Paco de Lucia, a spanyol apa és az elveszett barát

Paco de Lucia (FORRÁS)

Paco de Lucia, a spanyol apa és az elveszett barát

Felejthetetlen pillanatokat és éjszakákat köszönhetek ennek a rég eltűnt barátnak.

2020.12.21. Ma lenne Paco de Lucia születésnapja; ő a világ egyik legjobb gitárosa. Minden ilyen legjobbnál óvatosra kell venni a figurát, de tényleg!; és gyönyörű emlékem fűződik hozzá.

A kilencvenes években sokan ájultan figyeltük és hallgattuk három gitárfenomén munkásságát. A három tenor mintájára ők is összeálltak egy közös koncertre. Ez volt a híres friszkói koncert, a Friday Night in San Francisco, amit még azok is örömmel hallgattak, akik nem voltak a jazz, a progresszív zenélés vagy a flamenco elkötelezett hívei. Ez a három figura külön-külön is megérne egy misét, de hárman együtt tíz misét is, ráadásul volt akkoriban egy jó barátom, egy klasszikus különc, aki szintén összenőtt a gitárjával. Páran úgy is becézték: Gitti. Pár sor erejéig felbukkant már az egyik könyvemben is. De mielőtt rá emlékeznék, vissza még egy kicsit a három gitárfenoménhoz!

Al Di Meola Paco de Lucia John McLaughlin Friday Night in San Francisco gitárzene

A három gitárfenomén (FORRÁS)

Az a legszebb, hogy ennél markánsabban különböző karaktereket akarva se hozhatnánk össze. Az amerikai Al Di Meoláról úgy tartották, hogy ő a valaha élt leggyorsabb kezű gitáros. Emlékszem, annak idején különböző kocsmákban, klubokban azon sutyorogtunk két kisvadász között, hogy Meola melyik felvételét lassították le, hogy megszámolhassák, mennyi hangot képes lejátszani adott idő alatt. A pontos számokra persze már nem emlékszem, de egy biztos: olyasmit hoztak ki a vizsgálatokból, hogy elvileg majdnem lehetetlen annyi hanggal operálni, mint amennyi Meolából egy-egy erősebb futamnál „kicsúszik”. Érdekességként említem, hogy Meola egy magyar zenésszel is koncertezett, a zseniális fuvolaművésszel, Horgas Eszterrel. (Kis színes ehhez, hogy az első könyvemet Horgas Eszter (honlapja ITT) szülei adták ki a Ligetnél. 😊 )

Horgas Eszter Meolával – 54.00-tól

Gitti viszont egyszer megjegyezte – miután órákig beszélgetünk (mert akkoriban éjszakákat szenteltünk ilyesminek) –, hogy Meola pokoli gyors ugyan, de a virtuózitás mellett elveszik a lélek. Mindketten úgy véltük, felállítható egy Beethoven-Mozart párhuzam, amennyiben

mindketten úgy éreztük, ott is hasonló a helyzet: Mozart őrületes komponista, Beethovenben vagy Bachban viszont több a lélek.

Bezzeg Paco de Lucia! Ott aztán van szufla! Ott aztán a szív, a szenvedély szól. Mi más szólna egy flamenco-gitáros esetén? Paco tökéletes archetípusa a délvidéki félőrületnek, a latin szeretőnek. Egész habitusa, de stílusa, ruházata, megjelenése, a szeme csillogása is azt a kopár, száraz, forró Hispániát idézi, ahol a flamenco megszületett.

A harmadik tag, a brit John McLaughlin viszont a progresszív, kísérletező zenész archetípusa, aki ebben a kísérletezésben néha oly messzire kalandozik, hogy már csak erős idegzetűek viselhetik. Talán a legismertebb formációja a Mahavishnu Orchestra is hoz olyan opuszokat, hogy az ember néha inkább átugorja, én legalábbis. Zseniális, de csak a legprogresszívebb zenemániásoknak való; ami én speciel nem vagyok a lét minden órájában.

Szóval ez a három tag adott egy mindmáig felejthetetlen koncertet San Franciscóban.

A legemlékezetesebb részek azok, ahol engednek a játékosságnak, ahol improvizálnak, és ahol néha kihallatszik a nézősereg soraiból, hogy párakat gyönyörteljes őrületbe kergetnek ezzel (hallani a rikoltozásokból 😊 )

Gitti és én sokat hallgattuk őket, egy olyan időszakban, amikor szinte minden este összejöttünk a törzshelyeinken (több is volt 😊 ), eljártunk koncertekre, eljártunk egymáshoz. Gitti több szempontból is különös figura volt; tehetséges, talán kissé nárcisztikus, karakteres, ugyanakkor sok szempontból magának való ember. Nem értettünk mindenben egyet, néha például kifogásoltam a csajozási szokásait – már amennyi közöm lehetett ehhez 😊 –, időnként azt mondtam rá: „lepkegyűjtő”.

Volt egy év, amikor lepkés gyufásdobozok kerültek forgalomba, és mi, ha már egyszer „lepkegyűjtőnek” csúfoltam, azt találtuk ki némi iszogatás után, hogy egész éjjel „lepkét gyűjtünk”, vagyis végig járjuk a város összes kocsmáját, és mindenhol veszünk egy doboz gyufát. Akkortájt még nem volt olyan kocsma, ahol ne lehetett volna dohányt és gyufát kapni. Amúgy is sokszor csellengtünk a városban álló éjjel, nemcsak Gittivel, hanem sokat emlegetett barátommal, K27-el is. Betértünk minden helyre, mindenütt ittunk egy rövidet, és mindenhol vettünk egy doboz gyufát, a gyufákat pedig egy szatyorba pakoltuk. Hajnalra félig tele volt pillangós gyufásdobozokkal; ezek aztán évekig díszítették a polcaimat, de nem ezt akartam elmesélni, bár ez is szép emlék.

Olyan év is akadt, amikor együtt karácsonyoztunk.

Akkor épp se neki, se nekem nem volt barátnőnk, összejöttünk hát nála, én húslevest főztem, ő vörösbort hozott, és egész éjjel filmeket néztünk. Halál pontosan emlékszem, hogy az egyik a 2001 Űrodüsszeia volt.

Máskor, estefelé érkeztem hozzá. Tündéri édesanyja nyitott ajtót. Négyemeletes panelházban laktak, egy kicsi lakásban. A bejárati ajtóval szemközt rögtön a konyha nyílt. Csak két, kicsi szoba volt a lakásban. Az egyikben éltek a szülei, a másikban Gitti. Az ő szobája alig volt nagyobb, mint egy tisztes kamra. Meghitt, zsufis kis odú volt az, ahol körbevette magát minden a szívének és elméjének kedves tárggyal, könyvekkel, a saját rajzaival (mert ügyesen rajzolt), emléktárgyakkal is, többek között olyan tárgyakkal, melyeket ilyen-olyan lányoktól kapott 😊.

A folyosó, mint minden efféle panellakásban, egészen szűk volt. Miután Gitti édesanyja beengedett, Gitti szobája felé mutatott: „Menj csak”. Ne bonyolódjunk bele abba most, hogy miért őriz meg az elme bizonyos, adott pillanatban jelentéktelennek tűnő pillanatokat, ahogy hanyagoljuk az a kérdést is, miként működik a fotografikus memória. Egy biztos: gyakran jut eszembe ez a pillanat (is). Gitti édesanyja, az illat a kis konyha felől, és ami a lényeg: a zene! A Friday Night in San Francisco. Gitti sok zsenivel szemben viszonylag későn vette kezébe a hangszert, de akkor már pár éve gitározott, és hozzám hasonlóan a friszkói triumvirátust etalonnak tekintette. Ezért nem volt meglepő, hogy a szoba felől egyértelműen a Friday Night in San Franciscót hallom. Ennek, valami okból nagyon megörültem. Talán mert ezt a három gitárost hallgatva senkinek sem lehet rossz kedve.  Végigmentem a szűk és rövid, félhomályos folyosón, majd benyitottam Gitti szobájába, és tátva maradt a szám.

Nem hallgatta a Friday Night in San Franciscót, hanem játszotta!

De hangról hangra úgy, ahogy a három gitáristen. Hogyan csinálta, nem tudom, de úgy játszotta, hogy alig tűnt fel, hogy ezt mindössze egy ember csiholja ki a gitárból, s nem három. Erre mondtam akkoriban: „A pofám leszakad.” Tényleg nem sok kellett hozzá. Hihetetlen volt.

Ma is sokszor gondolok rá. És sokszor hivatkozom rá. Annyiszor találkoztam azóta azzal, amikor hol egyik, hol másik zenészt kiáltják ki zseninek, én meg csak húzom a számat. Annyi a blöff, annyi a féltehetség, annyi a hájpolás, a törtetés, az indokolatlan ájulat… Nemcsak a három gitáros rakta nálam magasra a lécet, hanem aznap Gitti is. Sőt, ő talán a leginkább; mert alig pár éve gitározott; mert a kutya sem tudott róla.

Nem mellesleg kacérkodott az írással is, és mondhatom: potenciális tehetség volt abban is; sokat beszéltünk írásról is; olvastuk egymást; elméleteket alkottunk (ilyen volt a „barnafoltológia”, amit az egyik elbeszélése után neveztünk el – de ez másik történet). Született író volt, azt hiszem, de elveszett. Az író biztosan.

Évekkel később én voltam az esküvői tanúja Erdélyben.

Megint csak évekkel később ez az „álomházasság” drasztikus szakításba torkollt, azt hiszem nagyrészt azért, mert Gitti párja semmit sem értett Gitti tehetségéből. Érthette volna, igazán, mivel Gitti – amennyire láttam – szépen belesimult a megállapodott ember, a családfő szerepébe. Ez rendben is van, annál is inkább, mert minden híreszteléssel szemben egy kimagaslóan tehetséges ember is lehet normális 😊 ;

oltári nagy kamu, hogy egy zseni csak kócos félőrült lehet

(erről írok egyszer a Szívlapátban); megfordítva: attól, hogy szépen bevásárol, fát hasogat, süt-főz, pénzt keres, és a többi, attól még akár írhat, és rajzolhat, és festhet és gitározhat is. De Gitti élete párjának ez nem esett le.

Utolsó látogatásaim egyikén egy pillanatra megörültem, amikor egy szélroham az udvarra két köteg írólapot fújt; kézzel teleírt lapokat, kéziratokat. Fel is kiáltottam: „Nahát, megint írsz?” „Dehogy – mondta Gitti némi megvetéssel a hangjában –, csak kellett valami a tyúkok alá.”

Mert kiköltöztek vidékre. Ott meg a tyúkól alját bélelték ki Gitti írásaival, hogy könnyebb legyen takarítani. (???) Azokkal, melyeket sok-sok évvel korábban én is olvashattam még Gitti kicsi, füstös, jó zenékkel átitatott szobájában. Megdöbbentem. Aztán rettentően megharagudtam. Gittire is.

Úgy gondoltam, hogy szíve szép szerelme tök hülye, és kihasználja csak, ha engedi, hogy Gitti írásai fogják fel a tyúkszart. De azt is gondoltam: Gitti egy oltári nagy barom, egy gyáva szar, egy idióta, hogy ezt csinálja.

Ismét eltelt pár év, s egyszer arrafelé kanyarodtam. A Balaton mentén jöttem-mentem kocsival, egy napsütötte szép napon, s jött egy sugallat. Tettem egy kitérőt Gittiék felé, de már csak Gitti szívének szép szerelme volt a házban, mert mint kiderült, Gitti egy szép napon fogta magát és lelépett. Gondolhattam volna.

Azóta se találkoztam vele. Kicsit rákerestem a neten, és rá is találtam. Sokat nem tudtam meg. Remélem, boldog. Annyit látok csak, hogy magával vitte a gitárját is – s ebben a pillanatban is ott játszik valahol a nagyvilágban; remélem, néha még a Friday Night in San Franciscót is; remélem, megvan még benne az a tűz, amit spanyol apánktól, Paco de Luciától örököltünk.


 Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*


    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider

    Slider

    Slider

                    

                  

     

     

    4 Comments:

    1. Ibolya Nagy

      Köszönöm, Cen’. ez nagyon szép volt!
      Én is remélem, hogy Gitti boldog valahol, a maga módján.

    2. Ez nagyon, nagyon….. ! Majdnem sírós!
      Imádom a gitárt, mindent amit a hangszeren eljátszanak, klasszikus spanyolt is!

    3. Lívia dr. Zilahi

      Szívembe szúrt ez a történet-Gitti akárcsak az én fiam, aki rajongott ezért a három fickóért meg a zenéjükért, majd gitározott egyedül, begyűjtött különlegességeket s elhagyta érte azt az életet, ahol géniuszként az élen járt, az egyetemet. Gitti előtt le a kalappal, ő igazán megpróbált egy konformista életet, félre dobva a tehetségeit, aztán mégiscsak elvitte más utakra a saját belsője. Ki tudja mi a jobb- egy biztos az igazi tehetségek magányos úton mennek. S talán nem lehet haragudni azokra sem akik más szinten vannak és nem értik ezt. A legboldogabbakat a barátodnak bárhol is él.

    4. Marsovszki Viktória

      Cen”, barátsággal adom (vissza) ezt a zenét, amit (pont) két éve tőled kaptam (kaptunk) .♥
      https://www.youtube.com/watch?v=cUiYamjM4GU&fbclid=IwAR1gyP7EN59YD6uUW51s7K9hCMBLN4KI1lPDch9SFHszk4smSi8yeTA74FE

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük