• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

A pacsirta és a néplélek


pacsirta

Fotó: Centauri

Ha egy ilyen réten áll az ember, valami okból egészen felszabadul, egészen bizakodó lesz – ahogy a pacsirták emelkednek, úgy benne is egyre nagyobb távlatok nyílnak


Közhely, de ahány ember, annyiféle, és annyiféleképp tekint a világra. Bár talán egyre kevésbé, ez talán részint még mindig igaz népekre is. Mondják például, a magyarok hajlamosak a búskomorságra, hajlamosak a panaszra. Panaszra persze mindig van ok, ezen a tájon túl sok is, ettől függetlenül az is igaz, hogy annak a gyakran siralmasan kevésnek is nehezen örülünk, aminek azért örülhetnénk.
Egyszer egy munkahelyemen arról beszélgettünk a kollégáimmal, hogy miért nem mennek a dolgok olyan zökkenőmentesen, mint ahogy papírforma szerint mehetnének, és azt találtam mondani a kapuban, hogy ennek a panaszkultúra az oka. Ezt sértődötten utasították vissza, mondván, itt mindenki pozitív, ez egy nagyszerű csapat, itt nincs semmiféle negatívitás. Jó, mondtam, tegyünk egy próbát. Ragyog tavaszi nap volt.

Talán ismeritek azokat a napsütéses, meleg és bíztató tavaszi reggeleket, amikor bármilyen nehéz helyzetben vagyunk is, reményekkel telve lépünk ki az ajtón,

és úgy gondoljuk: még ha nehéz napok jönnek is, sikerül mindent megoldani. Ráadásul azokban a hetekben mást sem vártunk, csak azt, hogy végre álljon el az eső, tisztuljon ki az ég, süssön ezerrel a nap. Ebben az ellenálhatatlan napsütésben egy ember már javában serénykedett az udvaron. Amikor odaértünk hozzá, így köszöntöttem: „Szép jó reggelt! Milyen remek napunk van, végre itt a meleg, és süt a nap!” „Ja, süt persze, amíg megint be nem borul” – jött a válasz. „Erről beszélek” – mondtam pár méterrel feljebb a kollégáknak, akik azonban úgy tettek, mintha mi sem történt volna, és ha lehet, még inkább megsértődtek. Nem is javult a dolgok állása aznap, sőt egy hét, egy hónap és egy év múlva sem.

1 pacsirta 1

Fotó: Wikiwand

Az egész gyermek- és fiatalkorom tavaszvárással telt. Imádtam az őszt is, a kemény teleket is, ám semmit sem vártam úgy, mint a tavaszt. A madárvonulás a világ egyik legtitokzatosabb és leginkább lenyűgöző jelensége, de mindig úgy gondoltam, hogy az egyben minden évben a visszatérés ígérete is. Van abban valami egészen megbabonázó, hogy egyszer csak vége a hidegnek, és úgy, mint az idén, egyik napról a másikra valami egészen más, valami egészen új kezdődik – elölről, immár több millió éve, a madarak pedig visszatérnek a világ legtávolabbi zugaiból is. Az elsők között a mezei pacsirta. Azoknak mondom, akik esetleg nem figyeltek még tavaszi vetés fölött éneklő pacsirtákat: ennek a szinte észrevétlen, barna kis madárnak egészen lenyűgöző az éneke – nemcsak az ének, hanem az előadásmód is. Egy tavaszváró, madarakat jól ismerő ember számára már az is öröm, hogy ismét olyan madárfajokat lát, melyeknek híre sem volt a téli hónapokban,

ám az apró pacsirta szinte hatalmába keríti énekével a fagy fogságából épp csak felszabaduló hatalmas tereket, a réteket, mezőket, tarlókat és vetéseket.

Sok száz alkalommal láttam, hogy amikor egy borús, tavaszi napon két felhő között váratlanul felragyog a nap, pacsirták tucatjai emelkednek a levegőbe, mintegy vezényszóra, mint akiket valamiféle küldetés vezet, és énekelve emelkednek fel az égre. A pacsirta ugyanis rendszerint a levegőben énekel. A madárfajok többsége kitüntetett pontokra ül fel énekelni, karókra, bokrokra, száraz fák csúcsára, ám a pacsirta, mivel a nyílt területek madara, ezt csak ritkán tehetné meg, ezért a levegőben énekel, méghozzá úgy, hogy szinte függőlegesen emelkedik, mint akit zsinóron húznak felfelé. Ráadásul kitartóan, hosszú percekig, megszakítás nélkül énekel, miközben gyakran olyan magasra jut, hogy szabad szemmel nem is látni. Ilyenkor úgy tűnik, hogy talán odafönt nincs is senki, mintha csak az égből szivárogna-csobogna az ének. Ez egészen megbabonázó,

és ha egy ilyen réten áll az ember, valami okból egészen felszabadul, egészen bizakodó lesz – ahogy a pacsirták emelkednek, úgy benne is egyre nagyobb távlatok nyílnak.

És mégis, nálunk ezt a pacsirtát úgy hívják: mezei pacsirta. A „mezei” két dolgot is jelöl: egyrészt érthető úgy: közönséges, gyakori, egytucat – mivel a mezei pacsirta a leggyakoribb pacsirtánk. Másrészt jelöli azt is, hogy a pacsirta a mezők madara. Ezzel szemben az angol azt mondja rá: skylark – vagyis az ég pacsirtája. És ez szerintem sokkal szebb név. Nemcsak a hangzása miatt – mennyivel jobb kiejteni ezt! –, hanem mert szerintem igazabb is. Persze, mitől volna igazabb? Hisz a mezei pacsirta elnevezés nagyon is pontos. Ez a madár élete javát a szántón tölti, rögök és fűszálak között futkos. A sárban, a porban, a barázdákban. Mifelénk erre esik a hangsúly, a „lentre”. Ám mikor az angol azt mondja, skylark, az „ég pacsirtája”, más perspektívát választ: egyrészt felfelé néz, az égre, ha tetszik, szimbolikusan a távlatosságot keresi, a nagy és tágas tereket, másfelől talán pontosabb és igazabb is, hiszen  nem azt nézi, hol tölt a pacsirta több időt, a földön vagy a levegőben, inkább azt a pillanatot ragadja meg, ami a pacsirta életében mégiscsak a legfontosabb. Amikor a pacsirta a fészkelőterület fölött énekel, ott, ahol hamarosan arról gondoskodik, hogy ez az ének ezer év múlva is betölthesse a napsütéses, nyílt és szabad területek légterét.
Utóirat: Megtisztelő minden hozzászólásotok, minden vélemény 🙂 A megosztásoknak pedig továbbra is nagyon örülök 🙂

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!
Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*


    Centauri pacsirta néplélek motiváció életmód madarak tavasz

    http://https://centauriweb.hu/archiv/madarakrol/madarakrol-mindenkinek/foldonkivuli-e-fulemule/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/madarakrol/madarakrol-mindenkinek/a-kakaskodas-ara-szirti-sas-kontra-siketfajdok/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/madarakrol/madarakrol-mindenkinek/beszelnek-a-madarak/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/madarakrol/madarakrol-mindenkinek/mi-vagyunk-vendegek-s-nem-pacsirta/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/villamnovellak/skylark/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/madarakrol/madarakrol-mindenkinek/

    37 Comments:

    1. Szabó Edit

      🙂 🙂
      Egy gyöngyszem ez az írás is. <3
      Köszönet érte!

    2. Az “égi bolondozó” heh, nem is tudtam, hogy skylark. Tetszik!
      És a lélek.
      Épp ma, ebédkor jutott eszembe a gondolat, ahogy néztem a belvárosi pöttöm tavon a kacsákat, ahogy a frissen kotort tiszta vízben jól látszott a vizet taposó lábuk, az apró hullámok alatt a kavicsok, hogy miközben ezt nézem, csak erre a néhány méterre fókuszálok, és annak ellenére, hogy építkezés mögöttem, kalapálás előttem, jobbra autók, balra házak, mégis egy tópartra tudom flashelni magam. És jön a mosoly.
      Ahogy beütött a tavasz, és rázendítettek a madarak, még itt a városban is, egyszerűen repes a szívem, nem tudok a seggemen ülni. A tavasz a kedvenc évszakom, teljes eufória! 🙂

      • Hát csak hajrá – én speciel rég nem nyögtem annyi terhet, mint mostanság, és a közeli jövőben fogok, de most, tavasszal az erő és az elszántság is jóval több minden tehertételhez 🙂 Bárhogy van is, ahogy az erdőn és a mezőn is fellélegzik minden, az ember is több levegőhöz jut, és erősebbnek érzi magát. Míg pl. szilveszterkor alig érzem, hogy bármi új kezdődne, tavasszal mindig.

    3. Be is raktam munkához egy órás erdei madárhangot youtube-ról 😀
      Hétvégén majd élőben is meghallgatom.

      • Örülök, hogy felbukkantál itt is – nem tudom biztosan, de talán ismerjük egymást régről, még a Facebookos szerzői oldalról 🙂 (Ha tévednék, elnézést)

        • Igen-igen, én vagyok az. 🙂 Örülök, hogy rájöttem, hogy itt kell téged keresni. Ez sokkal jobb, mint a Facebook, ahol folyton eltérít valami 😉

          • Éreztem 🙂 Hát akkor légy üdvözölve itt is. S de jó, hogy azt írod: jobb ez, mint az fb. Sokaknak még szokni kell ezt, mert már mindenkit a közösségi oldal szocializál. Itt néha kicsit talán nehezebb az eligazodás – egy szempontból. Másrészt viszont szerintem könnyebb is. A menük rendszerén át viszonylag elég jól lehet tájékozódni, ráadásul itt nem nyel el mindent az idő. A közösségi oldalakon voltaképp csak az “itt és most” van. Régebbi bejegyzésekkel ugyan már ki foglalkozik? Még ha érdekelné is az embert, rettentő megkeresni, előtúrni. Ezt még a legaktívabb Facebookozás idején is szóvá tettem párszor. Jó esetben a posztok, írások, fotók, s mindenek, egyetlen rendszer részei, ugyanannak a hálónak újabb és újabb szövedékei-szövetei, amelyek a közösségi oldalakon megsemmisülésre vannak ítélve, itt viszont akadálytalanul növekedhet, árnyalódhat, érlelődhet össze minden, reményeim szerint lassan-lassan létrehozva egy jól barangolható és összefüggő egészet. Régen is próbáltam átmenteni ide, amit csak lehetett, ezt a nem kis munkát jóval a Facebookos eltűnés előtt, önként és dalolva megkezdtem, ám most már kényszer is. Nem tettem le róla még, hogy visszanyerjem a Facebook-oldalamat (mert ugyanakkor vannak olyan lehetőségek, amelyeket itt igen bajos megteremteni), de az anyahajó – bármi történjen is a jövőben – mindenképp a weboldal lesz. 🙂

            • marsovszki viktória

              Én mindkét verziót szeretem. Igen, itt könnyebb az eligazodás, a böngészés; viszont a fb-on úgy érzi az ember, néha öszemosolyoghat a másikkal, jelen esetben veled, Cen. De az olvasásra, az író-emberrel való találkozásra, remek ez a hely. És jó, hogy újra naponta olvashatom az írásaidat. Adod a kraftot az emberfiának, amire nagy szüksége van ebben a “panaszkultúrával” terhes világban. Nem beszélve arról a rengeteg tudásról, amit megosztasz velünk. Egyetlen magyar író – akiket követek- oldala sem ilyen gazdag, érdekes, izgalmas… Kössz, hogy ennyit gürcölsz vele! Szép tavaszi madárvárást, és rengeteg erőt a továbbiakban is!!! 🙂 🙂 Ja, naná, hogy megosztom ezt is! 🙂

              • Köszönöm, zavarba hozol 🙂 Igen, tökéletesen értem, amit mondasz az fb-ről, ezért is görcsölök itt azon, hogy valamit kezdjek a chatelési lehetőséggel, és ezért próbálkozom még mindig zöld ágra vergődni a Facebokkal, meg logaritmusokkal 🙁 Örülök, hogy gazdagnak és érdekesnek tartod ezt az oldalt – azon leszek, hogy a továbbiakban se törjön be ide a szürke. 🙂

                • Ibolya Nagy

                  Kérlek, ne görcsölj Cen’, a fb nem ér annyit, (megbocsáthatatlan, amit veled műveltek karácsonyra időzítve😡), ebből az oldalból már most többet hoztál ki, mint, amit remélni mertem! Szerintem már most szuper! 😊 Szép estét Cen’ és mindenki!

                • marsovszki viktória

                  És teganp óta az égvilágon senki nem olvasta el a fb.-n a pacsirtás írásoda, az én megosztásomban. Nincs idő, Cen. A fb a személytelen egó kiteljesedése..,. lehet, hogy hülyeség, de valami ilyesmit érzek. A nemtörődés, a szenzáció eluralkodása. Nem tudom, de érdemes lenne ezt tanulmányozni., mert mint jelenség, legalább annyira érdekes, mint az irodalom. Rengeteg pozitív, és negatív hatás… az önkény, a diktatúra és a szabadság átláthatatlan szövevénye. Mondd majd, hogy boldogulsz velük. talán csak ennyi: a pénz világa? De mégis VAN. nagyon van… Ma vateráztam egy látcsövet, amivel a szivarfán élő madarakat fogom kuksizni a teraszról zavartalanul: cinkék, verebek, galambok, RIGÓK, és van egy baglyom is, akit ma fogok lekáderezni. 🙂 Minden-minden jót neked, Cen!

            • Nem tudtam, hogy elvesztetted a Facebook-oldalad 😮
              Amúgy tényleg így van, csak az itt és most, a saját falamon is csak nagy nehezen tudtam visszalapozni, és akkor sem láttam mindent, csak hol ezt, hol azt, már ha egyáltalán betöltődött. Épp mostanában gondoltam rá, hogy ha lesz időm, újraindítom a blogomat, a rendes dumásat, csak semmi mikro és tematika, inkább teret adni a grafománnak ott belül 🙂

              • Valójában félig-meddig vesztettem el: a privát elérhetetlen (nem is látható), minek következményeként a szerzőire nem tudok belépni, nem látom az üzeneteket, nem tudok válaszolni semmire, és az ismerőseimmel sem tudok kommunikálni, de ez talán még változhat. – és ha blogolsz, sok sikert kívánok! 🙂

    4. Ibolya Nagy

      🐦💗

    5. Kedves Cen! Szerintem is ne nyugtalankodj a chat miatt egyáltalán semmit! LEGGYÖNYÖRŰBB szövegek közelében mozoghatunk itt – semmihez sem fogható tér és csodalehetőség ez – úgy látom, egyre többünk számára. A fb nyilvános pörgése hiányozhat leginkább, ezt a támogató megosztások működtethetik valamelyest…

    6. Kisvágó Árpád

      Az fb-ét én sem szeretem, viszont ez az oldal valóságos kis sziget, ahol nem zavar, nem térít el semmi és senki. Jó elmerülni benne. A tenni akarásod pedig bámulatra méltó.
      Igaz, hogy a pacsirtát nálunk mezeinek mondják, még sincs semmi szégyellni valónk: Idősebbektől hallottam, hogy a régiségben a pacsirtát nálunk is isten küldöttének tartották, olyan égi hírnöknek, aki az eget a földdel összeköti. A képzet függőleges röptéből, emelkedéséből ered. Számomra az a döbbenetes, hogy ilyen távoli kultúrák mennyire hasonló módon gondolkodtak, a név eltér, de a társítás ugyanaz!

    7. Nagyné Ica

      Köszi a lélekmelegítést Cen’!
      Valóban lélekmelegítő és felszabadító tud lenni egy napsütéses, meleg és biztató tavaszi reggel, amikor reményekkel telve lépünk ki az ajtón, Ilyen volt a mai nap is! Végre 🙂
      A chat kérdése is megoldódik -úgy sem adod fel – 🙂
      …és szerintem egyáltalán nem nehéz eligazodni – sőt átláthatóbb a honlap, mint a FB. – nagyon rendezett….természetesen “átemeljük” innen a posztokat a FB-ra és személy szerint én próbálkozom az emberek átirányításával ide. Szép estét! 🙂
      ( kicsit most kínlódok a saját nevemmel, de talán felesleges, nem lényeges a megjelenítés, aki ismer a FB-ról úgy is tudja kivagyok 🙂 )

      • Nagyon köszönöm, Ica 🙂 Ami a “saját nevet” illeti: talán meglepő, de olyan egyszerű problémával én is küzdök, hogy a hozzászólásaimnál ne csak egy üres mező, hanem a profilképem jelenjen meg. Akartam volna kérni, hogy akinek van egy kis kedve hozzá, szintén jelenítsen meg valamiféle profilképet, legyen az a kedvenc virága vagy madara, mert így szerintem könnyebb volna rögtön érzékelni, hogy ki írt, és talán szebb is volna a hozzászólások mezője, mint a sok üres ikonnal. 🙂

    8. Szabó Edit

      Csak csatlakozni tudok az előttem szólókhoz.

      Egyre jobb ez az oldal! Lassan már a legtöbb fb funkció itt is megjelenik, és ami nekem nagyon fontos, hogy itt jóval több az irodalom, amik közül csemegézhetek. Minden egy helyen! 🙂
      Én is osztom az itt közzétett írásokat a fb-on, de inkább csak azért, hogy onnan minél többen idetaláljanak.

      Azért – talán – egy egészen kicsit hálásak lehetünk a fb-nak, mert tulajdonképpen az ő karácsonyi meglepetésének “köszönhetjük”, hogy így felpörgetted ezt az oldalt. Vagy rosszul gondolom?

      A munkabírásod pedig tényleg elképesztő, Cen’!! 🙂

      • Az Fb-nek azért nem vagyok hálás, mert már korábban is voltak fenntartásaim, gondjaim vele, és már novemberben tervbe vettem, hogy a hangsúlyt szép fokozatosan a honlapra helyezem át (azért is, mert szerintem a weboldal jobb minőség, mint az fb), és ezzel párhuzamosan akartam bevezetni a hírlevelet is. Mindezt persze talán felgyorsította a karácsonyi “ajándék”, ugyanakkor elzárt több ezer (ha a két fb-oldalt egybeveszem, akár 10.000 emberről is szó lehet) elérésétől. Ezen persze valószínűleg sokat segít a ti segítőkészségetek, az, hogy osztjátok az itt megjelenő írásokat. És Edit! Még több lesz az irodalom! (is) – csak ahogy írtam már valahol, párhuzamosan zajlik a korábbi fb-s anyagok archiválása is, és ez nagyon macerás, mert az fb kialakítása ennek sem kedvez. Nagyon régi tartalmakhoz hozzáférni bajos. De haladok, méghozzá egészen jól, és hamarosan nullás lesz ez a történet, vagyis alig lesznek mentetlen írások, képek 🙂

        • Szabó Edit

          No, azt nem is vártam, hogy Te hálás legyél a fb-nak, Cen’, magunkra, olvasókra/követőkre gondoltam, amikor a hálát említettem.

          A fb-on tényleg nagyon macerás és munkaigényes a régi posztokat megtalálni, ebben egyetértünk.
          Itt a weboldalon a hozzászólások követése nehézkes egy kicsit. Ha nem nézzük meg a bejegyzések mögött a hozzászólásokat, nem tudjuk meg, hogy válaszolt-e valaki arra, amit odaírtunk. (Az én esetemben még az is bonyolítja a helyzetet, hogy néha elfelejtem, melyik bejegyzéshez is szóltam hozzá. 🙂 ) Ezért van az is, hogy a válaszodra csak most találtam rá.

          Az nagyon jó, hogy a kezdőlapra kiemeled a bejegyzéseket, ezáltal azok telefonról is olvashatók, kezelhetők. Az oldal menürendszerében ugyanis telefonról nem lehet navigálni. (Tudom, megoldódik majd ez is, nem sürgetésképpen írtam!)

          Türelmesen kivárjuk, amíg idepakolsz az oldalra mindent, amit szeretnél. 🙂 Látjuk ám, hogy rengeteget dolgozol vele!

    9. Bizony így van, jól látnak bennünket más nemzet fiai. Nagyon negatívak tudunk lenni, és én sem vagyok kivétel sajnos. Vannak élethelyzetek, amikor valóban csak a napsütés, a madárdal, vagy egy jó könyv az, ami kibillenti az embert az önsajnálat, vagy a mások miatti túlaggódás kerítése mögül. Még szerencse, mert szerintem az, hogy ebben a galaxisban, ezen a bolygón, így alakult, hogy a madarak színesek, és csodaszép hangjuk van, az ég egy idő után mindig újra kék lesz,…….. és vannak ilyen emberek, mint Te Centuri! 🙂

    10. 🥰Csodálatos kis pacsirtaszó az én futásaim
      motorja tavasszal.Nem vagyok zenehallgatós,azaz igen, minden évszak természeti zenéjét hallgatom,kilométereim rovása közben.
      Lélek- és erőfeltöltés🐦🌳🐑🥰

    11. Patai Mária Zsuzsanna

      2015-ben az ehhez hasonlóan szép, kerek posztjaidra figyeltem fel! Mennyi minden történt azóta…

    12. Szabó Edit

      Remélem, nem történt nagyobb baj, és hamar rendbe jössz!
      Ha az ember egyedül van, még óvatosabbnak kell lennie.
      Ugye, balta nem volt a közelben?

    13. Ibolya Nagy

      Remélem, tényleg csak kisebb.
      Szorítunk érted, mielőbbi gyors, fájdalommentes gyógyulást kívánok!🤔☀️☀️☀️

    14. Holsky Péter

      Nagyon szép írás! (És mint a bor, ha jó: az idővel csak érik.)
      Jó tavaszt – mindazzal együtt is, ami van!

    15. Schweighoffer Krisztina

      A nyolcvanas években Nagykovácsi mellett, a Szénásokon sok pacsirta fészkelt. Részünk volt ebben a megbabonázó élményben, amikor májusban csendben feküdtünk a magas fűben, és körülöttünk énekelve a levegőbe emelkedtek. Aztán, úgy 88-90 táján megjelentek a cross motorosok, mély árkokat vágtak a Nagy-Szénás gyepes talajába, a pacsirták meg eltűntek. Nem is volt kedvem többé odamenni. Úgy tudom, évek alatt sikerült elkergetni a betolakodókat a védetté nyilvánított területről. Idén voltam ott ismét egy téli túrán, és nagyon szeretném majd megtapasztalni tavasszal, hogy megint vannak odafenn pacsirták. Ha valaki tud erről valamit, írjon.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük