Villám-emlék – Villámcsapásom története

villámcsapás centauri

Fotó: Centauri

2020.10.07. Két okból sem írtam meg ezt az esetet. Egyrészt ma sem tartozik klasszikus ételemben a legszebb emlékek közé; másrészt annyira valószínűtlen, hogy ennek elmesélése jobbára csak személyesen lehetséges, amikor az ember szeme, gesztusai adnak hitelt az elbeszélésnek. Talán azért sem vettem elő még, mert van ebben a sztoriban némi szégyenletes; amennyiben szégyenletes, ha valakit váratlanul valami nagyon abszurd, agyament rögeszme kerít hatalmába. Indokolatlan rettegés. Nem szoktam parázni olyan helyzetekben sem, amikor a többség már sikítva-sírva fut, de párszor én is begyulladtam.

Történt egyszer, hogy nekem kellett ellenőrzésre járnom egy hálóhoz. Madarakat gyűrűztünk, és énekesmadarak befogására használatos hálót, egyetlen darabot, egy tizenkét méteres finn függönyhálót kiraktunk egy széljárta domboldalba, ahol csak pár bokor nőtt, meg egyetlen cseresznyefa. Szubmediterrán mikroklímájú déli oldal volt, s abban a reményben hálóztunk ott, hogy a viszonylag ritka karvalyposzátákból fogjunk párat.

Körülbelül 2.5 kilométerre volt ez a domboldal az „állomáshelytől”, s nekem óránként kellett ellenőrzésre mennem. Úgy 17-18 éves lehettem. Egyik nap, koradélután éjfekete viharfelhők jelentek meg a horizonton, és erős szél támadt. A távolban okkersárga lett az égalj, ebből tudtuk, hogy rettentő szél közelít, mely porfelhőt hajt maga előtt. Épp csak megjelentek az első felhők, épp csak megérkezett az első szélroham, máris koppantak az első, kemény esőcseppek. Úgy tűnt, lehetetlen elérni a hálót a vihar megérkezése előtt, pedig fontos lett volna, nehogy a hálóba keveredett madarak elázzanak, és a szélvihar kárt tegyen bennük. Arról nem is szólva, hogy a komor égből jégverést is lazán kinéztem.

Felkaptam a cuccokat, a madarak tárolására használt vászonzsákokat, és futásnak eredtem.

Mire az udvarra értem, már viharos szél fújt, és villogott az ég. Olyan dörejek rázták meg a környéket, hogy néha a föld is rezonált alattam.

A hálóhoz vezető út három szakaszból állt. Volt egy dombgerincen vezető kövezett út, aztán át kellett vágni egy erdőn, végül következett a szubmediterrán domboldal. A gerincen futó út kb. 1 kilométer lehetett, az erdőben nagyjából még 1 kilométert kellett megtenni, végül a domboldalban már csak 300-400 métert.

A gerincen tökéletesen nyílt terepen futottam, csak néhol voltak kisebb gyümölcsfák. Rohantam ahogy bírtam, bár tudtam, hogy képtelenség odaérni a hálóhoz időben. Nagyjából az első szakasz felét tehettem meg, amikor villámlani kezdett. Most is a hideg futkos a hátamon, ha visszagondolok. Sűrűn, erősen, hisztérikusan villámlott, mint a legpocsékabb horrorfilmekben, és pillanatok alatt „éjszakai” sötét borult a tájra. Rettentő kontrasztok támadtak, s van Gogh festményeim sem örvénylik úgy semmi, mint ahogy akkor örvénylett köröttem minden. Falevelek, gallyak, ágak repkedtek, de az eső még nem zuhogott – és ahogy futok ott abban az Ellen-Édenben, mintha az alvilág peremén rohannék, váratlanul eszembe jutott, mit nem teszünk semmiképp villámlásban.

NEM FUTUNK!

A mozgást épp úgy szereti a villámlás, mint a kimagasodó tárgyakat (magas fákat) vagy mint a fémeket (magasfeszültségű oszlopokat). Ha valaki fut, jóval nagyobb eséllyel találja meg a villám, mintha állna. Mikor ez eszembe jutott, két dolog történt.

Megálltam, és futás helyett, gyors sétával haladtam tovább. És el kezdtem félni. Igazán se azelőtt, se azután nem féltem a villámlástól, de akkor valami okból egészen eluralt a rettegés. Talán mert annyira nyílt, kitett helyen voltam. Talán mert úgy tűnt, a vihar középpontja épp azt a gerincet trafálja telibe. Nem tudom. Félni önmagában nem szégyen, de ami ezután következett egészen hihetetlen számomra ma is.

Olyan érzésem támadt, hogy talán a GONDOLAT is olyan, mint a futás! Ha az ember erősen gondol a villámra, az vonzóvá teszi. FIZIKAILAG. Komolyan mondom, ezt éreztem. Hogy a villámra gondolás, a félelem erősen vezetővé, fémessé teszi a testem.

Tudtam persze, hogy ennél nagyobb ökörség nincs a világon, mégis ezt gondoltam, ezt éreztem. S ami a legdurvább: képtelen voltam megszabadulni ettől a rémisztő és abszurd gondolattól. A jól ismert csapdába kerültem: „Ne gondolj a fehér elefántra!” – de minél inkább igyekszünk nem gondolni rá, annál inkább rágondolunk.

Totálisan belecsavarodtam ebbe az érzésbe, gondolatba, dilemmába, míg leszakadt az ég, alig láttam az esőtől, a falevelek áradatában, és másodpercenként csapott le egy villám valahol a közelben. Beértem az erdőbe, ami alap esetben megnyugtatóbb volt, mint a teljesen nyílt gerinc, de a lombok szinte összeborultak előttem, a fákról a nyakamba potyogott ág, gally, toboz, kéreg, minden. És az a hülye ötlet továbbra sem hagyott el. Mire átértem az erdőn, annyira féltem, hogy már nem is széltől, hanem a saját félelmemtől fuldokoltam, de nem volt mit tenni, el kellett érni a hálót. Az erdő után, elérve a szubmediterrán domboldalt, halálra váltan torpantam meg a kihívás előtt, hogy ismét nyílt területre kell mennem. Az erdő biztonságosnak tűnt. Mi baj lehet ott? Legfeljebb rám dől egy fa. De miért épp én rám dőlne egy fa a sok fa közül? Tudjuk, hogy fa alatt lenni sem a legjobb viharban, de erdőben? Annyi fa van ott, miért épp oda csapna a villám, ahol állok?

Na de kimenni egy mezőre! Ahol semmi sincs.

A bennem továbbra is egyre növekvő érzés, hogy épp a félelem teszi a testemet fémes-vezetővé, olyanná tette számomra a mezőt, mintha az egy vérpad volna. Ha oda kilépek, „meglát” a villám. Rögtön „érzékel”, rögtön rám talál, mint szupervezetőre, félelemtől feldelejezett szuperfémre.

Röhej, tudom, akkor is tudtam, de nagyon begyulladtam. Ha nem tombol a szél, láttam volna már a hálót a cseresznyefa tövében. A szél néha nagy koppanásokat hozott, és párszor rajtam is pattant már egy kis jég. Sietnem kellett, mert a jég aztán végképp halálos a hálóba akadt madarakra. Kiléptem tehát a mezőre, először kissé leereszkedtem a domblábhoz, majd mikor a cseresznyefal vonalához értem, megindultam a dombon felfelé. Jól emlékszem, sokszor tettem meg azt az utat derült-szép időkben.

A madárfogáshoz használt függönyhálót a két végénél cölöpökhöz kell kötni, hogy stabilan álljon és feszes legyen. Ezt a hálót én magam raktam ki, és hogy kevesebb munka legyen, a felső végét nem is cölöphöz, hanem a cseresznyefához kötöttem.

Felérve a hálóhoz igyekeztem hamar végigmenni a háló mentén, hogy lássam, van-e benne madár. Igen nehéz volt, mert a domboldalon szakadt a víz, csúszott, a cseresznyefát tépte a szél, a függönyhálót nemkülönben, ráadásul tele volt már gezemicékkel, így nehezebb volt megállapítani, hogy van-e benne madár. Egyre feljebb és feljebb csetlettem-botlottam, mindeközben fejemben továbbra is azzal a tévképzettel, hogy a félelemtől szupervezetővé vált a testem, és minden 100 kilométeren belül lecsapó villám énrám vágyik.

Ebben nem vagyok egészen biztos, de úgy rémlik, hogy megálltam egy pillanatra. Abbahagytam a csetlést-botlást. Úgy emlékszem, mintha egy pillanatra csönd támadt volna; mintha alkalom nyílt volna arra, hogy figyeljek. Talán hallottam valamit? Talán valamit megéreztem? Nem tudom.

Azt sem tudom, így volt-e egyáltalán, de az biztos, hogy valahol a háló közepénél állhattam, tehát bőven a cseresznyefa alatt, a törzstől 5-6 méterre, amikor reccsenést hallottam. Ahhoz foghatót azóta se. Mintha én is elreccsentem volna – és villant a világ egy nagyot. Nem előttem, mögöttem, fölöttem, hanem velem. Villantunk! Én és minden. De valami kurva nagyot.

Az utolsó, amire emlékszem, hogy repülök, méghozzá hanyatt. Arccal az égnek. Arccal a villogó felhőkupolának. S megint csak úgy, mint a legolcsóbb filmekben: mintha lassított felvételen látnék mindent. Szinte úsztam a levegőben. Ez a szakasz viszont nagyon tisztán maradt meg bennem. Úgy éreztem, hogy magasan repülök, jó pár méterrel a talaj fölött; és éreztem az esőt is. Az arcomon. Aztán képszakadás.

Úgy két és fél óra múlva tértem magamhoz.

Háton feküdtem, csuromvizesen, de meleg járt át. Amikor kinyitottam a szemem, az égen bárányfelhő sem tévelygett. Ragyogott a nap, az ég meg szédítő kéken feszült fölém. Szél sem rezdült, énekeltek a citromsármányok, hallottam a karvalyposzáták cserregését a közeli gyepűrózsából, és mivel a domboldalt magas fű borította, kórusban szóltak már tücskök is. Én meg ott feküdtem háton, szépen kiterítve, a hálótól körülbelül 6-7 méterre. A háló közepétől összességében legalább 8, de lehet, hogy 10 métert is repültem.

Jól éreztem magam, úgy emlékszem. Nem volt rajtam egy karcolás sem. Úgy tértem magamhoz, mintha csak aludtam volna egy nagyot. Terjengő nyugalom járt át, olyannyira, hogy viszonylag sokáig nem is mozdultam, csak feküdtem tovább, néztem az eget, hallgattam a rét neszeit.

Végül feltápászkodtam, összehúztam a hálót – madár szerencsére nem volt benne –, és mintha mi sem történt volna, elballagtam.

Azóta is sokszor jut szembe az a délután, és társaságban, viharos időben, újra meg újra elmesélem. Javítok. Azt írtam az elején, hogy ez ma sem kellemes emlék. Az eleje tényleg nem. De a vége annál inkább. Sőt: szégyenletes, téveszmés állapotomat is megbocsátottam magamnak, mivel végül is a villám valamelyest „igazolta”. Az eszmélés pillanatai pedig ma is megnyugtatnak. Elég csak felidéznem, máris dőlök hátra: hogy csak az eget nézzem.

Ma sem tudom, pontosan mi történt. Kaptam-e delejt vagy sem. Gőzöm sincs. Úgy hiszem, talán igen. A hosszú eszméletvesztés erre utal legalábbis. Mindenesetre ennél közelebb ember egy villámhoz alig lehet. A repülés természetes, a villámok közvetlen környezetében ugyanis olyan lökéshullám keletkezik, mint bombarobbanáskor. Ez a villám tudta a dolgát, mert elég messze dobott. Más kérdés, hogy valószínűleg szerencsésen estem. Nem tudom, miért, de jó arra a villámra visszagondolni. Jó tudni, hogy azóta sem félek a villámoktól, épp ellenkezőleg; ha vihar jön, egekbe szökik az adrenalinom, és pörgök és pörgök, rohanok fotózni őket; bár az is tény, hogy ma már valamelyest óvatosabb vagyok. 😊

Néha elgondolkodom azon, vajon változtatott-e rajtam az a villám valamit – mint az olcsó filmekben. Milyen szép volna azt mondani például, hogy azóta írok. De nem. Nincs ilyen. Egy érzés van bennem, de semmi olyan, ami kézzel fogható, bizonyítható volna. Mégis, amikor megdördül az ég, amikor villámfény hasít a fák között és a víz felett, féktelen és lelkes leszek, delejes vagy delejezett magam is.


Kérlek, oszd meg másokkal is! Előre is köszönöm.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

2020.10.03. Ez eszméletlen viharnak ígérkezik

12 Comments:

  1. Szerencsés vagy! 🙂 Ahogy leírod, (mint általában minden írásod) megmozgatja a képzeletet. 🙂
    Egyik szomszédom is kapott egyszer egy villámot, és nem tudom, hogy a villám melyik tulajdonsága okozta, de a mellkasán az összes hajszálér szétrobbant. Sok időt töltött kórházban utána.

  2. Libabőr…Mint írtam már,nagyon szeretem a villámokat,csodás égi jelenség,mind látványilag,mind “zeneileg”…Megnyugtat,elvarázsol.Futok,s azt is tudom villamlásban nem szabad,pedig akkor olyan
    késztetést érzek…vonz,s tényleg húz,nézném🙂
    Teljesen átéreztem írásod.Pár éve reggel,ébredés után,emeletről leérvén,még sötét vot,no felhúzom redőnyöket.Konyhában kezdtem,egyik ablak eszak fele néz,s sarokban van a rolókája…Félelmetes ,de csodálatos látvány volt…Még csak megérintettem,s olyan vilagosság lett,akkor sárga fénycsóva,hogy ott álltamban ledermedtem.S csak egy csík,s amilyen hirtelen jött,hogy honnan???Olyan hirtelen ki is ment…Lehúzott redőnyök mögött…Aztán egy kis szikra,mikrohullámú füstölt…Nem bírtam elindulni.
    Gömbvillám,valószínű az lehetett.Mint kiderült,utcasoron műszaki gépek hada ment tönkre.

  3. Jéhhh!😮Tudok kommentelni,elment.🥰

  4. Lívia dr. Zilahi

    Az biztos, hogy a test energia szintje, vagy másképp a rezgése(frekvenciája) félelemben egészen más- nem hülyeség amit gondoltál. (Azt mondják pl.a Monty módszerrel lovakat tartók, a ló elsődleges kommunikációja az energia érzékelése, ergo, ha pocsékul vagy ő azt letükrözi, rúg, horkant, ágaskodik,vagy elszalad-csupán a félelmedről jutott eszembe hogy “szupervezetővé” válsz:-)))) Hatalmas szerencséd volt a repüléssel-kegyes volt hozzád a természet, hogy ép bőrrel megúsztad. Én speciel rettenetesen félek a vihartól is meg a villámoktól is. Életemben egyszer csapkodott mellettem amikor a zsír új( a Te szavaiddal élve) gyönyörű kék Puma sportcipőnkben elmentünk a barátommal sétálni még egyetemista korunkban s mínusz másodpercek alatt jött a Mecsek felől a vihar. Olyan sárga világosságot csinált a folyamatos villámlás, hogy földbe gyökerezett a lábunk miközben a hegyről ömlött a sárga agyagos sár az esővízzel , rá a gyönyörű cipőnkre. Mindazonáltal ez az írás hihetetlen érzéseket hozott, szó szerint lezsibbadtam ahogy olvastam, annyira átjött annak a megszállott madármentő fiatal embernek a félelme a viharban.

  5. Szabó Edit

    A villámlást nagyon szeretem nézni – biztonságos helyről, lehetőleg ablakon keresztül. Van benne valami borzongató, félelmetes, ugyanakkor lenyűgöző.
    Sosem találkoztam még nagyon közelről villámmal, szerencsére.
    Most már el tudom képzelni, hogy milyen lehet…😯

    Harmadikán éjjel tudtál villámokat fotózni? Abban a fölötted elvonuló zivatarláncban biztosan akadt néhány.

    • Nem sikerült – akkor lehet jól fotózni, amikor a felhőréteg alatt tiszta a levegő, általában a vihar eleje a legjobb, amikor még nem zuhog az eső; most ez nem jött össze, s a villámlás sem volt annyira intenzív, mint a műholdképeken – itt legelábbis nem. Majd jövőre 🙂 🙂

  6. Ibolya Nagy

    Ez nagyon átjött, szorítottam érted, Cen’! 😮☺️

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük