Csodálatos madárzene a bulváros távolságtartás oltárán
Ha a sajtókritikára nem vagy kíváncsi, akkor egyből rátérhetünk a lényegre: a madárzene lenyűgöző világára ITT. H a viszont tudni szeretnéd, miért veszem elő ezt az írást megint, akkor jó szívvel ajánlom az alábbi sorokat is.
2020.11.28. Személyesen is láttam (nem is egyszer), amint a hallgatók sírva fakadtak e madárdalok hallatán. Komolyan! Olyan is volt, aki negyedórával később is hüppögött. Mert itt olyasvalamivel szembesülünk, amit a legelvetemültebb természetimádó sem gondolna. Szembesülés ez, és bizonyos értelemben megvilágosodás; olyan pont a természet vizsgálatában, mely indokolttá tehetné a Homo sapiens és a természet viszonyának újragondolását. De nem. Bárhányszor efféle hír kerül elénk, az újságíró majd mindig eljátssza a mérsékelt okoskát;
ezzel a sajtó hosszú ideje asszisztál ahhoz, hogy semmi olyan, ami paradigmaváltást készíthetne elő, semmi olyan ne nyerhessen magának kellőképpen nagy teret;
mintha a sajtó – a „felvilágosultság” és az „ész uralmának” idiotizmusa – penészként fedne mindent, ami a világ megértésének frissítését célozná. A tömeg pedig elhiszi, hogy valójában ez a modern, a trendi; ez a távolságtartó, ez a kicsit mindig savanykodó stíl, holott ez már születése pillanatában is korszerűtlen és indokolatlan volt, és egyébre sem alkalmas, minthogy további okoskákat generáljon úgy a sajtóban, mint a kommentfalakon.
Tegnap az egyik legnagyobb hírportálon (ITT) megjelent egy cikk a madarak énekéről; nem mondom, hogy rossz volt, örülhetünk, hogy ilyesmi egyáltalán megjelenik, de az is igaz, hogy madarakkal (és általában a természettel) kapcsolatos írások szinte mind egy hangnemben íródnak, még akkor is, ha indokolt volna a „laza”, álszakértői attitűdöt sutba vágni néha. Ez a cikk is jó példa erre: kerüli – gondolom szándékosan –, hogy a legkevésbé is lelkesítsen vagy elgondolkodtasson. „Kis színessé” degenerál egy olyan témát, melynek egy egészen más szinten már rég be kellett volna égni a köztudatba. Vagy ezt a kínos, vérciki távolságtartást egyfajta újságírói kódex írja elő? Persze, ahány újságíró, elvileg annyi attitűd. De ahogy tegnap a „Romantika védelmében” című karcolatban írtam: kötelező egyfajta távolságtartás; az emelkedettség, a pátosz kerülése; ám ez valójában súlyos tünetegyüttes, még ha annyira nem is végzetes, mint egy pszichopata tünetegyüttese. Mégis rendkívül káros. Bukkanjon fel bárhol (már pedig felbukkan mindenütt). „Magára valamit adó újságíró” azonban ragaszkodik ehhez; olyannyira, hogy a madárének kutatásáról szóló cikkben megemlíti, hogy ajtónyikorgás is lehet dallam, arról viszont egy szót sem szól, hogy az ajtónyikorgással szembe állítható egy kísérlet, mely igazolja, hogy a madárének tudatos; a lassított felvételek közül sem linkel oda semmit, csak annyit ír, népdalszerűek, s úgy tűnik, az emberi zene a természeti zenéből ered. Ennyi.
A cikk konklúziója ismét csak az, ami ezer és ezer cikk felhangja mindig, unos untalan:
“Mai tudásunk szerint a madarak valószínűleg nem képesek egymással elvont fogalmakat közölni, csak pillanatnyi hangulatukat fejezik ki hangadásukkal.”
Ennyit tudtunk kiizzadni ebből a témából. ☹ Ráadásul a cím! Mire hegyezi ki a dolgot? „Káromkodnak a madarak?” Ez clickbait voltaképp, ugyanis a cikk szerint nem is káromkodnak. De tényleg erre kellett kihegyezni? Ráadásul a megállapítás sem helytálló, mert sok madárfaj képes szavak értelemszerű használatára (pl. a szürke jákó), de ebbe most bele sem megyek.
Személy szerint nem az újságírót kárhoztatom, hanem azt a trendet, aminek kénytelen (vagy nem?) megfelelni bármely (?) ambiciózus sajtómunkás; a trendet, ami formálisan informál és szórakoztat, valójában azonban elbutít;
a hír- és reklámfogyasztás kényszerét esztelenül kiszolgálva lehetetlenné teszi, hogy a világról alkotott képünk jelentősen árnyaltabb legyen egy-egy cikk elolvasása után. Ma a sajtó nagyobbik része a VÁLTOZATLANSÁG letéteményese, ideológiai irányultságtól függetlenül, és ez gyakran kimondottan bosszantó.
Feltételezem, páran találkoztatok az említett cikkel. Épp ezért most hadd ajánljam figyelmetekbe a tavasz folyamán szintén a madárzenéről írt cikkemet, azzal a kéréssel, hogy osszátok meg másokkal is. Ez nem egy kis színes. És feltétlenül hallgassátok meg ezeket a madárdalokat. Nem azért, hogy rommá bőgjétek magatokat az erdei pacsirta keserédes dallamai hallatán, hanem csak azért, hogy tudatosítsuk magunkban és másokban: koránt sem biztos, hogy az ember pozicionálása helyes. Könnyen lehetséges, sőt nagyon is valószínű, hogy ismereteinkkel, ideológiáinkkal és filozófiánkkal továbbra is csupán a felszínt karcolgatjuk. És ahogy a cikk címében írtam: több szerénységet! Ez nem ártana a sajtónak sem.
Íme, itt találjátok a csodálatos madárzenéről szóló írást:
Kérlek, oszd meg másokkal is! Köszönöm.
Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!
Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!
Egy forrás nem forrás – az internet és a hírfogyasztás veszélyei
Huh, milyen fontos gondolatok ezek a sajtóról és a status quóról, arról, hogy az újságíró mi mindent áldoz fel a megfelelés oltárán. Milyen pontos megfigyelés, és tök jó, hogy felhívod erre a figyelmet. Az ember annyi mindent nem gondol és nem érez át..és tényleg, az újság sokszor még akadályozza is ebben. Tök izgalmas témákat sikerül halál unalmasan tálalni.
Talán indokolatlannak tűnhet az indulatosságom, de valóban arról van szó, hogy sok olyan pont adódott és adódik, ami revízióra késztethetne minket, de ez az áljózan stíl és “szellem” blokkoló hatású; mintha ugyan nem mutatna ezer és egy jel arra, hogy revízióra már rég szükség lett volna; és a revízióhoz szükséges rácsodálkozásokra és kapaszkodókra is. De amúgy általában nem foglalkozom ezzel, mert látom, így marad minden továbbra is; csak hát kár… értünk is kár.
Szerintem indokolt az indulatosságod. Ne mondj ilyet, hogy minden így marad, mert nálad például nem ez van. Vannak azért olyan helyek és emberek, ahol, akiken keresztül feloldódik a blokkoló hatás.
Értem és megértem az indulataidat, Cen’. S jó, hogy elolvashatjuk újra a tavaszi posztodat is!
Írsz majd egyszer a szürke jákóról is? Még sosem hallottam róla. 😮
Persze, ha időm engedi 🙂 Ő egy papagájfaj, az Alex nevű madár nagy hírre tett szert bámulatos értelmi képességeivel, könyvet is írtak róla. A varjúfélék értelmi képességeiről meg írtam már valahol, talán a hollók kapcsán. Videókat is hoztam. 🙂
Köszi! Persze, majd mihelyst lehet. 🙂 Addig meg kicsit körülnézek a neten. 🙂 A varjúkat is megkeresem, már nem emlékszem erre a posztodra.
Milyen videókra gondolsz? A madárdalosakat megnéztem most újra.
Rémlik már, mire gondolsz!
A varjakról hoztál videót, hogy ők is képesek eszközhasználatra. Tárgyakat gyűjtenek össze és ejtenek bele egy átlátszó, vizet tartalmazó csőbe, hogy aztán a megemelkedő víz segítségével hozzájussanak a cső másik végén lévő – talán – élelemhez. Dereng lassacskán, azt hiszem! 🙂
Megkeresem. 🙂
Igen, erre gondoltam, de már én sem tudom, hol hoztam 🙁