• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

A madarak haszna és kára – anyagi és lelki

herman OTTÓ természet madarak bükk nemzeti park szép emlékek sztorik irodalom Centauri író writer Magvető kiadó

Fotó: Centauri

Látjuk, hogy alig van a magyar nép életében szakasz, cselekvés, vagy viszony, a melyben lelke nem fordúlna a madárhoz: hol teste, hol lelke hasznáért.


A HASZON ÉS A KÁR.
Az anyagi és a lelki.
herman ottó a madarak hasznáról és kárárólEnnek a kis könyvnek legfőbb rendeltetése az, hogy a madarak hasznáról és káráról tiszta képet fessen, mert ezen fordúl meg az, hogy a földmívelő kertészkedő, szóval a gazdálkodó magyarság mindenképpen helyesen bánjék az ég madaraival. Indúljunk tehát példabeszédből és lássuk, hogy ez mire oktat?
Azt mondja a magyar példabeszéd:
Ezer varjú ellen elég egy kő.
Tiszta igazság. Egy kőhajintástól felriad a fekete sereg és tova száll. Ha a madár kártételben van, ha megszállotta a zsenge kukoriczát, bizony tíz követ sem sajnál az ember tőle; riasztja, a mint birja. De megváltozik ám a sor, mihelyt a szántás ideje elkövetkezett. Ekkor ugyanaz a varjúmadár másokkal is kedves társa a szántóvető embernek, mert hasznos munkát végez oly szorgalommal, a minő éppen csak madártól telik.
Úgy, a mint az eke vasa belehasít az anyaföldbe és szép sorban fordítja a rögöt, a varjú, a csóka, de még a tolvaj szarka is az eke nyomán halad; okosságtól fénylő szemmel kilesik ezek a csimazt, a kukaczot; nincs az a pajod, a mely kikerűlné a madár figyelmét; ide is vág, oda is vág és megszedi a begyét a szántóvető legnagyobb ellenségeivel: a bogársággal, mely csimaz, pajod, kukacz alakjában vájkál, de nyugszik is a földben, hogy a mikor ideje megjött, kibujjék s folytassa életének pályáját, melynek javarésze kártétel. Ezt a madármunkát mutatja első képünk: a szántóvető és a madár.
A mikor a bogárságnak járása van, a mikor az egér felszaporodott, akkor az eke vasa tömérdek eleven, káros, de jó madáreledelt fordít ki: ilyenkor nem egy, nem is két, hanem akár száz varjú, csóka szállja meg a barázdát, hogy felszedegesse a kártevők sokaságát, így tiszta hasznot hajtson az embernek. Nem is nyúl az akkoron a kőhöz! Ebben nyilatkozik meg a nép bölcsesége.
A mikor pedig tavaszra kelve a gazda erős keze az ekeszarvát fogja és barázdát vonva meggyöngyözik a homloka, vajjon mi akkoron az ő gyönyörűsége? Ezt is megmondja az az első kép, a lelki hasznot.
Azt mondja erről Arany János, a magyarok aranyszavú költője:
Kis pacsirta is szánt,
Mint a szegény költő fényes levegőben;
Dalt zengve repül fel, dalt zeng a magasban…
Hallgat leesőben.
Hát ez a kis madár akkoron a szántóvető gyönyörűsége; el is nevezte a nép szántóka madárnak.
De sőt még a szavát is érti a nép, mert az a repeső szántóka madár neki azt mondja:
Felmégyek, felmégyek,
Kérek, kérek
Ekét, lovat;
Lovat, lovat;
Avval szántok,
Úgy élek, úgy élek!
Vagy így is:
Dicső, dicső,
Kikelet, kikelet.
Kivirít, kivirít
A virág, a virág
Mind!
A Te sorsod ez, édes népem; felszáll a Te fohászod is a magasba, mert onnan várja kemény munkád az áldást. Ime, két madárnak a tanuságtétele.
Látjuk, hogy alig van a magyar nép életében szakasz, cselekvés, vagy viszony, a melyben lelke nem fordúlna a madárhoz: hol teste, hol lelke hasznáért.
Tavaszkor megszólal a czinege. Vidám, de intő is a szava. A szőlősgazda megérti. Azt mondja neki az a kis madár:
Nyitni-kék, nyitni-kék, nyitni-kék!
A gazda fogja a kapát, kirendeli cselédségét és belefog a szőlőnyitásba. De bölcsen tudja ám azt is, hogy tavaszra kelve a kis czinege szerelemre gerjed s ettől fakad az éneke. Ugyanekkor már kering a szőlőben is a nedv; ennek élete is gerjed: ki kell tehát szabadítani a takaró alól, hogy rügybe szökkenhessen. Így találkozik a czinegemadár és a szőlő élete a magyar ember értelmében és hasznára.
Nem is babona ez, hanem a romlatlan népléleknek tapasztalásból merített bölcsesége, mely a kis madár kedvességét okosan, eszesen kapcsolja össze a hasznos munkával.
És hogy már a czinegénél vagyunk, hát édes Népem, a mint már ráczéloztam is, tisztességtudásod nem mondja a nehézfejű felebarátról, hogy «tökfejű», hanem kiindúl a madárfogó ügyességéből, ki jól tudja, hogy a czinege szereti a tökmagot, így a tökből készít kelepczét, ezért mondod azután, hogy bizony annak a boldogtalannak
«Czinegét fogott a feje.»
A tisztességtudás is nagy haszon ám, mert így férünk meg egymással!
De még tovább is van. Mily gyönyörűen formálja ki lelked a madarak szavából, élete módjából a regét és a tanítást! Azt regéli, hogy a mikor a poroszlók az Üdvezítőt halálra keresték, a banka azt kiáltotta:
Hup-pu-pu, itt!
A bibicz meg azt:
Búvik, búvik, búvik!
Utána a fűrj, hogy:
Itt szalad, itt szalad!
Mind a három madár tehát áruló volt. De nem ám a kis czinege, mely azt mondta:
Nincs erre! Nincs erre!
Ennek pedig mi legyen a tanúsága? Hallga csak! Az árulásért avval bűnhődik a banka, hogy örökösen piszokban turkál, fiai pedig nyakig ülnek benne a fészekben is; ez tiszta valóság!
A bíbicz meg a fűrj ki van tagadva az erdőből, így sohasem ülhet árnyékos fára. Ez így van.
De a kis czinegén rajta van ám a teremtő áldása: tizenkettőt tojik, tizenkét fiat nevel; így megvan a családi boldogsága! Ez is tiszta igaz! Hát a tanúság mi legyen? Tizenkét madárporonty fölnevelése nagy dolog ám és az a czinegepár csak igazi madárszorgalommal győzi a munkát. Kora pitymallattól késő alkonyatig folyton munkában van; ágról-ágra szállva, kúszva, sokszor fejjel lefelé függögetve járja az erdőt, a szilvást, a gyümölcsöst, a veteményes kertet, apróra vizsgálgatja az ágat, annak minden repedését; szedi a bogarat, a kukaczot és mindazt, a mi a hasznos fának kárára van. A mikor pedig azt a tizenkét czinege porontyot így táplálja, minden fordulóval hasznot hajt a gazdának. Hát ez ennek a tanúsága!
De tanusága saját életednek is. Te is nagyrabecsülöd az igazságot, nem árulod el azt soha; ez ád Tenéked erőt a házi tűzhely megalapítására, az ivadéknak fölnevelésére – hajnaltól szakadó estig folytatott munkával – akár a kis czinegemadár.
No de mutassak én Tenéked más képet is?
Felhőnyi seregbe verődve száll a seregélymadár. Szét terjed, majd tömörűl; hullámzik, kavarog. A nagy madársokaság szava zúg, mint a malom zúgója.
Szőlőéréskor, cseresznyepiruláskor megszállja a felhőző seregély a szőlőt, a kertet. Bizony nagy akkor a kártétele, mert áll a seregély törvénye, mely egyezik a ludakéval.
Mert ha a lúd belészabadúl a vetésbe, akkor, mint már tudjuk, törvénye ez:
Kiki magának,
Kiki magának!
Tisztesség ne essék, mondván: talán sok embernél is így van ez!
Ha pedig a seregély érés idején elborítja a cseresznyefát, vagy a hamvasodó szőlőgerezdet, akkor meg a maga törvényét zsinatolja, így:
Ki mit kaphat,
Ki mit kaphat!
Mohósága pedig akkoron keményen dézsmáló.
Nem sokat hajt a csősz kurjantására, keveset a kereplőre és csak a mikor a rozsdásból közéje durrantanak, kap szárnyra, de csak azért, hogy kisvártatva újból visszatérjen. Ekkor a seregély ellen való védelem helyén is van. De ez a kártétel az esztendőnek csak egy kis részében lehetséges, a míg t. i. a seregélynek való gyümölcs érik.
Mit csinál ez a madársereg az esztendőnek többi részében? Nagy ám ennek a sorja és tanúságtétele!
A délszaki telelésből korán tér vissza hozzánk a seregélymadár s ekkor nagy foltokba tömörűlve megszállja, sőt elborítja a mezőt, a kaszálót, az ugart és szedi, szedi pitymallattól alkonyatig a sok földibogárságot, annak petéjét, kukaczát s a jó ég tudja még mijét, mijét nem! Akkor is az a törvénye:
Ki mit kaphat!
De ekkor már nem kártétel ám a műve, hanem tiszta haszon – minden fűszál, minden vetés, minden gazda javára.
No és azután beveszi magát a gulyába, csordába, a nyájba és a kondába. Verőfényes időben szépen illeszkedik a legelő jószág árnyékába, szedegeti a térség bogárságát.
Jaj de ekkor megdonog a fekete légy, hogy mételyt szülő petéjét lerakja a jószágra, akkor a jószág megbogárzik. Nekiiramodik, szágúld eszenélkül, hogy menekűlhessen a bajtól. A pásztorembernek tenger baja támad, hogy a kezére bízott, nekivadúlt falkát utolérje, helyreterelje, hogy becsülettel beszámolhasson vele. De a mikoron a seregély jelentkezik és megszállja a gulyát, tudja a pásztor, hogy vége a bogárzás időszakának, tehát megpihenhet.
Mert a bogárzása után métely keletkezik a jószágon. A mikor pedig kinyűvesedik a nyáj: akkor kezdődik a seregélymadár igazi áldása. Megszállja a barom hátát, a sertés, a juh nyűves részét: az állat pedig meg se moczczan, veszteg áll, hogy szárnyas jó barátja, a seregély, szép csinján kifeszegethesse és kiszedhesse a gonosz nyűvet; akkor bezzeg bölcs felcsere a jószágnak az a seregélymadár!
Hát nem tiszta haszon ez?
Hát a bagoly dolga? Ez aztán a czifra és nagyon oktató história! Az alkonyat és az éj madara, a bagoly, kerüli a napfényt, azért nem szereti az ember; a példabeszéd bizony meg is szólja éjjeli hangjáért:
Bagolylyal huhogass.
Ezt mondja az egyik.
Bagoly is biró a barlangjában!
Hát hogyne! de csak ott ám. Mert a hogy nappal elhagyja az odvát, rásereglik az ég madarainak kicsinye, nagyja; úgy tépi s ott tépi a hol éri. Igen ám, mert tudja, hogy ő keme éjjel járja az erdőt-mezőt; akkor a mikor leszállott az est és minden nappali madár nyúgalomra tért, meg tehetetlen is a sötétség miatt. Ám a baglyok legtöbb fajtája éppen ekkor kél szárnyra, nesztelenűl suhog tova, fényfogó szemével a sötétben is megtalálja és kiszedi a kis madár fészkét. Ekkoron kártékony az a bagoly. Innen az a szólásmód is:
Egész éjjel virraszt, mint a bagoly!
De bezzeg, mikor a házban, a hiúban felszaporodik az egér és neki esik mindennek, a mi rágható, ehető: jó akkor az a bagoly, a melynek gyöngyös a dolmánya és jó az is, a melyet a babona «halálmadárnak» vagy szaváról kuviknak mond; mert hát alkonyatkor ott kuvikol a ház üstökének papján, vagy károgóján.
Hát még a mikor esztendők időjárása kedvez és hihetetlen sokaságra szaporodik fel a pocsik, a mezei egér!
Kaszáló, ugar és minden alkalmas hely tele van egérutakkal, melyek helyen-közön csillagformában összefutnak, aztán nagy egérkapun át vezetnek a föld alá. A mező szinte megnyüzsög. A gazda azt sem tudja hova legyen ettől a csapástól.
Ekkoron pedig az történik, hogy az egérjárásos hely fölött megkering nappal az egérpusztító ölyvek sokasága: egész éjjen át pedig irgalmatlanúl pusztítja az egerek töméntelenségét a nádi- vagy rétibaglyok felgyülekezett hada. Megszedik ezek a madarak a begyüket húsz, harmincz egérrel; azután rászállanak a fák ágára, emésztenek, a szőrt pedig diónyi, vagy nagyobb gomolyagban kiökröndözik; ott találjuk a hasznos munka e tanujeleit a fák tövében.
Bezzeg hasznos szolga ekkoron a réti-, nádi-, mezei bagoly, meg is bocsájtja a gazda a bagoly hiuságát, a melyről a példabeszéd mondja:
«Bagoly is azt gondolja, hogy sólyom a fia.»
Miért is ne nézné el, mikor ebből a példabeszédből is a legnemesebb indulat: az anyaszeretet szól, a melyről bölcsen tudjuk, hogy a legcsunyább porontyot is aranynyal borítja be. Az anya szeme mindég a legszebbet látja magzatjában.
No de szinte hallom a szót, hogy a veréb csak nem lehet sohasem hasznos, mert hiszen a sok kártétellel csak közmondásos szemtelensége vetekedik!
Hát igaz is, hogy a mikor a verebek serege belészabadúl, teszem azt a sarlót, kaszát kérő életbe; nemcsak avval okozza a kárt, hogy teleszedi szemmel a begyét, hanem főkép avval, hogy tetejébe még kiveri a kalászt is. És mikor télszakán rést talál a granáriomba, bizony nagy tolvajlásra fogja a dolgot.
Jaj de mikor beköszönt a nagy hó és a csikorgó hideg, ekkor a verebek seregében elvegyűl még a koplaló sármány, a zsezse is! Hát mit csinál aztán ez a szárnyas sokadalom? Bekalandozza biz az az egész határt és a hóból kiálló kórókról buzgón szedegeti a magot, minek aztán az a haszna, hogy megzabolázza a gazda egyik legnagyobb ellenségét: a dudvát.
Hát hiszen helyes, mert szükséges, kártétel idején abba a verébsokaságba a rozsdásból úgy egy félmaréknyi madársörétet belédurrantani – marad azért elég; de mikor a seregek télen át a dudvamagot szedik, akkor bizony hasznot hajtanak.
Ennek a sorozatnak legvilágosabb tanúságtétele immáron az, hogy lehet a madár hasznos is, káros is; de a kár is sokszor olyan, mint az a darab kenyér, a mit a gazda hasznos munkáért a cselédjének ád; mert hiszen igaz, hogy azt a falatot a gazda megvonja a maga vagy családja szájától; de a cseléd megszolgálja. Azonképen a legtöbb madár is.
Ha gyümölcséréskor belé is szabadúl a kertbe, szőlőbe, életbe, ám éven át tisztító munkájával megszolgálja ezt ezerszeresen is. No meg azután a szentírás is mondja: nyomtató jószágodnak ne kössed be a száját.
Mindent egybefoglalva, mint a jó pap az okos prédikáczió végén, mi is a következő nagy igazsághoz jutunk el, a melyről sohasem szabad megfeledkeznünk, hogy tudniillik: ott, a hol az anyatermészet szűzen tiszta és érintetlen, ott nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van. Hasznossá és károssá a madár csak ott lesz, a hol az ember megbolygatja a szűz természet rendjét és nagy tömegben termeszteni kezdi maga javára az életet, a gyümölcsöt, a majorságot és egyebet. A termesztmények tömege szaporítja és károssá teszi azt a madárfajt, a mely vele él; de növeli ismét ennek azt az ellenségét is, a mely a felszaporodott, kártévő madárral táplálkozik. Más szóval: a búza tömeges termelése nagyra növeszti a verebek seregeit, így kártékony a veréb; de a sok veréb megszaporítja a karvalyt, mely verébbel él és így még ez is hasznos.
Tehát okkal-móddal kell itt tennünk!

Tovább a következő fejezetre
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*


    Hogyan spóroljunk a madáretetőn? Hogyan tartsuk távol a verebeket?

    Hány cinege jár egy etetőre?

    Madárétterem hírdetése – Bird Bistro

    Magevő madarak Magyarország etetőin 2017/18 telén

    Sarkvidéki Balaton és halászó récék

    A vágy madara – a fülemüle

     

     

    One Comment:

    1. Szabó Edit

      Már látom, hogy a háttérben szépen gyarapodik itt a könyv. 🙂 🙂
      Ez jutalom azoknak, akik a honlapon barangolás közben idetévednek? Vagy egyszer majd kirakod a főoldalra is?

      Előttem most már biztosan nem titok, célirányosan ide fogok járni olvasgatni. 🙂

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük