Szabad csodálkozni! Ez a madár belül is világít

Fotó: Centauri

Szabad csodálkozni! Ez a madár belül is világít.

2020.12.05. Legalábbis fiókakorában. De először hadd mondjak el róla röviden két dolgot.

Ez madár – mivel viszonylag sokáig madártenyésztéssel is foglalkoztam – nálam élt egy ideig. Azért fogalmazok így, mert ezek az apró termetű madárkák mesterséges környezetben sem élnek többet 3-5 évnél (szabadban a várható életkoruk a 2 évet sem éri el). Mindmáig hálás vagyok a sorsnak azért, hogy nálam lehetett; egyrészt, mert ritka gyönyörű jószág, másrészt igazi kuriózum. Olyannyira, hogy abban sem lehetek biztos: ebben a pillanatban él-e még ilyen madár valahol a világon. Ő ugyanis voltaképp „nincs” is.

Ilyen faj, amit a képen láthattok nem létezik.

Ez a madár ugyanis egy ritka hibrid, két önmagában is pompás faj, a vörösfejű papagájamandina (Erythrura psittacea) és a kékfejű papagájamandina (Erythrura trichroa) kereszteződése.

Blue-faced_Parrotfinch kékfejű vagy háromszínű papagájamandina

Kékfejű vagy más néven háromszínű papagájamandina (Forrás)

Vörösfejű papagájamandina Red-throated_Parrotfinch

Vörösfejű papagájamandina (Forrás)

Szépségével egyszerűen lehetetlen betelni. Ízlés dolga persze, kinek milyen madár tetszik a leginkább, én speciel jobban húzok a szolidabb kivitelezésű fajok irányába, kedvelem a visszafogott, elegáns színezetű madarakat (például a hósármányt), de ez a hibrid már annyira színpompás, hogy lehetetlen ellenállnom.


A papagájamandinák az Indonéz szigetvilág madarai, míg a jóval ismertebb Gould-amandina Ausztráliában honos. Ilyen madarakhoz természetesen csak és kizárólag tenyészetekből lehet hozzájutni. Tudom, mi az általános vélekedés a madártenyésztésről, de el kell mondjam, hogy a díszmadarak a szabadban egyrészt meg sem élnének már, másrészt nem érzik jól magukat. Számos esetben éltem át, hogy véletlenül kiszabadult madár mindent elkövetett, hogy visszakerüljön a helyére. Minderről – ha időm engedi – írok még később. Annyit előzetesen a háttérről, hogy épp szabadságfokuk megemelése és egészségük érdekében én nem kalitkában tartottam őket, hanem egy madárszobában, ahol szabadon repkedhettek a növényesített szobában, de hozzá kell tenni: a tenyésztett madarak olyannyira a kalitkában érzik magukat biztonságban, hogy a kiszoktatásuk az egyik legtöbb odafigyelést és szakértelmet igénylő feladat. Mindenesetre nekem minden esetben sikerült, s némi büszkeséggel mondom: mindhárom amandinafajt sikeresen tenyésztettem.  

Évekkel ezelőtt mutattam már egyszer ezt a madarat, de nem meséltem el akkor, mi a leghajmeresztőbb tulajdonsága, mely nem is csak rá, hanem több rokon fajra is érvényes, így például a nem kevésbé színpompás Gould amandinára (Erythrura gouldiae) is.

Rövid leszek, de mégis kezdjük onnan, hogy ez a madár – ahogy láthatjátok is – egészen kicsi. A tojásai pedig alig nagyobbak egy zöldborsónál. Tudom, nem egyszerű, de képzeljétek most el, mekkora fiókák kelnek ki ilyen apró tojásokból! Egy fészekaljban átlagosan négy-öt fióka van, s ha ezeket a fiókákat beleültetjük egy kávéskanálba, elfér rajta az egész pereputty. Tudom, mert kipróbáltam.

Gould-amandina (Fotó: Centauri)

E fajok többsége mély odúkban költ, a szülőmadarak feladata pedig kettős. Először is kellő mennyiségben kell olyan táplálékot találni, amivel ennyire liliputi fiókákat etetni lehet, ráadásul be kell vinni a hihetetlenül apró csőrökbe a falatokat. Mindezt egy tök sötét odú mélyén.

Felmerül a kérdés: hogyan képes betalálni a falatokkal a szülő az apró madarak sötétben tátogó szájába?

Mint oly sok más esetben, Bioszféra-anya természetesen a szülők segítségére siet. A fiókák szájában fiókakorukban, ragyogó, azúrkék, úgynevezett papillák találhatók, melyek – akár nyári éjen a szentjánosbogár – világítanak. A pontosság kedvéért: „mindössze” úgy verik vissza a legkisebb fényt is, mintha világítanának. Mivel ez nem aktív fény (mint a szentjánosbogár esetében) ahhoz nem erős, hogy a szülők jobban lássanak, de egyértelműen jelzik, hol van nyitott csőr.

Ezzel azonban még csak részben oldottuk meg a problémát, mert amikor több fióka kér eleséget, el kell igazodni valamiként a világító pöttyök között. Ezért a papillák úgy helyezkednek el a fiókák alsó és felső csőkávájában, hogy amikor kitátják a csőrüket, azok egy szabályos négyzet négy sarkán helyezkedjenek el. Így voltaképp egy geometriai ábrával igazítják útba a szülőket. Az eleséget a négyzetek közepébe kell rakni.

Mi is van a sarkain kivilágított négyzetek közepén? Hát a fióka torka.

Ugyanazt alkalmazza a természet, mint az ember, amikor éjjel kivilágítja a repterek leszállópályáit. Még inkább helytálló a hasonlat, ha az útjainkat övező macskaszemekre gondolunk, hisz azok is fényvisszaverők, azok is egyfajta papillák, mégis, mintha világítanának. Ennyit arról a régi mániámról, ami szerint az ember az ég egy adta világon semmi olyat ki nem talált, ami ne lett volna már jelen a természetben jóval ő előtte.

Nem először hívom fel a figyelmeteket arra, hogy a természet megannyi mérnöki alkotás zseniális hálózata. Átgondoltan felépített hardverek (testek), és még inkább szofisztikáltan kiagyalt szoftverek, irányítórendszerek komplex összessége.

Legutóbb épp a sirályoknál mutattam példát erre ITT.

Mi vagyunk a hardver, a Bioszféra pedig a rendszergazda

De ha egy kicsit mi is mérnökösködünk, feltehetjük a kérdést: miért épp ezt a megoldást, ezt a viszonylag bonyolult geometriát választotta a Bioszféra? Hiszen, ha a torkot világítja ki, csupán egyetlen ponttal, mennyivel egyszerűbb lenne, s elég volna minden fiókára mindössze egyetlen „ledet szerelni”. Ha megkísértene bárkit a gondolat: itt akkor valami tervezési hiba van, hamar lehűtöm. Nagy tétben fogadnék rá, hogy ennek súlyos oka van, csak épp mi nem látjuk még át. Kutatóknak ismét itt egy kérdés, melyre érdemes rászánni pár évet.

Amint az amandina fiókák csőrének mélyéről a papillák világítanak, úgy világít a Bioszféra mélyéről szüntelenül a tervezettség, az átgondoltság lenyűgöző nyugalma és eleganciája.

Néha már szinte félelmetes a tudat, hogy egy ennyire, az utolsó atomig átgondolt és megtervezett világban mozgunk. Talán nem is ártana egy pillanatra összerezzennünk, hogy aztán valamivel később, a megértés felszabadultságával botorkálhassunk tovább ebben a vér racionális, mégis minden pillanatban titokzatos világban.


Légy oly kedves, oszd meg másokkal is! Köszönöm.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*


    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider

    Slider

    Slider

     

    22 Comments:

    1. Lívia dr. Zilahi

      Gyönyörű szombat- gyönyörű madarakkal. A liliputiak etetése- milyen kedves megfogalmazás, az apró madarak szájában ott vannak a túlélés lámpásai. Ha valóban előre átgondolt és tervezett a világ ahol élünk, akkor a teremtő nagyon kegyes az emberhez, színes palástban mutatja be a jóságot és a szeretetet, az ember vigasztalására és örömére.
      Milyen vak is az ember- nem kell Madagaszkárra mennie, hogy észre vegye mennyi szépség van körülötte.

      • Valóban átgondolt tervezés képét mutatja, de hogy ez miként lehetséges, arról gondolhat bárki bármit. Bizonyosságokig ebben a kérdésbe – azt hiszem – sosem jutunk. Bárhogy jött is létre mindez, egy biztos: lenyűgöző. Nem kevésbé az is, hogy néha e tervezettség megértésének mélyére juthatunk.

    2. Hűűűűűűűű, ez lenyűgöző! Köszönöm! 🙂 🙂

    3. Szabó Edit

      😮😮
      Képes voltál beletenni azokat a pici, tehetetlen madárkákat egy kávéskanálba? A tudományért mindent. 🙂

      Szerintem a négy világító pont jobban meghatároz egy csövet, mint egy. Mert hova kellene elhelyezni azt az egyetlen “ledet”, hogy biztosan mutassa az irányt?

      • Ezt most, nem egészen értem 🙁 De annyit akkor hozzátennék, hogy minél inkább éhes a fióka, annál nagyobbra tátja a csőrét; mennél nagyobbra tátja a pontok annál inkább eltávolodnak egymástól, így a mértani alakzat egyre jobban hasonlít egy négyzetre (s nem téglalapra), ergo: a pontok távolságából, a kirajzolódó mértani alakzatból a szülő azt is megítélheti, hogy mekkora az éhség; minél inkább közelít a szabályos négyzethez, annál inkább.

        • Szabó Edit

          Próbáltam érthetően fogalmazni, de ezek szerint nem sikerült. 🙁

          Én is éppen azt próbáltam leírni, hogy jól van ez kitalálva, a négypontos megoldás a jó, mert így könnyebb beletalálni a fióka csőrébe a táplálékkal. Egy pont esetén nem tudom elképzelni, hogy ezt hogyan lehetne megoldani.

          • Ó, hogy én mekkora hülye vagyok! / Először a ponthoz. a pont annyiban egyszerűbb, hogy a pontra kell “rakni” a kaját. / Ugyanakkor az előbbi válaszban – s észre sem vettem – megmagyaráztam, miért jobb a négy pont, mint az egy; a legszebb: tegnap is tudtam ezt, mégsem kötöttem össze a választ a kérdéssel. Nahát, milyen korlátos néha elemi dolgokban is az elme – legalábbis az enyém. 🙂

            • Szabó Edit

              😀
              No, akkor még egyszer:
              Az egy pont is megoldás lehetne, de én azt nem tudom elképzelni, hogy ezt hogyan lehetne megoldani. Milyen egy madár szája belül, és hogyan és hova kellene elhelyezni benne azt az egyetlen pontot?

              És akkor ezt a pontos kérdést most alaposan körbe jártuk. 🙂

    4. Ibolya Nagy

      Köszönjük, lenyűgöző!☺️

    5. Patai Mária Zsuzsanna

      Mostanában délután nincs is, legalábbis mifelénk fél négy körül már sötét van, akárcsak nálad, Cen! No meg ahogy decemberben “megszokott” . Sebaj! Világítanak “a túlélés lámpácskái”, ahogy egyik olvasód (Lívia) írja!

    6. Holsky Péter

      Szép is, tanulságos is, elgondolkodtató is egyben. Köszönet!!

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük