A Bróm-robbanás (Kék angyal novella)

Egy hús­ipa­ri cég­nél dol­goz­va be­ug­rott va­la­mi ko­los­­szá­lis hús­da­rá­ló­ba, és mi­re a vál­la­lat­nál ész­hez kap­tak, egy­ál­ta­lán, mi­re na­pok­kal ké­sőbb ki­de­rült, hogy ho­vá tűnt, ad­dig­ra ki­por­ci­óz­ták őt; mint virs­lit, sza­lá­mit, fel­vá­got­tat; a hú­sát mar­ha- vagy ser­tés­hús­ba ke­ver­ve ja­va­részt el­ad­ták, sőt a vá­sár­lók el is fo­gyasz­tot­ták már. Rö­vi­den, fel­etet­te ma­gát. En­­nyit az élel­mi­szer­biz­ton­ság­ról – nem tud­juk, de né­ha bediliző fi­lo­szo­kat eszünk.

 
Centauri Jégvágó kék angyal magvető író irodalom sikerkönyv A Bróm-robbanásBol­dog­nak mond­ha­tom ma­gam, mert életem során csak négy rob­ba­nást lát­tam: két ki­csit, egy na­gyot és egy óri­á­sit. Hár­mat csak lát­tam, egyet vi­szont ma­gam idéz­tem elő. A kis rob­ba­ná­sok egy-egy cse­rép­kály­ha vé­gét je­len­tet­ték. Az el­ső ak­kor kö­vet­ke­zett be, ami­kor még a hospodában lak­tam az apám­tól örö­költ ház­ban. Nem tu­dom, me­lyik év­ben tör­tént, de az es­té­re jól em­lék­szem. Pon­to­sab­ban ar­ra, hogy mi­e­lőtt el­zár­tam a kály­hát, el­len­őriz­tem, ala­po­san meg­néz­tem: lán­gol-e még a fa oda­bent? Úgy lát­tam, tö­ké­le­te­sen le­égett, en­nek el­le­né­re úgy há­rom­ne­gyed óra múl­va, ami­kor mind­nyá­jan az ágy­ban fe­küd­tünk már, a kály­ha óri­á­sit szus­­szant, mint­ha masz­to­don tör­ne a szo­bá­ra, az il­lesz­té­sek­nél füs­töt spric­celt a le­ve­gő­be, a nagy­szo­ba fe­lő­li ülő­pár­kány pe­dig jó­ko­ra dur­ra­nás kí­sé­re­té­ben le­sza­kadt.
En­nél jó­val drasz­ti­ku­sabb volt a Grottón ál­ló ­ház­ban Barbitálék kály­há­já­nak fel­rob­ba­ná­sa. Jó szo­kás sze­rint ké­ső es­tig bo­roz­tunk a fo­nó­sok­kal, be­szél­get­tünk min­den­fé­lé­ről áju­lá­sig; csu­pa af­fé­lé­ről, amit az­nap es­te az em­ber vagy a tár­su­lat a vi­lág leg­fon­to­sabb dol­gá­nak gon­dol, ám más­nap már sen­ki sem em­le­ge­ti. Nem tu­dom, mi­ért volt ez jó ne­künk. Ta­lán, mert más­nap elöl­ről kezd­het­tük az egé­szet, s úgy tűn­he­tett, együtt­lé­tünk so­sem ér vé­get. Szó­val, a kö­zös­sé­gi fél­holt­sá­gig dis­ku­rál­tunk. Utóbb azt sem tud­tuk ki­de­rí­te­ni, ki for­gat­ta el az­nap a ros­télyt. Nem em­lé­kez­tünk sem­mi­re, mert ezek az es­ték majd­nem min­dig egy­for­mák vol­tak. Ilyen cél­ta­lan sem­mit­­te­vés­ben, együtt­he­nyé­lés­ben el­töl­tött es­tek – éde­sek, mint a szó­ban for­gó est el­ső sza­ka­sza, vagy ré­me­sek, mint az est má­so­dik fe­le, vagy az a nap, ami­kor Christina a túl­vi­lág­ra köl­tö­zött. És ami­kor a ha­lá­la előtt egy hét­tel az a kály­ha föld­ren­ge­tő de­to­ná­ci­ó kíséretében a le­ve­gő­be re­pült, mint­egy be­lül­ről rob­ban­va fel, olyan ele­mi erő­vel, hogy a he­lyén csak ha­tal­mas, fe­ke­te luk ma­radt a fal­ban. Ak­kor még ar­ra sem gon­dol­tunk, mi­lyen rit­ka sze­ren­cse, hogy Tafy, szo­ká­sá­val el­len­tét­ben nem a kály­ha mel­lett aludt. Órá­kig füst volt. A rob­ba­nást kö­ve­tő pá­nik, a min­dent, még az eme­le­ti szo­bá­kat is be­te­rí­tő ha­mu, a ri­a­da­lom, a ló­tás-fu­tás, ki­ál­to­zás, a min­den irány­ból hal­lat­szó kö­hé­cse­lés, krá­ko­gás, a rob­ba­nás előt­ti na­pok fül­ledt han­gu­la­ta okoz­hat­ja, hogy sok­kal tra­gi­ku­sabb em­lék ma­radt, mint az Erigon-féle rob­ba­nás úgy há­rom hó­nap­pal ké­sőbb.
Szo­kat­la­nul eny­he nap volt, hu­za­mos szél­csend, ami a ten­ger­par­ton egy­ál­ta­lán nem köz­na­pi je­len­ség, mi pe­dig ki­hasz­nál­va ezt, egész éj­jel be­szél­get­tünk, majd haj­nal­ban, jól­eső ká­ba­ság­gal, és a ká­ba­ság okoz­ta re­mény­te­li ér­zé­sek­kel kiül­tünk a ház mö­göt­ti dű­né­re, a szét­nyit­ha­tó nyug­ágyak­ra; ká­véz­tunk, te­áz­tunk, va­ní­li­ás do­hány­ból so­dort ci­ga­ret­ták­kal bab­rál­tunk, bá­mul­tuk a tü­kör­si­ma ten­ger part­ján meg­le­pet­ten ácsor­gó si­rá­lyo­kat, szó­val egy olyan pil­la­nat­ban, ami­kor a ki­al­vat­lan­ság és a fel­kor­bá­csolt vágy, a kö­zö­sen meg­élt ma­gány ál­la­po­tá­ban azt sem tar­tot­tam le­he­tet­len­nek, hogy Né­ma Lea, aki után mind­hi­á­ba epe­ke­dek, most ki­más­­szon a pok­róc­töl­csér­ből, ahol gub­baszt, ahon­nan fá­zó­san né­zi a der­mesz­tő­en szót­lan ten­gert, a pi­he­nő ho­mo­kot, hogy ott­hagy­ja ma­gá­nyát és hall­ga­tá­sát, hoz­zám lép­jen és a há­ló­zsá­kom­ba ké­rez­ked­jen; egy olyan pil­la­nat­ban, ami­kor haj­lot­tam ar­ra, hogy az utá­nam mind­hi­á­ba epe­ke­dő kre­ol lányt, Atera Flammát – aki sze­re­lem­től lom­ha, súlyos és mély­ről ér­ke­ző só­ha­jo­kat küld fe­lém – vég­re ma­gam­hoz en­ged­jem; ab­ban a pil­la­nat­ban, amely úgy égett be az em­lé­ke­im kö­zé, akár egy atom­vil­la­nás va­ló­szí­nűt­len és őr­jí­tő ké­pe, az ad­dig nyu­godt si­rá­lyok min­den lát­ha­tó ok nél­kül, mint­egy ve­zény­szó­ra, egy­szer­re ­rep­pen­tek fel, né­hány pil­la­nat múl­va pe­dig a tá­vo­li hang­rob­ba­nás­hoz ha­son­ló dö­rejt hal­lot­tunk jobb­ról, a vá­ros irá­nyá­ból; és ami­kor az ös­­sze­rez­ze­nést kö­ve­tő­en las­san, fá­rad­tan, a deviánsok bam­ba­sá­gá­val ar­ra néz­tünk, jó­ko­ra füst­osz­lo­pot lát­tunk fel­száll­ni az Óvá­ros szé­lé­ből, amit a fel­ke­lő Nap pi­ros­ra fes­tett. Ko­ra haj­nal­ban tör­tént mind­ez, ami­kor még szür­kék a tá­vo­li szi­lu­et­tek, s eb­ből a tá­vo­li, pá­rás és acél­szür­ke ak­va­rell­ből, akár egy skar­lát-fel­ki­ál­tó­jel, ki­emel­ke­dett az a füst­osz­lop. Nem szól­­tunk sem­mit, csak gyö­nyör­köd­tünk ben­ne, míg el nem osz­lott, majd sluk­­kol­tunk; volt, aki a ká­vé­ba kor­tyolt új­ra, Lea még mé­lyebb­re sül­­lyedt a posz­tó­töl­csér­ben, Atera újab­bat só­haj­tott, Barbitál se kom­men­tál­ta a dol­got, Ventura se okos­ko­dott; to­vább kémleltük a ten­gert, amely oly nyu­godt volt az­nap, akár több he­tes szél­csend után egy mély és óri­á­si tó.
Ezt kö­ve­tően, va­la­mi­kor a dél­előtt fo­lya­mán el­kö­vet­ke­zett a hos­­szú vir­rasz­tá­so­kat pen­zum­sze­rű­en kí­sé­rő be­áju­lás, mi­kor a ház kü­lön­bö­ző szeg­le­te­i­ben kü­lön­bö­ző, ne­megy­szer is­me­ret­len em­be­rek a leg­kü­lön­fé­lébb pó­zok­ban, ki­nyúl­va, ku­co­rog­va, kif­li alak­ban, mag­zat­ként vagy cé­da­ként, pá­ro­sá­val, akár a ka­lács fo­na­tai, egyen­ként, mint a bri­ós – al­sza­nak. Ké­ső dél­után vi­ha­ros ere­jű szél­re éb­red­tünk. Re­cse­gett-ro­po­gott a pad­lás­tér, a ház­hoz épí­tett, ro­zo­ga fé­szer olyan han­go­san só­haj­to­zott, mint Atera Flamma szo­kott; ezer­nyi ré­sén száz­fé­le hang­nem­ben zú­gott, fü­tyült, vi­sí­tott a lég, a dű­nék fö­lött ki­sebb ho­mok­vi­har tom­bolt, a par­tot pe­dig rég nem lá­tott hul­lám­had ost­ro­mol­ta, ahogy Tafy szok­ta mon­da­ni:
Tíz­mil­lió hor­dó acél­kék rész­vét­te­len­ség.
A kó­vály­gó fo­nó­sok épp csak kons­ta­tál­ták, hogy az idő­já­rás ala­po­san meg­vál­to­zott, épp csak le­főt­tek az el­ső ká­vé­ada­gok, ami­kor a vá­ros­ból a pi­ros Musz­táng­gal meg­ér­ke­zett Tafy és ve­le a hír: ami haj­nal­ban fel­rob­bant, az Erigon, az egyik fo­nós há­za, és ő is ben­ne volt. Ma sem el­dön­tött, mi okoz­ta a po­ko­li ere­jű gáz­rob­ba­nást. Ez volt az egyet­len eset, ami­kor egy fo­nós a hí­rek­ben sze­re­pelt.
Vé­gül ma­rad az utol­só és ta­lán leg­em­lé­ke­ze­te­sebb, leg­in­kább rej­té­lyes és ért­he­tet­len, pusz­tí­tó ere­jét te­kint­ve is leg­na­gyobb: a Bróm-rob­ba­nás. Ezt egye­dül én lát­tam, rá­adá­sul olyan kö­zel­ről, hogy a lö­kés­hul­lám öt­láb­nyi­ra re­pí­tett; ma már vég­képp le­he­tet­len meg­sac­col­ni, men­­nyi idő­re, de még az esz­mé­le­te­met is el­vesz­tet­tem. Barbitálék há­za és a vá­ros kö­zött fél­úton ál­ló, szin­tén part men­ti ház rob­bant fel ak­kor, bi­zo­nyos Bróm úr há­za.
Bróm úr szeg­ről-vég­ről szin­tén fo­nós volt, bár jó­val ke­vés­bé fon­tos tag, mint a törzs­fo­nó­sok. A kön­­nyebb ért­he­tő­ség vé­gett kény­te­len va­gyok rö­vi­den ki­tér­ni a Fo­nó­ra. Pon­tos de­fi­ní­ci­ót ad­ni ró­la alig­ha­nem le­he­tet­len. Leg­in­kább bi­zo­nyos em­be­rek, fér­fi­ak és nők, lá­nyok és fi­úk vé­let­len­sze­rű ös­­sze­ve­rő­dé­se­ként ír­nám le. Már a Bróm-rob­ba­nás ide­jé­ben, va­gyis 1992-ben sem tud­tuk meg­ha­tá­roz­ni, mi­kor ta­lál­koz­tunk elő­ször, ki mi­kor jött, az pe­dig vég­képp meg­vá­la­szo­lat­lan ma­radt, mi­ért va­gyunk együtt. A kér­dést sem tet­tük fel so­ha. De kö­rül­be­lül a nyolc­va­nas évek vé­gén le­he­tett, hogy né­há­nyan egy 1898-ban vájt hegy­­lá­bi lösz­pin­ce fél­ho­má­lyá­ban ve­rőd­tünk ös­­sze, és úgy más­fél évig ta­nyáz­tunk ben­ne. Fo­gal­mam sincs, hogy a rém­ ide­ge­sí­tő és min­dig okos­ko­dó, dru­i­da Ventura, aki­nek egyéb­ként csak­nem min­dig és min­den­ben iga­za volt, hon­nan ke­rült oda. Vagy Papilio, a törpe termetű vi­tor­lá­zó­pi­ló­ta; a fes­tő és no­tó­ri­us ha­zu­do­zó Larusz, és per­sze Atera Flamma is ott volt már. Az­tán szét­szé­led­tünk, majd évek­kel ké­sőbb ta­lál­koz­tunk új­ra, de már Null­fok­ban. Úgy rém­lik, új­bó­li ös­­sze­ve­rő­dé­sünk hoz­zám köt­he­tő – de hogy ki­vel ta­lál­koz­tam el­ső­ként? Ki tud­ja már! Ta­lán Larusz volt az, aki – nem mel­les­leg – ak­ko­ri­ban már egy ál­lan­dó­an di­der­gő, ös­­sze­tö­pö­rö­dött, szét­esőfél­ben lé­vő vén­em­bert is ma­gá­val hur­colt, akit Gom­ba­em­ber­nek csú­fol­tunk, szá­nal­mas ál­la­ga mi­att. Egy biz­tos: a vá­ros­ban a Noctifer ne­vű hely vált a törzs­he­lyünk­ké, amely szö­ges el­len­tét­ben állt a haj­da­ni lösz­pin­cé­vel; tá­gas, vi­lá­gos, tisz­ta, rend­kí­vül nép­sze­rű hely volt, sok­szor már a dél­előtt fo­lya­mán ki­rak­ták a TELTHÁZ-táblát és be­zár­ták az aj­tó­kat. Há­rom eme­le­te volt, de nem fel­fe­lé, ha­nem a mély­be, és ami en­nél is extrémebb: a szin­te­ket üveg­lap­ok­kal vá­lasz­tot­ták el. Nem volt kön­­nyű meg­szok­ni, hogy míg az em­ber bam­busz­pá­lin­kát iszik (ha nem az el­sőt, ak­kor ta­lán már szé­de­leg is), há­rom­eme­let­nyi mély­sé­gig lát. Más­fe­lől nyil­ván ez is oka le­he­tett pá­rat­lan nép­sze­rű­ség­ének. Min­den­eset­re né­mi idő után bár­mi­kor be­me­het­tünk; ha más­ként nem, hát Je­ro­mos, a fő­pin­cér en­ge­dett be min­ket a hát­só aj­tón. Ak­ko­ri­ban buk­kant fel Erigon, Tafy (aki sze­rin­tem szo­ron­gá­si ro­ha­mainak le­küz­dé­se miatt járt oda), egy fel­tű­nő­en bar­na lány, No­vem­ber, és még so­kan má­sok. Ki­mon­dat­la­nul bár, de a tár­sa­ság­hoz so­rol­tuk Je­ro­most is, nem csu­pán, mert ked­ve­zett ne­künk és telt­ház ese­tén is been­ge­dett, ha­nem mert volt ben­ne va­la­mi rög­esz­més, az­az: va­la­mi fo­nós.
Nem sok­kal ké­sőbb, hogy Noctifer-béli ös­­sze­ve­rő­dé­sünk meg­kez­dő­dött, egy ten­ger­par­ti kó­vály­gás so­rán buk­kan­tam az 1112-es szá­mú, fá­ból tá­kolt, két­szin­tes par­ti ház­ra, ahol a dra­bá­lis, ha­tal­mas sza­kál­lú, bassz­ba­ri­ton mo­ha­ku­ta­tó, Feno Barbitál la­kott, de nem mo­há­kat ku­tat­va, hisz mo­ha­fé­lék alig­ha él­nek meg a ho­mo­kon, ha­nem egy fél ol­da­lá­ra le­bé­nult, ám meg­ren­dí­tő­en gyö­nyö­rű (és rend­kí­vül szi­go­rú), negy­ven kö­rü­li nőt, a már em­lí­tett Christinát is­tá­pol­va. Anél­kül, hogy bár­mi­fé­le kö­ze­leb­bi, er­dő­me­zei, sze­rel­mi kap­cso­lat lett vol­na köz­tük. Biz­tos fe­szült ket­te­jük kö­zött va­la­mi plá­tó­i­ság, de er­ről so­ha sem­mi nem de­rült ki. Úgy tűnt, ket­te­jük vi­szo­nya eb­ben az is­tá­po­lás­ban me­rül ki. Ab­ban, hogy Barbitál Christinát hoz­za-vi­szi, bár­mit meg­tesz, ha kell, míg Christina szi­go­rú­an, ám­bár ked­ve­sen „is­ko­láz­za” őt.
Én vol­tam, aki el­ső­ként ta­lál­ko­zott ve­lük, raj­tam ke­resz­tül, egy­re töb­ben ke­rül­tek oda. Mert Barbitál gi­gá­szi ter­me­te, mély és bú­gó, mi­ti­kus hang­ja (ha lehetséges volna, a dű­nék ezen a han­gon szólnának) még az olyan asz­falt­ról fel­va­kart, fal­mel­lé­ki, szuburbánus neu­­rasz­té­ni­á­so­kat is meg­nyug­tat­ta (ha csak idő­le­ge­sen is), mint ami­lyen Tafy volt. Más­részt Christina szi­go­rá­val bár­kit ke­nyér­re le­he­tett ken­ni. Az a mat­ró­nás szi­kár­ság, szó­fu­kar­ság, va­la­mi meg­fog­ha­tat­lan és bi­zo­nyá­ra tit­kos hókusz­pó­kusz ál­tal a min­den­ki­re ki­ára­dó sze­re­tet kvint­esszen­ci­á­já­nak tűnt. Te­hát egy­re töb­ben jár­tunk oda, egy­re hos­­szabb és hos­­szabb időt tölt­ve a kü­lö­nös em­ber­pár­nál. A lösz­bar­lang­be­li ős­fo­nó­sok épp­úgy, mint a Noc­tifer újabb, de egyen­ér­té­kű jö­ve­vé­nyei: Tafy, No­vem­ber, Bal­ta­zár, vég­ze­tem: Lea, sőt bi­zo­nyos idő után az eze­ket el­kí­sé­rő ide­ge­nek is. Né­ha va­ló­sá­gos tö­meg ve­rő­dött ös­­sze, öt­ven, hat­van, het­ven em­ber – és az a sok em­ber sem­mit sem csi­nált ott. Azon­fe­lül, hogy né­ha fel­rob­ban­tot­ták a kály­hát, bá­mul­ták a ten­gert meg az eget, fe­let­tébb sok bort fo­gyasz­tot­tak, tén­fe­reg­tek a dű­nék kö­zött, csak­nem min­degyik sze­rel­mes volt, és min­den­ki más­ba; akik, ha kel­lett, el­te­met­ték Christinát, s vol­tak, akik fel­rob­ban­tak vagy fel­rob­ban­tot­ták ma­gu­kat – ket­ten is. Mi­ért vol­tunk együtt? Ma ta­lán in­kább úgy kér­dez­ném: mi­ért vol­tak együtt ezek az em­be­rek? Jó kér­dés. Er­re azt hi­szem, még Tafy adott leg­in­kább sza­ba­tos vá­laszt, mi­kor be­nyi­tott és lát­ta, hogy majd’ mind­egyik törzs­fo­nós ott van:
– Már megint össze­fúj­ta a szél a sze­me­tet.
Sok­kal kön­­nyeb­ben meg­vá­la­szol­ha­tó kér­dés, hogy mi­ért ne­vez­tük vé­let­len­sze­rű, de sok szem­pont­ból sors­sze­rű és vég­ze­tes cso­por­to­su­lá­sun­kat Fo­nó­nak, ma­gun­kat pe­dig fo­nó­sok­nak. Bár mi sem jel­lem­zőbb, hogy az imént, bár­hogy is ke­res­tem, nem lel­tem a Fo­nót. Leg­alább­is azt a pél­dányt, mely­ben egy biz­tos dá­tum, a Fo­nó meg­ta­lá­lá­sá­nak dá­tu­ma ta­lál­ha­tó. Gon­dol­tam, ha már en­­nyi­re ke­vés­sé em­lé­ke­zünk konk­ré­tu­mok­ra, hát leg­alább ezt az egyet em­lí­te­ném. A Fo­nó ugyan­is egy A/5-ös mé­re­tű, sö­tét­kék köny­vecs­ke, amely­ből két pél­dány volt. Az egyik az ere­de­ti és egy má­sik. Az ere­de­ti ős-Fonót nem­­csak meg­ta­lá­lá­sá­nak perc­re pon­tos be­írá­sa te­szi kü­lö­nö­sen ér­té­kes­sé, ha­­nem Tafy szél­jegy­ze­tei is. A két könyv­nek én vol­tam-va­gyok af­fé­le Grál-őre. Van is egy há­rom­fi­ó­kos, kulc­­csal zár­ha­tó ko­mó­dom. Ab­ban a szent meg­győ­ző­­dés­ben vol­tam eddig, hogy a Fo­nó mind­két pél­dá­nya ab­ban van. A hi­deg fut­kos a há­ta­mon, de épp az ere­de­ti nincs ben­ne. Min­den­fé­le, amúgy is hát­bor­zon­ga­tó fé­tist ta­lál­tam, így pél­dá­ul Atera Flamma Bots­wa­ná­ból ho­zott gyé­kény­kar­kö­tő­jét, kü­lön­bö­ző fo­tó­kat azok­ból az idők­ből (bár a fo­nó­sok kö­zül egy sincs raj­tuk), de a Fo­nó el­ső és meg­őr­zés­re át­vett pél­dá­nya nincs meg! Hal­vá­nyan rém­lik, mint­ha egy bi­zo­nyos Bébére bíz­tam vol­na egy idő­ben. Ugyan­ak­kor, mint­ha a kö­zel­múlt­ban is lát­tam vol­na. Két­ség­beej­tő.
Szó­val ezt a bi­zo­nyos, kis­sé meg­égett, kék köny­vet Barbitálék há­zá­ban, az évek­kel ké­sőbb fel­rob­ba­nó kály­há­ban ta­lál­tuk. Ame­lyen ez a cím állt: Formulae Normales. En­nek he­lyes rö­vi­dí­té­se: FoNo, ám egy idő után, az egy­sze­rű­ség ked­vé­ért csak így ír­tuk: Fo­nó. Ezt a köny­vet ver­ses­kö­tet­té nyil­vá­ní­tot­tuk, bár nem az. Rend­sze­re­sen ol­vas­tunk fel be­lő­le, ele­in­te csak­nem min­den es­te, Barbitál mint ce­re­mó­nia­mes­ter, egy­faj­ta mo­de­rá­ló ve­zényl­ete és Christina el­né­ző ros­­szal­lá­sa mel­lett, majd hos­­szas elem­zé­sek­be bo­csát­koz­tunk. Az olyan fa­na­ti­ku­sok, mint Tafy, aki nem mel­les­leg a Fo­nó meg­ta­lá­ló­ja is, be­té­ve tud­ták az egé­szet (míg én pél­dá­ul csak egyes pas­­szu­so­kat), ahogy szok­ta mon­da­ni:
A hü­vely­öb­lí­tés­től a cseppszámtáblázatig.
Va­ló­ban, a könyv, egy rö­vid elő­szó és az Ál­ta­lá­nos tud­ni­va­lók cí­mű rész után, a hü­vely­öb­lí­tés le­írá­sá­val kez­dő­dik, amint a vé­gén, egy jegy­zék és a tárgy­mu­ta­tót meg­előz­ve, a cseppszámtáblázattal ért vé­get. Az is tény, hogy a to­váb­bi­ak­ban, ha bár­mi­nek a vé­gét akar­tuk je­löl­ni, azt mond­tuk: a cseppszámtáblá­zat­nál. A Fo­nó egyéb­ként, ha va­la­ki nem tud­ná, az or­vo­sok, még in­kább a gyógy­sze­ré­szek kö­ré­ben hasz­ná­la­tos re­cept­könyv. Gyó­gyí­tó ha­tá­sú ké­szít­mé­nyek, ken­cék, löt­­työk ha­tó­anya­ga­i­nak lajst­ro­mát és azok ke­ve­ré­si ará­nyait tar­tal­ma­zó „javaskönyv”. A Formulae Normales an­­nyit tesz ava­rul, mint Szab­vá­nyos vény­min­ták. Tafy sza­bad­for­dí­tá­sá­ban vi­szont (aki so­sem ta­nult la­tint) azt je­len­tet­te: For­má­sak és nor­má­li­sak. Mi sem ter­mé­sze­te­sebb a lö­kött Tafytól, sze­rin­te e két szó épp ránk il­lett, s kü­lö­nö­sen szé­pen har­mo­ni­zált ve­lünk épp eb­ben a pá­ro­sí­tás­ban. Mon­da­ni se kell, egy­ál­ta­lán nem vol­tunk for­má­sak: Barbitál akár egy go­ril­la, Papilio or­vo­si ér­te­lem­ben is tör­pe, Tafy alig­ha­nem anorexiás volt, Larusz ke­gyelt­jé­ről, a Gom­ba-Budd­há­ról nem szól­va, aki majd­­nem szét­esett. És per­sze nor­má­li­sak sem vol­tunk, leg­főbb­képp Tafy nem. Jó eset­ben gon­dol­hat­tunk vol­na ar­ra, hogy a lá­nyok for­má­sak: Aterá­nak Fonószerte hí­res, ész­vesz­tő­en hos­­szú lá­ba volt (Tafy szá­mos al­ka­lom­mal ve­tet­te a sze­mem­re, hogy enyém le­het­ne mind­ket­tő, és én, ami­lyen hü­lye va­gyok, még­sem ron­tok Aterának); Christinából az érett nők és a von­zó el­esett­ség szép­sé­ge su­gár­zott; vég­ze­tem: Lea ha­ja, akár a ten­ger fö­löt­ti kút­mély éj – te­kin­te­tén, fe­ke­te sze­mén (akár a szur­kon) meg­csil­la­nó fény­su­gár, a leg­éde­sebb ha­lál­vá­gyat, mint az inf­lu­en­zát, úgy ter­jesz­tet­te; No­vem­ber­ből szubmediterrán kéj­vágy szi­vár­gott, ami a leg­sö­té­tebb, leg­észa­kibb gon­do­la­tok­kal ke­ve­red­ve ho­zott lét­re el­len­áll­ha­tat­lan rob­ba­nó ele­gyet. Hát ta­lán for­dít­hat­tuk vol­na így: For­más és nor­má­lis lá­nyok – meg a tök­hü­lye srá­cok. De ez sem áll­ta vol­na meg a he­lyét, amint a fen­ti­ek­ből fel­sej­lik, a lá­nyok sem vol­tak a köz­na­pi ér­te­lem­ben nor­má­li­sak. Vég­ze­tem: Lea szá­ját egy szó, an­­nyi nem hagy­ta el so­ha – a pszi­chés be­teg­ség ne­ve: afá­zia. No­vem­ber ka­var­gó kéj­vá­gya, észak és dél köz­ti lé­lek­in­gá­zá­sa, meg­ha­so­nult­sá­ga fer­ge­te­ges, sok­szor mu­lat­ta­tó, de ne­megy­szer ré­misz­tő hisz­té­ri­á­ban öl­tött lát­vá­nyos for­mát. A tel­jes­ség igé­nye nél­kül, csak­ hogy még két pél­dát ve­gyünk: Atera Flam­ma irán­tam táp­lált láng­ja egé­szen kü­lö­nös, ab­nor­mis do­log­ra kár­hoz­tat­ta, ami ak­kor is szo­kat­lan, ha mi gyor­san meg­szok­tuk, és oly ter­mé­sze­tes­nek ta­lál­tuk, mint a lég­vé­telt. Atera foly­ton mo­so­ga­tott, min­den po­ha­rat rög­tön el­öb­lí­tett, ha két fa­lat kö­zött le­tet­tem a vil­lát, már­is el­tö­röl­te, s mind­ezt fe­lém kül­dött, re­pí­tett, édes és két­ség­beesett pil­lan­tá­sok kí­sé­re­té­ben, mint­egy de­monst­rál­va, hogy ha akar­nám, szí­ve sze­rint a rab­szol­gám len­ne. És én kí­ván­tam is őt, min­den­nap (Tafynak iga­za volt, hü­lye vol­tam), de ta­lán épp ez a túl­ erős vágy, ez az ég­ből szál­ló, ir­ra­ci­o­ná­lis alá­zat, ez tar­tott vis­­sza attól, hogy egy­szer is meg­érint­sem. Christina pe­dig? A Föld nem hor­dott ri­go­lyá­sabb nőt a há­tán! Fő­ként a do­hány­zás te­kin­te­té­ben volt hajt­ha­tat­lan. Ti­los volt a ház­ban rá­gyúj­ta­ni, amíg Barbitál öl­be vé­ve az eme­le­ti szo­bá­já­ba nem vit­te őt. Ha az elkormolódott ké­mény mi­att a kály­ha szá­ján tíz­szer an­­nyi füst áradt a szo­bá­ba, mint­ha hú­szan ba­gó­znánk ott sza­ka­dat­lan, ak­kor sem. Épp így ke­rült elő a Fo­nó. A min­dig re­ni­tens­ke­dő Tafy egy al­ka­lom­mal, csak­hogy ne kell­jen ki­men­nie a fagy­ba, az át­sep­rő szél­be ci­giz­ni, a ki­hűlt kály­ha szá­já­ba má­szott de­ré­kig, hogy ott bent gyújt­son rá. Így ta­lált rá a Fo­nó meg­égett kö­te­té­re.
A ránk il­lő cím te­hát in­kább így hang­zott vol­na:
Deformulae Abnormales.
Még­is. Biz­to­sak vol­tunk ab­ban, hogy mind­ez így van rend­jén. Ami­kor a ki tud­ja, hon­nan vett fo­nós in­du­lót skan­dál­tuk, fél­ré­sze­gen, együtt, hogy aszongya:
 
Gyor­san min­den szét­esett,
s így las­san min­den ös­­sze­áll.
Ös­­sze­áll, az meg­le­het,
de ez­zel él­ni nem le­het.
 
Ezt zso­ltározva úgy érez­tük, ez va­la­mi evangelion, a leg­jobb hír a vi­lá­gon. És az 1112-es ház hom­lok­za­tá­ra pi­ros fes­ték­kel, rend­kí­vül csú­nyán fel­má­zolt fel­irat is min­dig meg­nyug­ta­tott, va­la­hány­szor a Noctiferből a ház­hoz ér­tünk:
A ski­zof­ré­nia nem ott kez­dő­dik, ami­kor va­la­ki­ben töb­ben lak­nak, ha­nem amikor szét­köl­töz­tek már.
De vis­­sza Bróm úr­hoz, an­nak el­le­né­re, hogy nem volt se ős­fo­nós, se a Noc­ti­­fer-érából va­ló, egyen­ran­gú jö­ve­vény. Har­mad- vagy ne­gyed-vo­nal­bé­li volt csu­pán, épp csak va­la­mi­vel több a szá­mos kí­ván­csis­ko­dó­nál. Két do­log­nak kö­szön­het­tük idő­sza­kos lá­to­ga­tá­sa­it. Ahogy mond­tam: a vá­ros és a Fo­nó (az 1112-es ház) kö­zött fél­úton la­kott (a 747-es­ben); más­részt szem­lá­to­mást na­gyon unat­ko­zott. Ám unal­mát köz­tünk se bír­ta le­gyűr­ni (amint Tafy iszo­nya­ta­in sem eny­hí­tett a Noctiferben bo­nyo­ló­dó ivá­szat). Épp ezért – vagy va­la­mi egyéb ok­ból – min­dig unott­nak s rend­kí­vül nyu­godt­nak tűnt. Én pe­dig egy­szer el­me­sél­tem a Fo­nó­ban, hogy di­ák­ko­rom­ban, a fiú­­kol­lé­gi­um­ban több­ször is szárny­ra ka­pott a szó­be­széd, mi­sze­rint a fel­tű­nő­en sok­szor és rend­kí­vü­li men­­nyi­ség­ben, fő­ként va­cso­rá­hoz kí­nált te­á­ba bró­mot ku­tyul­nak, mert az ál­lí­tó­lag nyug­ta­tó ha­tá­sú. De – mond­ták pá­ran – el­ső­sor­ban nem a meg­nyug­ta­tá­sunk vé­gett ad­ták vol­na, mert­hogy nem vol­tunk iz­gá­ga ge­ne­rá­ció (an­nak el­le­né­re sem, hogy egy íz­ben ki­sebb Pa­lo­ta-for­ra­da­lom­ba kezd­tünk az egyik ta­ná­runk vá­rat­lan és fe­let­tébb kü­lö­nös el­tá­vo­lí­tá­sa mi­att), szó­val egye­sek sze­rint in­kább az éj­sza­kai matyizás, a bű­nös li­bi­dó fé­ken tar­tá­sa volt a va­ló­di cél. Mond­ták azok, akik va­ló­szí­nű­leg az élonánok tá­bo­rá­hoz tar­toz­hat­tak, és akik őszin­tén ag­gód­tak if­jon­ti, épp csak fel­fe­de­zett po­ten­ci­ál­juk fel­té­te­le­zett, an­ti­de­mok­ra­ti­kus meg­nyir­bá­lá­sa miatt. Alig­ha le­he­tett sok igaz­ság a men­de­mon­dá­ban, leg­alább­is a tea, amit a ma­gam ré­szé­ről to­vább­ra is kor­lá­to­zá­sok nél­kül fo­gyasz­tot­tam, sem­mi­fé­le ne­ga­tív ha­tást nem gya­ko­rolt a li­bi­dóm­ra.
Te­hát e rö­vid és je­len­ték­te­len be­szá­mo­ló ered­mé­nye­ként kap­ta Bróm úr a meg­tisz­te­lő, kü­lön-be­já­ra­tú fo­nós ne­vet, mint­hogy fel­tű­nő­en, mond­hat­ni nyug­ta­la­ní­tó­an nyu­godt volt, és a lá­nyok iránt sem mu­ta­tott ér­dek­lő­dést. Ami pe­dig a ko­rát il­le­ti, Bróm úr min­den volt, csak nem úr. Szin­te gye­rek, vagy egé­szen az. Va­ló­szí­nű­leg kis­ko­rú. Nem. Az egé­szen va­ló­szí­nűt­len, bár tud­ja a fe­ne. Úgy, na­gyon úgy né­zett ki. De ak­ko­ri­ban nem tet­tünk fel olyan kér­dé­se­ket, amik­kel ma­nap­ság úton-út­fé­len, na­pon­ta ta­lál­ko­zom: Hány éves? Hol la­kik? Hol szü­le­tett? Mi­ből él? Hon­nan jön? Ho­vá tart? És mint­hogy Bróm úr ré­ges-rég a le­ve­gő­be re­pült, ba­jos vol­na vis­­sza­men­ni a 747-es lak­hoz, és meg­kér­dez­ni most. Ha ott vol­na, ha áll­na még a ház – ha meg­is­mer­ne egy­ál­ta­lán.
Fe­hér bő­rű, csu­pasz ar­cú, kis­sé vak­si kö­lyök­nek tűnt; vas­kos, fe­ke­te szem­üve­get hor­dott. Ám úr volt ab­ból a szem­pont­ból, hogy rend­kí­vü­li ko­moly­ko­dás­sal be­szélt, ha épp ked­ve úgy tar­tot­ta, és ru­hái in­kább il­let­tek egy tisz­tes, öt­ve­nes éve­it ta­po­só ak­ta­fan­tasz­tá­hoz, sem­mint egy gye­rek­hez. Fon­tos­ko­dott is. Egé­szen vá­rat­lan pil­la­na­tok­ban, tel­je­sen oda nem il­lő mó­don, min­den­ki leg­na­gyobb meg­rö­kö­nyö­dé­sé­re, oly erő­sen mu­tá­ló han­gon, hogy egy mon­dat­ban öt­ször csú­szott a bas­­szus­ból a szop­rán­ba és vis­­sza, szó­val be­je­len­tet­te: ő egyéb­ként jö­vő­ku­ta­tó. Majd elő­a­dott szá­mos, zöm­mel ért­he­tet­len te­ó­ri­át. Vé­gül el­hall­ga­tott, el­ül­dö­gélt köz­tünk még egy ki­csit, és a ku­tyá­já­val együtt ha­za­bal­la­gott. Azt hi­szem, úgy volt ve­le a több­ség, mint a dű­ne­ho­mok­ban meg­bú­vó han­gya­le­ső­vel: le se szar­ták. Én vi­szont min­dig ér­dek­lőd­tem a mar­gi­ná­lis, bug­­gyant­ fi­gu­rák után. Meg is ta­lál­tam őket min­dig. Így Bróm urat is. Aki, ha már szó­ba ke­rült, olyan szo­ká­sok­kal büsz­kél­ked­he­tett, mint han­gyák fog­do­sá­sa, majd e han­gyák­nak a han­gya­le­sők töl­csé­re­i­be va­ló be­he­lye­zé­se. En­nél va­la­me­lyest ro­kon­szen­ve­sebb al­lűr­nek te­kint­he­tő a szar­kák irán­ti von­zó­dá­sa. Az 1112-es ház­hoz vé­gül egész szar­ka-fal­ka járt, s amen­­nyi­re meg­ítél­he­tő volt, fel­is­mer­ték Bróm urat, aki né­hány pél­dányt kéz­ről ete­tett.
Az 1112-es ház meg­kö­ze­lí­té­se rop­pant egy­sze­rű volt. Az em­ber át­sé­tált a vá­ro­son, le a part­ra, a Lidóra, majd meg­in­dult a part men­tén, észak fe­lé, s egyik lá­bát a má­sik után ra­kos­gat­va, el­mé­láz­va, ci­giz­ve, meg-meg­pi­hen­ve, körülbelül más­fél óra alatt meg­ér­ke­zett. Ha­ma­ro­san va­ló­sá­gos in­gá­zás ala­kult ki az 1112-es ház és a vá­ros, pon­to­sab­ban a Noctifer kö­zött. Ha el­in­dul­tam ezen az úton, majdnem min­dig ta­lál­koz­tam va­la­ki­vel a fo­nó­sok kö­zül, aki épp szem­be­jött. Az ilyen ta­lál­ko­zá­sok gyak­ran ve­zet­tek oda, hogy egyik vagy má­sik fél, meg­gon­dol­va ma­gát, vis­­sza­for­dult, és a má­sik­kal tar­tott – ugyan­oda, ahon­nan in­dult; vagy a Noctiferbe vagy a Fo­nó­ba.
Egy­szer pél­dá­ul Tafy jött szem­be ve­lem; ar­ra pa­nasz­ko­dott, hogy bár ala­po­san be­ivott a Nocti­fer­ben, úgy gon­dol­ta, épp elég­gé, hogy ré­szeg­sé­ge ki­tart­son a Fo­nó­ig, még­is, ta­­lán a friss le­ve­gő ha­tá­sá­ra, már­is jó­za­no­dik, úgy­hogy ta­lán jobb vol­na visz­­sza­for­dul­ni. De mi­vel volt ná­lam két üveg búnogrítum, amit Barbitál kül­dött be ve­lem Christina egyik is­me­rő­sé­nek, úgy dön­töt­tünk: nem kell men­ni se­ho­va. „Ül­jünk le és igyunk búnogrítumot, majd csak szer­zünk va­la­hon­nan két pa­lac­kot, ha ked­vünk a vá­ros­ba visz, Barbitál meg úgy­is meg­bo­csát­ja!” Így hát ott hely­ben, ahol utunk a par­ton épp ös­­sze­ért, le­tot­­tyan­tunk a fö­veny­re és be­tép­tünk. Más­fél nap után ér­tünk vis­­sza a vá­ros­ba, on­nan pe­dig újabb két nap el­tel­té­vel a Fo­nó­ba, csont­részegen, öröm­mel új­sá­gol­va:
– Meg­hoz­tuk a búnogrítumot!
Barbitál per­sze nem ér­tett sem­mit.
Sok­szor fan­tá­zi­ál­tam ar­ról, hogy vég­ze­tem: Lea jön majd egy­szer szem­be ve­lem, egy va­ló­szí­nűt­le­nül vi­ha­ros, al­ko­nyi órán, eset­leg éj­jel, te­li­hold­nál. Mes­­szi­ről lá­tom majd, ahogy fe­hér ar­ca, akár a Hold, rám vi­lá­gít. Ám Lea an­nak el­le­né­re is min­dig el­ke­rült, hogy igye­kez­tem úgy idő­zí­te­ni, a vé­let­len­sze­rű ran­de­vú egy­szer lét­re­jöj­jön. An­nál több­ször fu­tot­tam ös­­sze szim­pa­ti­zán­sunk­kal, a Sven ne­ve­ze­tű, ha­tal­mas ter­me­tű, de a jám­bor­sá­gig jó­in­du­la­tú, foly­ton vi­gyor­gó vi­king­gel, aki ősz­től ta­va­szig rót­ta a par­tot, mert ab­ban az idő­szak­ban, fő­ként a be­nyú­ló kő­szó­rá­so­kon, ren­ge­teg észak­ról ér­ke­ző si­rály meg hat­­tyú ta­nyá­zott, ő pe­dig va­la­mi si­rály­szám­lá­ló­fé­le volt. So­se jött be a ház­ba, de ha lát­ta, amint a dű­né­ken he­ve­ré­szünk, már mes­­szi­ről in­te­ge­tett, mint­­ha or­szá­gos cim­bo­rái vol­nánk. Időn­ként őt kí­sér­ve men­tem a vá­ros­ba. Ha meg épp nyár volt, és Sven nem mu­tat­ko­zott, ha nem tar­tott ve­lem sen­ki, s szem­közt is üres volt a part tel­jes hossz­ban, ami­kor a 747-es ház­hoz ér­tem, pár­szor be­ug­rot­tam Bróm úr­hoz is.
Vá­rat­lan és oda nem il­lő be­je­len­té­se­i­nek egyi­ke így hang­zott:
– Már nem jö­vő­ku­ta­tó va­gyok – és ki­várt.
– Hát ak­kor mi a franc? – kér­dez­te va­la­ki.
– Káosz­­ku­ta­tó – vá­la­szol­ta ha­tá­ro­zot­tan Bróm úr, majd a Carpentária ne­ve­ze­tű fi­losz­ra hi­vat­ko­zott, hos­­szan mél­tat­ta, ma­gya­ráz­ta és ci­tál­ta. Fő­ként a Ki­nyi­lat­koz­ta­tás a Ká­osz ál­tal cí­mű mű­ből. De nem le­he­tett nagy és ka­no­ni­zált ész az a Carpentária. Igaz, nem ol­vas­tam a köny­vet, de azt tu­dom, hogy se­géd­mun­ká­ból élt, to­váb­bá azt is, hogy csú­fos vé­get ért. Egy hús­ipa­ri cég­nél dol­goz­va be­ug­rott va­la­mi ko­los­­szá­lis hús­da­rá­ló­ba, és mi­re a vál­la­lat­nál ész­hez kap­tak, egy­ál­ta­lán, mi­re na­pok­kal ké­sőbb ki­de­rült, hogy ho­vá tűnt, ad­dig­ra ki­por­ci­óz­ták őt; mint virs­lit, sza­lá­mit, fel­vá­got­tat; a hú­sát mar­ha- vagy ser­tés­hús­ba ke­ver­ve ja­va­részt el­ad­ták, sőt a vá­sár­lók el is fo­gyasz­tot­ták már. Rö­vi­den, fel­etet­te ma­gát. En­­nyit az élel­mi­szer­biz­ton­ság­ról – nem tud­juk, de né­ha bediliző fi­lo­szo­kat eszünk.
Nem mint­ha kér­dez­tük vol­na, ám né­hány al­ka­lom­mal Bróm úr azt is elő­ad­ta, hogy őt tit­kos szer­ve­ze­tek ül­dö­zik. Emi­att ha­ma­ro­san cél­táb­lá­vá vált. Barbitál vi­szont na­gyon rü­hell­te a gúny bár­mi­fé­le for­má­ját; a leg­kön­­nye­debb, már-már fi­nom iró­ni­á­nak mi­nő­sít­he­tő vál­fa­ját is. És ha ő va­la­mit ki­fo­gá­solt, az nem igé­nyelt ma­gya­rá­za­tot – meg­fel­leb­bez­he­tet­len há­zi­ren­di pont­tá vált. Rit­kán emelt ki­fo­gást, de ha igen, nem volt par­don. És mi­u­tán egy­szer a Bróm úr­ral kap­cso­la­to­san el­ha­ra­pó­zó él­ce­lő­dés­nek vé­get ve­tett, a to­váb­bi­ak­ban sen­ki sem kö­szö­rül­te a nyel­vét az úr­nak tű­nő fi­ún. Ha be­szél­ni kez­dett, tü­rel­me­sen vé­gig­hall­gat­tuk, és an­­nyi. A kémszto­ri­kat is. Mind­ös­­sze egy­szer, ta­lán Bal­ta­zár je­gyez­te meg, vagy in­kább ta­ná­csol­ta:
– Ha azért laksz itt, mert a nyo­mod­ban van­nak, oko­sabb vol­na hall­gat­ni, nem­de? Hon­nan tu­dod, hogy mi kik va­gyunk?
Bróm úr meg­fo­gad­ta a ta­ná­csot, és épp Bal­ta­zárt pé­céz­te ki el­ső­ szá­mú gya­nú­sí­tott­já­nak, af­fé­le be­épí­tett em­be­ré­nek, a ti­tok­za­tos ül­dö­zők ügy­nö­ké­nek. Amúgy ok­fej­té­sei a vég­le­te­kig za­va­ro­sak vol­tak. Ér­de­kel­ték a va­ló­szí­nű­ség-szá­mí­tás­ok, a rá­di­ó­zás, a szar­kák, a han­gyák és han­gya­le­sők há­bo­rú­ja, ami­ben egy­ér­tel­mű­en a han­gya­le­sők ol­da­lá­ra állt. Ta­lán nem kel­lett vol­na Carpentáriát ol­vas­nia sem. Ta­lán az is közrejátszott, hogy jóval közelebbről lát­ta az Erigon-féle rob­ba­nást, mint mi.
Tél volt és na­gyon za­va­ros idő­szak. A kü­lön­bö­ző sze­re­lem- és ha­lál-kö­ze­li él­mé­nyek­be va­ló­ság­gal be­le­ga­ba­lyod­tam. A part, az 1112-es ház, az egész ba­gázs, min­den ­nap min­den per­ce va­ló­szí­nűt­len álom­nak tűnt. A föld­szin­ti kály­ha rob­ba­ná­sá­tól kezdve agyament mó­don zaj­lot­tak a dol­gok. Ahogy em­lí­tet­tem, Christina is meg­halt. Mi­vel csak­is Barbitál se­gít­sé­gét fo­gad­ta el, ha ő nem volt oda­ha­za, ám sze­re­tett vol­na a par­ton me­ren­ge­ni, szép las­san, ol­da­laz­va, kúsz­va-mász­va ki­ara­szolt, vé­gig a ház előtt, fel a dű­nék ho­mok­já­ban, mint a zsák, le­gu­rul­va a túl­ol­da­lon, akár egy ha­tal­mas és gyö­nyö­rű hül­lő. Meg­szok­tuk már. Az­nap is el­ol­da­la­zott a ház­ból. Né­hány órá­val ké­sőbb ta­lál­tunk rá a dű­nék kö­zött. Nem tör­tént sem­mi kü­lö­nös: süt­ké­re­zés köz­ben meg­állt a szíve. En­gem meg­za­vart az eset, nem is an­­nyi­ra Christina ha­lá­la, ha­nem az a bor­zal­mas hall­ga­tás, ami Barbitált, mint a köd, mint a fél­éves éj, úgy be­föd­te.
En­nél is ros­­szabb volt Tafyt lát­ni, aki őr­jön­gött. Az aj­kai fel­da­gad­tak a sok ha­rap­dá­lás­tól, akár a kif­lik; ha be­szélt, pat­tog­zott ró­luk a be­szá­radt, sötétbordó vér. Le­he­tet­len volt eb­ből az ál­la­pot­ból ki­rán­gat­ni. A leg­ros­­szabb: nem is akar­tuk. Rá­adá­sul egy kép foly­ton vis­­sza­tért, akár éb­ren vol­tam, akár nem. Az a pil­la­nat, ami­kor Tafy a ma­ga fa­rag­ta fej­fát a sza­ka­dó eső­ben Christina el­te­me­té­sét kö­ve­tő­en a sár­ba szúr­ja, szin­te dö­fi, és a fej­fa szá­rá­nál fel­bu­gyog a sö­tét­szür­ke iszap, Tafy meg a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban sí­ró­gör­csöt kap. Ak­kor­tájt vol­ta­képp nem vol­tam se­hol. Már vég­ze­tem­re, Leára se gon­dol­tam. Csak in­gáz­tam a par­ton, és ha meg­áll­tam va­la­hol, bár­hol, de nem az 1112-es ház­nál, s nem is a Noctiferben. Tafyt is mes­­szi­re el­ke­rül­tem. Leg­alább­is pró­bál­tam. És tél volt. Lucs­kos, kö­dös, né­ha ha­vas, né­ha sze­les, né­ha esős, sze­mer­ké­lős, pisz­ko­ló, ócsár­ló, ócs­ka, em­lé­ke­ze­te­sen sö­tét tél.
Bróm úr há­za is a dű­nék mö­gé épült, akárcsak a Fo­nó. Ahol már li­ge­tek is vol­tak. Át­vág­tam a dű­nék kö­zött, gon­do­lom. At­tól a pont­tól em­lék­szem a dol­gok­ra, hogy va­la­mi­ként Bróm úr ka­lyi­bá­ja előtt ácsor­gok, és azon tű­nő­döm, mit ke­re­sek itt? Szür­kült már. Az egyik ab­lak­ban hal­vány fény de­ren­gett. A kö­ze­li li­get­be szar­kák száll­tak be éj­sza­ká­ra, szép sor­ban, egyik a má­sik után. Épp meg­for­dul­tam vol­na, hogy me­gyek to­vább, ami­kor lá­tom: Bróm úr há­za, a 747-es szét­esik. Nyil­ván egy ez­red­má­sod­per­cig tar­tott az egész, még­is úgy lát­tam, úgy em­lék­szem, las­san fel­fú­vó­dott! Ab­la­kai, aj­ta­jai, zsa­lui, desz­kái úgy tá­vo­lod­tak egy­más­tól, akár egy nö­vek­vő lu­fi min­tái. Ez a tá­gu­lás el­tar­tott egy da­ra­big, majd egy pon­ton vil­la­nás­ban és egy­faj­ta szét­fröc­­cse­nés­ben ért vé­get, én pe­dig elre­pül­tem a cser­jésbe.
Ami­kor ma­gam­hoz tér­tem, egye­dül vol­tam még. Fo­gal­mam nem volt, éb­ren va­gyok-e vagy ál­mo­dom. Ha­ma­ro­san min­den­fé­le em­be­rek jöt­tek, mint­ha a fo­nó­sok kö­zül is fel­buk­kant vol­na egy-egy. Rém­lik Barbitál, egy tá­vo­li dű­ne te­te­jén egy pil­la­nat­ra még vég­ze­te­met: Leát is lát­tam, és még sok más ide­gent. Meg a te­mér­dek szét­szó­ró­dott, szecs­kaszerű desz­kát, for­gá­csot, füs­töl­gő szék­lá­ba­kat. Men­tő vitt el, de még az­nap el­en­ged­tek. Nem sé­rül­tem meg, vi­szont na­po­kig tar­tott az ér­zés, hogy ez­út­tal vég­leg el­vesz­tet­tem a fo­na­lat. Pél­dá­ul: vi­zet akar­tam in­ni, ott volt előt­tem a po­hár, és én úgy érez­tem, hogy ha meg­fo­gom, nem lesz ott sem­mi. Vagy: új­ra meg új­ra vis­­sza­tért az ér­zés, hogy min­den tárgy min­den cen­ti­je, egy­szer­re és ös­­sze­han­gol­tan tá­vo­lo­dik tő­lem, és ilyen­kor meg­fog­ha­tat­lan ret­te­gés ke­rí­tett ha­tal­má­ba, hogy én meg ott ma­ra­dok kö­zé­pen – a világ tágulásának epicentrumában, a sem­mi kürtőjében tök­egye­dül. Ugyan­ak­kor jól tud­tam, ez nem le­het így; tud­tam, ha el­mon­da­nám bár­ki­nek is, úgy ter­jed­ne a hír, akár az olaj­folt, hát in­kább kus­sol­tam. Eb­ben az idő­szak­ban tűnt el elő­ször hos­­szú idő­re a fo­nó­sok kö­zül – és az éle­tem­ből – Lea is.
Pár nap múl­va, mi­kor ki­csit erő­sebb vol­tam, és Aterának be­val­lot­tam, mi­ket vi­zi­o­ná­lok, azt ta­ná­csol­ta, men­jek vis­­sza a 747-es ház­hoz; úgy tart­ják, a tra­u­ma hely­szí­né­re vis­­sza­tér­ve fel­gyor­sul a fel­dol­go­zás. Nem gon­dol­koz­tam: gé­pi­e­sen, rab­szol­ga­mód en­ged­ve Atera ta­ná­csá­nak vis­­sza­men­tem Bróm úr krá­te­ré­hez.
Az er­dő szé­lé­ben ál­ló né­hány pad és asz­tal ép­ség­ben ma­radt. Át­vág­tam a ro­mo­kon, le­ül­tem, az asz­tal­ra ki­rak­tam a dóz­nit meg az ön­gyúj­tót, és rá­gyúj­tot­tam. A fe­je­met le­haj­tot­tam, a füs­töt az ölem­be fúj­tam. Nem gon­dol­tam sem­mi­re. Új­ra szél­csend volt. Mint ami­kor Erigon há­za rob­bant fel. A füst las­san go­moly­gott a lá­bam kö­zött és szép las­san süllyedt az asz­tal­lap alá, de egy vá­rat­lan pil­la­nat­ban meg­ló­dult, a ha­lán­té­ko­mat szel­lő ér­te, én meg ha­lál­ra ré­mül­ten ug­rot­tan fel, mi­kor egy szar­ka reb­bent el az asz­tal­lap­ról. Az ön­gyúj­tó­mat, amit fel­ka­pott on­nan, épp csak el­ej­tet­te. Fel­szállt egy kö­­ze­li fá­ra és engem fi­gyelt. Még egy­szer meg­pró­bált a kö­ze­lem­be jön­ni, de ami­kor el­hes­sen­tet­tem, a szom­szé­dos asz­tal­hoz szállt, és ott vett csőrbe va­­la­mit. Ké­sőbb vis­­sza­tért ugyan­oda. Ami­kor ez har­­­mad­já­ra is meg­is­mét­lő­dött, oda­men­tem; lát­tam, az asz­tal te­le van egy­penny­sek­kel. Hal­lot­tam a szar­ka szo­ká­sá­ról, hogy sze­re­ti a fé­nyes tár­gya­kat. Sze­gény, sze­ren­csét­len Bróm úr ap­ró­pénz­zel ked­ves­ke­dett a há­za kö­rül fész­ke­lő szar­kák­nak. Mint­hogy már alig volt ott tu­cat­nyi da­rab, ki­vet­tem a ka­bát­bé­lés­ben, a lyu­kak­ban egy­be­gyűlt min­den ap­ró­mat, és ott­hagy­tam az asz­ta­lon – ha már egy­szer Bróm úr töb­bé nem rak oda sem­mit.
Aterának iga­za volt. Ha­ma­ro­san so­kat ja­vult a hely­zet. Né­ha már több órát is tud­tam alud­ni egy­hu­zam­ban, és nem min­dig éb­red­tem csap­zot­tan, ha­lál­ra ré­mül­ve. A Fo­nó­ban is eny­hült a lég­kör. A ré­gi, fel­hőt­len dis­kur­zu­sok han­gu­la­ta per­sze nem tért vis­­sza, rész­ben se, de a nagy csönd, in­kább a nyu­ga­lom, he­lye­seb­ben a be­le­nyug­vás csönd­je volt, sem­mint a ret­te­gé­sé. Meg­szűnt a jö­vés-me­nés, job­bá­ra csak az ős­fo­nó­sok ma­rad­tak. A tel­je­sen be­kat­tant Tafy ál­la­po­ta is ja­vult, őt to­vább­ra is ke­rül­tem. To­vább­ra is so­kat in­gáz­tam. Ha be­tér­tem va­la­ho­vá, ak­kor sem a Noctiferbe. Leg­in­kább a vá­ros­szé­len ál­ló, Pat­kó­szeg ne­vű, éj­jel-nap­pal nyit­va tar­tó le­puk­kant kocs­ma­rom­ba. Ott még so­ha­sem ta­lál­koz­tam is­me­rős­sel. Csak­hogy Tafy szá­mos ide­ge­sí­tő szo­ká­sa és ká­ros szen­ve­dé­lye kö­zé nem­csak az tar­to­zott, hogy imád­ta a mé­reg­erős és gya­kor­la­ti­lag mér­ge­ző, szin­te azon­nal ölő ka­pa­do­há­nyo­kat, de időn­ként rá­tört az is, hogy vé­gig­kós­tol­jon min­den szart, az utol­só ki­mé­ré­sek­ben is. Imád­ta az ol­csó és ócs­ka dol­go­kat. A Noctiferben vi­szont csak­is kur­rens árut ad­tak, min­den­ből a leg­job­bat. Így hát, ami­kor Tafy el­me­ba­ja, bug­­gyant­sá­ga, igény­te­len­sé­ge, ön­sa­nyar­ga­tá­si ro­ha­ma a csúcs­ra ért, nem me­he­tett a Noctiferbe.
Így esett meg, hogy né­hány hét­tel ké­sőbb, amint ül­dö­gé­lek a Pat­kó­szeg­ben, ahol sem­mi sem em­lé­kez­te­tett a fo­nó­sok­ra vagy a Bróm-rob­ba­nás­ra, azon az alap­ve­tő­en szép és cél­ta­lan na­pon ki lép be? Le­ron­gyo­lód­va, pisz­ko­san, spic­ce­sen, akár egy re­tar­dált dé­mon. Hát nem Tafy? Meg­áll az aj­tó­ban, majd vé­gig­néz a cse­hón. Hiába rán­du­lok ös­­sze, ak­ko­rá­ra, akár egy cic­kány, egy­ből ki­szúr és oda­jön. Szo­mo­rú szia. Mit te­het­nék: együtt is­­szuk a vá­ros leg­ros­­szabb fröc­­cse­it. Tafy ku­ta­ko­dik a zse­be­i­ben, mi­re oda­tar­tom az ön­gyúj­tó­mat. Int, hogy nem kell, vé­gül elő­húz egy pa­pír­ga­la­csint, ki­haj­to­gat­ja, nagy­já­ból ki­egyen­ge­ti, és az or­rom elé tol­ja:
– Lát­tad ezt?
– Nem – vá­gom rá lá­tat­lan­ban, mi­vel hó­na­pok óta sem­mi­fé­le új­sá­got nem ol­vas­tam. Meg­for­dí­tom és lá­tom, hogy egy kis cikk a vá­ro­si lap­ból: A gazdag szarka. Fö­löt­te a ké­pen a jól is­mert és rég nem lá­tott Sven. A meg­szo­kott, vi­kin­ges vi­gyor­ral, ezer fo­gát vil­log­tat­va mu­tat­ja az egy­penny­sek­kel bé­lelt jó­ko­ra fész­ket. Gyor­san át­fu­tom a cik­ket.
– Ez Bróm úr pén­ze – mon­dom Tafynak, aki per­sze nem ér­ti, mi­ről be­szé­lek, de gyor­san el­ma­gya­rá­zom.
– Nem ug­runk át eh­hez a Svenhez? – kér­dezi Tafy.
– Mi­nek?
– Te mond­tad, hogy az vég­té­re is Bróm úr pén­ze.
Bár nem ér­tem, hogy mi­ért kel­le­ne el­men­nünk Svenhez, hisz Bróm úr­nak úgy­sem ad­hat­juk vis­­sza, de vé­gül is mi­ért ne?
– Tu­dod, hol la­kik?
– Nem, de Barbitál meg­mond­ja.
Ren­de­lünk még egy kört, gyor­san fel­hör­pint­jük, Tafy óriásit böfög mi­e­lőtt ki­lép­nénk az út­ra, a szom­szé­dos tra­fik­ban ve­szünk vagy húsz snap­szot, és már vá­gunk is át a vá­ro­son, alig be­szé­lünk, gyor­san ha­la­dunk, mint­ha si­et­nénk va­la­ho­va, és valahogy na­gyon jólesik, olyan mint­ha új­ra él­nénk, mind a ket­ten; és hi­á­ba bont­juk sor­ra a tü­zes snap­szo­kat, nem hat ránk! Barbitál meg­ad­ja a cí­met. A pi­ros Musz­táng a fé­szer mel­lett áll. Tafy úgy dönt, vis­z­sza­­fe­lé nem megy gya­log. Nem vol­na sza­bad, né­mi el­len­ke­zés után mégis en­ge­dek, és be­ülök mel­lé. Itt-ott szűk, más­hol túl bő a ka­nyar, de sze­ren­csé­sen be­érünk. Meg­ál­la­pít­juk, hogy Svennek van stí­lu­sa. Az Óvá­ros part­hoz kö­ze­li ré­szén la­kik, ahol az egykori bér­há­zak te­tő­in si­rá­lyok fész­kel­nek. Fel­cap­la­tunk a nyir­kos és sö­tét fo­lyo­són, az ötö­dik eme­let fö­löt­ti pad­lás­té­ri szo­báig, be­csön­ge­tünk, Sven aj­tót nyit, úgy vi­gyo­rog, mint még so­ha, lát­szik raj­ta: az élet­ben nem lá­to­gat­ta meg sen­ki; nem cso­da, ha a te­tő­té­ri ab­lak­ból ál­ló nap a kot­ló si­rá­lyo­kat fi­gyeli. Mu­tat­juk a cik­ket, amit nyil­ván is­mer, mond­juk, hogy mi já­rat­ban va­gyunk. Sven ­cso­dál­ko­zik, és most elő­ször lát­juk ko­moly­nak. Azt mond­ja, hogy ő vol­ta­képp nem fog­lal­ko­zik szar­kák­kal, meg a pénzt is vis­­sza­ad­ja, sőt a fész­ket is; csak épp volt egy mér­ge­zés a kör­nyé­ken, sok el­hul­lott szar­kát, var­jút ta­lál­tak, és si­rá­lyo­kat. Őt is ki­küld­ték, mert­hogy a ma­da­rak­ban fosz­for­szörp nyo­ma­i­ra buk­kan­tak.
Mi­vel lát­ja, hogy ér­dek­lő­dést mu­ta­tunk, no­ha az el­múlt évek so­rán egy­szer sem kér­dez­tük, mi­ben áll a si­rály­szám­lá­lás lé­nye­ge, most lel­ke­sen megy be­le a rész­le­tek­be; elő­hoz­za a fész­ket, egy zacs­kó­ban a pénzt, és el­di­cse­kszik, hogy még a tu­laj is meg­ke­rült. A dög­lött szar­ka is ben­ne volt, de már csak a lá­ba van meg. Az is csak azért, mert va­la­mi je­lö­lés ta­lál­ha­tó raj­ta, és meg­pró­bál­ja ki­de­rí­te­ni, hogy mi­fé­le. Le­het, hogy fon­tos ku­ta­tás­hoz szolgáltat majd ada­to­kat, mert amo­lyan kis jel­adó­nak tű­nik, mond­ja na­i­van, nem is­mer­ve Bróm urat. Tafy je­len­tő­ség­tel­je­sen néz rám, pró­bál ol­vas­ni a gon­do­la­ta­imban. Nyil­ván ben­ne is fel­rém­le­nek Bróm úr va­ló­szí­nűt­len, ül­dö­zé­si má­ni­á­ról ta­nús­ko­dó tör­té­ne­tei, kü­lö­nös szo­ká­sai. Bróm úr szar­ká­ján egy jel­adó? Hogy Tafy mi­ként kom­bi­nál, nem tu­dom. Én nem gon­do­lok sem­mi­re. De fur­csa, két­ség­te­len. Ami­kor Sven hoz­za a lá­ba­kat és meg­mu­tat­ja az egyi­ken a sor­szám nél­kü­li mű­anyag gyű­rű­re sze­relt kap­szu­lát, Tafy bont há­rom snap­szot, az egyi­ket ne­kem ad­ja, a má­si­kat ma­gá­ba töl­ti, a har­ma­di­kat a vi­king la­pát­já­ba nyom­ja, és amíg Sven az­zal a mér­he­tet­len bol­dog­ság­gal is­­sza, mint aki még ezt is ki­ér­de­mel­te egy szar­ka­láb­bal, el­mond­ja ne­ki, hogy ez a bi­zo­nyos Bróm úr mi­fé­le te­ó­ri­ák­kal fá­rasz­tott min­ket nem is olyan rég. Egyet­ér­tünk Tafyval, hogy a pénzt is, a szar­­ka­lá­bat is meg kell őriz­ni, sőt, vis­­sza kell men­ni Bróm úr krá­te­ré­hez, és kör­be kell néz­ni ala­po­san. Sven gyer­me­ki ret­te­gés­sel kér­di: ve­lünk tart­­hat-e? Ki­mon­dot­tan örü­lünk ne­ki, hát­ha se­gít­sé­günk­re le­het. Sven azt se tud­ja, mi­hez kap­jon: a kulcs­hoz, ka­bát­hoz, lát­cső­höz? Míg a Musz­táng­gal új­ra a Fo­nó tá­ja fe­lé ro­bo­gunk, Sven el­mond­ja, hogy job­ban át­gon­dol­va a dol­got, a kap­szu­la alig­ha le­het egy ku­ta­tá­si prog­ram kel­lé­ke, mert ak­kor fel­ira­tos, sor­szá­mo­zott gyű­rű vol­na a szar­ka­lá­bon. Ma­ga se tud­ja, mi­től, ám Tafy rend­kí­vül iz­ga­tott, és ta­lán hó­na­pok óta most elő­ször nem gon­dol Christinára. Vis­­sza­tér be­lé ré­gi, hol rém­ ide­ge­sí­tő, hol lel­ke­sí­tő ­vib­rá­lá­sa.
A 747-es he­lyén so­kat téb­lá­bo­lunk. Ar­ról a bi­zo­nyos asz­tal­ról majd’ min­den ér­me el­fo­gyott. Ami ma­radt, bi­zo­nyá­ra a mér­ge­zés mi­att ma­rad­ha­tott. Sven lát­cső­vel a kör­nyé­ket pász­táz­za; át­re­pü­lő si­rá­lyo­kat, bok­ros­ban ug­rá­ló ap­ró ma­da­ra­kat figyel. A kör­nyé­ken egyet­len szar­ka sincs. Én, mint­hogy vá­rat­la­nul hat­ni kezd a spi­ri­tusz, le­ülök. Tafy vi­szont esze­lő­sen jár­kál föl és alá. Én már rég azt gon­do­lom: nincs itt sem­mi. Tafy oda­jön:
– Ezen az asz­ta­lon volt az ap­ró?
Ami­kor bó­lin­tok, az asz­tal ta­nul­má­nyo­zá­sá­ba fog, be­néz a re­pe­dé­sek­be, elő­ve­szi pil­lan­gó­ké­sét, és a pen­gé­vel min­den­fé­le pisz­kot ka­pir­gál ki, bo­ga­ra­kat, le­vél­szá­ra­kat, szú­pisz­kot, mo­hát, de sem­mi kü­lö­nö­set. Nem ad­ja fel, bár kér­le­lem, hogy men­jünk, mert szé­dü­lök. Tafy vi­szont újabb snap­szot vág be, csak­úgy, mint a vi­king. Nem győ­zök cso­dál­koz­ni, hogy van még. Vé­gül ap­ró­lé­kos, ré­gé­sze­ket, res­ta­u­rá­to­ro­kat is meg­szé­gye­ní­tő gon­dos­ság­gal ha­lad egy­re lej­jebb, és ami­kor az asz­tal­lap alá ér, rám néz. Rám me­red.
– Mi van? – kér­dezem tő­le, s ak­kor, míg vé­gig raj­tam tart­ja a sze­mét, a lap alól elő­húz egy szap­pan nagy­sá­gú do­bozt.
– Hát ez meg mi? – tudakolja Sven.
Na­gyon las­san tisz­tu­lok, de úgy ér­zem, visz­­sza­re­pü­lünk az idő­ben; a rég­múlt­ba, ami­kor ös­­sze­ve­rőd­tünk, és egy­más­ra ta­lá­lá­sunk­nak egé­szen va­ló­szí­nűt­len, sok­szor át nem lát­ha­tó, fel nem fog­ha­tó, meg nem ha­tá­roz­ha­tó oka volt. Ami­kor a Fo­nó fe­lé vág­ta­tunk, bár na­gyon ügyet­le­nül, ru­tin nél­kül, vi­szont Tafynál jó­val jó­za­nab­bul Sven ve­zet, úgy ér­zem: fel­éb­red­tem a több hó­na­pos álom­ból.
Be­mu­tat­juk Barbitálnak a szer­ze­mé­nye­in­ket, a pénzt, a szar­ka­lá­ba­kat, és az asz­tal alatt ta­lált is­me­ret­len cé­lú ketyerét.
– Gon­do­lom, ala­po­san ös­­sze­ta­piz­tá­tok, nem igaz?
Val­lunk és szé­gyen­ke­zünk. Tafy nem­igen, in­kább be­sza­lad a ház­ba, és a na­pok­kal ko­ráb­ban le­lé­ce­lő Larusz szo­bá­já­ból, jobb hí­ján, édes pezs­gő­t hoz. Barbitál el­lent­mon­dást nem tű­rő han­gon ki­je­len­ti, hogy min­den vac­kot, pénzt, szar­ka­lá­ba­kat, do­boz­kát, min­dent be kell vin­ni a rend­őr­ség­re, és ő is ve­lünk jön. Sven az ad­di­gi­ak­nál is töb­bet bé­ná­zik, rá­adá­sul Tafy a pezs­gő­vel is meg­itat­ta, és ami­kor majd­nem fel­bo­ru­lunk, mert fel­kor­má­nyoz egy dű­né­re, Barbitál düh­be gu­rul, meg­ál­lít­ja a ko­csit, Svent hát­ra­ül­te­ti és át­ve­szi a vo­lánt. A ka­pi­tány­ság előtt el­ké­ri Tafytól az ös­­szes hol­mit, ránk pa­ran­csol, hogy ma­rad­junk vesz­teg, majd el­tű­nik a len­gő­aj­tó mö­gött. Több mint egy órá­ja vá­runk rá, ami­kor Tafy ki­száll, ki­te­szi a tac­­csot a ka­pi­tány­ság elé, Sven pa­pír zseb­ken­dőt nyújt ne­ki, és ami­kor lát­ja, hogy Tafy meg­in­dul a sar­ki sö­rö­ző fe­lé, meg­kér­dezi:
– El­kí­sér­je­lek?
Szemrehányóan né­zek Tafyra.
– Rend­be sze­dem ma­gam – mond­ja sá­pad­tan és elég meg­győ­ző­en. Svennek meg csak an­­nyit:
– Meg­kö­szön­ném.
Így hát Tafy és Sven el­tűn­nek a szem­köz­ti sö­rö­ző­ben. Egye­dül kor­nya­do­zom a Musz­táng­ban, Barbitál nem ér­ke­zik még egy újabb óra hos­­szat. Mi­kor vég­re ki­jön, el­ső kér­dé­se az, hol van Sven és Tafy.
– A sö­rö­ző­ben.
Barbitál nem mond sem­mit, és ez ros­­szabb min­den­nél. Int, hogy kö­ves­sem, be­lé­pünk a helyi­ség­be, ahol Tafy és Sven épp azt ma­gya­ráz­zák, hogy saj­nos nem tud­ják ki­fi­zet­ni a szám­lát. Barbitál pil­la­na­tok alatt ren­de­zi a dol­got, be­tusz­kol min­ket a ko­csi­ba, akár há­rom hü­lye­gye­re­ket, és vis­­sza­visz a ház­ba.
Ezt kö­ve­tő­en, elő­ször erős más­na­pos­ság kí­sé­re­té­ben és Barbitál el­len­ke­zé­se el­le­né­re, ké­sőbb jó­za­nul, meg­fon­tol­tan több­ször is vis­­sza­té­rünk a Bróm-krá­ter­hez. Sven to­váb­bi szar­ka­fész­ke­ket ke­res, mi pe­dig bár­mi mást. Fe­szült vá­ra­ko­zás­ban te­lik el né­hány nap, ami­kor is Tafyt be­ren­de­lik. Reg­gel megy el, Svennel és Barbitállal majd szét­pat­ta­nunk; ret­te­günk: ta­lán olyan ré­sze­gen jön vis­­sza, hogy nem lesz ké­pes el­mon­da­ni, mi az, amit a rend­őrök­től meg­tu­dott. Szür­kü­let­kor meg­ér­ke­zik, nagy meg­kön­­nyeb­bü­lé­sünk­re szín­jó­za­nul. Né­gyün­kön kí­vül már csak No­vem­ber van a ház­ban, őt vi­­szont az egész nem ér­dek­li. Le­ülünk és kér­dez­zük:
– Na, mi volt? Mi az a do­boz?
– Egy de­to­ná­tor és er­re varr­ja­tok gom­bot! Sven szar­ká­ja ad­ta a je­let. Az a bizbasz a lá­bán, an­nak kel­lett a de­to­ná­tort leg­alább tíz cen­ti­re meg­kö­ze­lí­te­nie. Csak­hogy a de­to­ná­tor egé­szen fur­fan­gos szer­ke­zet volt. Leg­alább húsz kü­lön­fé­le je­let kel­lett kap­nia egyidőben ah­hoz, hogy ön­ma­gá­ból ki­bo­csás­sa azt az egyet, ami a ház­ban ak­ti­vál­ja a gyúj­tó­szer­ke­ze­tet. Né­hány meg is van már. Pél­dá­ul egy me­te­o­ro­ló­gi­ai ada­to­kat gyűj­tő szen­zor Bróm úr ud­va­rán. Ha az, mond­juk, ezer hPa alat­ti lég­nyo­mást mér, vagy ke­re­ken plusz öt fo­kot, és egyút­tal, mond­juk, 67%-os re­la­tív pá­ra­tar­tal­mat, ha ezek, vagy ef­fé­le ada­tok együtt áll­nak, ha ezek a je­lek egy­szer­re, ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban men­nek ki, ak­kor, és csak­is ak­kor lép működésbe a de­to­ná­tor. De egy jel hi­ány­zik – ma­gya­ráz­za Tafy. – Hát nem be­sza­rás?
Der­med­ten ülünk, Sven pe­dig Bróm úr ku­tyá­já­nak fü­le tö­vét va­ka­rás­­sza.
– Na, mit szól­tok?
Barbitál át­nyúl Sven kar­ja fö­lött, óva­to­san meg­ra­gad­ja a ku­tya nyak­örv­ét, és ma­gá­hoz húz­za az ebet. A né­hai Bróm úr­hoz ha­son­ló­an ap­ró ter­me­tű, ba­rát­sá­gos ku­tya en­ge­di, hogy öl­be ve­gyék, és a nyak­szirt­jét turkásszák.
– Ez lesz az – mond­ja Barbitál és mu­tat va­la­mit a ku­tya nya­kán.
– Mi­cso­da? – kér­dem én.
– Hát a hi­ány­zó jel – vá­la­szol­ja egy alig lát­ha­tó, szőr közt meg­bú­jó he­get mu­tat­va, ami alatt kis cso­mó ta­pint­ha­tó. Barbitál el­ma­gya­ráz­za, hogy a ku­tyák azo­no­sí­tá­sá­ra újab­ban csipeket ül­tet­nek be, épp oda. Ez a csip, a ku­tya azo­no­sí­tó­ja le­he­tett a hi­ány­zó jel, amit a rend­őrök azért nem ta­lál­nak, mert az­nap a ku­tya a Fo­nó­ban ma­radt. A de­to­ná­tor pe­dig – ezek sze­rint – úgy volt han­gol­va, hogy e jel hi­á­nyá­ban lép­jen mű­kö­dés­be; csak­is, ha a ku­tya nincs a kö­zel­ben, már amen­­nyi­ben a be­ál­lí­tá­sok­nak meg­fe­le­lő a lég­nyo­más, a hő­mér­sék­let, ki tud­ja, mi min­den még, ami­ről a nyo­mo­zók nem be­szél­tek, és ha épp ak­kor az a szar­ka is a Bróm úr ál­tal oda­szok­ta­tott hely­re re­pül.
A ma­gam ré­szé­ről nem ér­tet­tem sem­mit. Ha jól lát­tam, Tafy és Sven se volt sok­kal oko­sabb. Ugyan mi ér­tel­me vol­na en­nek?
– Most az­tán tény­leg in­ni kell – ál­la­pí­tot­ta meg Barbitál, és fel­vitt min­ket Christina szo­bá­já­ba, ahol ad­dig, raj­ta és Christinán kí­vül sen­ki se járt. Pon­to­san olyan pu­ri­tán és egy­sze­rű szo­ba volt, mint ami­lyet Christinának el­gon­dol­tunk. Egy szek­rény­ben vi­szont jó pár pa­lack állt. Barbitál, mint ce­re­mó­nia­mes­ter, mint meg­va­dult mo­de­rá­ló ve­zény­le­té­vel, a kész­let té­te­les, mód­sze­res, gyors és tel­jes fel­szá­mo­lá­sá­hoz lát­tunk hoz­zá. Barbitál időn­ként egy-egy mondatot idé­zett Bróm úr­tól, né­ha pe­dig azt kér­dez­te:
– Kapisgáljátok már?
És ezt ad­dig-ad­dig foly­tat­ta, míg ar­ra a meg­ál­la­pí­tás­ra nem ju­tot­tunk, hogy a rend­szert Bróm úr al­kot­ta, ab­ban a hit­ben, hogy mű­kö­dés­be lé­pé­sé­nek va­ló­szí­nű­sé­ge nul­la. Va­ló­szí­nű­leg iga­za volt. Tény­ke­dé­sét úgy fog­lal­hat­nánk ös­­sze, hogy egy óri­á­si, vir­tu­á­lis han­gya­le­ső töl­csért al­ko­tott, amely­ben ő volt a han­gya. Haj­nal­ban, tök­ré­sze­gen azt bi­zony­gat­tuk, hogy bár rend­kí­vül ki­csi az esé­lye, de egy­szer Lea is vis­­sza­tér­het. Sőt Chris­tina is! Hogy a fur­fan­gos Bróm úr a va­la­ha lé­te­zett leg­for­má­sabb és leg­őrül­tebb, leg­szel­le­me­sebb, élen­já­ró, vér­be­li fo­nós volt. Hogy bár­ki és bár­mi, bár­mi­kor és bár­ho­vá vis­­sza­tér­het; egy pil­la­nat, egy esély, egy el­tűnt vagy el­hunyt sze­mély. Ha va­la­ki nem, ak­kor az, aki így ját­szott a vé­let­len­nel; szegény Bróm úr vé­let­le­nül se tér­het vis­­sza. A hit, amely­­ben ott rin­gat­tuk ma­gun­kat, Leát és Christinát il­le­tő­en, re­mén­­nyel töl­tött el; a Bróm úrra vo­nat­ko­zó té­tel pe­dig meg­nyug­ta­tott. Úgy kép­zel­tük, hogy ad­dig ülünk ott, eb­ben az erőtel­jes cso­da­vá­rás­ban, míg egyik-má­sik óhaj be nem tel­je­sül. Ál­munk­ban se gon­dol­tuk, hogy a Fo­nó, a part 1112-es há­za, nem so­ká­ra, újabb rob­ba­nás nél­­kül is po­rig ég.

A Kék angyalról

Kék angyal (Magvető Kiadó)

One Comment:

  1. Ibolya Nagy

    A Fono. nagyon szeretem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

    ÚJ ROVAT!! - TABOOK (1. rész): MIÉRT NEM FELESLEGES A LEXIKÁLIS TUDÁS?: "Nem mindegy, hogy egyetlen új infó durván félmillióval, vagy durván 50 millióval növeli az elme lehetőségeit." 2020.08.11. 16:28

    ÚJ ROVAT!! - TABOOK (1. rész): MIÉRT NEM FELESLEGES A LEXIKÁLIS TUDÁS?:
    "A felvett információk nem feltétlenül, nem törvényszerűen kapcsolódnak össze hálózattá, nem válnak egy szupersztráda részeivé automatikusan. Ilyen robbanások kezelése egy szint felett többlet képességeket igényel, alighanem ezt nevezzük zsenialitásnak. Gyakori az is, hogy bármennyi infó jut is be az agyba, azok fragmentumok lesznek."

    LEGSZEBB EMLÉKEIM - AZ ÖREG, AKIT ÖREGNEK HÍVTAK: "Csodálkoztam, hogy ellenvetés nélkül hagyták elmenni. Nem is várt egy percet sem. Az utolsó mondat után fogta magát és egyszerűen kisétált az ajtón." 2020.04.18.

    LEGSZEBB EMLÉKEIM - AZ ÖREG, AKIT ÖREGNEK HÍVTAK:
    Valójában nem is volt a tanárom. Egy tudós ember volt „csak”, egy geológus, paleontológus, egy folyton töprengő, agyaló, kombináló ember. Termetre meg egy medve. Egy lassú, dörmögő, tekintélyes nagy medve. Ismerte a vadakat, a madarakat, de nem volt olyasmi, ami ne érdekelte volna. Talán a hülyeség – az talán hidegen hagyta. Nyugodt ember volt. Amolyan ősapa. Mindenki apja vagy mindenki nagyapja. Sokan jártak hozzá, az ő kicsi, fenyőkkel övezett házába, fiatalok."

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!
    San Francisco, 1890-es évek. Egy fiatal fiú megelégeli a családi ház nyomasztó világát és a polgári társadalom kilátástalan körülményeit, és a kalandot választja: a tapasztalás útját. A csavargás és a matrózélet, a szenvedély és a szerelem teszi őt felnőtté. Centauri előző könyvében már bebizonyította, hogy tud letehetetlen nagyregényt írni: a témájában is a Jégvágóhoz kapcsolódó Jákob botja pedig egy minden eddiginél varázslatosabb utazásra hívja olvasóját az emberi természet kiszámíthatatlan tájaira. A kaleidoszkópszerű elbeszélés egyszerre olvasható fejlődésregénynek, családregénynek, kaland- vagy épp szerelmi történetnek. Bár az események és a karakterek néhol felidézik Jack London élettörténetét, ez a könyv mégsem róla szól, hanem arról, hogyan lehet Jack Londonná válni.

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN: "„Ezer éve” ígértem egy cikket egy olyan jelenségről, amiről magyarul nem találni semmit, holott méltó volna a világhírre." 2020.08.08. 13:18

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN:
    "Az amerikai kontinens nyugati partjainál és az USA északi illetve Kanada délinyugati részén, ahonnan a nyugati partokat követve, többek között Kaliforniát érintve Dél-Amerikába vonul. Néhány éve meghökkentő gyülekezésük alakult ki az Oregon állambeli Portland egyik általános iskolájánál. Azon túl, hogy amit ezek a fecskék művelnek, egészen elképesztő, számos tanulsággal is szolgálhat a számunkra. De először nézzünk egy felvételt, hogy lássuk, miről van szó. Először olyasmit látunk, amit seregélycsapatoktól is „megszokhattunk”; éjszakai beszállás előtti, csapatos légiparádét. "

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.
    "Hatalmas sanszot hagytunk ki ezekben a hónapokban. Épp a világjárvány adott nekünk lehetőséget arra, hogy egy alapvetően elhibázott pályáról letérjünk, de ez nem történt meg. És nem fog megtörténni már. Azt is állítom, hogy ezután jöhet bármi, nem fog történni semmi, az ember, a Homo sapiens elvesztette képességét, hogy saját sorsának kovácsa legyen."
  • MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA

    MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA
    "„Fiatal lányként nagy bajba kerültem. 1966 nyarán lefeküdtem egy fiúval, aki még nálam is éretlenebb volt, és azonnal teherbe estem. (…) Kirúgtak a főiskoláról. (…) A terhességem előrehaladtával máshol kellett menedéket keresnem. A szomszédok úgy viselkedtek, mintha a szüleim bűnözőt rejtegetnének. Kissé délebbre, a tengerparton találtam magamnak egy pótcsaládot (…) Fegyelmezett, mégis meghitt családi életük a bioételeken, a klasszikus zenén és a művészeten nyugodott. (…) Vasárnaponként elsétáltam egy kihalt tengerparti kávéházba, ahol kávét és fánkot reggeliztem – egyiket sem nézték volna jó szemmel az egészséges ételek uralta háztartásban. (…) Mivel nem voltam férjnél, az ápolónők kegyetlenül bántak velem, órákig hagytak szenvedni az asztalon… (…) Drakula lányának neveztek (… ) Bár a karom üres volt és sírtam, a gyermekem életben maradt és jó kezekbe került. (…) Örökbe adtam egy jómódú és művelt családba."

    HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA

    HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA
    "Centauri, a “titokzatos író” nem az Államokban él, első regénye mégis egy hamisítatlan, modern amerikai nagyregény. Hátborzongató balesetek, merényletek, agyműtétek, kocsmázások, válságok, és szerelmi csalódások jelölik ki az ifjú Dan Coolbirth útját, hogy aztán a nálánál jóval idősebb Angelicával folytatott románcát egy kettős gyilkosság szakítsa meg. Ekkor elkezdődik a road movie, Dan Kaliforniából észak felé, Montanába menekül, ahol a vad szépségű és különös képességekkel megáldott indiánlány, Téa keresztezi az útját. Szinte filmszerűen áll össze egy extravagáns, őrült, mégis sok szempontból fájóan átlagos család története, miközben számos jellegzetes és felejthetetlen figura bukkan föl, áttételesen pedig fontos szereplőkké lépnek elő olyan írók, mint Salinger vagy Melville, sőt fény derül arra is, hogy mi köti össze a famíliát Jack Londonnal. Dan, a maga kamaszos módján, durva kritikával illeti a világot, főként a szüleit – még az imádott nagyit is, aki lökött barátai segítségével igyekszik “tökös gyereket” faragni belőle -, ugyanakkor remek humora van. Azt viszont nehéz eldönteni: Dan útja a múltba visz, vagy egy olyan világba, ahol élő ember még nem járt."

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA
    Nehéz megmondani, mi a legjobb az életben. Valamivel könnyebb kérdés, mi a legrosszabb. A járvány kitörésekor már tudtam. Legalábbis azt hittem, tudom. Három dolog a legrosszabb, de hogy a három közül melyik a leginkább elviselhetetlen, arról még a karantén idején sem döntöttem. Az első az, ha valaki hirtelen meghal. Mondjuk, az apád, akire mindig számíthatsz. Akivel sörözhetsz, beszélgethetsz, horgászhatsz; aki nem tökéletes, de mégiscsak ott van neked, akit bármikor kereshetsz, olyan, amilyen, de nála valóságosabb ember nincs a Földön. Az valami felfoghatatlan, amikor egy napon közlik veled: ez az ember nincs többé. Meghalt. Váratlanul. És te nem érted: Akkor most mi van? Többé nem beszélünk? Többé nem főzünk együtt? Akkor holnap mégsem horgászunk? Akkor ma nem találkozunk? Már ma sem? Ezt alapvetően nem képes felfogni az ember. Hiába volt ott egész életében, a bölcsőtől az esküvőig, most mégis olybá tűnik, hogy az embert, aki az apád volt, álmodtad csak. És most felriadsz egy álomból, a továbbiakban ébren kell lenned, egy olyan világban, ahol árva vagy.

    KERT A VADONBAN

    KERT A VADONBAN
    Sajnos alig találni adatokat arról, hogy az ország területének hány százalékát teszik ki kertek. Hosszas keresgélés után sem sikerült megbízható forrásra bukkannom, holott nyilván nem elenyésző ez a hányad. Sok múlhat azon, hogy ezek a kertek milyen állapotban vannak, és a tulajdonosokat milyen szándék vezérli a művelésük során. Ma ez fokozottan igaz. Az én kertem például mára úgy működik már, mint egy kültéri légkondicionáló.

    KERT & VADON "Mindig történik valami. Most például örökbe kellett fogadnom egy egész "csonka családot." 2020.07.17. 12:18

    KERT & VADON
    "Július 5.-én új fejezet nyílt a birtok történetében, aznap viszont még nem tudtam, hogy nemsokára egy kis “csonka családot” kell örökbe fogadnom. A délutáni órákban, nagy hőségben, a bejárati ajtó előtt megjelent egy sünkölyök. Ennyire kicsi sünt talán nem is láttam még. Szokatlan volt az időpont is, mivel a sünök éjjel járnak."

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK
    Szeretek pepecselni macerás ételekkel, ha időm engedi – de gyakran nem engedi. Utóbb pedig sok ételről kiderül, hogy koránt sem annyira nehéz vagy macerás az elkészítésük, ahogy azt botcsinálta szakács fényévekről elképzeli. A hétvégén írtam arról, hogy a kenyérsütés is lenyűgözött azzal, hogy voltaképp a semmiből lesz valami alapvető; s alapvetően finom. Bevallom én húsevő vagyok. Kötelességem is húst enni a lábam miatt. Írtam már arról, hogy gyerekkoromban kis híján majdnem elvesztettem a jobb lábamat (AMIRE BÜSZKE VAGYOK: A JOBB LÁBAM), máskor sikerült ugyanebbe a lábba beleállítanom a baltát, s ilyenkor fokozottan kellett ügyelnem arra, hogy elegendő húst egyek; ez ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a láb fenntartsa magát. Szerencsére kedvelem is a húsételeket

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG
    "Sokan szeretjük a madarakat. Csodáljuk őket, számos esetben írtam róluk én is elragadtatással. Legutóbb a madárdal lenyűgöző szépségét mutattam meg, egyúttal bizonyítékként arra, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint azt bárki gondolná. Hajlamosak vagyunk idealizálni az állatok világát, és eszményként szembe állítani az ember kétségkívül drasztikus és „embertelen” világával. Könnyen alakul ki bennünk az a kép, hogy szemben velünk, az állatok ártatlan és tiszta lények. Abban egészen biztos vagyok, hogy a természet egésze egy lenyűgöző, messze felettünk álló, hibátlanul működő rendszer. Ebből a szempontból vizsgálva magamat, a természet imádata és vizsgálata szinte már vallás. Alighanem panteista vagyok. Ami másoknak az Isten, az nekem Gaia. Ugyanakkor töprengésre ad okot, ha az állatvilágot közelebbről is szemügyre vesszük. Erre különösen sok lehetőség nyílik a webkamerák és élő közvetítések korában."

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?
    Ha van ismert madár, akkor a harkály az. Ugyanakkor a legtöbben alig tudnak róla valamit. Tudjuk, a harkály a fák doktora, tudjuk, odúkat váj a fákba, ugyanakkor gyógyítja azokat, látjuk télen a madáretetőnkön, de gyakran nem tudjuk, hogy melyik harkályfaj a vendégünk – ugyanis jó pár fajunk van –, másrészt kevesen tudják, hogy a harkályok (hivatalos néven fakopáncsok) mennyire különleges madarak. Talán mert megszoktuk már, hogy a fákat kopácsolják. Megszoktuk pompás színeiket és jelenlétüket, de érdemes megnézni őket közelebbről, mert bizony tátva maradhat a szánk is. Szabó Edit kérésére írok róluk részletesebben. Az eredeti kérdés az volt, hogy egy bizonyos hang, egyfajta gépfegyverropogás származhat-e harkálytól? Ennek apropóján azonban egy kicsit közelebbről is megmutatom a harkályokat. Először is készítettem egy kis harkályhatározót az éjjel. Általában nagy fakopáncs jár a kertünkben, de ahol nagyobb park, erdő, öreg gyümölcsös van a közelben, több fajjal is találkozhatunk.

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?
    Először volt a tízéves háború. Ez tavasszal kezdődött és tavasszal is ért véget. Hatvan évvel korábban. Májusban béke volt. Majd következett a húszéves háború, ami húsz évig tartott, nyáron kezdődött és nyáron ért véget. Szeptemberben ismét béke volt. Végül kitört a harmincéves háború. Ez ősszel kezdődött és ősszel ért véget, harmincévnyi öldöklés után. Októberben elcsöndesültek a frontok. November elejére egyszerűen kiürültek a lövészárkok. Az ezredesek, dandártábornokok, marsallok novemberben már nem találtak katonákat. December elején próbáltak még toborozni, de a falvak és a városok egyaránt üresen álltak, pontosabban nem volt bennük férfi, még fiatal férfi vagy nagyobb fiúcska sem. Arról nem szólva, hogy ezredesek, dandártábornokok, vezérkari főnökök és marsallok se igen akadtak. Az a néhány, aki maradt, agyalágyult hülye lett a sok lövöldözéstől, az összességében hatvanévnyi öldökléstől elszállt minden harcikedvük és életerejük, megöregedtek, nemhogy harcolni, de járni is alig tudtak, süketek voltak mindkét fülükre, és amikor ezek közül néhányan itt-ott, véletlenszerűen, a pusztában, a tajgán, a tundraövben, az évekkel korábban elcsatangolt vagy leszakadt, húsz és harminc és negyven évvel korábbi hadifogságból hazafelé vándorló kéttucat férfiból összeblöfföltek egy-egy tizedet vagy fél szakaszt, bármit, amit harci alakulatnak tekinthettek, és mustársárga, vérpöttyös térképeikkel elindultak az utolsó állások felé, majd odaértek, azt kellett látniuk, hogy ott már rég nem folyik semmiféle harc, sőt vér se. A tízéves háborúból visszamaradt csontoknak nyoma sincs. A húszéves háború katonai zubbonyaiból csak itt-ott maradt néhány mandzsettagomb, de az is a porhanyós, vértől fekete tőzeg alatt.

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?
    Hetekkel ezelőtt írtam már a hisztériáról, leginkább kérdéseket tettem fel. Költői kérdéseket zömmel, s nem vártam választ. De ennyi idő után pár választ kaptunk mégis. Jól látszik, hogy valóban kibontakozott mára egy ideológiai háború, ahogy kibontakozott egy életmódok közötti háború is. Az egész vita valójában a karanténról és a maszkviselésről olyan ideológiáktól átfűtött, eszement tónusban zajlik, hogy ép elméjű ember egy idő után inkább kiszáll; kiszáll olyan szinten is, hogy egyáltalán olvassa és hallgassa ezeket. A járvány gyakorlóterep, felület sok megmondófej számára. Épp ez adja meg számunkra az egyik fontos választ. Nem vitatható, hogy rendkívüli helyzetben vagyunk. Akár brutálisan veszélyes járványhelyzetről, akár brutálisan túltolt hisztériáról beszélünk. Mindkét esetben igaz, hogy valamiféle rendszerhibával kell szembesülnünk. Ismét leszögezem: én nem gondolom, hogy itt hisztériáról lenne szó. Arról semmiképp, hogy az egyik oldal hisztérikus volna, no de a másik, az mennyire józan. Nem. Legjobb esetben is egy hisztérikus gyereket látunk, nevezzük őt Zolikának, de lehet Robika, Pistike vagy Móricka is, tök mindegy, aki a pénztár előtt földre veti magát, üvölt és toporzékol, mert nem vettek neki rágógumit.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.
    A tavasz az utánpótlásról és a fennmaradásról szól a vadonban; végsősoron e körül forog minden. A nyugalmi időszakok is azt a célt szolgálják, hogy kihúzza mindenki tavaszig valahogy, s a lehető legfelkészültebben jusson el a tavaszig. Nem meglepő, hogy a legérdekesebb és legdöbbenetesebb jelenetek, szokások, trükkök zömmel a szaporodási időszakhoz köthetők, a titokzatos és gyönyörű madárdaltól a násztáncig. Vagy gondoljunk a szarvasbőgésre, mely egyben kivétel is, hisz őszre esik, de két ősz között egy szarvas, még egy bika is, bizonyos értelemben csak egy legelésző állat, ám szeptemberben már az erdő királya, a fenségesség maga, és szinte uralja az egész őszt. Legyen egy faj násza bármily látványos, a legtöbb esetben egymástól igen távoli fajok között is van valami közös. Azonos fajhoz tartozó egyedek állnak össze annak érdekében, hogy újabb egyedeket hozzanak létre.

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET: "Jobb világban élnénk, ha erről széles körben tudnánk." 2020.05.01. 08:35

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET:
    "Először is meg kell küzdenem azzal, hogy pillanatnyilag senki sem tudja, hogy az udvaromban hány faj él. Ami a legszebb: hiába csődülne ide két tucat kutató, a zoológia és botanika legkülönbözőbb területeiről, számukra is hosszas feladat volna felmérni ezt a 11 hektárt. Ráadásul, ha nagyjából végeznének, akkor is csak egy megközelítően helyes képet adhatnának, hisz még egy kicsi terület faunája és flórája is folyamatosan változik. Új fajok tűnnek fel, és régi fajok tűnnek el."

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK? "A közép- és a felső osztálybeli nők a beteges megjelenést sminkkel is igyekeztek elérni. Úgyis mondhatnánk: tébécésre sminkelték magukat." 2020.04.24. 05:08

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK?
    "Az 1800-as évek közepére a tuberkulózis Európában és az Egyesült Államokban is elérte a járvány szintjét. A betegségről ma már tudjuk, hogy fertőző, a tüdőt támadja meg, és más szerveket is károsít, ez a tudás azonban a 19. sz. elején nem állt rendelkezésre. Az antibiotikumok megjelenése előtt a fertőzöttek lassú leromlás során értek el a végső stádiumba. Sápadni és fogyni kezdtek, mielőtt belehaltak volna az akkoriban „felemésztődésnek” mondott kórban. Épp ez két, alapvetően nyugtalanító tünet vált az új divat alappillérévé, s nem kell sokat keresgélnünk, hogy hamar rábukkanjunk máig tartó hatására."

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS "TELJES TESZTELÉS" - A SARKSITE-ON: "De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt. Ez a frusztráció lesz az, ami megakadályozza az emberiséget abban, hogy végül győzedelmeskedjen és helyreállítsa régi szép életét." 2020.05.07. 19:21

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS
    "Hiába ígérte Bill Muskerberg a KONTKAT-3000 zavartalan élesítését, a letöltés mégis akadozott. Tegyük hozzá, Josef K. maga sem tudta eldönteni, hogy az internet túlterheltsége vagy a laptop elavultsága miatt, esetleg valami zsarolóvírusnak köszönhetően. Mindenesetre a KONTAKT-3000 ölelkező kabalafigurái előtt egyre csak karikázott a gép, ráadásul egy ponton frissítésbe kezdett, kikapcsolt és újraindított. Josef K. csak annyit mondott erre: „Szar az egész” – ezt is magában. De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt."

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB "SZTORI", AMIT VALAHA ÍRTAK: "Mi történt Krisztussal? Hogyan végezhette kereszten, amikor voltaképp semmit sem tett?" 2020.04.10. 16:01

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB
    "Végtelenül szomorú, tragikus, és mindörökre aktuális marad az a pinpongozás, amit Krisztussal csinálnak. Amikor végsősoron mindenki – ki ilyen, ki olyan okból – érdekelt Jézus halálában, de valahogy senki se akarja, hogy személy szerint ő vigye el a balhét. Tudja mindenki, mennyire méltánytalan, mennyire ostoba, mennyire kicsinyes minden erő, ami Krisztus ellenében megmozdul; ami ekkora erővel s egyszersmind ennyire szánni való ostobasággal valaki halálát akarja. Mindenáron, de úgy, hogy felelősség senkit se terheljen."

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA: "A madárénekek lassított vizsgálata abba az irányba mutatott – egyértelműen –, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint korábban hittük, ráadásul érzékeny ponton talált el minket." 2020.04.06. 20:28

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA:
    "A felvételek után arról nem lehetett vitát nyitni, hogy a madárének sok esetben pontos mása az emberi zenének. Egyetlen ponton lehetett a madárzenét visszatuszkolni abba az eszmerendbe, ahol az emberi zene az értelem és a művészet csúcsa, egyedüli képviselője. Ez pedig a tudatosság kérdése. A szkeptikusok azt állították, hogy bár sok madár lenyűgöző dallamokat énekel, erről mit sem tud. Ahhoz hasonlóan, amint néha élettelen tárgyak is dallamok kiadására képesek."

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM? "A borhoz kitartás kell, nyitottság és határozottság, odafigyelés és akarat; a jó borhoz épp azok kellenek, mint a jó élethez." 2020.05.03. 12:29

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM?
    "Akkoriban rendszeresen láttam vendégül népes társaságokat, minden második hét péntekén. Nagy főzések, zenehallgatások és beszélgetések színtere volt minden ilyen este. Hajnalig folyt a lakoma, a beszéd, ha tetszik, a mulatozás. Zömmel madár- és zeneszerető emberek jártak hozzám. Zömmel sörivók. Egyik pénteken elmeséltem nekik, hogy már saját borom is van a pincében, mert korábban másnak félre raktam egyet, és úgy gondoltam, nem járja, hogy sajátom ne legyen. Mire páran úgy gondolták: az sem járja, hogy nekik sincs félrerakott boruk."

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK? "Szeretnék adni nektek az ünnepre valami kedveset, s találtam is valamit. Rettentően tanulságos és aranyos!" 2020.04.11. 18:20

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK?
    "De mielőtt megmutatnám, pár szót, egy kis bevezetőt engedjetek meg. Úgy látszik, nem bír magával a bennem rejlő „népművelő” 🙁 A minap részletesen írtam a madárzenéről, s már ott is feltettem azt a kérdést: mi van, ha nem az állatok utánoznak esetenként minket, hanem az emberi faj rendezkedett be az állatok utánzására? Nem akarom ezt a kérdést ismét megnyitni, csak épp egy olyan felvételt ajánlottak a figyelmembe, ahol épp az ember utánoz állatokat. De mint oly sokszor, ennek is nagyobb a jelentősége annál, minthogy csak vidámkodjunk kicsit."

    FILMAJÁNLÓ: "Bizonyos asszonyok számára épp ezek a férfiak jelenthetik a beteljesülést, már ha képesek kicsalni őket az erdőből vagy velük élni a vadonban" 2020.04.05. 19:36

    FILMAJÁNLÓ:
    "Ezért az e világból való nőnek, amikor rátalál az emberére, aranyásóra vagy hegymászóra, nincsen könnyű dolga. Katharina (Mathilda May) a farkasember, Roccia jobbján lép be a képbe, és az atletikus Adonisz, Martin balján végzi. Martinnal pedig a hegy, a Cerro Torre végez. Ez lenne a lelőtt poén, de gyorsan hozzáteszem, hogy a két férfi viadala során, a film mértani középpontjában, meghal még valaki. Olyasvalaki, akinek nem kellett volna."

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA: "A kakukk valóban okos, agyalós madár, mégis néha épp az eszessége miatt jár pórul. Pontosabban azért, mert ennek az eszességnek is vannak határai." 2020.04.08. 19:33

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA:
    "A kakukk arról híresült el, hogy a tojását más madarak fészkébe csempészi, és a fióka felnevelését nálánál sokkal kisebb termetű madárfajokra, például a vörösbegyre vagy a nádiposzátára bízza. Kevesen tudják, hogy a kakukk bizonyos szempontból az álcázás nagymestere is. Képes mások álcázását utánozni. A madártojásokat általában szintén valamiféle rejtő-szín jellemzi, ami azonban fajonként változik; más a vörösbegy, a nádirigó, az énekes rigó és a barázdabillegető tojása. (Az alábbi kép a fekete rigó tojásait mutatja.)"

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN? "Már nem is tudom, mióta vagyok itt önkéntes karanténban, de talán úgy 6-7 hete. Rögtön az elején arra lettem figyelmes, hogy géphangokat hallok a völgyből." 2020.03.29. 17:51

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN?
    "Korábban többször is beszámoltam a területemre vonatkozó tervekről, többek között arról is, hogy a fásítás mellett feltett szándékom visszaadni a terület egy részének a vizet. A völgy ugyanis valaha láp vagy mocsár volt, a birtokhatár túloldalán ma is égerláperdőt találni. Beszéltem olyan környékbelivel, aki még vadkacsákat látott ebben a völgyben tömegével, s olyannal is, aki a területhatáron folyó patakon tanult horgászni. "

    TUDTAD, HOGY CSAK A HALOTT ÍRÓ A JÓ ÍRÓ? "Mindnyájan szeretnénk a lehető legtöbbet megtudni arról, amit szeretünk, de arról is, amit nem. Jó esetben." 2020.06.05. 19:09

    TUDTAD, HOGY CSAK A HALOTT ÍRÓ A JÓ ÍRÓ?
    "Vannak, akik rajonganak a kortárs magyar irodalomért, vannak, akik kevésbé, de tartozzon valaki bármelyik csoportba, azt hiszem, minden olvasó szeretne tisztában lenni a kortárs irodalom állapotával, minőségével, szereplőivel. De hányan veszik a fáradtságot, hogy éveken át vegyék és olvassák az aktuálisan megjelenő irodalmi folyóiratokat? A kortárs irodalom legfontosabb fórumát ugyanis még mindig a folyóiratok jelentik."

    REKVIEM AZ ÖREGEKÉRT: "Mintha ugyan egy öregember már nem érezne, mintha ugyan egy vénember, egy vénasszony nem sírna." 2020.04.16. 19:06

    REKVIEM AZ ÖREGEKÉRT:
    "Élj sokáig! Azt kívánom. De tudd, ha egyszer te haldokolsz majd, ha egyszer rád csap le váratlanul az utolsó óra, és egy olyan öregember arca rémlik fel előtted, akit sosem láttál, akkor tudd: Ő volt az. Valaki 2020-ból. Talán 2030-at, talán 2050-et írunk akkor, de tudd, az arc, amit akkor látsz, évtizedekkel korábban, 2020-ban halt meg. Talán fogják majd a kezed, talán beszélnek hozzád, talán leszel olyan szerencsés, és mégsem érzed azt a kezet, mégsem hallod azt a hangot, mégsem érzed magad szerencsésnek."

    HANGOSNOVELLA A SZERELEMRŐL: Ha nem fájt volna mindig így, hogy bár megszülettünk, mégsem lettünk." 2020.01.04. 10:11

    HANGOSNOVELLA A SZERELEMRŐL: Ha nem fájt volna mindig így, hogy bár megszülettünk, mégsem lettünk.
    "Kedves Mindenki! Az elmúlt években alig-alig raktam fel hangos novellát vagy írásokat. Még 2019-ben készítettem pár felvételt ebből a célból, s várhatóan felvételek tucatjai készülnek 2020 elején, úgy néz ki, hogy igen jó minőségben, stúdióban. Többen többször is jeleztétek tavaly, hogy örülnétek az ilyen videóknak, és én akkor azt ígértem: lesznek. Nem mondom, ezt sem sikerült elkapkodni, de lett, s lesz is időnként új is. Hogy mennyi, azt pontosan még nem tudom. Fogadjátok szeretettel Philemont! A legjobbakat kívánva: Cen’"

    40 ÉVES A VILÁG LEGJOBB ALBUMA: "Átváltozik az út, egy pillanat alatt útvesztővé. S minden útvesztő lélekvesztő is. S miden lélekvesztő elveszejti az észt és a tehetséget is." 2019.12.01. 18:41

    40 ÉVES A VILÁG LEGJOBB ALBUMA:
    "A kísérletekből konklúziókat vonunk le, megnézzük, mi hogyan működik, működik-e egyáltalán, aztán – ha elég kísérletet végeztünk – levonjuk a konzekvenciát, és lépünk. Változtatunk valamin. Létrehozunk az új tudás birtokában valamit. Ez az, ami az új kor elhatalmasodó kísérletezőkedvében és égig növekedő individualizmusában gyakran elmarad."