• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

A Bróm-robbanás (Kék angyal novella)

Egy hús­ipa­ri cég­nél dol­goz­va be­ug­rott va­la­mi ko­los­­szá­lis hús­da­rá­ló­ba, és mi­re a vál­la­lat­nál ész­hez kap­tak, egy­ál­ta­lán, mi­re na­pok­kal ké­sőbb ki­de­rült, hogy ho­vá tűnt, ad­dig­ra ki­por­ci­óz­ták őt; mint virs­lit, sza­lá­mit, fel­vá­got­tat; a hú­sát mar­ha- vagy ser­tés­hús­ba ke­ver­ve ja­va­részt el­ad­ták, sőt a vá­sár­lók el is fo­gyasz­tot­ták már. Rö­vi­den, fel­etet­te ma­gát. En­­nyit az élel­mi­szer­biz­ton­ság­ról – nem tud­juk, de né­ha bediliző fi­lo­szo­kat eszünk.

 
Centauri Jégvágó kék angyal magvető író irodalom sikerkönyv A Bróm-robbanásBol­dog­nak mond­ha­tom ma­gam, mert életem során csak négy rob­ba­nást lát­tam: két ki­csit, egy na­gyot és egy óri­á­sit. Hár­mat csak lát­tam, egyet vi­szont ma­gam idéz­tem elő. A kis rob­ba­ná­sok egy-egy cse­rép­kály­ha vé­gét je­len­tet­ték. Az el­ső ak­kor kö­vet­ke­zett be, ami­kor még a hospodában lak­tam az apám­tól örö­költ ház­ban. Nem tu­dom, me­lyik év­ben tör­tént, de az es­té­re jól em­lék­szem. Pon­to­sab­ban ar­ra, hogy mi­e­lőtt el­zár­tam a kály­hát, el­len­őriz­tem, ala­po­san meg­néz­tem: lán­gol-e még a fa oda­bent? Úgy lát­tam, tö­ké­le­te­sen le­égett, en­nek el­le­né­re úgy há­rom­ne­gyed óra múl­va, ami­kor mind­nyá­jan az ágy­ban fe­küd­tünk már, a kály­ha óri­á­sit szus­­szant, mint­ha masz­to­don tör­ne a szo­bá­ra, az il­lesz­té­sek­nél füs­töt spric­celt a le­ve­gő­be, a nagy­szo­ba fe­lő­li ülő­pár­kány pe­dig jó­ko­ra dur­ra­nás kí­sé­re­té­ben le­sza­kadt.
En­nél jó­val drasz­ti­ku­sabb volt a Grottón ál­ló ­ház­ban Barbitálék kály­há­já­nak fel­rob­ba­ná­sa. Jó szo­kás sze­rint ké­ső es­tig bo­roz­tunk a fo­nó­sok­kal, be­szél­get­tünk min­den­fé­lé­ről áju­lá­sig; csu­pa af­fé­lé­ről, amit az­nap es­te az em­ber vagy a tár­su­lat a vi­lág leg­fon­to­sabb dol­gá­nak gon­dol, ám más­nap már sen­ki sem em­le­ge­ti. Nem tu­dom, mi­ért volt ez jó ne­künk. Ta­lán, mert más­nap elöl­ről kezd­het­tük az egé­szet, s úgy tűn­he­tett, együtt­lé­tünk so­sem ér vé­get. Szó­val, a kö­zös­sé­gi fél­holt­sá­gig dis­ku­rál­tunk. Utóbb azt sem tud­tuk ki­de­rí­te­ni, ki for­gat­ta el az­nap a ros­télyt. Nem em­lé­kez­tünk sem­mi­re, mert ezek az es­ték majd­nem min­dig egy­for­mák vol­tak. Ilyen cél­ta­lan sem­mit­­te­vés­ben, együtt­he­nyé­lés­ben el­töl­tött es­tek – éde­sek, mint a szó­ban for­gó est el­ső sza­ka­sza, vagy ré­me­sek, mint az est má­so­dik fe­le, vagy az a nap, ami­kor Christina a túl­vi­lág­ra köl­tö­zött. És ami­kor a ha­lá­la előtt egy hét­tel az a kály­ha föld­ren­ge­tő de­to­ná­ci­ó kíséretében a le­ve­gő­be re­pült, mint­egy be­lül­ről rob­ban­va fel, olyan ele­mi erő­vel, hogy a he­lyén csak ha­tal­mas, fe­ke­te luk ma­radt a fal­ban. Ak­kor még ar­ra sem gon­dol­tunk, mi­lyen rit­ka sze­ren­cse, hogy Tafy, szo­ká­sá­val el­len­tét­ben nem a kály­ha mel­lett aludt. Órá­kig füst volt. A rob­ba­nást kö­ve­tő pá­nik, a min­dent, még az eme­le­ti szo­bá­kat is be­te­rí­tő ha­mu, a ri­a­da­lom, a ló­tás-fu­tás, ki­ál­to­zás, a min­den irány­ból hal­lat­szó kö­hé­cse­lés, krá­ko­gás, a rob­ba­nás előt­ti na­pok fül­ledt han­gu­la­ta okoz­hat­ja, hogy sok­kal tra­gi­ku­sabb em­lék ma­radt, mint az Erigon-féle rob­ba­nás úgy há­rom hó­nap­pal ké­sőbb.
Szo­kat­la­nul eny­he nap volt, hu­za­mos szél­csend, ami a ten­ger­par­ton egy­ál­ta­lán nem köz­na­pi je­len­ség, mi pe­dig ki­hasz­nál­va ezt, egész éj­jel be­szél­get­tünk, majd haj­nal­ban, jól­eső ká­ba­ság­gal, és a ká­ba­ság okoz­ta re­mény­te­li ér­zé­sek­kel kiül­tünk a ház mö­göt­ti dű­né­re, a szét­nyit­ha­tó nyug­ágyak­ra; ká­véz­tunk, te­áz­tunk, va­ní­li­ás do­hány­ból so­dort ci­ga­ret­ták­kal bab­rál­tunk, bá­mul­tuk a tü­kör­si­ma ten­ger part­ján meg­le­pet­ten ácsor­gó si­rá­lyo­kat, szó­val egy olyan pil­la­nat­ban, ami­kor a ki­al­vat­lan­ság és a fel­kor­bá­csolt vágy, a kö­zö­sen meg­élt ma­gány ál­la­po­tá­ban azt sem tar­tot­tam le­he­tet­len­nek, hogy Né­ma Lea, aki után mind­hi­á­ba epe­ke­dek, most ki­más­­szon a pok­róc­töl­csér­ből, ahol gub­baszt, ahon­nan fá­zó­san né­zi a der­mesz­tő­en szót­lan ten­gert, a pi­he­nő ho­mo­kot, hogy ott­hagy­ja ma­gá­nyát és hall­ga­tá­sát, hoz­zám lép­jen és a há­ló­zsá­kom­ba ké­rez­ked­jen; egy olyan pil­la­nat­ban, ami­kor haj­lot­tam ar­ra, hogy az utá­nam mind­hi­á­ba epe­ke­dő kre­ol lányt, Atera Flammát – aki sze­re­lem­től lom­ha, súlyos és mély­ről ér­ke­ző só­ha­jo­kat küld fe­lém – vég­re ma­gam­hoz en­ged­jem; ab­ban a pil­la­nat­ban, amely úgy égett be az em­lé­ke­im kö­zé, akár egy atom­vil­la­nás va­ló­szí­nűt­len és őr­jí­tő ké­pe, az ad­dig nyu­godt si­rá­lyok min­den lát­ha­tó ok nél­kül, mint­egy ve­zény­szó­ra, egy­szer­re ­rep­pen­tek fel, né­hány pil­la­nat múl­va pe­dig a tá­vo­li hang­rob­ba­nás­hoz ha­son­ló dö­rejt hal­lot­tunk jobb­ról, a vá­ros irá­nyá­ból; és ami­kor az ös­­sze­rez­ze­nést kö­ve­tő­en las­san, fá­rad­tan, a deviánsok bam­ba­sá­gá­val ar­ra néz­tünk, jó­ko­ra füst­osz­lo­pot lát­tunk fel­száll­ni az Óvá­ros szé­lé­ből, amit a fel­ke­lő Nap pi­ros­ra fes­tett. Ko­ra haj­nal­ban tör­tént mind­ez, ami­kor még szür­kék a tá­vo­li szi­lu­et­tek, s eb­ből a tá­vo­li, pá­rás és acél­szür­ke ak­va­rell­ből, akár egy skar­lát-fel­ki­ál­tó­jel, ki­emel­ke­dett az a füst­osz­lop. Nem szól­­tunk sem­mit, csak gyö­nyör­köd­tünk ben­ne, míg el nem osz­lott, majd sluk­­kol­tunk; volt, aki a ká­vé­ba kor­tyolt új­ra, Lea még mé­lyebb­re sül­­lyedt a posz­tó­töl­csér­ben, Atera újab­bat só­haj­tott, Barbitál se kom­men­tál­ta a dol­got, Ventura se okos­ko­dott; to­vább kémleltük a ten­gert, amely oly nyu­godt volt az­nap, akár több he­tes szél­csend után egy mély és óri­á­si tó.
Ezt kö­ve­tően, va­la­mi­kor a dél­előtt fo­lya­mán el­kö­vet­ke­zett a hos­­szú vir­rasz­tá­so­kat pen­zum­sze­rű­en kí­sé­rő be­áju­lás, mi­kor a ház kü­lön­bö­ző szeg­le­te­i­ben kü­lön­bö­ző, ne­megy­szer is­me­ret­len em­be­rek a leg­kü­lön­fé­lébb pó­zok­ban, ki­nyúl­va, ku­co­rog­va, kif­li alak­ban, mag­zat­ként vagy cé­da­ként, pá­ro­sá­val, akár a ka­lács fo­na­tai, egyen­ként, mint a bri­ós – al­sza­nak. Ké­ső dél­után vi­ha­ros ere­jű szél­re éb­red­tünk. Re­cse­gett-ro­po­gott a pad­lás­tér, a ház­hoz épí­tett, ro­zo­ga fé­szer olyan han­go­san só­haj­to­zott, mint Atera Flamma szo­kott; ezer­nyi ré­sén száz­fé­le hang­nem­ben zú­gott, fü­tyült, vi­sí­tott a lég, a dű­nék fö­lött ki­sebb ho­mok­vi­har tom­bolt, a par­tot pe­dig rég nem lá­tott hul­lám­had ost­ro­mol­ta, ahogy Tafy szok­ta mon­da­ni:
Tíz­mil­lió hor­dó acél­kék rész­vét­te­len­ség.
A kó­vály­gó fo­nó­sok épp csak kons­ta­tál­ták, hogy az idő­já­rás ala­po­san meg­vál­to­zott, épp csak le­főt­tek az el­ső ká­vé­ada­gok, ami­kor a vá­ros­ból a pi­ros Musz­táng­gal meg­ér­ke­zett Tafy és ve­le a hír: ami haj­nal­ban fel­rob­bant, az Erigon, az egyik fo­nós há­za, és ő is ben­ne volt. Ma sem el­dön­tött, mi okoz­ta a po­ko­li ere­jű gáz­rob­ba­nást. Ez volt az egyet­len eset, ami­kor egy fo­nós a hí­rek­ben sze­re­pelt.
Vé­gül ma­rad az utol­só és ta­lán leg­em­lé­ke­ze­te­sebb, leg­in­kább rej­té­lyes és ért­he­tet­len, pusz­tí­tó ere­jét te­kint­ve is leg­na­gyobb: a Bróm-rob­ba­nás. Ezt egye­dül én lát­tam, rá­adá­sul olyan kö­zel­ről, hogy a lö­kés­hul­lám öt­láb­nyi­ra re­pí­tett; ma már vég­képp le­he­tet­len meg­sac­col­ni, men­­nyi idő­re, de még az esz­mé­le­te­met is el­vesz­tet­tem. Barbitálék há­za és a vá­ros kö­zött fél­úton ál­ló, szin­tén part men­ti ház rob­bant fel ak­kor, bi­zo­nyos Bróm úr há­za.
Bróm úr szeg­ről-vég­ről szin­tén fo­nós volt, bár jó­val ke­vés­bé fon­tos tag, mint a törzs­fo­nó­sok. A kön­­nyebb ért­he­tő­ség vé­gett kény­te­len va­gyok rö­vi­den ki­tér­ni a Fo­nó­ra. Pon­tos de­fi­ní­ci­ót ad­ni ró­la alig­ha­nem le­he­tet­len. Leg­in­kább bi­zo­nyos em­be­rek, fér­fi­ak és nők, lá­nyok és fi­úk vé­let­len­sze­rű ös­­sze­ve­rő­dé­se­ként ír­nám le. Már a Bróm-rob­ba­nás ide­jé­ben, va­gyis 1992-ben sem tud­tuk meg­ha­tá­roz­ni, mi­kor ta­lál­koz­tunk elő­ször, ki mi­kor jött, az pe­dig vég­képp meg­vá­la­szo­lat­lan ma­radt, mi­ért va­gyunk együtt. A kér­dést sem tet­tük fel so­ha. De kö­rül­be­lül a nyolc­va­nas évek vé­gén le­he­tett, hogy né­há­nyan egy 1898-ban vájt hegy­­lá­bi lösz­pin­ce fél­ho­má­lyá­ban ve­rőd­tünk ös­­sze, és úgy más­fél évig ta­nyáz­tunk ben­ne. Fo­gal­mam sincs, hogy a rém­ ide­ge­sí­tő és min­dig okos­ko­dó, dru­i­da Ventura, aki­nek egyéb­ként csak­nem min­dig és min­den­ben iga­za volt, hon­nan ke­rült oda. Vagy Papilio, a törpe termetű vi­tor­lá­zó­pi­ló­ta; a fes­tő és no­tó­ri­us ha­zu­do­zó Larusz, és per­sze Atera Flamma is ott volt már. Az­tán szét­szé­led­tünk, majd évek­kel ké­sőbb ta­lál­koz­tunk új­ra, de már Null­fok­ban. Úgy rém­lik, új­bó­li ös­­sze­ve­rő­dé­sünk hoz­zám köt­he­tő – de hogy ki­vel ta­lál­koz­tam el­ső­ként? Ki tud­ja már! Ta­lán Larusz volt az, aki – nem mel­les­leg – ak­ko­ri­ban már egy ál­lan­dó­an di­der­gő, ös­­sze­tö­pö­rö­dött, szét­esőfél­ben lé­vő vén­em­bert is ma­gá­val hur­colt, akit Gom­ba­em­ber­nek csú­fol­tunk, szá­nal­mas ál­la­ga mi­att. Egy biz­tos: a vá­ros­ban a Noctifer ne­vű hely vált a törzs­he­lyünk­ké, amely szö­ges el­len­tét­ben állt a haj­da­ni lösz­pin­cé­vel; tá­gas, vi­lá­gos, tisz­ta, rend­kí­vül nép­sze­rű hely volt, sok­szor már a dél­előtt fo­lya­mán ki­rak­ták a TELTHÁZ-táblát és be­zár­ták az aj­tó­kat. Há­rom eme­le­te volt, de nem fel­fe­lé, ha­nem a mély­be, és ami en­nél is extrémebb: a szin­te­ket üveg­lap­ok­kal vá­lasz­tot­ták el. Nem volt kön­­nyű meg­szok­ni, hogy míg az em­ber bam­busz­pá­lin­kát iszik (ha nem az el­sőt, ak­kor ta­lán már szé­de­leg is), há­rom­eme­let­nyi mély­sé­gig lát. Más­fe­lől nyil­ván ez is oka le­he­tett pá­rat­lan nép­sze­rű­ség­ének. Min­den­eset­re né­mi idő után bár­mi­kor be­me­het­tünk; ha más­ként nem, hát Je­ro­mos, a fő­pin­cér en­ge­dett be min­ket a hát­só aj­tón. Ak­ko­ri­ban buk­kant fel Erigon, Tafy (aki sze­rin­tem szo­ron­gá­si ro­ha­mainak le­küz­dé­se miatt járt oda), egy fel­tű­nő­en bar­na lány, No­vem­ber, és még so­kan má­sok. Ki­mon­dat­la­nul bár, de a tár­sa­ság­hoz so­rol­tuk Je­ro­most is, nem csu­pán, mert ked­ve­zett ne­künk és telt­ház ese­tén is been­ge­dett, ha­nem mert volt ben­ne va­la­mi rög­esz­més, az­az: va­la­mi fo­nós.
Nem sok­kal ké­sőbb, hogy Noctifer-béli ös­­sze­ve­rő­dé­sünk meg­kez­dő­dött, egy ten­ger­par­ti kó­vály­gás so­rán buk­kan­tam az 1112-es szá­mú, fá­ból tá­kolt, két­szin­tes par­ti ház­ra, ahol a dra­bá­lis, ha­tal­mas sza­kál­lú, bassz­ba­ri­ton mo­ha­ku­ta­tó, Feno Barbitál la­kott, de nem mo­há­kat ku­tat­va, hisz mo­ha­fé­lék alig­ha él­nek meg a ho­mo­kon, ha­nem egy fél ol­da­lá­ra le­bé­nult, ám meg­ren­dí­tő­en gyö­nyö­rű (és rend­kí­vül szi­go­rú), negy­ven kö­rü­li nőt, a már em­lí­tett Christinát is­tá­pol­va. Anél­kül, hogy bár­mi­fé­le kö­ze­leb­bi, er­dő­me­zei, sze­rel­mi kap­cso­lat lett vol­na köz­tük. Biz­tos fe­szült ket­te­jük kö­zött va­la­mi plá­tó­i­ság, de er­ről so­ha sem­mi nem de­rült ki. Úgy tűnt, ket­te­jük vi­szo­nya eb­ben az is­tá­po­lás­ban me­rül ki. Ab­ban, hogy Barbitál Christinát hoz­za-vi­szi, bár­mit meg­tesz, ha kell, míg Christina szi­go­rú­an, ám­bár ked­ve­sen „is­ko­láz­za” őt.
Én vol­tam, aki el­ső­ként ta­lál­ko­zott ve­lük, raj­tam ke­resz­tül, egy­re töb­ben ke­rül­tek oda. Mert Barbitál gi­gá­szi ter­me­te, mély és bú­gó, mi­ti­kus hang­ja (ha lehetséges volna, a dű­nék ezen a han­gon szólnának) még az olyan asz­falt­ról fel­va­kart, fal­mel­lé­ki, szuburbánus neu­­rasz­té­ni­á­so­kat is meg­nyug­tat­ta (ha csak idő­le­ge­sen is), mint ami­lyen Tafy volt. Más­részt Christina szi­go­rá­val bár­kit ke­nyér­re le­he­tett ken­ni. Az a mat­ró­nás szi­kár­ság, szó­fu­kar­ság, va­la­mi meg­fog­ha­tat­lan és bi­zo­nyá­ra tit­kos hókusz­pó­kusz ál­tal a min­den­ki­re ki­ára­dó sze­re­tet kvint­esszen­ci­á­já­nak tűnt. Te­hát egy­re töb­ben jár­tunk oda, egy­re hos­­szabb és hos­­szabb időt tölt­ve a kü­lö­nös em­ber­pár­nál. A lösz­bar­lang­be­li ős­fo­nó­sok épp­úgy, mint a Noc­tifer újabb, de egyen­ér­té­kű jö­ve­vé­nyei: Tafy, No­vem­ber, Bal­ta­zár, vég­ze­tem: Lea, sőt bi­zo­nyos idő után az eze­ket el­kí­sé­rő ide­ge­nek is. Né­ha va­ló­sá­gos tö­meg ve­rő­dött ös­­sze, öt­ven, hat­van, het­ven em­ber – és az a sok em­ber sem­mit sem csi­nált ott. Azon­fe­lül, hogy né­ha fel­rob­ban­tot­ták a kály­hát, bá­mul­ták a ten­gert meg az eget, fe­let­tébb sok bort fo­gyasz­tot­tak, tén­fe­reg­tek a dű­nék kö­zött, csak­nem min­degyik sze­rel­mes volt, és min­den­ki más­ba; akik, ha kel­lett, el­te­met­ték Christinát, s vol­tak, akik fel­rob­ban­tak vagy fel­rob­ban­tot­ták ma­gu­kat – ket­ten is. Mi­ért vol­tunk együtt? Ma ta­lán in­kább úgy kér­dez­ném: mi­ért vol­tak együtt ezek az em­be­rek? Jó kér­dés. Er­re azt hi­szem, még Tafy adott leg­in­kább sza­ba­tos vá­laszt, mi­kor be­nyi­tott és lát­ta, hogy majd’ mind­egyik törzs­fo­nós ott van:
– Már megint össze­fúj­ta a szél a sze­me­tet.
Sok­kal kön­­nyeb­ben meg­vá­la­szol­ha­tó kér­dés, hogy mi­ért ne­vez­tük vé­let­len­sze­rű, de sok szem­pont­ból sors­sze­rű és vég­ze­tes cso­por­to­su­lá­sun­kat Fo­nó­nak, ma­gun­kat pe­dig fo­nó­sok­nak. Bár mi sem jel­lem­zőbb, hogy az imént, bár­hogy is ke­res­tem, nem lel­tem a Fo­nót. Leg­alább­is azt a pél­dányt, mely­ben egy biz­tos dá­tum, a Fo­nó meg­ta­lá­lá­sá­nak dá­tu­ma ta­lál­ha­tó. Gon­dol­tam, ha már en­­nyi­re ke­vés­sé em­lé­ke­zünk konk­ré­tu­mok­ra, hát leg­alább ezt az egyet em­lí­te­ném. A Fo­nó ugyan­is egy A/5-ös mé­re­tű, sö­tét­kék köny­vecs­ke, amely­ből két pél­dány volt. Az egyik az ere­de­ti és egy má­sik. Az ere­de­ti ős-Fonót nem­­csak meg­ta­lá­lá­sá­nak perc­re pon­tos be­írá­sa te­szi kü­lö­nö­sen ér­té­kes­sé, ha­­nem Tafy szél­jegy­ze­tei is. A két könyv­nek én vol­tam-va­gyok af­fé­le Grál-őre. Van is egy há­rom­fi­ó­kos, kulc­­csal zár­ha­tó ko­mó­dom. Ab­ban a szent meg­győ­ző­­dés­ben vol­tam eddig, hogy a Fo­nó mind­két pél­dá­nya ab­ban van. A hi­deg fut­kos a há­ta­mon, de épp az ere­de­ti nincs ben­ne. Min­den­fé­le, amúgy is hát­bor­zon­ga­tó fé­tist ta­lál­tam, így pél­dá­ul Atera Flamma Bots­wa­ná­ból ho­zott gyé­kény­kar­kö­tő­jét, kü­lön­bö­ző fo­tó­kat azok­ból az idők­ből (bár a fo­nó­sok kö­zül egy sincs raj­tuk), de a Fo­nó el­ső és meg­őr­zés­re át­vett pél­dá­nya nincs meg! Hal­vá­nyan rém­lik, mint­ha egy bi­zo­nyos Bébére bíz­tam vol­na egy idő­ben. Ugyan­ak­kor, mint­ha a kö­zel­múlt­ban is lát­tam vol­na. Két­ség­beej­tő.
Szó­val ezt a bi­zo­nyos, kis­sé meg­égett, kék köny­vet Barbitálék há­zá­ban, az évek­kel ké­sőbb fel­rob­ba­nó kály­há­ban ta­lál­tuk. Ame­lyen ez a cím állt: Formulae Normales. En­nek he­lyes rö­vi­dí­té­se: FoNo, ám egy idő után, az egy­sze­rű­ség ked­vé­ért csak így ír­tuk: Fo­nó. Ezt a köny­vet ver­ses­kö­tet­té nyil­vá­ní­tot­tuk, bár nem az. Rend­sze­re­sen ol­vas­tunk fel be­lő­le, ele­in­te csak­nem min­den es­te, Barbitál mint ce­re­mó­nia­mes­ter, egy­faj­ta mo­de­rá­ló ve­zényl­ete és Christina el­né­ző ros­­szal­lá­sa mel­lett, majd hos­­szas elem­zé­sek­be bo­csát­koz­tunk. Az olyan fa­na­ti­ku­sok, mint Tafy, aki nem mel­les­leg a Fo­nó meg­ta­lá­ló­ja is, be­té­ve tud­ták az egé­szet (míg én pél­dá­ul csak egyes pas­­szu­so­kat), ahogy szok­ta mon­da­ni:
A hü­vely­öb­lí­tés­től a cseppszámtáblázatig.
Va­ló­ban, a könyv, egy rö­vid elő­szó és az Ál­ta­lá­nos tud­ni­va­lók cí­mű rész után, a hü­vely­öb­lí­tés le­írá­sá­val kez­dő­dik, amint a vé­gén, egy jegy­zék és a tárgy­mu­ta­tót meg­előz­ve, a cseppszámtáblázattal ért vé­get. Az is tény, hogy a to­váb­bi­ak­ban, ha bár­mi­nek a vé­gét akar­tuk je­löl­ni, azt mond­tuk: a cseppszámtáblá­zat­nál. A Fo­nó egyéb­ként, ha va­la­ki nem tud­ná, az or­vo­sok, még in­kább a gyógy­sze­ré­szek kö­ré­ben hasz­ná­la­tos re­cept­könyv. Gyó­gyí­tó ha­tá­sú ké­szít­mé­nyek, ken­cék, löt­­työk ha­tó­anya­ga­i­nak lajst­ro­mát és azok ke­ve­ré­si ará­nyait tar­tal­ma­zó „javaskönyv”. A Formulae Normales an­­nyit tesz ava­rul, mint Szab­vá­nyos vény­min­ták. Tafy sza­bad­for­dí­tá­sá­ban vi­szont (aki so­sem ta­nult la­tint) azt je­len­tet­te: For­má­sak és nor­má­li­sak. Mi sem ter­mé­sze­te­sebb a lö­kött Tafytól, sze­rin­te e két szó épp ránk il­lett, s kü­lö­nö­sen szé­pen har­mo­ni­zált ve­lünk épp eb­ben a pá­ro­sí­tás­ban. Mon­da­ni se kell, egy­ál­ta­lán nem vol­tunk for­má­sak: Barbitál akár egy go­ril­la, Papilio or­vo­si ér­te­lem­ben is tör­pe, Tafy alig­ha­nem anorexiás volt, Larusz ke­gyelt­jé­ről, a Gom­ba-Budd­há­ról nem szól­va, aki majd­­nem szét­esett. És per­sze nor­má­li­sak sem vol­tunk, leg­főbb­képp Tafy nem. Jó eset­ben gon­dol­hat­tunk vol­na ar­ra, hogy a lá­nyok for­má­sak: Aterá­nak Fonószerte hí­res, ész­vesz­tő­en hos­­szú lá­ba volt (Tafy szá­mos al­ka­lom­mal ve­tet­te a sze­mem­re, hogy enyém le­het­ne mind­ket­tő, és én, ami­lyen hü­lye va­gyok, még­sem ron­tok Aterának); Christinából az érett nők és a von­zó el­esett­ség szép­sé­ge su­gár­zott; vég­ze­tem: Lea ha­ja, akár a ten­ger fö­löt­ti kút­mély éj – te­kin­te­tén, fe­ke­te sze­mén (akár a szur­kon) meg­csil­la­nó fény­su­gár, a leg­éde­sebb ha­lál­vá­gyat, mint az inf­lu­en­zát, úgy ter­jesz­tet­te; No­vem­ber­ből szubmediterrán kéj­vágy szi­vár­gott, ami a leg­sö­té­tebb, leg­észa­kibb gon­do­la­tok­kal ke­ve­red­ve ho­zott lét­re el­len­áll­ha­tat­lan rob­ba­nó ele­gyet. Hát ta­lán for­dít­hat­tuk vol­na így: For­más és nor­má­lis lá­nyok – meg a tök­hü­lye srá­cok. De ez sem áll­ta vol­na meg a he­lyét, amint a fen­ti­ek­ből fel­sej­lik, a lá­nyok sem vol­tak a köz­na­pi ér­te­lem­ben nor­má­li­sak. Vég­ze­tem: Lea szá­ját egy szó, an­­nyi nem hagy­ta el so­ha – a pszi­chés be­teg­ség ne­ve: afá­zia. No­vem­ber ka­var­gó kéj­vá­gya, észak és dél köz­ti lé­lek­in­gá­zá­sa, meg­ha­so­nult­sá­ga fer­ge­te­ges, sok­szor mu­lat­ta­tó, de ne­megy­szer ré­misz­tő hisz­té­ri­á­ban öl­tött lát­vá­nyos for­mát. A tel­jes­ség igé­nye nél­kül, csak­ hogy még két pél­dát ve­gyünk: Atera Flam­ma irán­tam táp­lált láng­ja egé­szen kü­lö­nös, ab­nor­mis do­log­ra kár­hoz­tat­ta, ami ak­kor is szo­kat­lan, ha mi gyor­san meg­szok­tuk, és oly ter­mé­sze­tes­nek ta­lál­tuk, mint a lég­vé­telt. Atera foly­ton mo­so­ga­tott, min­den po­ha­rat rög­tön el­öb­lí­tett, ha két fa­lat kö­zött le­tet­tem a vil­lát, már­is el­tö­röl­te, s mind­ezt fe­lém kül­dött, re­pí­tett, édes és két­ség­beesett pil­lan­tá­sok kí­sé­re­té­ben, mint­egy de­monst­rál­va, hogy ha akar­nám, szí­ve sze­rint a rab­szol­gám len­ne. És én kí­ván­tam is őt, min­den­nap (Tafynak iga­za volt, hü­lye vol­tam), de ta­lán épp ez a túl­ erős vágy, ez az ég­ből szál­ló, ir­ra­ci­o­ná­lis alá­zat, ez tar­tott vis­­sza attól, hogy egy­szer is meg­érint­sem. Christina pe­dig? A Föld nem hor­dott ri­go­lyá­sabb nőt a há­tán! Fő­ként a do­hány­zás te­kin­te­té­ben volt hajt­ha­tat­lan. Ti­los volt a ház­ban rá­gyúj­ta­ni, amíg Barbitál öl­be vé­ve az eme­le­ti szo­bá­já­ba nem vit­te őt. Ha az elkormolódott ké­mény mi­att a kály­ha szá­ján tíz­szer an­­nyi füst áradt a szo­bá­ba, mint­ha hú­szan ba­gó­znánk ott sza­ka­dat­lan, ak­kor sem. Épp így ke­rült elő a Fo­nó. A min­dig re­ni­tens­ke­dő Tafy egy al­ka­lom­mal, csak­hogy ne kell­jen ki­men­nie a fagy­ba, az át­sep­rő szél­be ci­giz­ni, a ki­hűlt kály­ha szá­já­ba má­szott de­ré­kig, hogy ott bent gyújt­son rá. Így ta­lált rá a Fo­nó meg­égett kö­te­té­re.
A ránk il­lő cím te­hát in­kább így hang­zott vol­na:
Deformulae Abnormales.
Még­is. Biz­to­sak vol­tunk ab­ban, hogy mind­ez így van rend­jén. Ami­kor a ki tud­ja, hon­nan vett fo­nós in­du­lót skan­dál­tuk, fél­ré­sze­gen, együtt, hogy aszongya:
 
Gyor­san min­den szét­esett,
s így las­san min­den ös­­sze­áll.
Ös­­sze­áll, az meg­le­het,
de ez­zel él­ni nem le­het.
 
Ezt zso­ltározva úgy érez­tük, ez va­la­mi evangelion, a leg­jobb hír a vi­lá­gon. És az 1112-es ház hom­lok­za­tá­ra pi­ros fes­ték­kel, rend­kí­vül csú­nyán fel­má­zolt fel­irat is min­dig meg­nyug­ta­tott, va­la­hány­szor a Noctiferből a ház­hoz ér­tünk:
A ski­zof­ré­nia nem ott kez­dő­dik, ami­kor va­la­ki­ben töb­ben lak­nak, ha­nem amikor szét­köl­töz­tek már.
De vis­­sza Bróm úr­hoz, an­nak el­le­né­re, hogy nem volt se ős­fo­nós, se a Noc­ti­­fer-érából va­ló, egyen­ran­gú jö­ve­vény. Har­mad- vagy ne­gyed-vo­nal­bé­li volt csu­pán, épp csak va­la­mi­vel több a szá­mos kí­ván­csis­ko­dó­nál. Két do­log­nak kö­szön­het­tük idő­sza­kos lá­to­ga­tá­sa­it. Ahogy mond­tam: a vá­ros és a Fo­nó (az 1112-es ház) kö­zött fél­úton la­kott (a 747-es­ben); más­részt szem­lá­to­mást na­gyon unat­ko­zott. Ám unal­mát köz­tünk se bír­ta le­gyűr­ni (amint Tafy iszo­nya­ta­in sem eny­hí­tett a Noctiferben bo­nyo­ló­dó ivá­szat). Épp ezért – vagy va­la­mi egyéb ok­ból – min­dig unott­nak s rend­kí­vül nyu­godt­nak tűnt. Én pe­dig egy­szer el­me­sél­tem a Fo­nó­ban, hogy di­ák­ko­rom­ban, a fiú­­kol­lé­gi­um­ban több­ször is szárny­ra ka­pott a szó­be­széd, mi­sze­rint a fel­tű­nő­en sok­szor és rend­kí­vü­li men­­nyi­ség­ben, fő­ként va­cso­rá­hoz kí­nált te­á­ba bró­mot ku­tyul­nak, mert az ál­lí­tó­lag nyug­ta­tó ha­tá­sú. De – mond­ták pá­ran – el­ső­sor­ban nem a meg­nyug­ta­tá­sunk vé­gett ad­ták vol­na, mert­hogy nem vol­tunk iz­gá­ga ge­ne­rá­ció (an­nak el­le­né­re sem, hogy egy íz­ben ki­sebb Pa­lo­ta-for­ra­da­lom­ba kezd­tünk az egyik ta­ná­runk vá­rat­lan és fe­let­tébb kü­lö­nös el­tá­vo­lí­tá­sa mi­att), szó­val egye­sek sze­rint in­kább az éj­sza­kai matyizás, a bű­nös li­bi­dó fé­ken tar­tá­sa volt a va­ló­di cél. Mond­ták azok, akik va­ló­szí­nű­leg az élonánok tá­bo­rá­hoz tar­toz­hat­tak, és akik őszin­tén ag­gód­tak if­jon­ti, épp csak fel­fe­de­zett po­ten­ci­ál­juk fel­té­te­le­zett, an­ti­de­mok­ra­ti­kus meg­nyir­bá­lá­sa miatt. Alig­ha le­he­tett sok igaz­ság a men­de­mon­dá­ban, leg­alább­is a tea, amit a ma­gam ré­szé­ről to­vább­ra is kor­lá­to­zá­sok nél­kül fo­gyasz­tot­tam, sem­mi­fé­le ne­ga­tív ha­tást nem gya­ko­rolt a li­bi­dóm­ra.
Te­hát e rö­vid és je­len­ték­te­len be­szá­mo­ló ered­mé­nye­ként kap­ta Bróm úr a meg­tisz­te­lő, kü­lön-be­já­ra­tú fo­nós ne­vet, mint­hogy fel­tű­nő­en, mond­hat­ni nyug­ta­la­ní­tó­an nyu­godt volt, és a lá­nyok iránt sem mu­ta­tott ér­dek­lő­dést. Ami pe­dig a ko­rát il­le­ti, Bróm úr min­den volt, csak nem úr. Szin­te gye­rek, vagy egé­szen az. Va­ló­szí­nű­leg kis­ko­rú. Nem. Az egé­szen va­ló­szí­nűt­len, bár tud­ja a fe­ne. Úgy, na­gyon úgy né­zett ki. De ak­ko­ri­ban nem tet­tünk fel olyan kér­dé­se­ket, amik­kel ma­nap­ság úton-út­fé­len, na­pon­ta ta­lál­ko­zom: Hány éves? Hol la­kik? Hol szü­le­tett? Mi­ből él? Hon­nan jön? Ho­vá tart? És mint­hogy Bróm úr ré­ges-rég a le­ve­gő­be re­pült, ba­jos vol­na vis­­sza­men­ni a 747-es lak­hoz, és meg­kér­dez­ni most. Ha ott vol­na, ha áll­na még a ház – ha meg­is­mer­ne egy­ál­ta­lán.
Fe­hér bő­rű, csu­pasz ar­cú, kis­sé vak­si kö­lyök­nek tűnt; vas­kos, fe­ke­te szem­üve­get hor­dott. Ám úr volt ab­ból a szem­pont­ból, hogy rend­kí­vü­li ko­moly­ko­dás­sal be­szélt, ha épp ked­ve úgy tar­tot­ta, és ru­hái in­kább il­let­tek egy tisz­tes, öt­ve­nes éve­it ta­po­só ak­ta­fan­tasz­tá­hoz, sem­mint egy gye­rek­hez. Fon­tos­ko­dott is. Egé­szen vá­rat­lan pil­la­na­tok­ban, tel­je­sen oda nem il­lő mó­don, min­den­ki leg­na­gyobb meg­rö­kö­nyö­dé­sé­re, oly erő­sen mu­tá­ló han­gon, hogy egy mon­dat­ban öt­ször csú­szott a bas­­szus­ból a szop­rán­ba és vis­­sza, szó­val be­je­len­tet­te: ő egyéb­ként jö­vő­ku­ta­tó. Majd elő­a­dott szá­mos, zöm­mel ért­he­tet­len te­ó­ri­át. Vé­gül el­hall­ga­tott, el­ül­dö­gélt köz­tünk még egy ki­csit, és a ku­tyá­já­val együtt ha­za­bal­la­gott. Azt hi­szem, úgy volt ve­le a több­ség, mint a dű­ne­ho­mok­ban meg­bú­vó han­gya­le­ső­vel: le se szar­ták. Én vi­szont min­dig ér­dek­lőd­tem a mar­gi­ná­lis, bug­­gyant­ fi­gu­rák után. Meg is ta­lál­tam őket min­dig. Így Bróm urat is. Aki, ha már szó­ba ke­rült, olyan szo­ká­sok­kal büsz­kél­ked­he­tett, mint han­gyák fog­do­sá­sa, majd e han­gyák­nak a han­gya­le­sők töl­csé­re­i­be va­ló be­he­lye­zé­se. En­nél va­la­me­lyest ro­kon­szen­ve­sebb al­lűr­nek te­kint­he­tő a szar­kák irán­ti von­zó­dá­sa. Az 1112-es ház­hoz vé­gül egész szar­ka-fal­ka járt, s amen­­nyi­re meg­ítél­he­tő volt, fel­is­mer­ték Bróm urat, aki né­hány pél­dányt kéz­ről ete­tett.
Az 1112-es ház meg­kö­ze­lí­té­se rop­pant egy­sze­rű volt. Az em­ber át­sé­tált a vá­ro­son, le a part­ra, a Lidóra, majd meg­in­dult a part men­tén, észak fe­lé, s egyik lá­bát a má­sik után ra­kos­gat­va, el­mé­láz­va, ci­giz­ve, meg-meg­pi­hen­ve, körülbelül más­fél óra alatt meg­ér­ke­zett. Ha­ma­ro­san va­ló­sá­gos in­gá­zás ala­kult ki az 1112-es ház és a vá­ros, pon­to­sab­ban a Noctifer kö­zött. Ha el­in­dul­tam ezen az úton, majdnem min­dig ta­lál­koz­tam va­la­ki­vel a fo­nó­sok kö­zül, aki épp szem­be­jött. Az ilyen ta­lál­ko­zá­sok gyak­ran ve­zet­tek oda, hogy egyik vagy má­sik fél, meg­gon­dol­va ma­gát, vis­­sza­for­dult, és a má­sik­kal tar­tott – ugyan­oda, ahon­nan in­dult; vagy a Noctiferbe vagy a Fo­nó­ba.
Egy­szer pél­dá­ul Tafy jött szem­be ve­lem; ar­ra pa­nasz­ko­dott, hogy bár ala­po­san be­ivott a Nocti­fer­ben, úgy gon­dol­ta, épp elég­gé, hogy ré­szeg­sé­ge ki­tart­son a Fo­nó­ig, még­is, ta­­lán a friss le­ve­gő ha­tá­sá­ra, már­is jó­za­no­dik, úgy­hogy ta­lán jobb vol­na visz­­sza­for­dul­ni. De mi­vel volt ná­lam két üveg búnogrítum, amit Barbitál kül­dött be ve­lem Christina egyik is­me­rő­sé­nek, úgy dön­töt­tünk: nem kell men­ni se­ho­va. „Ül­jünk le és igyunk búnogrítumot, majd csak szer­zünk va­la­hon­nan két pa­lac­kot, ha ked­vünk a vá­ros­ba visz, Barbitál meg úgy­is meg­bo­csát­ja!” Így hát ott hely­ben, ahol utunk a par­ton épp ös­­sze­ért, le­tot­­tyan­tunk a fö­veny­re és be­tép­tünk. Más­fél nap után ér­tünk vis­­sza a vá­ros­ba, on­nan pe­dig újabb két nap el­tel­té­vel a Fo­nó­ba, csont­részegen, öröm­mel új­sá­gol­va:
– Meg­hoz­tuk a búnogrítumot!
Barbitál per­sze nem ér­tett sem­mit.
Sok­szor fan­tá­zi­ál­tam ar­ról, hogy vég­ze­tem: Lea jön majd egy­szer szem­be ve­lem, egy va­ló­szí­nűt­le­nül vi­ha­ros, al­ko­nyi órán, eset­leg éj­jel, te­li­hold­nál. Mes­­szi­ről lá­tom majd, ahogy fe­hér ar­ca, akár a Hold, rám vi­lá­gít. Ám Lea an­nak el­le­né­re is min­dig el­ke­rült, hogy igye­kez­tem úgy idő­zí­te­ni, a vé­let­len­sze­rű ran­de­vú egy­szer lét­re­jöj­jön. An­nál több­ször fu­tot­tam ös­­sze szim­pa­ti­zán­sunk­kal, a Sven ne­ve­ze­tű, ha­tal­mas ter­me­tű, de a jám­bor­sá­gig jó­in­du­la­tú, foly­ton vi­gyor­gó vi­king­gel, aki ősz­től ta­va­szig rót­ta a par­tot, mert ab­ban az idő­szak­ban, fő­ként a be­nyú­ló kő­szó­rá­so­kon, ren­ge­teg észak­ról ér­ke­ző si­rály meg hat­­tyú ta­nyá­zott, ő pe­dig va­la­mi si­rály­szám­lá­ló­fé­le volt. So­se jött be a ház­ba, de ha lát­ta, amint a dű­né­ken he­ve­ré­szünk, már mes­­szi­ről in­te­ge­tett, mint­­ha or­szá­gos cim­bo­rái vol­nánk. Időn­ként őt kí­sér­ve men­tem a vá­ros­ba. Ha meg épp nyár volt, és Sven nem mu­tat­ko­zott, ha nem tar­tott ve­lem sen­ki, s szem­közt is üres volt a part tel­jes hossz­ban, ami­kor a 747-es ház­hoz ér­tem, pár­szor be­ug­rot­tam Bróm úr­hoz is.
Vá­rat­lan és oda nem il­lő be­je­len­té­se­i­nek egyi­ke így hang­zott:
– Már nem jö­vő­ku­ta­tó va­gyok – és ki­várt.
– Hát ak­kor mi a franc? – kér­dez­te va­la­ki.
– Káosz­­ku­ta­tó – vá­la­szol­ta ha­tá­ro­zot­tan Bróm úr, majd a Carpentária ne­ve­ze­tű fi­losz­ra hi­vat­ko­zott, hos­­szan mél­tat­ta, ma­gya­ráz­ta és ci­tál­ta. Fő­ként a Ki­nyi­lat­koz­ta­tás a Ká­osz ál­tal cí­mű mű­ből. De nem le­he­tett nagy és ka­no­ni­zált ész az a Carpentária. Igaz, nem ol­vas­tam a köny­vet, de azt tu­dom, hogy se­géd­mun­ká­ból élt, to­váb­bá azt is, hogy csú­fos vé­get ért. Egy hús­ipa­ri cég­nél dol­goz­va be­ug­rott va­la­mi ko­los­­szá­lis hús­da­rá­ló­ba, és mi­re a vál­la­lat­nál ész­hez kap­tak, egy­ál­ta­lán, mi­re na­pok­kal ké­sőbb ki­de­rült, hogy ho­vá tűnt, ad­dig­ra ki­por­ci­óz­ták őt; mint virs­lit, sza­lá­mit, fel­vá­got­tat; a hú­sát mar­ha- vagy ser­tés­hús­ba ke­ver­ve ja­va­részt el­ad­ták, sőt a vá­sár­lók el is fo­gyasz­tot­ták már. Rö­vi­den, fel­etet­te ma­gát. En­­nyit az élel­mi­szer­biz­ton­ság­ról – nem tud­juk, de né­ha bediliző fi­lo­szo­kat eszünk.
Nem mint­ha kér­dez­tük vol­na, ám né­hány al­ka­lom­mal Bróm úr azt is elő­ad­ta, hogy őt tit­kos szer­ve­ze­tek ül­dö­zik. Emi­att ha­ma­ro­san cél­táb­lá­vá vált. Barbitál vi­szont na­gyon rü­hell­te a gúny bár­mi­fé­le for­má­ját; a leg­kön­­nye­debb, már-már fi­nom iró­ni­á­nak mi­nő­sít­he­tő vál­fa­ját is. És ha ő va­la­mit ki­fo­gá­solt, az nem igé­nyelt ma­gya­rá­za­tot – meg­fel­leb­bez­he­tet­len há­zi­ren­di pont­tá vált. Rit­kán emelt ki­fo­gást, de ha igen, nem volt par­don. És mi­u­tán egy­szer a Bróm úr­ral kap­cso­la­to­san el­ha­ra­pó­zó él­ce­lő­dés­nek vé­get ve­tett, a to­váb­bi­ak­ban sen­ki sem kö­szö­rül­te a nyel­vét az úr­nak tű­nő fi­ún. Ha be­szél­ni kez­dett, tü­rel­me­sen vé­gig­hall­gat­tuk, és an­­nyi. A kémszto­ri­kat is. Mind­ös­­sze egy­szer, ta­lán Bal­ta­zár je­gyez­te meg, vagy in­kább ta­ná­csol­ta:
– Ha azért laksz itt, mert a nyo­mod­ban van­nak, oko­sabb vol­na hall­gat­ni, nem­de? Hon­nan tu­dod, hogy mi kik va­gyunk?
Bróm úr meg­fo­gad­ta a ta­ná­csot, és épp Bal­ta­zárt pé­céz­te ki el­ső­ szá­mú gya­nú­sí­tott­já­nak, af­fé­le be­épí­tett em­be­ré­nek, a ti­tok­za­tos ül­dö­zők ügy­nö­ké­nek. Amúgy ok­fej­té­sei a vég­le­te­kig za­va­ro­sak vol­tak. Ér­de­kel­ték a va­ló­szí­nű­ség-szá­mí­tás­ok, a rá­di­ó­zás, a szar­kák, a han­gyák és han­gya­le­sők há­bo­rú­ja, ami­ben egy­ér­tel­mű­en a han­gya­le­sők ol­da­lá­ra állt. Ta­lán nem kel­lett vol­na Carpentáriát ol­vas­nia sem. Ta­lán az is közrejátszott, hogy jóval közelebbről lát­ta az Erigon-féle rob­ba­nást, mint mi.
Tél volt és na­gyon za­va­ros idő­szak. A kü­lön­bö­ző sze­re­lem- és ha­lál-kö­ze­li él­mé­nyek­be va­ló­ság­gal be­le­ga­ba­lyod­tam. A part, az 1112-es ház, az egész ba­gázs, min­den ­nap min­den per­ce va­ló­szí­nűt­len álom­nak tűnt. A föld­szin­ti kály­ha rob­ba­ná­sá­tól kezdve agyament mó­don zaj­lot­tak a dol­gok. Ahogy em­lí­tet­tem, Christina is meg­halt. Mi­vel csak­is Barbitál se­gít­sé­gét fo­gad­ta el, ha ő nem volt oda­ha­za, ám sze­re­tett vol­na a par­ton me­ren­ge­ni, szép las­san, ol­da­laz­va, kúsz­va-mász­va ki­ara­szolt, vé­gig a ház előtt, fel a dű­nék ho­mok­já­ban, mint a zsák, le­gu­rul­va a túl­ol­da­lon, akár egy ha­tal­mas és gyö­nyö­rű hül­lő. Meg­szok­tuk már. Az­nap is el­ol­da­la­zott a ház­ból. Né­hány órá­val ké­sőbb ta­lál­tunk rá a dű­nék kö­zött. Nem tör­tént sem­mi kü­lö­nös: süt­ké­re­zés köz­ben meg­állt a szíve. En­gem meg­za­vart az eset, nem is an­­nyi­ra Christina ha­lá­la, ha­nem az a bor­zal­mas hall­ga­tás, ami Barbitált, mint a köd, mint a fél­éves éj, úgy be­föd­te.
En­nél is ros­­szabb volt Tafyt lát­ni, aki őr­jön­gött. Az aj­kai fel­da­gad­tak a sok ha­rap­dá­lás­tól, akár a kif­lik; ha be­szélt, pat­tog­zott ró­luk a be­szá­radt, sötétbordó vér. Le­he­tet­len volt eb­ből az ál­la­pot­ból ki­rán­gat­ni. A leg­ros­­szabb: nem is akar­tuk. Rá­adá­sul egy kép foly­ton vis­­sza­tért, akár éb­ren vol­tam, akár nem. Az a pil­la­nat, ami­kor Tafy a ma­ga fa­rag­ta fej­fát a sza­ka­dó eső­ben Christina el­te­me­té­sét kö­ve­tő­en a sár­ba szúr­ja, szin­te dö­fi, és a fej­fa szá­rá­nál fel­bu­gyog a sö­tét­szür­ke iszap, Tafy meg a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban sí­ró­gör­csöt kap. Ak­kor­tájt vol­ta­képp nem vol­tam se­hol. Már vég­ze­tem­re, Leára se gon­dol­tam. Csak in­gáz­tam a par­ton, és ha meg­áll­tam va­la­hol, bár­hol, de nem az 1112-es ház­nál, s nem is a Noctiferben. Tafyt is mes­­szi­re el­ke­rül­tem. Leg­alább­is pró­bál­tam. És tél volt. Lucs­kos, kö­dös, né­ha ha­vas, né­ha sze­les, né­ha esős, sze­mer­ké­lős, pisz­ko­ló, ócsár­ló, ócs­ka, em­lé­ke­ze­te­sen sö­tét tél.
Bróm úr há­za is a dű­nék mö­gé épült, akárcsak a Fo­nó. Ahol már li­ge­tek is vol­tak. Át­vág­tam a dű­nék kö­zött, gon­do­lom. At­tól a pont­tól em­lék­szem a dol­gok­ra, hogy va­la­mi­ként Bróm úr ka­lyi­bá­ja előtt ácsor­gok, és azon tű­nő­döm, mit ke­re­sek itt? Szür­kült már. Az egyik ab­lak­ban hal­vány fény de­ren­gett. A kö­ze­li li­get­be szar­kák száll­tak be éj­sza­ká­ra, szép sor­ban, egyik a má­sik után. Épp meg­for­dul­tam vol­na, hogy me­gyek to­vább, ami­kor lá­tom: Bróm úr há­za, a 747-es szét­esik. Nyil­ván egy ez­red­má­sod­per­cig tar­tott az egész, még­is úgy lát­tam, úgy em­lék­szem, las­san fel­fú­vó­dott! Ab­la­kai, aj­ta­jai, zsa­lui, desz­kái úgy tá­vo­lod­tak egy­más­tól, akár egy nö­vek­vő lu­fi min­tái. Ez a tá­gu­lás el­tar­tott egy da­ra­big, majd egy pon­ton vil­la­nás­ban és egy­faj­ta szét­fröc­­cse­nés­ben ért vé­get, én pe­dig elre­pül­tem a cser­jésbe.
Ami­kor ma­gam­hoz tér­tem, egye­dül vol­tam még. Fo­gal­mam nem volt, éb­ren va­gyok-e vagy ál­mo­dom. Ha­ma­ro­san min­den­fé­le em­be­rek jöt­tek, mint­ha a fo­nó­sok kö­zül is fel­buk­kant vol­na egy-egy. Rém­lik Barbitál, egy tá­vo­li dű­ne te­te­jén egy pil­la­nat­ra még vég­ze­te­met: Leát is lát­tam, és még sok más ide­gent. Meg a te­mér­dek szét­szó­ró­dott, szecs­kaszerű desz­kát, for­gá­csot, füs­töl­gő szék­lá­ba­kat. Men­tő vitt el, de még az­nap el­en­ged­tek. Nem sé­rül­tem meg, vi­szont na­po­kig tar­tott az ér­zés, hogy ez­út­tal vég­leg el­vesz­tet­tem a fo­na­lat. Pél­dá­ul: vi­zet akar­tam in­ni, ott volt előt­tem a po­hár, és én úgy érez­tem, hogy ha meg­fo­gom, nem lesz ott sem­mi. Vagy: új­ra meg új­ra vis­­sza­tért az ér­zés, hogy min­den tárgy min­den cen­ti­je, egy­szer­re és ös­­sze­han­gol­tan tá­vo­lo­dik tő­lem, és ilyen­kor meg­fog­ha­tat­lan ret­te­gés ke­rí­tett ha­tal­má­ba, hogy én meg ott ma­ra­dok kö­zé­pen – a világ tágulásának epicentrumában, a sem­mi kürtőjében tök­egye­dül. Ugyan­ak­kor jól tud­tam, ez nem le­het így; tud­tam, ha el­mon­da­nám bár­ki­nek is, úgy ter­jed­ne a hír, akár az olaj­folt, hát in­kább kus­sol­tam. Eb­ben az idő­szak­ban tűnt el elő­ször hos­­szú idő­re a fo­nó­sok kö­zül – és az éle­tem­ből – Lea is.
Pár nap múl­va, mi­kor ki­csit erő­sebb vol­tam, és Aterának be­val­lot­tam, mi­ket vi­zi­o­ná­lok, azt ta­ná­csol­ta, men­jek vis­­sza a 747-es ház­hoz; úgy tart­ják, a tra­u­ma hely­szí­né­re vis­­sza­tér­ve fel­gyor­sul a fel­dol­go­zás. Nem gon­dol­koz­tam: gé­pi­e­sen, rab­szol­ga­mód en­ged­ve Atera ta­ná­csá­nak vis­­sza­men­tem Bróm úr krá­te­ré­hez.
Az er­dő szé­lé­ben ál­ló né­hány pad és asz­tal ép­ség­ben ma­radt. Át­vág­tam a ro­mo­kon, le­ül­tem, az asz­tal­ra ki­rak­tam a dóz­nit meg az ön­gyúj­tót, és rá­gyúj­tot­tam. A fe­je­met le­haj­tot­tam, a füs­töt az ölem­be fúj­tam. Nem gon­dol­tam sem­mi­re. Új­ra szél­csend volt. Mint ami­kor Erigon há­za rob­bant fel. A füst las­san go­moly­gott a lá­bam kö­zött és szép las­san süllyedt az asz­tal­lap alá, de egy vá­rat­lan pil­la­nat­ban meg­ló­dult, a ha­lán­té­ko­mat szel­lő ér­te, én meg ha­lál­ra ré­mül­ten ug­rot­tan fel, mi­kor egy szar­ka reb­bent el az asz­tal­lap­ról. Az ön­gyúj­tó­mat, amit fel­ka­pott on­nan, épp csak el­ej­tet­te. Fel­szállt egy kö­­ze­li fá­ra és engem fi­gyelt. Még egy­szer meg­pró­bált a kö­ze­lem­be jön­ni, de ami­kor el­hes­sen­tet­tem, a szom­szé­dos asz­tal­hoz szállt, és ott vett csőrbe va­­la­mit. Ké­sőbb vis­­sza­tért ugyan­oda. Ami­kor ez har­­­mad­já­ra is meg­is­mét­lő­dött, oda­men­tem; lát­tam, az asz­tal te­le van egy­penny­sek­kel. Hal­lot­tam a szar­ka szo­ká­sá­ról, hogy sze­re­ti a fé­nyes tár­gya­kat. Sze­gény, sze­ren­csét­len Bróm úr ap­ró­pénz­zel ked­ves­ke­dett a há­za kö­rül fész­ke­lő szar­kák­nak. Mint­hogy már alig volt ott tu­cat­nyi da­rab, ki­vet­tem a ka­bát­bé­lés­ben, a lyu­kak­ban egy­be­gyűlt min­den ap­ró­mat, és ott­hagy­tam az asz­ta­lon – ha már egy­szer Bróm úr töb­bé nem rak oda sem­mit.
Aterának iga­za volt. Ha­ma­ro­san so­kat ja­vult a hely­zet. Né­ha már több órát is tud­tam alud­ni egy­hu­zam­ban, és nem min­dig éb­red­tem csap­zot­tan, ha­lál­ra ré­mül­ve. A Fo­nó­ban is eny­hült a lég­kör. A ré­gi, fel­hőt­len dis­kur­zu­sok han­gu­la­ta per­sze nem tért vis­­sza, rész­ben se, de a nagy csönd, in­kább a nyu­ga­lom, he­lye­seb­ben a be­le­nyug­vás csönd­je volt, sem­mint a ret­te­gé­sé. Meg­szűnt a jö­vés-me­nés, job­bá­ra csak az ős­fo­nó­sok ma­rad­tak. A tel­je­sen be­kat­tant Tafy ál­la­po­ta is ja­vult, őt to­vább­ra is ke­rül­tem. To­vább­ra is so­kat in­gáz­tam. Ha be­tér­tem va­la­ho­vá, ak­kor sem a Noctiferbe. Leg­in­kább a vá­ros­szé­len ál­ló, Pat­kó­szeg ne­vű, éj­jel-nap­pal nyit­va tar­tó le­puk­kant kocs­ma­rom­ba. Ott még so­ha­sem ta­lál­koz­tam is­me­rős­sel. Csak­hogy Tafy szá­mos ide­ge­sí­tő szo­ká­sa és ká­ros szen­ve­dé­lye kö­zé nem­csak az tar­to­zott, hogy imád­ta a mé­reg­erős és gya­kor­la­ti­lag mér­ge­ző, szin­te azon­nal ölő ka­pa­do­há­nyo­kat, de időn­ként rá­tört az is, hogy vé­gig­kós­tol­jon min­den szart, az utol­só ki­mé­ré­sek­ben is. Imád­ta az ol­csó és ócs­ka dol­go­kat. A Noctiferben vi­szont csak­is kur­rens árut ad­tak, min­den­ből a leg­job­bat. Így hát, ami­kor Tafy el­me­ba­ja, bug­­gyant­sá­ga, igény­te­len­sé­ge, ön­sa­nyar­ga­tá­si ro­ha­ma a csúcs­ra ért, nem me­he­tett a Noctiferbe.
Így esett meg, hogy né­hány hét­tel ké­sőbb, amint ül­dö­gé­lek a Pat­kó­szeg­ben, ahol sem­mi sem em­lé­kez­te­tett a fo­nó­sok­ra vagy a Bróm-rob­ba­nás­ra, azon az alap­ve­tő­en szép és cél­ta­lan na­pon ki lép be? Le­ron­gyo­lód­va, pisz­ko­san, spic­ce­sen, akár egy re­tar­dált dé­mon. Hát nem Tafy? Meg­áll az aj­tó­ban, majd vé­gig­néz a cse­hón. Hiába rán­du­lok ös­­sze, ak­ko­rá­ra, akár egy cic­kány, egy­ből ki­szúr és oda­jön. Szo­mo­rú szia. Mit te­het­nék: együtt is­­szuk a vá­ros leg­ros­­szabb fröc­­cse­it. Tafy ku­ta­ko­dik a zse­be­i­ben, mi­re oda­tar­tom az ön­gyúj­tó­mat. Int, hogy nem kell, vé­gül elő­húz egy pa­pír­ga­la­csint, ki­haj­to­gat­ja, nagy­já­ból ki­egyen­ge­ti, és az or­rom elé tol­ja:
– Lát­tad ezt?
– Nem – vá­gom rá lá­tat­lan­ban, mi­vel hó­na­pok óta sem­mi­fé­le új­sá­got nem ol­vas­tam. Meg­for­dí­tom és lá­tom, hogy egy kis cikk a vá­ro­si lap­ból: A gazdag szarka. Fö­löt­te a ké­pen a jól is­mert és rég nem lá­tott Sven. A meg­szo­kott, vi­kin­ges vi­gyor­ral, ezer fo­gát vil­log­tat­va mu­tat­ja az egy­penny­sek­kel bé­lelt jó­ko­ra fész­ket. Gyor­san át­fu­tom a cik­ket.
– Ez Bróm úr pén­ze – mon­dom Tafynak, aki per­sze nem ér­ti, mi­ről be­szé­lek, de gyor­san el­ma­gya­rá­zom.
– Nem ug­runk át eh­hez a Svenhez? – kér­dezi Tafy.
– Mi­nek?
– Te mond­tad, hogy az vég­té­re is Bróm úr pén­ze.
Bár nem ér­tem, hogy mi­ért kel­le­ne el­men­nünk Svenhez, hisz Bróm úr­nak úgy­sem ad­hat­juk vis­­sza, de vé­gül is mi­ért ne?
– Tu­dod, hol la­kik?
– Nem, de Barbitál meg­mond­ja.
Ren­de­lünk még egy kört, gyor­san fel­hör­pint­jük, Tafy óriásit böfög mi­e­lőtt ki­lép­nénk az út­ra, a szom­szé­dos tra­fik­ban ve­szünk vagy húsz snap­szot, és már vá­gunk is át a vá­ro­son, alig be­szé­lünk, gyor­san ha­la­dunk, mint­ha si­et­nénk va­la­ho­va, és valahogy na­gyon jólesik, olyan mint­ha új­ra él­nénk, mind a ket­ten; és hi­á­ba bont­juk sor­ra a tü­zes snap­szo­kat, nem hat ránk! Barbitál meg­ad­ja a cí­met. A pi­ros Musz­táng a fé­szer mel­lett áll. Tafy úgy dönt, vis­z­sza­­fe­lé nem megy gya­log. Nem vol­na sza­bad, né­mi el­len­ke­zés után mégis en­ge­dek, és be­ülök mel­lé. Itt-ott szűk, más­hol túl bő a ka­nyar, de sze­ren­csé­sen be­érünk. Meg­ál­la­pít­juk, hogy Svennek van stí­lu­sa. Az Óvá­ros part­hoz kö­ze­li ré­szén la­kik, ahol az egykori bér­há­zak te­tő­in si­rá­lyok fész­kel­nek. Fel­cap­la­tunk a nyir­kos és sö­tét fo­lyo­són, az ötö­dik eme­let fö­löt­ti pad­lás­té­ri szo­báig, be­csön­ge­tünk, Sven aj­tót nyit, úgy vi­gyo­rog, mint még so­ha, lát­szik raj­ta: az élet­ben nem lá­to­gat­ta meg sen­ki; nem cso­da, ha a te­tő­té­ri ab­lak­ból ál­ló nap a kot­ló si­rá­lyo­kat fi­gyeli. Mu­tat­juk a cik­ket, amit nyil­ván is­mer, mond­juk, hogy mi já­rat­ban va­gyunk. Sven ­cso­dál­ko­zik, és most elő­ször lát­juk ko­moly­nak. Azt mond­ja, hogy ő vol­ta­képp nem fog­lal­ko­zik szar­kák­kal, meg a pénzt is vis­­sza­ad­ja, sőt a fész­ket is; csak épp volt egy mér­ge­zés a kör­nyé­ken, sok el­hul­lott szar­kát, var­jút ta­lál­tak, és si­rá­lyo­kat. Őt is ki­küld­ték, mert­hogy a ma­da­rak­ban fosz­for­szörp nyo­ma­i­ra buk­kan­tak.
Mi­vel lát­ja, hogy ér­dek­lő­dést mu­ta­tunk, no­ha az el­múlt évek so­rán egy­szer sem kér­dez­tük, mi­ben áll a si­rály­szám­lá­lás lé­nye­ge, most lel­ke­sen megy be­le a rész­le­tek­be; elő­hoz­za a fész­ket, egy zacs­kó­ban a pénzt, és el­di­cse­kszik, hogy még a tu­laj is meg­ke­rült. A dög­lött szar­ka is ben­ne volt, de már csak a lá­ba van meg. Az is csak azért, mert va­la­mi je­lö­lés ta­lál­ha­tó raj­ta, és meg­pró­bál­ja ki­de­rí­te­ni, hogy mi­fé­le. Le­het, hogy fon­tos ku­ta­tás­hoz szolgáltat majd ada­to­kat, mert amo­lyan kis jel­adó­nak tű­nik, mond­ja na­i­van, nem is­mer­ve Bróm urat. Tafy je­len­tő­ség­tel­je­sen néz rám, pró­bál ol­vas­ni a gon­do­la­ta­imban. Nyil­ván ben­ne is fel­rém­le­nek Bróm úr va­ló­szí­nűt­len, ül­dö­zé­si má­ni­á­ról ta­nús­ko­dó tör­té­ne­tei, kü­lö­nös szo­ká­sai. Bróm úr szar­ká­ján egy jel­adó? Hogy Tafy mi­ként kom­bi­nál, nem tu­dom. Én nem gon­do­lok sem­mi­re. De fur­csa, két­ség­te­len. Ami­kor Sven hoz­za a lá­ba­kat és meg­mu­tat­ja az egyi­ken a sor­szám nél­kü­li mű­anyag gyű­rű­re sze­relt kap­szu­lát, Tafy bont há­rom snap­szot, az egyi­ket ne­kem ad­ja, a má­si­kat ma­gá­ba töl­ti, a har­ma­di­kat a vi­king la­pát­já­ba nyom­ja, és amíg Sven az­zal a mér­he­tet­len bol­dog­ság­gal is­­sza, mint aki még ezt is ki­ér­de­mel­te egy szar­ka­láb­bal, el­mond­ja ne­ki, hogy ez a bi­zo­nyos Bróm úr mi­fé­le te­ó­ri­ák­kal fá­rasz­tott min­ket nem is olyan rég. Egyet­ér­tünk Tafyval, hogy a pénzt is, a szar­­ka­lá­bat is meg kell őriz­ni, sőt, vis­­sza kell men­ni Bróm úr krá­te­ré­hez, és kör­be kell néz­ni ala­po­san. Sven gyer­me­ki ret­te­gés­sel kér­di: ve­lünk tart­­hat-e? Ki­mon­dot­tan örü­lünk ne­ki, hát­ha se­gít­sé­günk­re le­het. Sven azt se tud­ja, mi­hez kap­jon: a kulcs­hoz, ka­bát­hoz, lát­cső­höz? Míg a Musz­táng­gal új­ra a Fo­nó tá­ja fe­lé ro­bo­gunk, Sven el­mond­ja, hogy job­ban át­gon­dol­va a dol­got, a kap­szu­la alig­ha le­het egy ku­ta­tá­si prog­ram kel­lé­ke, mert ak­kor fel­ira­tos, sor­szá­mo­zott gyű­rű vol­na a szar­ka­lá­bon. Ma­ga se tud­ja, mi­től, ám Tafy rend­kí­vül iz­ga­tott, és ta­lán hó­na­pok óta most elő­ször nem gon­dol Christinára. Vis­­sza­tér be­lé ré­gi, hol rém­ ide­ge­sí­tő, hol lel­ke­sí­tő ­vib­rá­lá­sa.
A 747-es he­lyén so­kat téb­lá­bo­lunk. Ar­ról a bi­zo­nyos asz­tal­ról majd’ min­den ér­me el­fo­gyott. Ami ma­radt, bi­zo­nyá­ra a mér­ge­zés mi­att ma­rad­ha­tott. Sven lát­cső­vel a kör­nyé­ket pász­táz­za; át­re­pü­lő si­rá­lyo­kat, bok­ros­ban ug­rá­ló ap­ró ma­da­ra­kat figyel. A kör­nyé­ken egyet­len szar­ka sincs. Én, mint­hogy vá­rat­la­nul hat­ni kezd a spi­ri­tusz, le­ülök. Tafy vi­szont esze­lő­sen jár­kál föl és alá. Én már rég azt gon­do­lom: nincs itt sem­mi. Tafy oda­jön:
– Ezen az asz­ta­lon volt az ap­ró?
Ami­kor bó­lin­tok, az asz­tal ta­nul­má­nyo­zá­sá­ba fog, be­néz a re­pe­dé­sek­be, elő­ve­szi pil­lan­gó­ké­sét, és a pen­gé­vel min­den­fé­le pisz­kot ka­pir­gál ki, bo­ga­ra­kat, le­vél­szá­ra­kat, szú­pisz­kot, mo­hát, de sem­mi kü­lö­nö­set. Nem ad­ja fel, bár kér­le­lem, hogy men­jünk, mert szé­dü­lök. Tafy vi­szont újabb snap­szot vág be, csak­úgy, mint a vi­king. Nem győ­zök cso­dál­koz­ni, hogy van még. Vé­gül ap­ró­lé­kos, ré­gé­sze­ket, res­ta­u­rá­to­ro­kat is meg­szé­gye­ní­tő gon­dos­ság­gal ha­lad egy­re lej­jebb, és ami­kor az asz­tal­lap alá ér, rám néz. Rám me­red.
– Mi van? – kér­dezem tő­le, s ak­kor, míg vé­gig raj­tam tart­ja a sze­mét, a lap alól elő­húz egy szap­pan nagy­sá­gú do­bozt.
– Hát ez meg mi? – tudakolja Sven.
Na­gyon las­san tisz­tu­lok, de úgy ér­zem, visz­­sza­re­pü­lünk az idő­ben; a rég­múlt­ba, ami­kor ös­­sze­ve­rőd­tünk, és egy­más­ra ta­lá­lá­sunk­nak egé­szen va­ló­szí­nűt­len, sok­szor át nem lát­ha­tó, fel nem fog­ha­tó, meg nem ha­tá­roz­ha­tó oka volt. Ami­kor a Fo­nó fe­lé vág­ta­tunk, bár na­gyon ügyet­le­nül, ru­tin nél­kül, vi­szont Tafynál jó­val jó­za­nab­bul Sven ve­zet, úgy ér­zem: fel­éb­red­tem a több hó­na­pos álom­ból.
Be­mu­tat­juk Barbitálnak a szer­ze­mé­nye­in­ket, a pénzt, a szar­ka­lá­ba­kat, és az asz­tal alatt ta­lált is­me­ret­len cé­lú ketyerét.
– Gon­do­lom, ala­po­san ös­­sze­ta­piz­tá­tok, nem igaz?
Val­lunk és szé­gyen­ke­zünk. Tafy nem­igen, in­kább be­sza­lad a ház­ba, és a na­pok­kal ko­ráb­ban le­lé­ce­lő Larusz szo­bá­já­ból, jobb hí­ján, édes pezs­gő­t hoz. Barbitál el­lent­mon­dást nem tű­rő han­gon ki­je­len­ti, hogy min­den vac­kot, pénzt, szar­ka­lá­ba­kat, do­boz­kát, min­dent be kell vin­ni a rend­őr­ség­re, és ő is ve­lünk jön. Sven az ad­di­gi­ak­nál is töb­bet bé­ná­zik, rá­adá­sul Tafy a pezs­gő­vel is meg­itat­ta, és ami­kor majd­nem fel­bo­ru­lunk, mert fel­kor­má­nyoz egy dű­né­re, Barbitál düh­be gu­rul, meg­ál­lít­ja a ko­csit, Svent hát­ra­ül­te­ti és át­ve­szi a vo­lánt. A ka­pi­tány­ság előtt el­ké­ri Tafytól az ös­­szes hol­mit, ránk pa­ran­csol, hogy ma­rad­junk vesz­teg, majd el­tű­nik a len­gő­aj­tó mö­gött. Több mint egy órá­ja vá­runk rá, ami­kor Tafy ki­száll, ki­te­szi a tac­­csot a ka­pi­tány­ság elé, Sven pa­pír zseb­ken­dőt nyújt ne­ki, és ami­kor lát­ja, hogy Tafy meg­in­dul a sar­ki sö­rö­ző fe­lé, meg­kér­dezi:
– El­kí­sér­je­lek?
Szemrehányóan né­zek Tafyra.
– Rend­be sze­dem ma­gam – mond­ja sá­pad­tan és elég meg­győ­ző­en. Svennek meg csak an­­nyit:
– Meg­kö­szön­ném.
Így hát Tafy és Sven el­tűn­nek a szem­köz­ti sö­rö­ző­ben. Egye­dül kor­nya­do­zom a Musz­táng­ban, Barbitál nem ér­ke­zik még egy újabb óra hos­­szat. Mi­kor vég­re ki­jön, el­ső kér­dé­se az, hol van Sven és Tafy.
– A sö­rö­ző­ben.
Barbitál nem mond sem­mit, és ez ros­­szabb min­den­nél. Int, hogy kö­ves­sem, be­lé­pünk a helyi­ség­be, ahol Tafy és Sven épp azt ma­gya­ráz­zák, hogy saj­nos nem tud­ják ki­fi­zet­ni a szám­lát. Barbitál pil­la­na­tok alatt ren­de­zi a dol­got, be­tusz­kol min­ket a ko­csi­ba, akár há­rom hü­lye­gye­re­ket, és vis­­sza­visz a ház­ba.
Ezt kö­ve­tő­en, elő­ször erős más­na­pos­ság kí­sé­re­té­ben és Barbitál el­len­ke­zé­se el­le­né­re, ké­sőbb jó­za­nul, meg­fon­tol­tan több­ször is vis­­sza­té­rünk a Bróm-krá­ter­hez. Sven to­váb­bi szar­ka­fész­ke­ket ke­res, mi pe­dig bár­mi mást. Fe­szült vá­ra­ko­zás­ban te­lik el né­hány nap, ami­kor is Tafyt be­ren­de­lik. Reg­gel megy el, Svennel és Barbitállal majd szét­pat­ta­nunk; ret­te­günk: ta­lán olyan ré­sze­gen jön vis­­sza, hogy nem lesz ké­pes el­mon­da­ni, mi az, amit a rend­őrök­től meg­tu­dott. Szür­kü­let­kor meg­ér­ke­zik, nagy meg­kön­­nyeb­bü­lé­sünk­re szín­jó­za­nul. Né­gyün­kön kí­vül már csak No­vem­ber van a ház­ban, őt vi­­szont az egész nem ér­dek­li. Le­ülünk és kér­dez­zük:
– Na, mi volt? Mi az a do­boz?
– Egy de­to­ná­tor és er­re varr­ja­tok gom­bot! Sven szar­ká­ja ad­ta a je­let. Az a bizbasz a lá­bán, an­nak kel­lett a de­to­ná­tort leg­alább tíz cen­ti­re meg­kö­ze­lí­te­nie. Csak­hogy a de­to­ná­tor egé­szen fur­fan­gos szer­ke­zet volt. Leg­alább húsz kü­lön­fé­le je­let kel­lett kap­nia egyidőben ah­hoz, hogy ön­ma­gá­ból ki­bo­csás­sa azt az egyet, ami a ház­ban ak­ti­vál­ja a gyúj­tó­szer­ke­ze­tet. Né­hány meg is van már. Pél­dá­ul egy me­te­o­ro­ló­gi­ai ada­to­kat gyűj­tő szen­zor Bróm úr ud­va­rán. Ha az, mond­juk, ezer hPa alat­ti lég­nyo­mást mér, vagy ke­re­ken plusz öt fo­kot, és egyút­tal, mond­juk, 67%-os re­la­tív pá­ra­tar­tal­mat, ha ezek, vagy ef­fé­le ada­tok együtt áll­nak, ha ezek a je­lek egy­szer­re, ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban men­nek ki, ak­kor, és csak­is ak­kor lép működésbe a de­to­ná­tor. De egy jel hi­ány­zik – ma­gya­ráz­za Tafy. – Hát nem be­sza­rás?
Der­med­ten ülünk, Sven pe­dig Bróm úr ku­tyá­já­nak fü­le tö­vét va­ka­rás­­sza.
– Na, mit szól­tok?
Barbitál át­nyúl Sven kar­ja fö­lött, óva­to­san meg­ra­gad­ja a ku­tya nyak­örv­ét, és ma­gá­hoz húz­za az ebet. A né­hai Bróm úr­hoz ha­son­ló­an ap­ró ter­me­tű, ba­rát­sá­gos ku­tya en­ge­di, hogy öl­be ve­gyék, és a nyak­szirt­jét turkásszák.
– Ez lesz az – mond­ja Barbitál és mu­tat va­la­mit a ku­tya nya­kán.
– Mi­cso­da? – kér­dem én.
– Hát a hi­ány­zó jel – vá­la­szol­ja egy alig lát­ha­tó, szőr közt meg­bú­jó he­get mu­tat­va, ami alatt kis cso­mó ta­pint­ha­tó. Barbitál el­ma­gya­ráz­za, hogy a ku­tyák azo­no­sí­tá­sá­ra újab­ban csipeket ül­tet­nek be, épp oda. Ez a csip, a ku­tya azo­no­sí­tó­ja le­he­tett a hi­ány­zó jel, amit a rend­őrök azért nem ta­lál­nak, mert az­nap a ku­tya a Fo­nó­ban ma­radt. A de­to­ná­tor pe­dig – ezek sze­rint – úgy volt han­gol­va, hogy e jel hi­á­nyá­ban lép­jen mű­kö­dés­be; csak­is, ha a ku­tya nincs a kö­zel­ben, már amen­­nyi­ben a be­ál­lí­tá­sok­nak meg­fe­le­lő a lég­nyo­más, a hő­mér­sék­let, ki tud­ja, mi min­den még, ami­ről a nyo­mo­zók nem be­szél­tek, és ha épp ak­kor az a szar­ka is a Bróm úr ál­tal oda­szok­ta­tott hely­re re­pül.
A ma­gam ré­szé­ről nem ér­tet­tem sem­mit. Ha jól lát­tam, Tafy és Sven se volt sok­kal oko­sabb. Ugyan mi ér­tel­me vol­na en­nek?
– Most az­tán tény­leg in­ni kell – ál­la­pí­tot­ta meg Barbitál, és fel­vitt min­ket Christina szo­bá­já­ba, ahol ad­dig, raj­ta és Christinán kí­vül sen­ki se járt. Pon­to­san olyan pu­ri­tán és egy­sze­rű szo­ba volt, mint ami­lyet Christinának el­gon­dol­tunk. Egy szek­rény­ben vi­szont jó pár pa­lack állt. Barbitál, mint ce­re­mó­nia­mes­ter, mint meg­va­dult mo­de­rá­ló ve­zény­le­té­vel, a kész­let té­te­les, mód­sze­res, gyors és tel­jes fel­szá­mo­lá­sá­hoz lát­tunk hoz­zá. Barbitál időn­ként egy-egy mondatot idé­zett Bróm úr­tól, né­ha pe­dig azt kér­dez­te:
– Kapisgáljátok már?
És ezt ad­dig-ad­dig foly­tat­ta, míg ar­ra a meg­ál­la­pí­tás­ra nem ju­tot­tunk, hogy a rend­szert Bróm úr al­kot­ta, ab­ban a hit­ben, hogy mű­kö­dés­be lé­pé­sé­nek va­ló­szí­nű­sé­ge nul­la. Va­ló­szí­nű­leg iga­za volt. Tény­ke­dé­sét úgy fog­lal­hat­nánk ös­­sze, hogy egy óri­á­si, vir­tu­á­lis han­gya­le­ső töl­csért al­ko­tott, amely­ben ő volt a han­gya. Haj­nal­ban, tök­ré­sze­gen azt bi­zony­gat­tuk, hogy bár rend­kí­vül ki­csi az esé­lye, de egy­szer Lea is vis­­sza­tér­het. Sőt Chris­tina is! Hogy a fur­fan­gos Bróm úr a va­la­ha lé­te­zett leg­for­má­sabb és leg­őrül­tebb, leg­szel­le­me­sebb, élen­já­ró, vér­be­li fo­nós volt. Hogy bár­ki és bár­mi, bár­mi­kor és bár­ho­vá vis­­sza­tér­het; egy pil­la­nat, egy esély, egy el­tűnt vagy el­hunyt sze­mély. Ha va­la­ki nem, ak­kor az, aki így ját­szott a vé­let­len­nel; szegény Bróm úr vé­let­le­nül se tér­het vis­­sza. A hit, amely­­ben ott rin­gat­tuk ma­gun­kat, Leát és Christinát il­le­tő­en, re­mén­­nyel töl­tött el; a Bróm úrra vo­nat­ko­zó té­tel pe­dig meg­nyug­ta­tott. Úgy kép­zel­tük, hogy ad­dig ülünk ott, eb­ben az erőtel­jes cso­da­vá­rás­ban, míg egyik-má­sik óhaj be nem tel­je­sül. Ál­munk­ban se gon­dol­tuk, hogy a Fo­nó, a part 1112-es há­za, nem so­ká­ra, újabb rob­ba­nás nél­­kül is po­rig ég.

A Kék angyalról

Kék angyal (Magvető Kiadó)

One Comment:

  1. Ibolya Nagy

    A Fono. nagyon szeretem.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük