• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Miért kopogtat az ablakon a cinege? – tudomány és madárökológia

Kék cinege (Fotó: Centauri)

Legutóbb Patai Mária Zsuzsanna kérdezte hozzászólásban: vajon eleséget kérnek a cinegék, amikor az ablakot kocogtatják? Korábban is említettétek ezt a jelenséget páran és én is gyakran tapasztaltam. Könnyen mondhatnánk: „Persze, bekopogtat, így jelzi, hogy éhes, s milyen édes is ez! Milyen okos a kis cinke!” – s aztán együtt örülhetnénk ennek. De nyilván volna olyan, aki a száját húzná, ha másutt nem is, a háttérben. „Ó, ezek az állatmániások, milyen rózsaszínnek látják a világot, s milyen könnyedén hisznek a cinege eszében.” És ebben – valljuk be – volna is valami a jogos kritikából, legalábbis nyomokban. Amúgy is: a kétely mindennapi kenyerem.

De nem az a kétely, ami mindenáron cáfolatokra tör – ez dívik mostanság a leginkább, holott az ilyen kétely valójában nem az eszesség, az óvatosság vagy felvilágosultság jele, mint inkább a betegeskedő szellem tünetegyüttese. A jó kétely mindössze ellenőriz, körüljár, megvizsgál.

Vizsgáljuk meg tehát hideg fejjel, hogy mi történhet, amikor cinege kocogtat az ablakon!     

        Három verzió lehetséges, első nekifutásra kettő racionális, egy pedig bizonytalan-misztikus magyarázatnak tűnhet, ám valójában – szerintem – mindhárom racionális, csak épp az első kettő bizonyításra sem szorul, míg a harmadik kevésbé bizonyítható, ám ettől függetlenül nagyon is lehetséges.

1.      A keresgélő cinegék ezer és egy dolgot kocogtatnak meg naponta, így bármikor előfordulhat, hogy egy ablakban is keresgélnek.


2.      A cinegék okos és jó emlékezetű madarak, és akár hosszú évekkel később is emlékeznek egy-egy helyre. Ezt én magam is kutattam hosszú évekig, ez tehát tény (erre visszatérek még). Ezért időnként meglátogatják a megszokott etetőhelyeket, és ott keresgélnek. Ha párkányon etetik őket, ilyen keresgélés közben előfordulhat, hogy az ablakot is kocogtathatják, illetve akár rovarok után is kutathatnak a keretek rései közt.


3.      Ilyenkor támadhat olyan érzésünk, hogy a cinegék valójában nekünk jeleznek ezzel; így kérik, hogy szórjunk ki eleséget.


Széncinege (Parus maior) – Fotó: Centauri

Az első verzió nem szorul igazolásra, hisz voltaképp arra alapoz, hogy a nagy számok törvénye alapján bármi előfordulhat, így egyben ez a legkevésbé izgalmas, a legkevésbé körültekintő válasz.

A második verzió esetében már akadnak igazolni valók. Valóban okos és jó emlékezetű madár a cinege? De még mennyire! És itt saját kutatásieredményeimet oldalakon át részletezhetném, de most csak pár momentumot villantanék fel belőle. Számos módon vizsgálható ez a kérdés, többek között a sokak által ismert madárjelölés ad látványos eredményeket.

Annak idején volt olyan év, hogy 1854 madárra került jelölő gyűrű az etetőmön, ebből 711 széncinegére, 233 kék cinegére. 63 barátcinegére, 28 fenyvescinegére és 2 búbos cinegére.

A fenti számok – és arányok – elemzése ismét megérne egy misét, de ha más nem is látszik ebből, annyi biztosan, hogy jókora minta alapján beszélek róluk. Ezt a témakört egyébként érintettem már arra a kérdésre válaszolva, hogy vajon hány cinege jár egy etetőre. A fenti számokból először is az látszik, hogy jóval több, mint amennyire gondolnánk. Fontos kiemelni, hogy az etetőmön azon a télen sem lehetett 50-60 széncinegénél többet látni, ugyanakkor több mint 700-ra került gyűrű, s az így gyűjtött adatokból számolva, a tényleges létszámuk ezres nagyságrendű volt. Azért teszek itt egy látszólag nem egészen ideillő vargabetűt, mert épp a cinegék tanulékonyságára szolgáltatja az egyik leglátványosabb bizonyítékot a gyűrűzés.


Cinegék kutatása madáretetőn

Így alakult a széncinege és a kék cinege létszáma nálam 1993/94 telén 🙂 Láthatjátok, hogy 70 széncinegénél többet egyszerre sosem láttam, holott valójában több ezer széncinege fordult meg nálam abban a szezonban ( @Centauri )

Ha egy etetőnél rendszeresen fogják be a madarakat, akkor egy idő után a madarak, főként a cinegék megtanulják, melyik az a hely, amit kerülni kell – ahol látszólag nincs semmi, de valójában ott a háló.

E tanulékonyságra a visszafogásiarány vizsgálata szolgáltat bizonyítékot. A cinegék tanulékonysága miatt a visszafogásiarány idővel akkor is csökken, ha már nagyon sokat megjelöltek.

Mivel ezekből az arányokból az madárökológia sokszor messzemenő következtetéseket von le, ahogy annak idején én is igyekeztem levonni, több körben is próbáltam ellenőrizni e módszerek és képletek megbízhatóságát.


Széncinege (Fotó: Centauri)

Akár az élet egyéb területein is, kutatásánál is fontos a kontroll, sőt az önkontroll is. Bármilyen módszert használjunk is, bármi legyen is a hipotézis, induljunk ki bármilyen feltételezésből, legyen bármi, amire kíváncsiak vagyunk, újra és újra meg kell kérdőjelezni a saját módszereinket, sőt meg kell kérdőjelezni a saját kérdéseinket is.

Így került sor arra, hogy több ízben is ellenőrzitem a már említett és széles körben használt madárökológiai képleteket, s feltettem azt a kérdést is, hogy amikor hosszú tanulmányok ezer és egy következtetést vonnak le gyűrűzési eredményekből, vajon számolnak-e mindennel? – Például a madarak tanulékonyságával. Például azzal, hogy ez a tanulékonyság fajonként is változó lehet, sőt nemenként, ivaronként, mi több, időszakonként is! Az akkori módszerek egyáltalán nem számoltak ezzel – ez azt is jelenti, hogy nagyjából a 2000-es évek előtti kutatási eredmények legjobbjait is csak fenntartásokkal szabad kezelni.

Jellemző, hogy az ökológia és azon belül az ornitológia is hajlamos volt alábecsülni a madarakat – épp azok, akik elvileg a leginkább ismerték és akik a legtöbbet kutatták őket.


Fotó: Centauri

Ma már egészen elképesztő számomra, hogyan lehetett bármiféle nemzetközi szinten is széles körben elismert, mi több standardnak elfogadott metódusokkal dolgozni úgy, hogy fel sem merült, hogy a madarak tanulékonyságával valamilyen – bármilyen! – formában számoljanak.

Pedig e módszerek ellenőrzése, a madarak, s azon belül is a cinegék tanulékonyságának számszerűsítése pofonegyszerű. Adott egy hálóhely, ahol mondjuk hetente kétszer pár órán át megfogják a madarakat. Ezen a helyen a visszafogási arány 25%, vagyis minden negyedik befogott madár már korábban is hálóba került. Ezen a helyen a háló állását megváltoztatjuk. Nem változtatunk a pozíción, mindössze 50 centiméterrel arrébb visszük. Csak 50 centivel! És a visszafogási arány 25%-ról 45%-ra emelkedik. Ha a visszafogott madaraknak alaposabban is utánanézünk, azt találjuk, hogy a 25%-os visszafogási aránynál zömmel a legutóbbi hetekben befogott madarak kerülnek újra hálóba, míg elmozdított háló esetében több hónapja jelölt madarak is újra fennakadnak. Mi történik, ha egy hosszú évek alatt szépen berendezett etetőhelyen több mindent is megváltoztatunk? Az etetők helyét, sőt a hálóállást nemcsak arrébb toljuk, hanem elforgatjuk 90 fokkal? Megdöbbenve látjuk, hogy drasztikusan megnő az évekkel korábban jelölt példányok száma!

Vagyis: az „öreg rókák” már képesek úgy mozogni a helyen, akár éveken át is, hogy sosem kerülnek hálóba. Ismerik a helyet, épp ezért valószínűleg figyelik is, és persze megjegyeznek mindent!


Fotó: Centauri

Érthető persze, hogy a madarak tanulékonyságával nem számolnak a képletek, hisz egy ismeretlen jelenne meg az egyenletben – mert az látványosan kimutatható, hogy ez a tanulékonyság jelentősen torzítja az eredményeket, ám ezt számszerűsíteni szinte lehetetlen. Oly módon legalábbis, hogy ne egy örök ismeretlenként jelenjen meg a számításainkban. Ám ez nem indok arra, hogy úgy tegyünk, mintha eddigi képleteink, s a segítségükkel kapott eredményeink vitán felül állnának.

De mielőtt végképp elvesznék, egyébként izgalmas módszertani kérdések taglalásában – melyek nemcsak szakmai szempontból érdekesek, hisz gondolkodásunk, sőt az oly egzaktnak hirdetett tudományos gondolkodás mindenhatóságát, estenként tisztességét is megkérdőjelezi – még egy rövid példa a madarak a tanulékonyságára. Csízeknél tapasztaltam.


Tojó csíz – Carduelis spinus (Fotó: Centauri)

A csízre ma is jellemző, hogy egészen hektikus a jelenléte. Akadnak évek, amikor tömeges, más években előfordulhat, hogy egy sem mutatkozik az etetőkön.

Volt egy évem, amikor százával lepték el az etetőhelyet, így aztán százával kerültek jelölésre is. Az ominózus évet azonban nagy szünet követte. Két évig hírük-hamvuk nem volt az etetőn. Három év elteltével aztán újra beestek egy szép napon. Ma is élénken emlékszem arra a reggelre. Akkortájt a napot mindig az ablaknál kezdtem. Már a reggeli kávét is a madarak megfigyelése közben ittam. Legnagyobb örömömre a párkányt szinte ellepték a csízek, de ami a legszebb volt: hemzsegtek a gyűrűs példányok. Amikor aztán ezeket visszafogtuk, nemcsak az igazolódott, hogy a három évvel korábbi jószágok tértek vissza, hanem az is, hogy ugyanaz a csapat. A három évvel korábban együtt jelölt példányokat három évvel később is együtt fogtuk vissza.


Ez a grafikon három pintyféle létszámának alakulását mutatja 1993/94 telén (zöld = zöldike, piros = tengelic, sárga = csíz). Jól látszik, hogy a csíz azokban az években, amikor tömeges, akkor is jobbára csak a tél végén jelenik meg, vagyis viszonylag rövid időszakot tölt az etetőkön, ám ez a pár hetes időintervallum is elég arra, hogy évekkel később is emlékezzen egy jó helyre 🙂 (@Centauri)

Tudni kell, hogy ezek a csízek feltehetően az Alpokból jönnek hozzánk. Nem nagy távolság egy madárnak, de mégis: ezek az Alpokban élő jószágok három év elteltével is emlékeztek erre az etetőhelyre. Más – és talán sokkal izgalmasabb – kérdés, hogy miért hagytak ki két évet. Erre azonban ma sem tudom a választ.

Mindenesetre ők szolgáltatnak arra némi adalékot, hogy ez a memória mennyire hosszútávú. Hisz a cinegék túlnyomó többsége csak kis körzetben mozog, a javuk állandó, így tehát az etetőhellyel kapcsolatos infókat akár naponta is frissítheti, ám a csízek két évig nem jártak nálam. Ám ennyi idő alatt sem törlődött a hely emléke. Különösen szép teljesítmény ez annak fényében, hogy egy csíz átlagos életkora talán el sem éri a 4 évet.

Összefoglalva: Kétség sem fér hozzá, hogy madaraink megjegyzik az etetőhelyeket, és azokon időről időre felbukkannak. Na de még egy kis plusz: ismerünk olyan norvég fenyőpintyet is, aki 8 éven át járt ugyanarra az etetőre.


fenyőpinty fringilla montifringilla madarak madáretetés madáretető-térkép természet madárfotók természetfotók

Fenyőpinty – Fringilla montifringilla (Fotó: Centauri)

De vajon ezek a madarak mennyire vannak tisztában azzal, hogy az etetők bősége nekünk köszönhető? Nem tekintenek-e az etetőhelyekre pusztán úgy, mint ahogy mondjuk egy nagy napraforgótáblára?

Minden madárszerető és madarakat etető ember szeretné hinni, hogy közvetlen kapcsolatban áll a madaraival. De vajon ez a személyes viszony, ami részünkről általában vitathatatlanul fennáll, létrejön-e a madarak oldalán is?

Ez a nagy kérdés. Erről sok beszámolót olvasni, és a madáretetősök többsége úgy érzi, igen, a madaraik ismerik őket, és efféle viszonyban állnak velünk. Talán így van, talán nem, de egy biztos: ennek igazolása vagy cáfolata még a tanulékonyság kérdésénél is rázósabb. De azért ez sem lehetetlen.

Sokan átélték már, hogy míg feltöltik az etetőt vagy amikor megjelennek az ablakban, bizonyos madarak – főként cinegék – nemhogy eltávolodnának, hanem még közelítenek is. Figyelik az embert, és egy idő után tudják: most érkezik az eleség. Az a szemlélet, amely hajlamos a madarakat, és általában az állatokat, mechanikus biogépezeteknek látni, azt mondja: az ajtó nyitódását, a mozgást az ablakban a madár egyszerűen összeköti a táplálékbőséggel. Bárki legyen is, aki ezeket a visszatérő mozgásokat és utána a táplálékbőséget okozza, a madár ugyanúgy reagál minden esetben. Ennek cáfolatát láttam Budapesten a Városligetben, ahol egy alkalommal galambokat fotóztam.


Fotó: Centauri

A raj nagyrésze, körülbelül 400 galamb, az idő nagy részében egy tetőn sütkérezett, míg nem egyszercsak az egész raj szárnyra kapott, és elhúzott az Fővárosi Állatkert felé, méghozzá olyan összetartó csapatban, hogy azt hittem: héja támad a másik irányból. Megkerülve az épületet azonban azt láttam, hogy a több száz galamb egy arra sétáló emberhez húz, aki azonban nem szórt nekik semmit, csak sétált előre. A galambok a szó legszorosabb értelmében felhőt képeztek körötte, alig látszott az ember, a vállát már séta közben ellepték – miközben a Városligetben több száz más ember sétált abban a pillanatban is, és sok ezer fordul meg ott nap mint nap. Úgy száz méterrel arrébb ez az ember megállt, és a táskájából eleséget szórt ki. Barokkos madárfelhő gomolygott körülötte. Az etetés végén megszólítottam ezt az embert, aki elmondta, hogy évek óta jár ide megetetni a galambokat.

Amikor azt kérdeztem, hogy ezek szerint személy szerint őt várják ott? – a férfi a kérdést sem értette. „Hát persze.”

Sok olyan felvételt látni, ahol kézből etetnek cinegéket. Ezekben az esetekben bizonyíthatóan van kontaktus madár és ember között, de még ez sem jelenti azt, hogy a madár összerakta a teljes képet, főként nem olyan szinten, hogy az etetés elmaradásáért reklamálna. Például kocogtatna az ablakon. J Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a téli szezon elején milyen gyakran bukkannak fel ablakokban madarak, főként cinegék.

Saját tapasztalataim szerint az ablakok, ajtók „megrohamozása” különösen gyakran figyelhető meg, amikor keményre fordul az idő, például erős havazás idején.

Amikor a hó hamar ellepi az etetőt is, és bár vittünk ki magot, mégsem tudják azt hiánytalanul felvenni. Ilyenkor kimondottan gyakori az ablakba szálló cinege, aki nem ritkán figyel is, sőt kocogtat. Lehetetlen ilyenkor nem arra gondolni, hogy jelez. Úgy jelez, amint mi is jeleznénk a helyükben. Túl gyakran, túl sok helyen esik meg ez ahhoz, hogy csupán véletlen legyen, de ez még mindig bizonytalan érvelés – ha érvelés ez egyáltalán.

Az a probléma itt, hogy etetőre járó madaraink, idejük nagyrészében élik a maguk szabad és szertelen életét, amelybe mi, a legszorosabb kötődés és legnagyobb odafigyelés mellett is, csak időnként pillanthatunk be, így tehát ez ügyben mi vagyunk azok, akik igen nehezen rakunk össze egy teljes képet.

Más volna a helyzet, amennyiben olyan közeli kapcsolatban lennénk, hogy napi 24-ben követhetnénk és érthetnénk madaraink életét.

Szerencsére nekem erre is van példám. Több is, de most egyet emelnék ki, Magellán esetét.


Fotó: Centauri

Pár éve volt egy Magellán nevű postagalambom. Azért kapta a Magellán nevet, mert a kicsi, négy fős galambcsapatból ő volt a legmerészebb, mindent ő vállalt be elsőként. Amint Magellán hajózta elsőként körbe a Földet, úgy ő repült ki először a padlásról siheder korában, hogy aztán a többieket is kivezesse, ő tette meg az első nagyobb kört, ő ment először jelentős magasságba, és persze ő volt az is, aki először ment el nagyobb túrára, bejárni-kiismerni a környéket. Ráadásul valahogy a madár egész alkata és habitusa is sugallta ez a vállalkozókedvet, bátorságot. Ma is szívesen és boldogan gondolok rá.

Régi vágyam, hogy az ágyam az ablak magasságában legyen, s így akár félálomban is rögtön kiláthassak a mezőre és az égre, a napsütésre vagy havazásra. Ezért pár éve még a dolgozószobámban az ágy közvetlenül az ablak alatt állt, felülnöm se kellett, elég volt felkönyökölni az ágyban, hogy kilássak. De a galambokat nem az ablakban etettem.

A kis galambcsapat sajnos hamar megfogyatkozott egy héja jóvoltából, s talán mondanom se kell, ahogy Magellán volt mindenben az első, ő volt az utolsó is, aki megmaradt. Ő viszont még hosszú hónapokig. Egyedüli postagalambként szorosabb kapcsolatban állt velem, míg korábban, míg a többiek is itt voltak. Akkortájt viszonylag szigorú rendje volt a dolgoknak, az etetésnek is. Általában reggel nyolc körül adtam ki Magellánnak a magot, de persze előfordult, hogy késtem, főként, ha éjjel írtam, és csak hajnalban feküdtem le.

Bár Magellán a kisház padlásán élt, viszonylag hamar kiszúrta az ablakomat, s mögötte engem. Napközben is gyakran ült fel a magas bodza tetejére, és onnan figyelt, később az ablakomban napozott, tollászkodott.

Amikor aztán eljött az az időszak, amikor regényírásba kezdtem, s egyre többször csúsztam a reggelivel, rendes szokásává vált, hogy az ablakot kocogtassa, mindig ugyanott, mindig a fejemnél. Ha csak felnéztem, majd visszahanyatlottam, tovább kocogtatta, egészen addig, míg fel nem keltem. Amennyiben felültem az ágyban, abbahagyta. Csak egy ablaküveg választott el minket, így aztán egyértelmű volt a helyzet. Megvolt a szemkontaktus, sőt megvolt a testbeszéd is. Amikor kinéztem, Magellán visszanézett, közelebb hajolt, majd olyan mozdulatokat tett, mintha válogatna a magban. Ebben az esetben nem fér kétség hozzá, hogy Magellán tudatosan ébresztett és kérte a reggelit (ahogy az például kutyáknál megszokott). És persze halálpontosan. Mivel nem mindig volt erőm miatta felkelni, később már a dolgozószobámban tartottam a magot, és ha kocogtatott, egyszerűen kinyitottam az ablakot, és a párkányra szórtam. Máskor, jókedvemben kézből is etettem.

Természetesnek tűnik ez már utólag, de azért Magellán fejében olyan dolgok álltak össze, amit első nekifutásra nem biztos, hogy feltételeznék egy galambról.

Kiszúrta, hogy hol van az én odum. Rájött, hogy amíg fekszem, nem kap enni. Rájött, hogy felébreszthet. Rájött, hogyha egyszer felébredtem, addig nem hagyhat békén, míg fel nem ülök. Rájött arra is, hogy ha már ülök az ágyon, abbahagyhatja. Sőt, ilyenkor a kocogtatást felváltotta a burukkolás, mintha nyugtázná az ébredést vagy örülne.

Mindent összevetve tehát:

A madarak megjegyzik az etetőhelyeket

Megjegyzik az őket etető embert

Visszatérnek az etetőhelyekre

Felveszik velünk a kapcsolatot

Velünk is kommunikálnak

Képesek kérni és időzíteni


Mindezt figyelembe véve azt mondom: amikor cinegék kocogtatnak az ablakon, az esetek nagyrészében valódi kommunikációról van szó.

Amint Magellán is összerakta fejben a dolgokat, a legalább olyan tanulékony és okos cinege is simán összerakja, és kéri az etetést. Láthattuk – a csízek és cinegék esetében is –, hogy a hosszútávú memória is működik (nem olyanok, mint az aranyhalak J ), így nemritkán ősszel az etetés megkezdését is kérhetik.

És még egy adalék. Réges-rég megírtam már, hogy egyszer egy sokáig ápolt gólya is meglátogatott. Akkor miért ne látogatna meg éveken át rendszeresen etetett, jól tartott, okos és rafinált cinege?

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

Hasznos volt ez a cikk? Regisztrálj, és nem maradsz le a frissekről 🙂

    Név*

    Email cím*


    http://https://centauriweb.hu/archiv/madarakrol/madaretetessel-kapcsolatos-irasok/hany-cinege-jar-egy-etetore/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/legszebb-emlekeim/1-golyak-konyhaban/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/madarakrol/madaretetessel-kapcsolatos-irasok/a-paranoia-bajnoka/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/madarakrol/madaretetessel-kapcsolatos-irasok/elet-halal-harc-az-ablak-alatt/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/madarakrol/madarakrol-mindenkinek/amit-tudnod-kell-vandorsolyomrol/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/villanovellak/kanari-proba/

    24 Comments:

    1. Ibolya Nagy

      Köszönöm Cen’, beigazolódni látszik, amit eddig is hinni szerettünk volna! Vannak (kis)madaras, főleg tengelices történések itt, de ezzel most nem untatnálak.
      Szép álmokat Cen’, és mindenki, aki erre jár!😊

    2. Nekem a reggeli kávé mellé jó kis napindító volt, ez a sokunk feltételezését igazoló, rendkívüli dolgozat. 🙂 Sok tapasztalatom van nekem is, de amit te itt leírsz, komolyan az asztalon koppant párszor az állam. Ezek a megfigyelések már nem egy amatőr madárbarát jegyzetei, jóval több annál. Köszönöm, hogy megosztottad!! 🙂

      • Nagyon szívesen. Örülök, hogy passzolt a kávé mellé – gondolom közben jöttek-mentek a madaraid az etetőn. Csak ma vettem észre, hogy a második diagram alól lemaradt a felirat, de pótoltam. Fontos, csak így érthető, hogy egyáltalán miért került ide. 🙂 Akkor talán a jövőben is hasznos lehet néhány alaposabb, számokra építő madáretetős poszt 🙂

    3. Szabó Edit

      Nem kötekedni akarok, tényleg – meg aztán nem is tudom, hogyan számolják a visszafogási arányt -, de ha minden ötödik madár járt már a hálóban, akkor az nem 20%? 😮 (A lényegen nem változtat, persze, csak érdekelne a számítási mód.)

    4. Patai Mária Zsuzsanna

      Alaposan körüljártad a kérdést, nekem két kávéba került elolvasni! 🙂 Megosztottam természetesen.

    5. Nagyné Ica

      Mindenre kiterjedő, kimerítő választ kaptunk. Remélem az én cinegéim is visszatalálnak akiket néhányszor láttam kb. 1,5 hónappal ezelőtt, azóta viszont elkerültek. 🤔

    6. Marsovszki Viktória

      Jaj, nagyon köszönöm, Cen, hisz én most kezdem el a madáéretetést, minden infó nagyon jól jön.
      Az erkélyemen kirakott etetőn és faggyúgolyókon “számos” cinege fogadta el az éttermi kosztot. Eddig meggyőződésem volt, hogy, ha észreveszik a jelenlétem, elzavarom őket. Az ágyból rálátok az etetőre, és, ha épp ébredéskor nagy a forgalom, szinte mozdulni sem merek, míg tart a lakoma. Aztán tegnap megüzenték nekem, hogy nem zavarom őket, sőt! Délután fél háromkor épp “nem kis hangerővel” szólt nálam a zene, szóval simán élvezhették ők is. Ennyi madaram még nem volt az etetőn. Nagy merészen odakúsztam az abalkhoz, eszük ágában sem volt megfutamodni. Úgyhogy a madár büfé ezúttal zenés-táncos hellyé avanzsált. 🙂 Isteni érzés összetalálkozni ezekkel a kis Bohókákkal. Eddig kivétel nélkül csak széncinegéket láttam itt nálam. Az a furcsa, hogy nem sárga a mellényük, hanem olyan bézsazín féle, nagyon világos barna. De a pocakon a széles fekete csík az széncinegére vall. 🙂

    7. Csehné Séra Tünde

      A galambról írt történeted Cen, visszarepített a gyerekkoromba,mikor felneveltem apukám segítségével két vadgerle fiókát akiket sikeresen felneveltünk,majd szabadon eresztettünk. Apukám azt mondta, ne félj drága lányom vissza fog jönni hozzád. Nem tudom mi volt a legszebb élmény, elengedni vagy visszavárni. Egy biztos a galambjaink közt mindig volt vadgerle. Gyerekoromtól figyelem az állatokat és az biztos, hogy minden állat megérzi,megjegyzi, hogy ki az aki szereti és akire számíthat. A családtagjaim hiába utánozzák a fütyülésem, nekik nem repülnek le csapatba a madarak mert ők csak ritkán etetik ,de évek óta .Pedig ők is szeretik. Az ő etetésük rendszertelen.Minden állatnak megvan a magához való esze.Ezt hallottam sokszor apukámtól,

      • 🙂 🙂 pedig gerlefiókákat felnevelni nem egyszerű, jóval nehezebb, mint mondjuk rigófiókákat 🙂 régebben gondoltam arra is, hogy valamiféle síppal jelzem majd, hogy jön az utánpótlás, de sajnos ezt az ötletet – veled ellentétben – én sosem valósítottam meg.

    8. Csehné Séra Tünde

      Apukám segítségével nem tűnt nehéznek kilencévesen sem.Szűkszavú kemény ,jószívű embervolt. 1930-ban született,imádta és védte az állatokat,leszidott,ha nem volt friss vize a kutyának,de azért már meg se lepődött miért tanítom fára mászni a kutyánkat, aminek az volt az eredménye,hogy dobálta a diót a padról mert a létra mászás jobban ment neki.Élményeim szeretem megosztani emberrel,állattal,legfőképp gyerekekkel. Sokszor kérdezik miközben hívom a madarakat, hogy értek a nyelvükön? Szerintem minden ki ért,ha akar és figyel. Még jobban megszeretném érteni őket és nagyon örülök a tőled kapott új infónak és élményeknek. Két egyforma síp van,de egyforma füttyszó nincs. Szerintem etetéskor kicsit elnyújtva fütyülj nagyon hamar meg szokják, még a macskáim is a füttyszóra jönnek, nem esznek madarat csak egeret,ellenkező esetben szobafogságot,vagy vizet kaptak a nyakukba.De már évek óta nincs fenyítés .Ami még érdekesebb, hogy a madarak se mennek el,ha a macskáin a kertben sétál.

    9. Juhász Kató

      Örömmel olvastam ezt az írást, mert én is csodálom, és télen természetesen etetem is a madarakat.
      A cinegék már október végén, az ablakon kopogtatva jelzik, hogy idén is számítanak segítségre. Egy barázdabillegetőnek gyakori szokása volt, hogy ablakunkat megkocogtatta. 13 évi megfigyelés után fejtettem meg ennek okát. Az őt ért tragédiák, izgalmak, konfliktusok, veszélyhelyzetek késztették arra, hogy a háziakkal – akikre mindig számíthatott – próbálja közölni gondjait. Ezt tapasztaltam az idén is egy meggyvágó esetében. A környéken fészkelt, korábban is gyakran járt a teraszon lévő etetőbe, fiókáit is elhozta. Most naponta órákat ült az ablakpárkányon és sokszor kopogtatott, mintha segítséget kért volna. Tartásán látszott, hogy beteg lehet. Egy nap végleg elmaradt.
      A galambok az utcai villanyoszlop tetejéről figyelik, mikor nyitok ablakot, s kolibri módjára szállnak az ablak elé, eleséget kérve. A varjak a kerítés tetejéről hangoskodva jelzik, hogy éhesek. Ha élelemhez jutnak, beteg, öreg társaikat is megetetik. Róluk, és a barázdabillegetőről szerzett tapasztalataimat két kis könyvben leírtam.
      Számtalanszor megtapasztaltam, hogy a madarak kommunikálnak az őket szerető, segítő emberrel. Volt úgy, hogy hideg téli napon egy tengelic kabátomba kapaszkodott, de mielőtt megfoghattam volna, elrepült. Másnap reggel az egyik kerti etetőben találtam, elpusztulva. Emlékezetes még, hogy egy csíz a rövid időre kinyitott ajtón besétált az előszobába. Kapott enni, inni, de reggelre elpusztult. Egy szürke légykapó pedig közvetlenül fejem felett körözve panaszolta el, hogy a szajkó kifosztotta fészkét. Aki szereti a madarakat, valóban, soha nincs egyedül.
      Kár, hogy a gyermekeket manapság nem nevelik a természet tiszteletére, védelmére, pedig így értékesebb, boldogabb emberek válnának belőlük.

    10. Marsovszki Viktória

      Ó, de sajnálom, hogy annak idején kimaradatm ebből a beszélgetésból, és a posztot is csak futólag olvastam. De most alaposan, és van mit emésztgetni, mint cinegéimnek a fekete naptaforgót! 🙂 🙂

    11. Patai Mária Zsuzsanna

      Újraolvasás: remélem, benne lesz a madaras könyvedben ez az írás is, hiszen a megszokotthoz képest is gazdag, élvezetes, hiszen nem csak a madarakról beszélsz! (Amúgy az a bizonyos cinke nálunk júniusban kopogtatott. Nem szeretném, ha ez a megjegyzés téged az újabb kérdések erdejébe űzne vissza!) Nagyon tetszik az is, amit a jó és a rossz kételyről írsz. És milyen aktuális!

    12. Oláh Csilla

      Kedves Centauri,
      Márpedig a cinkék bekopognak az ablakon a kajáért az én tapasztalatom szerint is. Város közepén lakom, forgalmas helyen, az erkélyen lévő etetőt mégis megtalálták a cinkék. Tavaly volt egy pár, aki rendszeresen jött (a többieket elűzték) és mikor eljött a fiókanevelés időszaka, akkor tettem ki nekik lisztkukacot. És bizony, ha nem volt kint lisztkukac, amikor jöttek, akkor először hangosan csipogtak, és ha ez nem használt, akkor bekopogtak az ablakon, sőt be is kukucskáltak az ablakra ragasztott matrica mögül (erről van vicces fotóm), Végül odáig jutott a “barátságunk”, hogy a kezemből ettek kukacot, sőt a gyerekeiket is “bemutatták”. Megjelentek a 3 fiókájukkal együtt, akik békésen üldögéltek, tolláaszkodtak az erkélyen. Nagyon okos madarak és szerencsére idén is visszatértek. Köszönöm a cikket, most került a szemem elé. Csilla

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük