta, erre vágyott, hagyjuk hát a delfinen még! Mi baj lehet?”
 
Ezzel párhuzamosan visszarepültem az időben, láttam a planetáriumot és benne magamat is. Úgy ítéltem meg akkor ott, a hordágyon, hogy minden híresztelés ellenére szerethető gyermek voltam. És míg láttam magamat, teóriákat gyártottam arról, hogyan ragadok bele abba, hogy tízezer éveket kelljen akaratlanul és magatehetetlenül átélnem, míg Olivérék semmi másra, csak a műszerekre figyelnek – esetleg söröznek; és arról is tudományos-filozófiai teóriákat gyártottam szakmányban, hogy a sötétség természete hányféle, leírható-e szavakkal vagy képletekkel egyáltalán.
Jó darabig tovább süllyedtem a delfinvér éjjelében, ám végül, elég váratlanul megállt a sötétség mélyülése, s hosszú időre a sötét egy bizonyos pontján lebegtem. Éreztem, hogy nem ért véget, volna még hová menni, süllyedni; mélyülhetne tovább, tudtam, akár a végtelenbe is beletágulhatna, mégis megálltunk valahol, de hogy pontosan hol, azt nem tudtam. Viszont értettem, hogy értelme sem volna tudni. Értelmes dolog megkérdezni, hol állok a Földön és megadni a földrajzi hosszúság és szélesség metszéspontját a válaszhoz. Ugyanígy értelmes kérdés, hogy egy űrszonda adott pillanatban hol tartózkodik a naprendszerben. Értelmes kérdés, hol van az Alfa-Centauri hozzánk képest, és hol helyezkedik el a galaxis egészéhez mérten. De tökéletesen értelmetlen feltenni a kérdést: „Hol vagyok épp a világegyetemben?” Bárhol vagyok is, mindkét „széle” egyformán messze van.
Mi értelme megkérdezni bármiről is, hogy hol helyezkedik el a végtelenben?
 
Ezen a ponton, amit úgy hívtam magamban: „a senki földje”, annyira hosszan időztünk – úgy éreztem: ketten –, hogy végül éledezni kezdett bennem a csalódás érzése. Ennyi csak? Ennyi volna a híres Commerson-hatás? Egy nagy sötétség csak, ami vitathatatlanul ráver a planetárium legvadabb sötétjére is, talán megközelíti azt a kozmikus sötétséget is, amit közülünk csak asztronauták láttak, de nincs benne semmi? Mit szólna egy asztronauta, ha elhagyva a Föld légkörét, a kozmosz sosem látott sötétje volna csak, s abban nem ragyogna fel semmi csillag?
Amint ez megfogalmazódott bennem, a sötétség megváltozott kissé, mintha olvasna a gondolataimban és válaszolna. De nem kapkodott. Azt hiszem, megbízott az érzéseimben. Bízott az érzékelésemben. Oly lassan változott meg, hogy minden idegszálammal őt kellett figyelnem. Jó darabig nem is igen észleltem a változás irányát, csak azt értettem meg valamiként, hogy olyanná vált, mint a sztratoszféra határán kezdődő kozmikus éj; még inkább, mint az éjféli földi ég, mint a nyári éj, amikor fekete már teljesen, de azért, ha jól megnézzük, valójában még nem egészen: inkább végtelenül sötét kék. S mintha hajnalodott volna, egyre kékebbé vált. Nem mondom, hogy világosodott, mert nem; csak épp a fekete ugyanolyan mély és sötét kékbe hajlott már.
Hagyott időt nekem.
Míg a fekete átívelt a kékbe kíméletesen, visszatértek rendes testérzeteim. Éreztem a gravitációt, alattam a hordágyat; éreztem a vérkeringésemet is, ami a szokottnál viharosabb volt, de egyenletes; hallottam a szívverésem; éreztem az alkarom pulzusát; neszek, hangok, illatok is eljutottak hozzám, de mint nem sokkal később megértettem, csak azért, hogy mindez, a reális testérzetek, az a világ, amely a pokol televényéből növesztett fel engem, lassan elhalványuljon majd; minél kékebb lett a delfin véréből felvirradó éj, annál inkább elhalványultak ezek a köznapi észlelések. Mintha csak felidéznék a számomra még, hogy legyen viszonyítási alapom; hogy tudjam, mi halványul el, amikor mindez eltűnik majd a szemem elől.
Végül azt sem tudtam biztosan, valóban én érzem-e magam alatt az ágyat, vagy csupán elmeséli valaki, mit éreznék, ha éreznék még; valaki emlékeztet rá, hogy ezt érezném, így volnék jelen a világban, ha ott volnék még. Átsuhant rajtam, hogy ez talán valami halálközeli élmény, bár sehol nem olvastam arról, hogy bárki belehalt volna ebbe a transzfúzióba. Igaz arról sem írtak sehol, hogy a kísérletialanyok nem voltak képesek kinyitni a szemüket vagy elájultak volna. Talán meghaltam? Talán jogos volt a félelmem, és a hirtelen vérlöket, a kiegyenlíthetetlen vérnyomáskülönbség miatt infarktust kaptam? Nem utalt erre semmi. Megmagyarázhatatlan módon ugyan, de továbbra is éreztem, hogy vagyok. Létezem és élek.
Rögtön értettem azt is, hogy az alapállapot is ez. Transzfúzión kívül is. Minden isten verte nap, amióta csak megszülettem. Végérvényes, perdöntő bizonyíték a létezésünkre sehol nincs a világegyetemben, mégis, épp ahogyan én a hordágyon – míg lassan teljesen eggyé válik a vérem a delfin vérével –, megmagyarázhatatlan módon, de valamiként bizonyosan tudom, hogy vagyok. Erre mondta Descartes: „Cogito ergo sum”. „Gondolkodom, tehát vagyok”. Ez akkor ott, szánalmas próbálkozásnak hatott. Nem tudhatjuk. Ez volt az alapélményem. Nemcsak transzban, de alapból sem – másként kell ezt „tudnunk”. Pontosan úgy, amint én most.
 
Mielőtt a sötétség egyértelműen átmosódott volna kékbe, és az egynemű színek birodalmát elöntötték volna a képek, akadt még egy utolsó, racionális gondolatom. Mivel a cetek idejük javát víz alatt töltik, több oxigén kell legyen a vérükben, hiszen minél több oxigént tárolnak, annál ritkábban kell a felszínre emelkedniük. Feltételezhető tehát, hogy a transzfúzió során extra oxigén került a szervezetembe, de vajon a túl sok oxigén milyen hatást gyakorol rám? A halak tanulmányozása során sokat foglalkoztam az oxigén hatásaival, az emberre gyakorolt hatásával is. Rémlett, hogy túladagolás szédüléshez, hányingerhez vezethet, eszméletvesztés is beállhat, zavart tudat, legrosszabb esetben olyanoknál is kiválthat epilepsziás rohamot, akiknek korábban sosem fordult elő. Épp igyekeztem volna összeszedni és rendszerezni az addig észlelt „tüneteket” és összevetni a felrémlő tudásmorzsákkal, de csak odáig jutottam, hogy beugrott még: az oxigéntúladagolás nyomást okozhat a szemben is, s szélsőséges esetben leválhat a retina a látóidegről, vagyis a páciens megvakulhat. Épp arra gondoltam:
„Basszus, lehet, hogy én tényleg megvakultam? Megvakított a delfin? A vér oxigénbősége?”
– amikor a „nagy kékség” annyira kivilágosodott, hogy szinte áttetszővé vált és fények jelentek meg benne. Hosszú fénylő nyalábok. Hunyorogva próbáltam kivenni, mik is ezek voltaképp. Tudtam, hogy láttam már ilyet, de hirtelen nem ismertem fel. A következő pillanatban azonban lebegni kezdtem, selymes érintések borzongatták a bőröm, könnyű lettem, egészen könnyű, aztán megindultam fejjel előre; áramlatok jöttek, újabb fénypászmák, míg a nagy kékség egyre csak világosodott, s amikor annyira világossá vált, hogy fentről betörhetett a fény, megláttam az első csillámlásokat a felszínen, s ugyanabban a pillanatban egy távoli korallzátony körvonalait is.
Megérkeztem!
Minden kérdésem odalett.
Nem érdekelt semmi többé.
Megérkeztem a delfin világába.
– Ez itt az óceán! – gondoltam. – Íme a Commerson-hatás. Delfin vagyok. És szabad.
„Szabad.” Ezt többször is gondoltam, és mintha ez jelszó volna a belépéshez, már irányíthattam is a mozgásomat. Kicsit feljebb mentem, aztán vissza, lejjebb. Halrajok bukkantak fel, de elkerültek. Rettenetes tereket éreztem előttem és alattam, de mindez nem volt ijesztő, bár volt bennem némi félsz mégis. Szavak helyett képeket és formákat láttam. Cápát például – nem tudom másként mondani – jelalakban. Kódokkal volt tele a víz és a fejem is. Nem láttam a fenékre, tudtam, hogy sosem jártam ott, mégis „láttam”; tudtam, hogy jeleket küldök le oda, és jelek jönnek vissza onnan. Az én jeleim, a saját hangom, de mintha azok a hangok nem jelentenének semmit, csak akkor, amikor visszaérnek. Mint a mélybe engedett üres vödrök, melyeken üzeneteket húzok fel bárhonnan. Onnan is, ahová nemcsak én, de soha senki nem jutott le.
 
A testem kicsinynek tűnt, de tudtam: nem azért, mert a Commerson kicsi. Pont ezt érzi a kék bálna is. Mintha a testem csak egy hatalmas felhő középpontja, magja volna. „Ez az ultrahang lesz” – gondoltam. Ellentétben emberi mivoltommal, mely a hangokat, a mondatokat a testtől külön álló, éteri dolognak gondolja, az ultrahang nem válik el a testtől úgy, mint a barackmagtól a húsa. Amekkora az ultrahang hatósugara, a delfin teste épp akkora. Az a hang a test meghosszabbítása. Súlytalan test, áttetsző, láthatatlan, hullámként terjedő korpusz, de test – s középen a delfin a magja. Így a legkisebb Commerson is rettentő nagy, kitölti a fél óceánt, míg ugyanazt az óceánt ugyanígy tölti ki több ezer további Commerson, sőt palackorrú delfinek, belugák, narválok, barázdás és kék bálnák, ámbráscetek és orkák. Így a testek egymásba érnek, mintha egymást metsző halmazok volnának csak.
Látszólag egyedül voltam, nem láttam hirtelen másik delfint, mégis éreztem: sokan vagyunk. Rettentően sokan. Érintjük egymást, szinte tülekedünk. Tudtam, hogy valahol irdatlan messzeségben irányt vált egy grönlandi bálna, mert orkák raját érzékeli száz mérföldre onnan, s mindezt – orkák raját és grönlandi bálnaanyát és borjút – bő kétszáz mérföldről érzékeltem.
 
Üres volt még a víz, besütött a nap, de amint körbefordultam, éreztem, hogy egyfajta buborék nő körém, s körös-körül milliószám különböző lények közelednek; lények buborékjának mértani közepén lebegtem, de a buborék csaknem a fénysebességével zsugorodott; sok millió lény közeledett felém. Próbáltam szétválasztani a jeleket, a kódokat, de olyan információáradat örvényébe kerültem, ahol esélyem sem maradt. Azt sem tudtam, felfelé ússzak vagy a mélybe, mégis, valamiért egy ideig inkább lefelé tartottam. Nem haladtam sokat, amikor romokat pillantottam meg magam alatt. „Atlantisz lesz az” – gondoltam. – „Ahogy azt álmomban is láttam.” Hát létezik, és most kifürkészem minden titkát, amit eddig ember ki nem fürkészhetett. Akkor azonban a tér minden irányából polipok, rákok, halrajok, teknősök bukkantak fel, és mind felém úszott, mintha közös zuhanásuk középpontja volnék. Mintha rettentő mágnes volnék, mely mindent magához vonz, ami él; mintha fekete lyuk volnék, mely magába szippant és elnyel minden életerőt. Rémülten szakadtam el a fenéktől, nem akartam fekete lyuk lenni, nem akartam elnyelni mindent, ami él; a felszínre akartam úszni, hogy kivetődjek a vízből, de épp csak megindultam felfelé, amikor fentről tompa robajjal a vízbe csapódott valami.
Összezavarodtam.
Egy hatalmas erejű lökéshullám, mint az áram, végig iramlott a vízben, és a testemben is, a következő pillanatban újabb detonáció lódított meg minden molekulát, hatalmas acélszürke test úszott el előttem, cápák jelentek meg, és a vízfelszínen emberi testek. Vérrel telt meg a víz egy szemvillanás alatt, újabb rakéta csapódott be, ezúttal egészen közel hozzám, fogyott a levegőm, tudtam, hogy perceken belül – legalább egy gyors légvétel erejéig – fel kell mennem. Fel is értem, vér ízével telt meg a szám, olajos-füstös szagokkal, egy pillanatra bukkantam csak fel, de így is láttam a közelben egy lángokban álló szigetet, hajókat, amerre csak a szem ellátott, és jeleket is fogtam a hajókról, amint az égben vonuló repülőkről is; hullottak a bombák, az emberek, az alkatrészek, lábak, karok, fejek és lábfejek. Olajos lett a víz, a testem viszketett, először csak kívül, de aztán belül is, fuldokoltam, hiába vettem levegőt, de tudtam, elúszhatok onnan; árbocokat, horgonyokat, és hálókat kerülgettem; torpedókat. Amikor azt hittem, nem lehet már ennél rosszabb, teljesen váratlanul, megkívántam egy nőt, csak úgy a semmiből; egy olyan nőt, akit sosem láttam, a körvonalait sem érzékeltem, durva érzéseim támadtak, aztán egyszer csak ott termett előttem egy asztal, felismertem a törzshelyünket, a Cassa egyik asztalát, meg a sokat babrált söralátéteket; mindez ott lebegett az orrom előtt, a lőporszagú óceánban, s az asztalon temérdek konyak; megittam mindegyiket, aztán – magam se tudtam, miért – verekedtem; honnan került elő az az ember, nem tudom, de nagyon megvertem; addig ütöttem, míg mozgott; rátámasztottam a karját egy hajóroncsra, és egyetlen mozdulattal eltörtem a kezét, tele voltam gyűlölettel; épp csak magamba szívtam a nyílt törésből lövellő vér látványát – pirosan szállt, mint a füst a víz felett –, amikor ismerős nő került elém, állt vagy lebegett, nem tudom, azt hittem, hogy az anyám, de nem az volt, nem az én anyám, mégis pereltem vele, és amikor megjött a férfi, akit pedig „apának” hívtam, hajszál választott el attól, hogy megöljem, de inkább elrohantam valahová, bele a nagyvilágba, bele a nagy kékségbe, ami azonban inkább volt az ég kékje, semmint az óceáné, átlyuggattam a fülem, kést döftem magamba kétszer is, tiltott jeleket karcoltam bicskával a vállamba, majd a hegeket a saját véremmel tetováltam; dühös lettem, mohó és önző, száz és száz arcot láttam, s mindegyiket megvetettem, de mosolyogtam rájuk, némelyiknek segítettem; úgy éreztem semmi sem az enyém, ezért meg kell szereznem mindent; szereztem is mindenfélét irtózatos iramban, pénz lepte el a vizet, bankók rajzottak mindenütt, mint a medúzák, kacatok leptek el az áramlatokat, sorompók és Cessna-futóművek, tévék szállingóztak lefelé, műsoros kazetták, mint a konfettik, újságok, mondatok színes magazinokból, meztelen nők körbevágott képei, autóreklámok, dísztárcsák, pálmafás poszterek, s jött egy telefon is, felvettem, egy delfint ajánlottak; a kacatfelhőben érkező nyurga, tetovált srác azt mondta: „megoldjuk”; „kösd el a kocsit, ne törődj semmivel”, tanácsoltam, „és ha gáz lesz?”, kérdezte, de én beleszartam mindenbe, bűz vett körbe, de megszerettem, vágytam a veszélyt, és vágytam, hogy a kockázat legyen a végső értelme mindennek, „vágjunk bele!”, „ez a beszéd”, „mi baj lehet”, „semmi gond,
minden fasza!”,
és akkor idegen ízt éreztem;
olyan ízt, ami sehogysem illet oda; nemcsak az óceánba nem, hanem sehová, még abba az őrült káoszba se, ahol a párhuzamos gondolkodás képessége sem volt elég, hogy mindezt felfogjam; rettenetesen undorodtam; képtelen voltam megmondani, mi az; olaj, vegyszer, méreg, sperma?; valami, amit sosem akartam érezni, se a bőrömön, se a számban; a véremben a legkevésbé; kijózanító, undorító íz volt, és jött vele a szag is; nikotinszagával kevert kocsmabűz; ismerős volt az érzés, körbenéztem a kacatfelhőben – továbbra is hullottak a tárgyak: csészék és kanalak hullottak billegve, mint juharfamagok az októberi szélben; akár a ráják, lassan szárnyaltak a vízben az alsógatyák és melltartók; a zoknik hínárként lengedeztek; telefonkártyák, büdös cipők, ételmaradékok, bútorok, ágyneműk, mintha a világ hulladéka borult volna bele az óceánba; mintha a világ minden szennye áradna be a tudatomba; magatehetetlenül forogtam, s radaroztam; kerestem az undor, a gyomorforgató íz és szag forrását; az emléket magamban, hogy megtudjam, honnan ismerős ez; mi volt legutóbb, ami ugyanezt váltotta ki belőlem, s egyszer csak beugrott: egyszer éreztem ezt az életben; egy pillanatra; Linna első csókja volt ilyen; amikor megéreztem egy másik férfit a szájában; mintha ott maradt volna a nyelve; minden nedve és önzése, minden kéje és sóvársága; mintha Linna édes, piros szája helyére váratlanul egy idegen férfi szája tolakodna; összerándult köröttem a víz, mintha minden korábbinál nagyobb detonáció rántaná félelembe, egy kísérleti atombomba; a kacatok odébb lendültek, az egész óceán meglódult, s benne minden papucs, használt zsebkendő, és konzervdoboz, aztán az egész vissza; megtorpantam, nem tudtam hirtelen, mit tegyek, merre menjek; nem tudtam, miért érzem most ugyanazt, mint amikor az első csókot adtam-kaptam, de akkor felbukkant a hulladék-hurrikán közepén egy ismerős tag, és meggyőző magabiztossággal azt mondta:
– Ne pánikolj! Minden fasza!
 
Kinyitottam a szemem, és bár néhány pillanatig nem láttam semmit, kitéptem magamból a csöveket.
– Mi a faszt művelsz? – kiabált Olivér.
Azt sem tudtam, mit mondjak.
Ziláltam, szakadt rólam a víz, és ha van nálam kés, simán legyilkolom.
Helyből vágom át a torkát, ott az IFA-ban.
– Mi az isten van veled?
Ha nem vagyok végzetesen gyönge, leütöm egy mozdulattal, feltámasztom a karját a hordágy szélére, és egy rúgással eltöröm a kezét. 
– Mit csináltál, baszd meg! Dől belőled a vér!
S akkor visszajött a kép.
A delfint láttam meg elsőnek: nyugodtan lebegett és mosolygott. Annak ellenére, hogy a csövek kitépése után szabadon folyt el a vére a raktérben. Folyt is rendesen. Pillanatok alatt vörös tócsa nőtt a tartály köré.
Dühös voltam rá is.
Fel akartam kelni, de Olivér visszanyomott.
– Normális vagy? Maradj nyugton!
De én leráztam magamról, felugrottam a hordágyról, estem egy oltári nagyot az infúziósállványban, és kirongyoltam az IFA-ból. Vastagon ömlött a vér mindkét karomból. Hallottam még, ahogy Olivér kiabál:
– Várj meg!
Végigvertem vérrel a liliomfa alatti lépcsősort – bő egy évvel később is látszódtak a foltok –, ugyanígy a nappalit, a szőnyegeket, az előszobát, jutott a tavasszal cserélt, friss tapétára is. A fürdőszobában gézt és sebtapaszt kapartam elő, s kapkodva nyomókötést akartam rakni a sebekre. A bal karomban a kanül is benne maradt. Reszketett kezem lábam, s nem törődve semmivel, csapkodtam magam körül.
Olivér hamar utolért.
– Megcsinálom, csak higgadj le!
Szó nélkül tovább jódoztam magamat, vadul téptem a vattát, és foggal szaggattam a sebtapaszos zacskót, majd köztes megoldásként Linna hátrahagyott betétjeit szorítottam a vénámra.
Olivér nem mert hozzám nyúlni, csak annyit kérdezett:
– Mi bajod van?
– Nem rád voltam kíváncsi, te állat! – ordítottam. – Mondhattad volna, hogy te már összekapcsolódtál vele!
 
OSZD MEG MÁSOKKAL IS!
 

Free Photo

 

 

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*


    TÁMOGASD A CENWEBET!

    MIT TÁMOGATTOK?

    ➡ a honlap fennmaradását
    ➡ hogy olyan dolgokról beszélhessünk, amiről másutt nem
    ➡ jobban ismerhessük a világot, amiben élünk
    ➡ gyönyörködhessünk abban, amit már megismertünk
    ➡ újabb cikkek és könyvek megszületését
    ➡ nemcsak az irodalmat
    ➡ hanem a természetet is
    Full screenExit full screen
    Slider


     

    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider


    Slider


    Slider

    49 Comments:

    1. Észbontóan jó, nagyon várom a folytatást:-)))

    2. Ibolya Nagy

      Nagggyon jó! Úgy hiányzott már!
      Reggeltől estig, estétől reggelig olvasnám. 🙂 🙂 🙂

    3. Szabó Edit

      Egy delfin a kapu előtt? 🙂

      (Lehet, hogy ez egy részlet a Fonóból? 🤔)

    4. Holsky Péter

      Nagy-nagy köszönet ezért az erősen déli tengerért! Aki már élt 1990 nyarán, bizony, sok mindenre ráismerhet itt.
      Persze, ez a művészetnek csak az alapja, nem a csúcsa – de itt is így van ez, ebben az írásban is ott ez az építkezés :))

      A német mondat amúgy egy nyelvtanításra használt versike egyik sora:
      http://nemetvizsga.hu/nemet-nyelvtan-egyszeruen/szemelyes-nevmasok/

    5. Marsovszki Viktória

      ♥ 🙂 ♥

    6. Papp Anikó

      Nagyon tetszett. 😂 Vera a szomszéd lány. 😂

    7. Marsovszki Viktória

      Itten ólálkodok eenz írásod körül, Cen’! 🙂 Csúnyán mondva: csócsálom!
      Most két dolog jutott eszembe.
      Milyen szuper lenne rákapcsolódni Commersonra, hiszen a vércsoportom Rh negatív nullás!
      Talán még át is lényegülhetnék Commersonná! 🙂
      A másik.
      Nagyon élveztem a német nyelv minősítését írásodban. 😀
      A fiam pl. így juttatta kifejezésre ugyanezt.
      -Gezundheit! (egészségedre)
      Hitler-hangsúllyal és parolával. 🙂
      Ezen jó nagyokat tudtunk nevetni!
      Szenzációs az írásodban ez a rész (is)!

    8. Köszönet mindenkinek! – Íme itt a folytatás. Két rész helyett, három lesz. 🙂

    9. Szabó Edit

      Ugye, hogy ugye? 🙂 🙂

      Azt viszont már nem tudom megtippelni – elképzelni sem! – hogy mit kezdesz a delfinnel. 😮
      Akár négy részben is mesélheted! 🙂

    10. Tök jó lett a második rész is! Eléggé átjön a régi nyarak és a ’90-es évek hangulata, meg az a kényelmes vontatottság, amivel a ráérős népek intézik az ügyeiket, ahogy mindez egyben a ’90-es évek általános mentalitásává-frusztrációjává tágul, mintha az emberek nehezen szakadnának el a szocializmus testi beidegződéseitől, és nehezen kapcsolnának át arra, hogy már más van..csak ezek a nélkülözésből megmaradt, felhalmozós reflexek indulnak be.

    11. Szabó Edit

      “Jobb, ha tisztán tartod a véred.”

      Valamit már sejtek! 🙂 🙂

    12. Kedves Cen, nehogy megszívass bennünket, hogy egy hónap múlva tudjuk csak meg milyen pszichedelikum van a delfin vérében és mit vizionál majd ez a fantasztikus csávó a vércsere idején:-)))El tudom képzeli, hogy Olivér és a tetkós haverja valamelyik garázs vásárban beszerzett egy tutisteril szereléket is a nagy művelethez:-)))

    13. Holsky Péter

      A színvonal – és a hangulat – maradt!
      Igazi Cen-próza: benne az állandó áramlás a hétköznapok, az itt és most (jelen esetbe: ott és akkor) megragadása meg a nagy víziók, az allegorikus történések, az egzisztenciális alapszituációk között.
      És tényleg jó volna, ha olvashatnánk a folytatást!!

      • Kovácsné Dimák Gizella

        Én is ezt érzem, amikor Cen-prózát olvasok, hozzátéve, hogy azok a víziók mindig bevisznek az “itt és most”-ból valami örökkévalóba.

    14. Patai Mária Zsuzsanna

      Nekem is a Fonó “rémlett” elő! Megyek a folytatáshoz…

    15. Őrület- imádom a haverod. Nagyon nagyon várom mi lesz:-)))
      Házhoz ment a hospice-morbid gondolat, de a vércsere, meg egy másik testbe költözés, hibernáció, újraszületés az ősvalamiből, mint az őssejt átültetés. Bocs, hogy ilyen hülyeségek jutnak eszembe.

    16. Holsky Péter

      Mintha egyre mélyebbre merülve egyre messzebbre látnánk el…

    17. Szabó Edit

      Ódejó!!! 🙂 🙂 Ezt mondtam a végén.
      Tudtam én, hogy van ebben akár négy rész is!
      Mindig szeretem látni a FOLYT. KÖV.-öket. 🙂

      “bizonyos értelemben a várakozás a legizgalmasabb”

    18. Péterné Kálmán

      Szia Cen’! Csak gratulálni tudok! A ’90-es évek remek korrajza. Az akkori “Mi baj lehet”fiatalság reményei, lehetőségei ismerősen köszönnek vissza…hát igen! akkor még nem tudtuk, nem tudtátok hogy “…az ember minden korábbinál képmutatóbb világot épít fel majd a régi hazug helyén.”
      Kiváncsian várom a folytatást!

    19. Köszönet mindenkinek! .- Már csak egy fejezet van hátra 🙂 Nem kell sokat várni rá.

    20. Szabó Edit

      Jajj, ne!! 😯
      FOLYT. KÖV.???
      Mégsem a 4. rész az utolsó? 😮

      Ne csigázz, Cen’! Lélegzetet is alig vettem, úgy olvastam. 🙂 Lesz még 5. rész is? Vagy itt a vége – ezt is el tudom képzelni nálad befejezésnek -, csak véletlenül – vagy szándékosan? – ott maradt a FOLYT. KÖV. szöveg?
      Tanácstalan vagyok. 🤔

      • Lesz még egy fejezet 🙂 🙂 ha nem gond 🙂

        • Szabó Edit

          Jajj, már hogy lenne gond!! 🙂 🙂 Csak arra készültem, hogy nem lesz tovább.
          Írtam már: minél hosszabb, annál jobb. Írd, ameddig csak akarod, nem számít, hogy hanyadik rész után írod oda, hogy VÉGE! 🙂

    21. Ez egyre izgibb! Nagyon várom a folytatást! 🙂 Cuki ez a delfin, egészen a szívemhez nőtt. <3

    22. Aztamindenit, nem bírom kivárni a folytatást- Cen, Te aztán mesterien tudod borzolni a kedélyeket:-)))

    23. Ibolya Nagy

      Aztamindenit, Cen’, ha nem a honlapodon olvasnám, akkor is tudnám, hogy te vagy a szerző! 🙂 🙂 🙂

    24. Marsovszki Viktória

      Nos, Cen, a három részt egy alámerúléssel tökéletesen végigolvatam. és mindenre pontosan emlékszem: a történet-. a hangulat- , az érzések hullámzása visszaring. Remek érzés!
      Remek írás! Kár, hogy ki kell most zökkeni belőle! De, ha befejezed, egyben fogom elolvasni az öt részt,

    25. Marsovszki Viktória

      Illetve az egészet.

    26. Péterné Kálmán

      Folyt köv! Szétizizgulom magam kedves Cen’. Öreg vagyok én már ehhez.

    27. Szabó Edit

      Nem csalódtam: valami ilyesmit vártam.
      Ez hatalmas!! 👍 🙂

      Szinte sosem teszek ilyet, nem szoktam a regények végét előre elolvasni, de most nem bírtam ki, és kb. az ötödik rész egyharmadánál legörgettem a végére, és elolvastam az utolsó két mondatot. Csak azt.
      Utána már nyugodtan görgettem vissza, és olvastam tovább. Tudtam, hogy ez az írás azok közé az írásaid közé tartozik, amilyeneket én nagyon szeretek. 🙂 🙂

      Most pedig az következik, hogy elolvasom egyben az egészet. 🙂

      Remélem, hogy egyszer majd megjelenik ez valahol!

    28. Holsky Péter

      Nagyon erős lett! És hogy így visszahajlott, miközben ugyanakkor a végtelenbe is elfutott (elúszott, elhajózott)…

    29. Ibolya Nagy

      Hétvégén otthon a laptopon egyben elolvasom.
      Valahol itt írtam, hogyha nem a weboldalon olvasnam, akkor is tudnám, hogy te írtad, Cen’.🤗

    30. Bevallom, sírtam.
      Aztán eszembe jutott a halál közeli élmények, erre ott találom leírva. Ha lesz még egy életem csak ezzel fogok foglalkozni,
      Őrület- nem erre számítottam a végén, gondoltam szépen lassan eljut ez a férfi a feketébbnél feketébb mélységbe és ott lesz a titok, amit amúgy sosem ismerünk meg, kell hozzá még valami- mondjuk a delfin vérében lévő valóság- kik vagyunk. Nem létezik, hogy , hogy a mocskot kell megmutatni ahhoz, hogy kitépjük az igazság vérét a karjainkból. Kedves Cen, azért ugye nem vagyunk totál bukásra ítélve, létezik még valami sokkal jobb is.
      Nagyon megrázó novella, vagy nem tudom mi, az irodalmárok eldöntik, én csupán lefordítom az egész érzelmi töltetét a jelenre- de jó, hogy vagy és írtál.

    31. Szabó Edit

      Nos, most volt annyi időm, hogy el tudtam olvasni egyben az egészet. Egészen más volt így. Nem volt várakozás, izgalom, hogy mikor, mennyi jön még, s vajon mi lesz a vége. Így is jó volt ám olvasni nagyon! 🙂

      Amit az első olvasáskor nem vettem észre, amit csak most fedeztem fel: hiszen Olivér megmondta, hogy mindent leteszteltek. (!)

      Köben elgondolkoztam, hogy mit is csináltam én a 90-es évek első felében, és az is eszembe jutott, hogy az én vércsoportom 0: Rh+. Tényleg! 🙂 🙂

    32. Péterné Kálmán

      Ahogy felfedeztem az 5. részt, azonnal lepödörtem, elolvastam, azután csak néztem ki a fejemből, leblokkoltam a katarzistól. Aztán ittam egy almalét, majd elolvastam az egészet egyben.
      Csak ismételni tudom Ibolyát, amikor azt írta itt feljebb “hogyha nem a weboldalon olvasnam, akkor is tudnám, hogy te írtad, Cen’. ”
      Szenzációs, ahogy a Planetáriumbeli élményeid visszaköszönnek az összekapcsolódás állapotában…csak hát a végén az a meghökkentő csavar, ahogy az őstermészet tisztaságát felváltja a mindennapok valósága.
      Gratulálok kedves Cen’. Köszönöm az élményt!

    33. Marsovszki Viktória

      Sokáig dédelgetttem, ringattam a befejező rész reményét!
      És érdemes volt! Most elolvasni, mikor életem legboldogabb napjait élem!
      Minden befért a szívembe! Mélyre ment, akár te, Cen’ a delfinvérrel. az óceán mélyére.
      Mégis ez a dal készülődött ide, Cen’, ezt kapcsolom köszönettel és szeretettel!

      https://www.youtube.com/watch?v=BwdifWxHKpg&list=RDMM&index=6

      Nem akar átmenni! Miért?
      Újratöltöttem az oldalt.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük