Az emu kotlása példa lehet bárki számára

AMÍG NEM LESZ KÖNNYEBB, EMU LESZEK 

Valahányszor úgy érzem, fáradt vagyok vagy könnyebb napokra, felhőtlenségre vágyom, eszembe jut megboldogult emu kakasom, Dromaius. Szokták mondani, eltűntek mára a példaképek (és ez talán így is van), de higgyétek el, a madarak között is könnyű szerrel találni olyanokat, akik legalábbis példaként lebeghetnek előttünk. Ilyen nekem Dromaius.

Az emu az egyik a legősibb madár, ijesztő is kissé, hisz félig még dinoszaurusz (bár a csibe zabálnivaló). De tágas udvarban az egyik leghasznosabb jószág. Nálam évekig ő ápolta a gyepet. Mivel zöldet eszik, amikor csak teheti, a csőre viszont puha, a gyepből azokat a növényeket csipegi ki, amit könnyen megragadhat puha csőrrel is. A fűféléket tépi le a legnehezebben, legkönnyebben pedig a pitypangot és a lóhere levelét.

És ha egy emu egész nap folyamatosan tisztítja a gyepet a kétszikűektől, egy idő után olyan pázsit keletkezik, amit száz nyírással sem tudunk létrehozni.

Házőrzőnek is kiváló, az idegent támadja, de ha nem is támad, akkor is mindenki tart tőle. Ráadásul – ellentétben a kutyával – nem kell neki hús, és nem ugat. Amíg zöldet talál, gyakorlatilag etetni is alig kell. Mindemellett ő is a természet csodája, ha a kotlását nézzük, akkor pedig az emu majdnem sci-fi. Tudtommal mindmáig sincs elfogadható magyarázat arra, amire egy emu-kakas képes.

Egyszer azt olvastam róla, hogy a hím – merthogy az emuknál a hím az „anya” – 56 napig kotlik evés-ivás nélkül. Ha ilyesmit olvasok, lerakom a könyvet és kinyitok egy másikat. Mert nekem még azt tanították, hogy „egy forrás nem forrás”. Ellenőrizni kell mindent. De a második könyvben is ezt olvastam.

Ivás nélkül 56 nap? – mikor az ember nagyjából 3 napot bír ki víz nélkül?

Oké, az lehet a helyzet – gondoltam –, mint a viccben a mókussal és a patkánnyal: „A mókusnak jó, a patkánynak rossz a sajtója.” Ezek szerint az emunak is jó. Kinézek az ablakomon és ki áll a teraszomon? Hát egy emu!

Nézem-nézem – nem mintha nem láttam volna már –, de továbbra is azt gondolom: 56 napot nem bír ki. Az kizárt. Később aztán volt szerencsém nyomon követni több kotlást is, s lőn csoda: az irodalom nem hazudik.

Mivel az emu a déli félteke, Ausztrália madara, őshazájában rendesen akkor költ, amikor nálunk tél van. Nem az időjáráshoz, nem a fényviszonyokhoz igazítja az utódnevelést, nála speciel egy előre megírt és rögzített, biológiai órával kombinált program. Ezért áll elő az a helyzet, hogy nálunk épp télen fog költésbe; hiába van itt akkor hideg, hiába van itt akkor hó, a biológiai órája szerint – amit a déli félteke évszakaihoz igazítottak – január-februárban jön el a költés ideje.

Sosem felejtem el, amikor az első fészekaljra rátaláltam. Huzamosabb ideig voltam távol, s mikor megérkeztem, Dromaiust nem találtam. Csak a párja, Emma sétálgatott erre-arra nagy peckesen. Hó borította az udvart, s vagy háromszor is körbementem, benéztem minden zugba, mire végre ráeszméltem, hogy az alsó nagykapu előtt van egy behavazott halom. Ott, ahol semminek sem kellene lennie.

Rettenetesen megijedtem. Attól tartottam, hogy Dromaius teteme az behavazva.

Közelebb érve is csak nehezen fogtam fel, mit látok. A termetes hóbucka valójában Dromaius volt, alig látszott ki belőle, és csak a fekete szem pislogása jelezte, hogy él. Nem értettem hirtelen, miért ül egy emu annyit egyhelyben, hogy ellepje a hó. Valamivel később persze kapcsoltam, óvatosan hozzáguggoltam, levettem a kesztyűt, majd még óvatosabban, lassan alányúltam…

Az irodalom szerint tehát a hím emu 56 napot bír ki étlen-szomjan.

Az én kakasom rekordja 64 nap!

Ilyenkor üríteni sem ürít. Brutális, ősi konstrukció. És ami a legszebb: valamiféle transzba esik. Ha leguggoltam hozzá, a tenyerembe fektette a fejét. Engedte, hogy alányúljak. Az a forróság! És itt van egy paradoxon. Elvileg működhetne úgy az emu, mint a téli álomba merülő emlősök: hibernálódhatna. Akkor valóban nem kell sok víz és energia, csakhogy van egy bökkenő: az emu közben ezerrel fűt. Hisz kotlik. Egy ilyen ősmadár, egy ilyen madárszaurusz alól kihalászni a tűzforró, azúrkék tojást – mintha óriási jádekövet tartanánk kézben – valóságos időutazás.

Amikor először követhettem élőben egy ilyen őskotlást, jó ideje úgy gondoltam már, hogy aligha lephet meg engem egy madár, de akkor rájöttem (újra): van még tanulnivaló. Annak a brutális türelemnek, amiből az emu dolgozik, nyoma sincs bennem. Most már azért talán mégis. Kicsit.

Volt olyan év, hogy hóban indult a kotlás, és mikor kibújtak a képen látható fiókák, már piroslott a májusi cseresznye. E ez idő alatt meg sem mozdult, fel nem állt – egyszer sem. 

Igyekszem egy kotló emu türelmével szemlélni a nehéz időszakokat. Pontosan tudom: idő kérdése csak, hogy a jádekék tojásból csibe legyen. Ha Dromaius 64 napot kibekkelt étlen-szomjan, nehéz időkben én is kitartok hétről hétre. Legalábbis erősen igyekszem.

Kérlek, oszd meg másokkal is! Köszönöm.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

A kert legszínesebb madarai – top 10

A tojás mint mérnöki alkotás

Beszélnek a madarak?