• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Ámorszérum – A szerelem ellenszere

Andrew Wyeth: Christina

Andrew Wyeth: Christina világa – ez a festmény ihlette a “fonós” elbeszéléseket.

 

Szerelem kínozza? Nem tudja, kit szeret? Akit szeretett, elhagyta? Akit szeretne talán, nem találja? Szabadulni akar ettől a gyötrő érzéstől? Forduljon hozzánk! Iratkozzon be az ÁMORSZÉRUM TANFOLYAMRA.


 

2019.11.17. RÖVID ELŐSZÓ. Három okból hozom ide ezt az elbeszélést, amely a Kék angyalban jelent meg 2007-ben. Először akkor jutott eszembe, amikor a környékbeli erdőirtások kapcsán képeket hoztam egy magányos fáról (“Csodafa”), aztán pedig interjúkat készítettem hozzá. Akkor jutott eszembe: írtam én már hasonlót, illetve volt egy szereplőm, aki egy fát ölelt három napig. Az alábbi elbeszélés kezdődik ezzel. Ma pedig hoztam egy madártani írást is, a hósármányokról. És ahogy szerkesztem ezt a novellát a honlapon, mibe akadok bele? Hát nem épp ebben szerepelnek hósármányok is? Harmadik kapcsolódási pont szintén a Csodafa – az utolsó interjúalany épp egy szerelmi csalódást mesél el.

Ebben a novellában pedig felvillan az a lehetőség, hogy a szerelemből, akár egy betegségből, akár ki is gyógyulhat az ember. Már ha szabadulni akar tőle valóban.

Döntsétek el ti, hogy ebben a történetben mi történik valójában. Jó olvasást! Üdv: Cen’

(“Mazsola”: Az alábbi szöveg még a kötet előtti verzió – vagyis ebben a formában még nem volt olvasható 🙂 )


 
 
ÁMORSZÉRUM
 
Centauri Kék angyal Magvető KiadóTafy menetrendszerűen érkező és távozó mániáit legtöbbször szórakoztatónak találjuk, s legtöbbször távolról figyeljük, mint egy előadást. Ezen az őszön viszont, talán mert kevesen voltunk a házban, Tafy hülyesége átragadt ránk.

Azzal kezdődött, hogy Tafy három napig ölelt egy fát. Megtehette: hosszú, csöndes, langyos ősz kényeztetett minket, nem esett, nem fújt, hajnalban még harmat se volt. Atera Flamma – aki engem szeretett volna ölelni – az első napon még büszke volt Tafyra, merthogy a fiú vitézül keresi a szerelmet, nem úgy, mint én, aki ádázul ellenkezem. Csak akkor kezdett aggódni, amikor Tafy estére is kint maradt.
Másnap reggel a ház előtt bagóztunk, Atera reggelijét vártuk, Tafy pedig változatlanul a közeli ligetben ölelte a fát. Azon lamentáltunk, hogyan bírhatja. Hiszen ha csak egy papírlapot tart az ember, már tíz perc után megfájdul a karja. Erigon azon a véleményen volt, hogy Tafy valójában nem is öleli, hanem – valami oknál fogva – fennakadt rajta. Valahogy nekitámasztotta magát. Papilio megjegyezte: „Még ha úgy dől hozzá, mint egy partvis a falnak, akkor sem lehet könnyű. Bizonyára zsibbad.” Larus barátunkból rögtön kibújt a részvét meg a vadromantika, és így szólt: „Nem akadt fenn és nem támaszkodik. A hit tartja ott.” „Na ja, a hit” – így a szkeptikus Ventura, bővebb magyarázat nélkül.

Sokáig nem történt semmi említésre méltó, Larus gyomra többször korgott, Papilio elszunyókált a hintaszékben, Erigon nyomott néhány fekvőtámaszt, megvizsgálta a bicepszeit, elég kemények-e?, én rágyújtottam a harmadik cigire is, és láttam, hogy észak felől, alacsonyan, az erdő felett két kanadai lúd húz el néma csöndben és sietősen. Épp eltűntek a Grottó bukkanója mögött, amikor teljes harci díszben, fűzős gumicsizmában, hátizsákkal, válltáskával, nyakában notesszel és grafitceruzával megjelent a küszöbön Barbitál. Szétnézett, megállapította, hogy remek az idő mindennemű kutatáshoz, és egy pillanatra megakadt a szeme Tafyn is: „Legalább volna azon a fán némi moha!” „Miért? Nincs?” – kérdezte Erigon. „Nincs” – válaszolta Barbitál, bepakolt a kocsiba és elhajtott. A porfelhő legalább százlábnyira járt már a háztól, amikor Erigon felüvöltött: „És zuzmó?”

Vártuk a früstököt.

Atera valószínűleg szándékosan húzta-halasztotta a reggelizést, hogy azért büntessen minket, mert Tafy akaraterejét némi fölénnyel szemléljük. Gondolom ezt abból, hogy kilépve a házból, tűntetően haladt el közöttünk, súrolva Ventura székét, átszökkenve kinyújtott lábam fölött (mivel én feküdtem), és eltávolodva tőlünk, egy pillanatra visszasandított, azzal a komoly, nőies, anyáskodó és mégis szigorú, délvidéki tekintettel, amivel terrorizálni tudta a legrészegebb fonósokat is, majd lesietett a ligetbe, egyenesen Tafyhoz, hogy megetesse. Tafy ölelése nem lanyhult egy pillanatra se, de engedte, hogy Atera adjusztálja. Akár egy madárfiókát. „Hát öregem, én ilyet nem basztam még! Tökre elegem van!” – jelentette be Erigon és visszament a házba. Némi csönd után Papilio azt súgta: „Én meg tökre leszarom Erigont” – és vártunk tovább. Atera minden ösztönét, imádatát és szeretetvágyát Tafyra fecsérelte azokban a percekben, aki engedelmesen tátotta a száját; Atera katonákat fabrikált, hogy egyiket a másik után Tafy csőrébe dugdossa. Szegény jó Larus majd’ elcsöppent, úgy bámulta őket, és mintha egy óriási, lomha kutya volna, aki a csecsről leszakadni képtelen kölykeiben gyönyörködik, azt mondta Papiliónak: „Jó étvágyuk van.” „De hisz Atera nem is eszik!” „Mit számít az?”

Ekkor újra megjelent a két kanadai lúd: pontosan azon a nyomvonalon, amelyen észak felől repültek korábban, most végigszárnyaltak ellenkezőleg is. Hangtalanul. „Kanadai ludak” – mondtam, de nem reagált senki. Nem bántam. Ha nem szól senki, az egyúttal azt is jelenti, hogy Ventura kussol. Az pedig, tekintve Ventura maró, veséző, belező, agyfelmetsző természetét, már fél siker. Ha csak hallgat, akkor szép napot remélhetünk.
Erigon egy zsíros karéjjal tért vissza és újra közénk telepedett. Papilio úgy tett, mintha valami érdekeset látna a ligetben, fel is kelt a hintaszékből és Larus mellé állt: „Figyelj csak! Ez nem olyan, mint egy szabadtéri mise? Nézz oda! Atera a pap, Tafy meg áldozik.” „Aha, aha, csakugyan!” – helyeselt Larus. Erigon viszont más véleményen volt: „Szerintem meg tökre olyan, mint egy diliház hátsókertje. Atera az ápoló, Tafy meg az elmebeteg.” „Hozzád képest a gyökér varázspálca!” „Az a gyökér, aki így megbolondította Tafyt!” – jelentette be az öntelt, pökhendi zsenik stílusában Ventura. Erigon feje majd’ leszakadt, kicsúszott a falat a szájából, annyira helyeselt. „Tafyt nem kell hülyíteni” – vetettem közbe minden hátsó gondolat nélkül, ám Erigon két falat közben mégis lecsapott: „Ja, Tafy alapból ilyen. Aki hülye, az hülye.” „Jó ezt tőled hallani!” – mondta vidáman Papilio Erigonra mosolyogva.
„Szerinted ugyanazok?” – fordult hozzám Larus, amikor a két kanadai lúd harmadszor is feltűnt a liget felett, és megint északról szálltak délnek. Hangtalanul. Figyeltük őket egész nap, ahogy ide-oda szállonganak, mindig ugyanott, ugyanolyan magasan, mintha láthatatlan pályakötélen csörlőznék őket. Arra vártunk, hogy majdcsak látunk két párt is. Egyszerre. Vagy egymás után kétszer repülnek északról délnek, vagy fordítva, de csak ingáztak, ezért azt láttuk valószínűnek, hogy egyetlen pár repked ide-oda, tíz-tizenöt percenként, egészen estig – nem tudtuk meg-érteni, miért?

És persze a reggelire is sor került, amikor Atera Tafytól feljött. „Na végre!” – mondta Erigon, minek következményeként mindenki kapott lágy tojást és sajtot, paradicsomot és citromos teát, sőt a kávé mellé két kocka csokoládét is, csak ő nem. Egy pohár vizet se. Kérdezte is: „És én?” „Hát te” – válaszolta kurtán Atera és a konyhában hozzálátott az ebéd elkészítésének.

Tizenegy felé leizzadva, halálos tempóval átviharzott rajtunk Barbitál, mivel itt hagyta az egyik mohahatározót. Kiugrott a kocsiból, beszaladt a házba, vissza a kocsiba, és egy árva szó nélkül elhajtott a már vagy ötvenedszer ingázó kanadai ludak alatt.

Tafy továbbra is ölelte a fát.

Természetesen ő ehetett elsőnek a zöldborsó főzelékből, ami nagyon későn készült el, úgy három óra tájban, mivel Atera állandóan megszakította a főzőcskézést és lement a ligetbe, Tafyt itatgatni és törölgetni a homlokát.

Estére sokat romlott a helyzet, ugyanis Atera a vacsora után nemcsak dédelgette Tafyt, de egy darabig ő is a fát ölelte, csak épp a másik oldalát. Larusszal már azon gondolkodtunk, lemegyünk mi is, hátha valami komolyabb oka van annak, hogy Tafy nem bír lepattanni arról a fáról. Hátha Erigonnak volt igaza, amikor reggel azt mondta, hogy Tafy talán fennakadt. És most Atera is. De rendkívül szép őszünk volt és kiváltképp kellemes a szóban forgó este. Az évszakhoz képest nagyon enyhe és szélcsendes, így hát úgy döntöttünk, hogy nem a ligetbe megyünk, hanem a tengerpartra. Én úsztam, Larus sirálytollakat gyűjtött, azt mondta, azokból fejleszt egy új ecsettípust, és ebből nagyon meggazdagszunk majd, hisz’ a sirályecset-bizniszbe engem is bevesz kültagnak. Visszatérve a házhoz azt láttuk, hogy Atera újra a konyhában van, teszi a dolgát és mosogat.

Én csak két nap múlva lettem nyugtalan. Előző éjjel Barbitál utasítására Atera bezárt a fészerbe, ahogy Tafyt szokta, ha túl sokat iszik. Amikor hosszas dörömbölés után kiengedtek és kaptam egy pohár hideg vizet, tudatosodott bennem, hogy Tafy az éjjel, még a duhajkodás helyett is azt a kurva fát ölelte. Bár az is lehet, hogy csalt. Sötétedés után talán elengedte és a tövében aludt.
De ha csak nappal ölelte, akkor is szép teljesítmény és rendkívül ijesztő. Három napon át! A kanadai ludak is csak két napig bírták az ingázást. A harmadik nap délelőttjén majdnem orvost hívtunk Tafyhoz, Larus pedig a nagy sirályecset-biznisz előkészítése közben, talált egy hattyút a parton (Barbitál szerint

énekes hattyút),

aki úgy szédelgett az iszapon, ahogy mi szoktunk az abszinttól. Felhozta az ölében, (Erigon: „Bakker, milyen bazinagy liba!”) bezártuk a fészerbe, mivel szemlátomást nagyon beteg volt, adtunk neki vizet, Barbitál elment kukoricadaráért, Atera pedig mokkáskanállal éppúgy diktált belé egy fél, összetört maripent, ahogy a fára tapadó Tafyt etette három napon át, és ahogy reggel nekem adott aszpirint.

Tafy azt hitte, hogy a fában van valaki.

Erigon nem véletlenül akadt ki. Bár nem nyílt módja arra, hogy ezt a kiakadást látványos kiborulásig vigye, mivel aznap Papilio igen erőteljesen fogalmazta meg véleményét Erigon nőkhöz fűződő viszonyáról. A következőképp: „Tafy azt hiszi, hogy a fában van valaki. Ráadásul egy nő. Ami, ugye jó nagy hülyeség. De te meg, barátom,

azt hiszed minden nőről, hogy fa, amiben senki sincs.”

Hozzá kell tenni gyorsan, hogy ekkor Erigon nem azért távozott, mert megértette Papiliót vagy a probléma lényegét, hanem mert jól érzékelte, hogy Papilio felé azokban a pillanatokban a rokonszenv és baráti érzés tömege árad, míg felé, ennek inverze, vagyis ellenszenv és lenézés. És nem volt kéznél olyan lány sem, aki voltaképp nem bánja, ha őt fának tekintik (odvas fának?), akiben senki sincs, se egy cincér, se egy bagoly, ember meg végképp nem, így Erigon azonnal felfogta, hogy jobb odébbállni és csak este jött vissza – egy könnyűvérű lányt karolva. Míg Tafy kitartott a fa mellett. Vacsora után Atera sikongása szakította félbe a szokásos ejtőzést és a tarokkpartit.

Bárhogy turkálok az emlékek között (megtettem ezt Larusszal és Papilióval, valamivel később Tafyval együtt is), egyetlen esetet se tudok, amikor Atera Flamma hisztériázott volna. Egy sikkantás, egy juj, egy jaj, egy könny sem hagyta el soha. Legalábbis olyan sikkantás, juj, jaj vagy könny, amit láttunk-hallottunk volna, egyszer sem. De tény, hogy aznap este, a harmadik nap estéjén, amikor a parti fürdőzés és kiadós vacsora után épp inni készültünk, Atera úgy sikongott, akár egy gép, amiből váratlanul elfolyt az összes olaj. Nem emberi hang volt az. Mintha egy szoprán-ködkürt gombja ragadna be egy süllyedő hajón. Olyan hang hagyta el, ami a tiszta, kora őszi légben is úgy terjed, akár a rémhír. Aminek egyik fele hallik, a másik fele pedig inkább fáj – olyan hang, amit majdnem látsz is! Átrendeződött tőle a homok. Ha tovább tartott volna, beleőszülünk. Ha Atera csak egy másodperccel később csukja be a száját (mondhatnánk így is: szünteti be a hangot), akkor az öbölben egy pillanat alatt áll be a jég.

Mindig azt hittem, hogy a szívem mélyén valójában bánom, hogy a gyönyörű, hosszú lábú, kreolbarna Atera Flamma szobaistenkéje vagyok. Amikor sikítása a ligetből a házig felért, és mint egy sötétben szálló szablya, telibe talált, rájöttem egy pillanat alatt: mindig is boldog voltam tőle. Csak most nem! És talán soha többé nem leszek képes úgy gondolni rá, azzal a makacs és csöndes, alapjában mégis boldog elutasítással, mint azelőtt. Mert az a hang nagyon hasonlított ahhoz, amilyen a saját halálom hangja lehet. Amikor egy széles, rozsdás uszály lassan, de megállíthatatlanul préselődik fel egy hosszú kavicspadra. Akkor támadt először olyan érzésem, hogy ha Aterát megöleltem volna tavaly vagy két éve, bármikor, egyszer is, amikor vágyódva sóhajtott felém, a dűne tetején mellém ült, amikor véletlenszerűen megérintett, ha akkor, a számos esetek egyikében úgy döntök, hogy igen, megérintem, visszaölelem, végre megcsókolom, benyúlok a szoknyája alá, akkor, barátom, szörnyethaltam volna.
Tafy azért tartott ki három napig, mert azt hitte, hogy egy lány van a fában, aki majd kijön. De ha benne is volt, nem jött ki. Sőt szerintem meghalt. Mint a lepke, ha beszorul a bábba. Épp amikor Atera felsikoltott. Tafy pedig elájult. Atera csak azt látta, hogy Tafy görcsösen, elkékülve kapaszkodik, az arca eltorzul, nem lélegzik, a bőre hideg és nincs eszméleténél.
Volt persze előzmény is. Egy este elmeséltem (talán nem kellett volna), hogyan találtam rá

Tim Trinre.

Hogy egyszer, stoppolás közben, éjjel, úgy döntöttem, nem kísérletezem tovább. Átbukdácsoltam az árkon és bearaszoltam az útszéli erdő sötétjébe. Kitapogattam egy puhább helyet, levettem a csővázas zsákról a hálózsákot és kiterítettem. Kibújtam a bakancsból, bebújtam a zsákba, nem láttam semmit, csak az égen néhány didergősen vibráló, halvány csillagot. Reggel arra ébredtem, hogy az arcom valószínűtlenül forró és rendkívül erős vonzást érzek. Épp olyat, mint amikor szeretnék visszaaludni még két napra. Ám ez a vonzás arra ösztökélt, hogy nyissam fel a szemem. És akkor megláttam – életemben először – Tim Trin arcát. Aki épp ott aludt egy erdőben, ahová én rogytam le órákkal később a töksötétben. Úgy feküdtünk ott egymáshoz egészen közel, mintha együtt róttuk volna az utat régóta. Tim Trin arca épp olyan volt, mint amilyennek gyermekkoromban, egy feledhetetlen álomban láttam. Mindez a tél elején történt. Aznap éjjel hullott egy kis hó, épp csak annyi, hogy köröttünk minden fehér legyen. Az én zsákom olajzöld, Tim Triné jácintkék volt. Sokszor aludtam hóban korábban is, de sose láttam lányt, aki ugyanezt tette volna. Tim Trin ott feküdt, lehelete az arcomat érte, sötétbarna, mandulavágású szeme, könnyű, vékonyszálú, meleg haja, és finom gidaillata volt; akkor látott életében először, hacsak nem látott ő is engem, egy feledhetetlen, gyermekkori álomban; sokáig nézett rám, kíváncsian, barátságosan, de mosolytalanul; amit először mondott nekem, a következő volt:

„Ami neked az Isten, nekem az a Hó.”
 
Mire én:

„Szia!”
 
Szegény Tafy azt remélte, hogy vele is megeshet efféle. Bolyongott össze-vissza, a sötét erdőkben, parkokban, mezőkön, lápok szélén, makacsul; úgy gondolta, hogy addig, míg rá nem találnak. Reményei szerint éppúgy, ahogy én bukkantam rá Tim Trinre. Ez végül is a dűnék között következett be, amikor felrázta két dűneőr. Olyan helyen éjszakázott, ahová nem lett volna szabad bemenni; se neki, se másnak, mert a turisták kikezdik a dűne növényzetét, a kitaposott ösvények mentén vándorolásba fog a homok, és ami sok ezer év alatt kialakult, a nagy jövés-menés következtében pár év alatt tönkremehet. Ezért vannak tiltott zónák, s azoknak dűneőrei. Amit Tafy több hónapos csavargásból képes volt kihozni, ennyi volt: két igen barátságtalan dűneőr. Ezek után látott hozzá saját teóriák gyártásához, és jutott el odáig, hogy az ő Tim Trinje egy fában van.

Tafy hetekig rossz passzban maradt. Nem először. De Larus is. Többször is megkért arra, hogy a dűne tetejéről irányítsam, míg bambusszal vonalakat húz a parti homokba; irányítsam úgy, hogy a vonalak egy óriási lány körvonalait adják, akit úgy hívott: Pim Prin. Nem volt dolgom semmi, hát engedtem neki. Majdnem egy napot bajlódtunk az első Pim Prin-verzió elkészítésével. Tucatszor egyeztettük a kézjeleket, és ő százszor értette félre. Végül úgy gondoltam, hogy Pim Prin, a parton, elkészült. Intettem, Larus feljött, lenézett és azt mondta: „Ez nem Pim Prin.” Majd’ felrobbantam dühömben. Atera csípőre tett kézzel mustrálta a legújabb lányt és úgy látta: „Egész jó lett. Kezdésnek nem rossz”. Erigon szerint: „Tök jó!…. Jó nagy zombi. Kicsit görbe.” Tafy úgy vélte, hogy amennyiben nem Tim Trint, hanem Pim Print akarjuk megrajzolni, fordítva kell csinálnunk, vagyis Larusznak kell a dűnéről engem irányítani. Próbáltam megúszni ezt a bizonyos második kísérletet, de Larus könnyezve magyarázta, hogy mi ketten már jól használjuk az egyezményes jeleket, és ha nem segítek neki másnap, a kézjelek gyakorlásával kell kezdeni megint, bárki is helyettesít.
Másnap reggel én álltam a parton, kezemben a bambusszal, húztam a vonalakat, míg a többiek a dűnéről instruáltak. Csak Atera jött le néha. Enni-inni adott és láttam rajta, hogy a Larus irányába mutatott türelmemet igen sokra tartja. A korábbi sikoly ellenére aznap emberinek tűnt. Este megállapítottam, hogy Larus Pim Prinje legalább olyan szép, mint az én Tim Trinem. Őrült hosszú hajat rajzoltatott. Arra ment el az egész délután. Larus elsírta magát, amikor alkonyatkor a parton fekvő óriási lány, né-hány pillanatra éles, fekete és vörös kontúrokkal rajzolódott ki a homokon. „Él” – mondta, és mintha ez kétségbe ejtené, leroskadt. Nemigen tudtunk mit mondani, de a lovagias Erigon feltalálta magát. Ke-zét bajtársiasan Larus vállára tette és egy püspök kenetteljességével így szólt: „Megértelek öregem, ez nem semmi! Ez a csaj még az űrből is látszik! Kár, hogy megdugni nem lehet.”

Erigonnál is nehezebben viselte Larus azt, hogy éjjel feltámadt a szél, rég nem látott vihar kerekedett, épp dagály idején, és a két erő együtt úgy elárasztotta a partot vízzel, hogy hajnalra az űrből látszó Larus-lányból csak egy csípővonal maradt a dűnesor felőli oldalon. Larus sápadtan lépett be az ajtón és megállt. A reggeliző Erigon teltszájjal azt kérdezte: „Na, hogy van a homoki bige?” Erre Larus beszaladt a szobába és bevágta az ajtót. Ilyen se volt még! Hogy Larus az ajtót csapdossa. Erigon vállat rándított: „Valami barom biztos farkat rajzolt neki az éjjel” – mondta és begyűrte az újabb falatot. Otthagytam a grogomat és felsiettem a dűnére. Láttam, hogy Pim Prinnek valóban annyi, a dagály és a vihar teljesen elmosta.

Barbitál háromhetes tőzegmoha-túrára indult az Einar forrásához. Gyorsan összekapkodtam a holmimat, hogy csatlakozhassak hozzá és elhúzzak a házból egy időre.
 
Papilio, aki bizonyos értelemben épp olyan józan volt, mint amilyen pici, egyik este azzal állított be, hogy amikor a reptéren aludt, megjelent neki egy bizonyos Papilia, míg ő álmában repült, a vitorlázógéppel, háromezerhétszáz méter magasan, enyhén süllyedő légnyomáson, mert a műszerekre álmában is odafigyel az ember, a lány pedig ott állt, két, magasan sodródó cirrus között, nem a felhőkön, hanem a semmiben, épp középen, fényes nappal, és azt mondta neki:
 
Nekem az Ég olyan, mint neked az Isten.

Még Aterának is világos volt, hogy itt valami össznépi, vírusos férfielmebaj terjed. Úgy sodródott a vágy közöttünk, akár a homok a parton – tonnaszám. És akkor jött Erigon egy újsággal. Kihajtotta a nekünk szánt résznél, és az asztalra dobta: „No, barátaim, ez kell nektek! Meg vagytok mentve!” De mi fáradtan és fásultan kutyulgattuk a kávét, szürcsöltük a teát, piszmogtunk a kétszersültekkel, felvágottal, paprikával. Elsőnek Atera vette fel az újságot, beleolvasott, visszadobta és rosszalló pillantást küldött a diadalittasan, középütt álló Erigon felé. „Hé, fiúk, pillantsatok csak bele! Ne foglalkozzunk most Aterával!” – és Atera felé legyintett, mintha azt mondaná: Hess!

Az újságban a keres-kínál rovat alatt, a szolgáltatások között a következő keretes hirdetés állt:
 
Szerelem kínozza? Nem tudja, kit szeret? Akit szeretett, elhagyta? Akit szeretne talán, nem találja? Szabadulni akar ettől a gyötrő érzéstől? Forduljon hozzánk! Iratkozzon be az ÁMORSZÉRUM TANFOLYAMRA.
 
Hárman mentünk el. Én, Larus és Tafy.

Bennem csak kíváncsiság volt, semmi más, rég megbékéltem a helyzetemmel, például azzal, hogy nem állhatok Tim Trin istenének helyére, se istenné, se hóvá nem válhatok. Alapjában elégedett voltam azzal, hogy Atera mindig készen áll, mindig itt van, vagy ott, ahol éppen én vagyok és csak arra vár, hogy odaadjam neki a lelkem. Tafytól távol állt bármiféle megbékélés vagy a lemondás képessége, éppolyan hévvel kereste az ő párját, pólusát, mint tíz évvel ko-rábban, viszont az ebből eredő véres érzésekre kidolgozott, bár sokszor brutális receptjei, helyesebben koreográfiái voltak. Nem véletlenül halt meg évente legalább egyszer. Tehát őt ez a tanfolyam egyáltalán nem érdekelte. Oda se figyelt arra, hogy az asztalnál mi történik, azért sem, mert a bábban rekedt lepkével együtt Tafy esze és szíve is a fában maradt. Hetek teltek el mióta Atera Flamma gyönyörű testgépéből elfojt az olaj és felvisított, ám Tafy ugyanazzal a holdkórossággal ücsörgött ott, mintha ez a nap is az a bizonyos harmadik nap volna. És Papilio? Ő bosszantó derűvel számolt be arról, hogy az égi lány azóta is, mindig, ha felszáll, megjelenik; hol a cirruszok között, hol az altocumulusok alatt, ha süllyed a lég-nyomás, kicsit feljebb, ha emelkedik, kicsit lejjebb, de mindig, és csak neki, amitől ő maradéktalanul boldog, nem hiányzik neki semmi és senki, egy ilyen tanfolyam a legkevésbé. És ahogy ezt mondta, hinnünk kellett neki. Alig látható hidegrázás szaladt végig a testén, az arca kipirosodott, összegömbölyödött a párnák között, mint egy macskakölyök és a faliórára nézett: hány óra maradt a következő felszállásig?
Larust viszont életében először gyötörte meg olyasmi, amit szerelemnek, vagy a szerelem hiányának mondhatnánk. Ekkor harminc körül járt, bár továbbra se látszott húsznál többnek. Éppúgy kortalannak hatott, mint a kilencvenes évek elején – és nemtelennek is. Se férfiasnak, se nőiesnek, de még köztesnek se tűnt. A világhoz és a szerelemhez, férfiakhoz és nőkhöz való viszonya is ilyen nehezen behatárolható maradt. Bámulta az alkonyokat, festegetett, újabban kiagyalta a már említett sirálytollecsetes bizniszt, odaadóan ápolta a parton talált énekes hattyút (amit ezért Erigon Larus-libának mon-dott), lehettünk oltári bunkók vagy országos gazem-berek, ha minket nézett, előbb-utóbb mindig elérzékenyült, és ennyi. Úgy tűnt: boldog volt mindig, most is az, és az marad, míg világ a világ, illetve míg lesz-nek továbbra is alkonyok. Ám most valami változott benne mégis. Nyilvánvalóan szerelmes lett, bár a tőle elvárható, teljesen tisztázatlan formában. Akit szeretett vagy szeretni akart, az nemcsak a férfi és női princípium között lebegett félúton, akár Larus maga, hanem a létezők és nem létezők világa között is. Bárhogy is, Larus nyugtalan lett. Ő volt az egyedüli, akinek szüksége lehetett egy tanfolyamra, és egyedül ő lehetett annyira naiv, hogy elhiggye: ezen az érzésen, ami évezredek óta itatja át, kínozza-égeti-őrjíti meg férfiak és nők millióit, egy belvárosi irodaház második emeleti előadójában segíthetnek. Finom ri-adtsága, nőiessége mutatkozott meg abban, hogy bár látványosan örült a hirdetésnek, pánik lett úrrá rajta, amikor arra gondolt, hogy egyedül kell mennie. Talán mert önzetlenül segítettem neki Pim Print megrajzolni, engem kért fel gardedámnak. Amikor Tafy meghallotta, hogy igent mondok, azt gondolta: ezt ő sem hagyja ki. Azt hiszem, úgy képzelte el azt a tanfolyamot, mint egy sörfesztivált.
 
Rendkívül szeles idő volt, egész nap havazott, de a hópelyheket elnyelte a sár. Barbitál nem adta oda a kocsit, arra hivatkozva, hogy legutóbb viszont igen. Így gyalog indultunk a város felé, a szeles és hideg idő miatt, és mert sürgetett az idő, nem a parton, hanem a városba vezető úton. Félóra alatt értünk át a dűnék között és enyhén emelkedett hangulatban álltunk ki a 31-es útra. Larus életében először stoppolt. Hiába nyugtattuk, rendkívül feszülten viselkedett, a lábát rázta, és folyton körbetekintgetett. „Nem kell szétesni!” – mondta Tafy és konyakkal kínálta. Én a végletekig higgadt voltam; nem fásult, de alapvetően érzések nélkül való, majdnem tökéletesen boldog, mint mindig november táján; nem érdekelt, hová megyünk, miért, Larus ideges-e vagy sem, Tafy mennyit iszik; nekem jó volt ott, ahol épp álltunk, de ha Tafy javaslatára poroszkálásba kezdtünk az útszélen, az is megfelelt. Vastagon öltöztem, reggel megtaláltam a két éve elvesztett irhakesztyűt, Atera pedig – édes nő, közelgő halálom – rám adta a bordó szaténsálat is. Két nadrágot vettem fel és a pár nappal korábban Tim Trintől légipostán kapott, béléses, mahagónibarna bakancsot. Tafy egy piros, kockás inget húzott magára, arra egy sárga trikót pulóver helyett, kabát gyanánt pedig kék kockás inget. Egyiket se gombolta be. Őrülten csapkodott rajta az ing, a haja állandóan a szemébe hullott. Szemlátomást didergett, amit időről-időre a laposüveg meghúzásával orvosolt. Nálam is akadt butykos, de csak méregerős kávé volt benne. Larusnál néhány savanyúcukor.

Gyér volt a forgalom. És ahogy ott álldogáltunk, néha meg-megindulva, máskor meg leülve az út menti kövekre, úgy éreztem, hatalmas leégésben lesz részünk. „Nincs rajtunk kívül még egy olyan hülye, aki erre a hirdetésre odamenne. Lehet, hogy felvesz minket a kandikamera is.” Délre elértük a Grottó vonalát, az ott található kopár, sárga síkságot, ahol korán érkező hósármány csapatok keresgéltek az árokparti csenkeszben, és láttunk átszállni két kanadai ludat is. A szél itt felerősödött. A távoli mocsár nádasának zúgása elért az útig, és ahogy hajlongott, hullámzott, időnként kivillant mögüle a sötétkék víz. A lápból és a mező felől a legkülönfélébb, panaszos madárhan-gokat hordta a szél, de nem láttunk felreppenni semmit, csak a sármányokat. Már biztos voltam abban, hogy a hirdetés csak blöff. „Odamegyünk a megadott címre, és nem találunk ott semmit. Ez lesz” – gondoltam, de nem mondtam Tafyéknak. Nem mindegy? Legalább nem a házban ülünk, legalább nem óriás lányokat karistolunk a fenyérre és Tafy is éledezik, iszogat, battyogunk, nem tapadunk oda fűre, fára, fövenyre, álomra, nem nagy szám, ahogy Erigon mondaná, de mégis élünk, éledezünk, éldegélünk, mendegélünk, egy hirdetésre, átverésre, és akkor mi van?, hol itt a gond?
Már azt hittem, lezárták az utat. Bő óráig nem jött semmi. Majd egy roggyant dzsip érkezett lópótkocsival, füstölve vánszorgott el mellettünk, láttuk a két hamuszürke lovat, ahogy kíváncsian mustrálják a szeles síkságot, láttuk a pasast és mellette egy cigarettázó lányt, intettek is, a lány emlékeztetett valakire, de órákkal később se tudtam megmondani, kire is. Valamivel később szembe jött velünk egy kutya. Áttért az út másik oldalára. Legvégül feltűnt a piros Musztáng és benne Barbitál. „Hát ti? Még mindig itt?”
 
Ami az átverés teóriáját illeti: nem talált. A cím valós volt és valóban indítottak ámorszérum tanfolyamot. Az épületre nézve hihetőnek tűnt, hogy ez a tanfolyam mindenféle vágyat, érzést megszűntethet. A háromszintes hasáb a világ legnagyobb kartondobozának, konténernek tűnt, ami estére biztosan felszívódik, hogy másnap hajnalban, egy másik városban bukkanjon fel. Az aulában számos faliújság lógott, mindenféle cégek és magánszemélyek hirdetéseivel. Több folyosó is indult a félhomályos előtérből, a bejárattal szemközt pedig egy kis büfé húzódott meg. Előtte egérszürke műanyag asztalok és székek álltak. Az egyik folyosó torkolata fölött a következőt olvastuk:

Akkor higgy a nőnek, ha ló legel a sírján!

A szemközti fölött pedig ez állt:

Minden pasi egy farok!

Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy jó helyen járunk. A feliratok üzenete is egyértelmű volt: férfiak jobbra, nők balra! Középen a büfé. Ahová le is telepedtünk, mivel a mustársárga falióra szerint maradt időnk egy kávéra, Tafy esetében rummal, megfejelve egy korsó diesellel; Larus és én undorodva figyeltük Tafyt: hogyan lehet ebben a csepegős, novemberi lúgosságban rumos kávéhoz habos dieselt inni?

„Csak mi lehetünk ekkora barmok!” – mondtam Tafynak a meghirdetett időpont előtt öt perccel, amikor még mindig csak mi hárman, és a pattanásos büféslány voltunk a foghíjasan kivilágított aulában. Pontosan öt perc múlva az emeletek felől egy rendkívül magas, vörös hajú, hisztérikusan szeplős, gipszfehér fazon érkezett, egyenesen hozzánk lépett és megkérdezte: „Az ámorszérum érdekli önöket?” Azt se tudtuk, mit mondjunk. Az ámorszérum? Azt hittük, hogy ez csak valami szó-logó, de most úgy tűnt, mindjárt hoznak három vödörrel. Larus kibökött egy bizonytalan igent, „remek”, mondta a langaléta, „várjunk még, úgy tűnik nincs meg a létszám”, és azzal visszacaplatott az emeletre. Megnyugodtam. Iszunk még egy kávét, és mivel a létszám nem jön össze – ez nyilvánvaló és remélhető –, átmegyünk a Noctiferbe, felhívjuk Barbitált, hogy vigye vissza Larust a házba, én meg Tafyval bambuszpálinkázok egy hosszút, jót röhögünk a történteken, továbbra is bízom Tim Trinben, hogy egyszer enged majd a fagyossága, hogy egyszer majd én leszek az ő életének hava-borsa, Tafy pedig belátja: ahány fa, annyi lány, és az egyikből, egyszer, mint a bábból a lepke, kibújik valaki. Valakit majdcsak kipiszkál az egyikből. Egyszer. Talán nem háromnapos öleléssel – de talán nem is nagyfejszével egy csapásra.

Alig értem a kávé végére, amikor a lengőajtón belépett három, némileg elhízott, elbizonytalanodott lány; a sarkukban, kissé leszakadva öt viháncoló srác, egy perc múlva magányos, magas és sápadt filosz alkatú fiatalember, őt követte egy középkorú férfi, vájárnak néztem, egy megtört asszony, és egy bácsi, rokkantnyugdíjasnak látszott, és így tovább. A langaléta egész után öt perccel jött le újra, amikor már legalább harminc fő ténfergett a büfé előtt. A fickó áthajolt az első szint korlátja fölött, látva, hogy gyűlik a létszám, elmosolyodott és visszaszaladt. A büfénél hamarosan sorban állás alakult ki, ennek ellenére jókora csúszással hívtak be minket a termekbe, amikor is az előtérben már mozdulni is alig lehetett. Tafyt nem érdekelte más, csakhogy van-e még ideje egy újabb dieselre, én csak a számat tátottam: hihetetlen, hogy rajtunk kívül ennyi hülye van!, fia-tal, középkorú, idős, makkegészséges, rokkantnyugdíjas hülyék! Larus viszont ragyogott és izgatottan járkált, azt találgatva, hogy a növekvő tömegben ott vannak-e vajon a tanfolyam előadói is. A langalétával együtt egy nő is jött, aki meg rendkívül alacsony volt, tetőtől talpig feketébe öltözött, mintha gyászolna, hatalmas ezüstékszerek lógtak a nyakában, hollófekete haja pedig a combjáig ért. Megálltak a lépcsősor tetején, onnan kértek figyelmet. A vörös férfi röviden üdvözölt minket, kifejezte abbéli örömét, hogy ilyen szép számban gyűltünk össze, és közölte: férfiak jobbra, a 11-es terembe, nők balra a 12-es terembe.
 
„Öt perc múlva kezdünk!”

A 11-es teremben levegőt se kaptunk. Hátul parkoltunk, ahol csak állóhelyek maradtak. Mivel engem nem érdekelt az egész, leültem a földre, ahonnan csak az előttem ácsorgók lábát bámulhattam. Alig dőltem a falnak az izgatott tömegen moraj szaladt végig és Tafyék is ágaskodtak. Erre felálltam, és láttam, hogy a férfiaknak, fiúknak, ifjaknak és időseknek a fekete nő tartja majd a tanfolyamot, legalábbis ő jött be. Mivel igen alacsony volt, a tömeg pedig igen nagy, ezért lépcsőfoknak használva egy széket, fellépett az asztalra. „Kedves fiúk és kedves uraim! Csöndet kérek!” – kezdte erőteljes, búgó hangon. – Látom, sokan vannak, akik a segítségünkre szorulnak. Engedjék meg, hogy én is kifejezzem abbéli örömöm, hogy ennyien jöttek el ma. Mivel sokan vagyunk és ez az első találkozásunk, rendkívül fontos, hogy ne lankadjon a figyelmük. A bal oldalon állókat megkérem, nyissák ki az ablakokat, köszönöm!” Itt tartott egy kis szünetet, megvárta, amíg néhány ablak sarkig tárul, majd bemutatkozott. „Jeffna Senyvila vagyok, és rövid leszek. Ma a beiratkozással kapcsolatos dolgokat intézzük önökkel az első emeleten, ahol Molibdén kollégám várja a jelentkezőket a 47-es szobában. Garantálom, hogy akik ezt a tanfolyamot végigcsinálják, soha többé nem lesznek szerelmesek. A szerelem pusztító és esztelen érzés, ami elveszi az ember szabadságát, állati kínokat okoz, s nem ad cserébe semmit, csak néhány röpke percet, de az a néhány perc se több, mint illúzió. Önök megtarthat-ják szabadságukat és nyugalomra, boldogságra tehetnek szert nálunk. Az adminisztráció sok időt vesz el ma, épp ezért, bevezetésként csak a legfontosabbakat mondom el. Nem kell megtanulniuk semmit. Nem kell vizsgázniuk. Nem kell jegyzetelniük. Csak hallgassanak ránk! Nagyon egyszerű, mindenki számára elfogadható és betartható szabályaink vannak. Ha ezekhez tartják magukat, garantált a siker. Mint láthatták, a túloldalon a hölgyek kapnak szerelemellenes képzést. Az első és legfontosabb szabály velük kapcsolatos. Soha, semmilyen körülmények között ne álljanak szóba a 12-es terem tanulóival, azaz a lányokkal és hölgyekkel. Nem ezért jöttek ide, remélem ez világos. Soha! Kivételesen tegyék félre az illemszabályokat is, és ha lehet, még a köszönést se fogadják, és főként ne köszönjenek előre. Ez tilos. Akit beszélgetni látok a 12-es terem tanulóival, saját kezűleg írom ki a résztvevők listájáról. Megértették?” – kérdezte a nő elragadó kedvességgel, mire főként az első sorokban állók élénken igeneltek. A nő folytatta: „Akkor még egyszer. Innen az első emeletre menjenek, a 47-es szobához, ahol kitölthetik a jelent-kezéshez szükséges űrlapokat. A tanfolyam további menetéről két napon belül értesítjük önöket sms-ben vagy mailben. Türelmüket kérjük, ha várakozni kell, de mi sem gondoltuk, hogy ennyire élénk lesz az érdeklődés. Addig igyanak egy kávét a büfében, de ne feledjék, nem beszélhetnek a hölgyekkel! Ez rendkívül fontos, és ez a szabály attól a pillanattól érvényes, hogy kilépnek ezen az ajtón. Ígérem önöknek, hogy következő találkozásunk alkalmával már sok érdemi tudnivalóval térhetnek haza, addig is minden jót, és ne legyenek szerelmesek!” – köszönt el a nő, lemászott az asztalról, néhány kedvességet súgott a legközelebb állóknak, és kiment az ajtón, sarkában a tömeggel.
Szembe ugyanekkora tömeg érkezett, épp akkor a 12-es teremből. A két frakció olyan feszültséggel közeledett egymás felé, mint bevetésen két ellenséges gyalogezred. Egyértelmű volt, hogy a nők ugyanazt az ukázt kapták a 12-es teremben, amit a férfiak a 11-esben. A tömeg java az emeletre tartott az admi-nisztrációt intézni, kisebbik hányada a lengőajtó felé, hogy levegőzzön kicsit, ám így is csődület keletke-zett a büfé körül. Tafy hajthatatlan volt, mindenáron be akart nyomni még egy dieselt. A ház, az aula, a büfé épp elég lehangoló, szürke és nyirkos volt ah-hoz, hogy Tafy mérhetetlenül boldog legyen benne. Nem harcoltam ellene. Megláttam egy megüresedő asztalt, és Larust magammal rángatva gyorsan leültem. Tafy beállt a sorba.

Larus a tökkelütöttek vigyorgásával tekintgetett jobbra-balra, mintha várna még valamit. A két előadó, a fekete nő meg a vörös égimeszelő egy pillanatra megjelent a lépcsősornál, és mintha adatokat egyeztetnének, két mappát lapozgattak. Egy pillanatra úgy tűnt, Larus feláll és odamegy hozzájuk, megköszönni, hogy itt lehet. Jól láttam, hogy nem bír magával, hamarosan elment intézni a beiratkozást. Egyedül maradtam az asztalnál, időnként elhessentettem az érdeklődőket – „foglalt” – és azon csodálkoztam, hogy a „12-es terem tanulói” között milyen sok a szép lány. Egyáltalán nem úgy festett, hogy szerelemellenes képzésre érkeztek, sokkal inkább egy modellképző tanfolyam vagy kaszting résztvevőinek tűntek. Leszámítva egy-két korosabb tanulót. Míg Tafy egyre idegesebben ácsorgott a mozdulatlan sor-ban, én megállapítottam, hogy majdnem minden nőtípus igen szemrevaló küldöttekkel képviselteti magát. A rövid hajúak mezőnyét is azok alkották, akik elég erős, dús és lágy hajjal rendelkeztek akár olyan hosszú ékesség növesztéséhez, mint amilyet a 11-es terem tanulóinak előadója hordott. A többség vi-szont hosszú hajú lány volt, csakúgy suhogott jobbról-balról a sok szőkeség, feketeség, lágy barnaság és bikavadító vörösség. Fodrozódott a sok szoknya, feszült a sok farmer, gömbölyödött a sok kebel, mell és mellecske, domborodott a sok formásabbnál formásabb tompor. Gondoltam is, ha van eszük a tanfolyam szervezőinek, akkor a 11-es és a 12-es terem ta-nulóinak más-más időpontot adnak.

Tafy előre léphetett egyet, és már a szemkontaktust is felvehette a büfés lánnyal, amikor a szomszédos asztal megüresedett, de ugyanabban a pillanatban el is foglalta hét lány: egy Barbie-szőke ciklon; egy oroszlánsörényt hordó, drabális, de vonzó barna; egy Kleopátra frizurájú vékony kis vörös; egy szomorkás, formás rövid szőke; egy búbánatos félhosszú retardált őzbarna; egy rendkívül hosszú hajú vörös démon; és egy indiánlányszerű hollófekete. Nem va-cakoltak a büfével, az automatából vettek maguknak kávét és teát. Nem hallgatóztam, de minthogy elég közel ültek, hallottam, mit beszélnek. A hét napjainak nevén szólították egymást! Talán tréfás napjuk volt, mindenesetre, ha hinni lehet a fülemnek, akik ott ültek, azokat így hívták: Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök, Péntek, Szombat és Vasárnap. Tafy végre megjött a diesellel és a hosszúkávémmal. Épphogy átbukdácsolt az ácsorgók tumultusán, le sem ült még, amikor a tekintete összeakadt annak a lánynak a tekintetével, akit a többiek Pénteknek mondtak. Láttam már ilyet – a filmekben. Ócska, nyálas, harmadosztályú, péntekesti, három órás szerelmetes filmszarokban. Amikor egy nő meg egy férfi a pult-nál, a pénztárnál, az étteremben, a liftben, a Munka-ügyi Központban így néz egymásra. Amikor délelőtt az OTP forgóajtajában úgy összeakad a tekintetük, hogy kilépni is elfelejtenek, és csak forognak és forognak, délután négyig, zárásig. Tafy egyik keze a kabátjának keresett helyet, a másikban meg a kávémat tartotta. „Tafy! (…) Tafy! – szóltam rá kétszer. – Ideadnád végre a kávémat?” Szegény barátom, mint aki máris túl sokat ivott, holdkórosként nyújtotta felém a csészét, de rám se nézett. Leereszkedett a székre, és amikor észrevette, hogy szemérmetlenül bámulja a lányt, aki ugyanilyen belefeledkezéssel bámul vissza rá, gyorsan hozzám fordult: „Mi van? Mit mondtál?” „Semmit.” Tafy beleivott a dieselbe, pontosabban felhajtotta a felét, megtörölte a száját, elgondolkodott, és újra oldalra nézett. A lány hátradőlt a székben és azt mondta neki: „Nekem olyan az isten, mint neked a sör.” Nem gondoltam semmire, hanem akaratlanul, teljes testtel a lány felé fordultam. Azt hiszem, szerettem volna megragadni a csuk-lóját, de a lány egy pillanatra se vette le tekintetét Tafyról. Akkor valaki hátulról, a tömegből megkocogtatta a vállam. Hátrafordultam, és aki ott állt megszólalásig hasonlított Néma Leára. Egy rózsafatollat tartott a kezében, felém nyújtotta és azt mondta: „Ezt elejtetted.” „Nekem sose volt rózsafatollam”  Erre csak annyit válaszolt: „Mindegy, most már legyen a tiéd!” –
és eltűnt a tömegben.


 
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

Gyors regisztrálás után értesülhetsz a legfontosabb új bejegyzésekről 🙂

    Név*

    Email cím*


     

    http://https://centauriweb.hu/archiv/kotetek/kek-angyal-2008/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/kotetek/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/elbeszelesek/tema-titka/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/elbeszelesek/brom-robbanas/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/erotikus-irodalom-irasok-novellak-regenyreszletek/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/fotok-centaurirol/ars-poetica-vilag-legszebb-arvahaza/

    8 Comments:

    1. Marsovszki Viktória

      Bár a mazsolát nem szeretem, nagyon finom csemege volt most ez a novellád, Cen’!
      Ez a “finom” humor megédesíti a napomat.
      Csak egy valami akasztott meg abban, hogy egyszuszra befalajam, – a nevek.
      Tafy
      Atera Flamma
      Jeffna Senyvilla!!! Melinda! Ez anagramma lehet?
      Molibdén
      Az Atera Flammára van tippem, a Molibdént sejtem.
      A legjobban az idegesít, hogy a Tafy-ról sejtésem sincs.
      Ha van magyarázata, megmondod, Cen’? 🙂
      És elolvastam újra az Europeust, annak élveztem ennyire a humorát még!
      Ja, és az jutott eszembe, vajon a Galambok-ban, abban az igen súlyos témában, érvényre juthat-e ez a sajátos, nagyon élvezhető humorod, Cen’?
      Ne, hidd, hogy az üzeneteket nem kaptam el, de annyira imádok nevetni! (értsd ez alatt az összes szinonimát. ) 😀 :)…

    2. Imádtam, imádom ezt a novellát (is) ! 🙂

    3. Ibolya Nagy

      Szeretem a Fonót kezdetektől fogva, az összes szereplőjét mindenestül, a humora elragadó, ahogy sodródnak időnként, mint Dan, hasonló karakterek.

    4. Ibolya Nagy

      Alig vártam, ,hogy elolvashassam megint!
      Imádom ezt a kissé bizarr, de annyira szerethető társaságot, a neveikkel, a fobiaikkal, mindenestül. Köszönöm, Cen’!🤗
      Úgy tűnik, mintha később három opusz is született volna ebből az utánozhatatlan, nagyszerű novellabol.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük