Örökbe adott anyám, így lettem kicsi Faust

Centauri Jégvágó kék angyal magvető irodalom regény novella pátosz a káoszban ice pick jákob botja fotók jack london melville moby dick

Fotó: Centauri

2018.11.04. Ez a pár sor „legszebb emléknek” indult életem első cserkeléséről – de talán marad is már az –, ám végül, talán mert most volt halottak napja, és mert anyámról csak hébe-hóba írok, ráadásul ez a legszebb emlék hozzá is erősen kötődik, végül amolyan halottaknapi vádirat vált belőle. De nem húzom ki, mert jogos.     
Életem első cserkelése azért jár most a fejemben, mert utoljára gyerekkoromban voltak nálam annyira fókuszban a vadak, mint az utóbbi egy hónapban. Jó, nekem minden szeptember pirosbetűs ünnep; mindig hallgatom a bőgő gímbikákat, számon tartom őket, fotózom is a vadakat időnként (ITT), de hogy többet tudjak meg a nagyvadakról és közel kerülhessek hozzájuk, arra ennyi erőt és időt utoljára gyerekkoromban szántam. A vadvilág iránti érdeklődésem hamarabb született meg bármi másnál, s ennek oka egy hosszú kórházi időszak volt, ahol egy időben hónapokon át egy vadászember feküdt a szomszédos ágyon (erről korábban ITT). Az első vadászújságot (Nimród) 8 évesen kaptam karácsonyra, s attól fogva hosszú éveken át jött nekem havonta. Hála anyámnak.
És itt jön egy közbevetés a legszebb emlék előtt. Muszáj közbevetni, hogy anyám egyrészt valószínűtlenül sötét gyermekkort „varázsolt” körém, másrészt voltaképp mindent megadott.

Mindent, amihez nem kellett szeretet.

Bár ezt nagyon nehéz kibogozni, mert mondhatjuk azt is, hogy ez volt az ő szeretetnyelve: hogy amint egy vadászújságot látott a kórházi ágyam mellett, rögtön megrendelte, ahogy aztán a Természetbúvárt és az Élet és tudományt is. Ezek az újságok egész gyerekkoromban jártak nekem, és minden nap ünnep volt, amikor megérkezett egyik vagy másik. Őszintén szólva mégsem hiszem, hogy ez szeretetnyelv volt, inkább kompenzálásnak tűnik – de valljuk be, már az is valami, ha valaki legalább annyit felismer a saját szülői-anyai működéséből, hogy az valójában rettenetes, és ennek nem volna szabad így lennie, ezért aztán, ha talál valamit, ahol könnyen hiheti azt, hogy legalább részben kompenzálhatja a fiát, amiért annak egy újra és újra megújuló horrorban kell épeszű, értelmes és kiegyensúlyozott férfivá cseperednie, akkor lecsap minden lehetőségre. Megrendelni egy újságot, aztán még egyet és még egyet, könnyű. Pénzkérdés és egy mozdulat.

Jóval könnyebb, mint pozitív és rendíthetetlen szeretetlényként jelen lenni kíméletlenül hosszú éveken át egy kölyök életében.

Egy renitens kölyök mellett. Egy kölyök mellett, aki szemlátomást nem hülye, és nem egyszerűen idejében, hanem idejekorán felismeri és attól fogva pontosan tudja, mit tesz az anyja, miféle purgatórium ez a család, ahol felnőtt emberek igyekszenek kínok kínjával megtisztulni, csakhogy nem egyszerűen egymás kárára, hanem annak a kölyöknek a kontójára is,
aki kéretlenül került oda, aki mit sem tehet az egészről, aki sokáig csak rab ebben a kálváriában, nincs szabadsága szemernyi sem, olyan kiszolgáltatott, amennyire csak egy élőlény kiszolgáltatott lehet, s még csak az sem adatik meg neki, hogy mindennek elviseléséhez elég hülye legyen.
Tudom, hogy ezt látta anyám is, de azt hiszem, ez is kettős érzéseket váltott ki belőle. Egyrészt örült, hogy a fia az átlagnál érettebb és okosabb, ahogy sokszor mondták, koravén, másrészt nyugtalanította is, főként, ha azzal kellett szembesülni, hogy jóval többet értek, mint amennyit ő szeretne, ráadásul a dolgok értésének és kritikájának egy idő után nyilvánvaló jeleit is adom. Tudta, hogy fel kell készülnie a legrosszabbra: eljön majd az idő, amikor már nem lehet megfélemlíteni, amikor végre elnyerem-kivívom a szabadságot, melynek egy részét automatikusan megkapom, pusztán azáltal, hogy felnövök, és akkor, ismerve a kölyök memóriáját, látva, hogy felír mindent, naplót vezet, amely az ő korában olyan szokatlan, hogy szinte ijesztő már, épp csak megtanult írni és olvasni, és az apja barométerével minden reggel méri a légnyomást, beírja egy naplóba az aktuális felhőtípussal együtt, kígyókat hord haza és elrejti az alsógatyák között a fiókban, és hosszan sorolhatnám, mi minden tölthette el anyámat örömmel, s ugyanakkor, ugyanolyan erejű félelemmel, mert nem gondolhatta egy pillanatig sem, hogy egy ilyen kölyök, ha eljön az idő, ha eljön az ő szabadságának ideje, nagyvonalúan megfeledkezik mindenről.
Tudnia kellett, hogy valamikor valahol ezért benyújtják majd a számlát, és nem kétséges, ki fogja benyújtani.
A saját fia, a saját kölyke, az a lény, akit a „szíve” alatt hordott, akit felnevelt, és akinek – az ő értékrendje szerint – „mindent megadott”. Csakhogy ez a „minden” nem volt más, mint valamiféle ballaszt. Valami, amivel azt az űrt kellett kitölteni, amit ő, mint anya, maga után hagyott.
Pocsék élete lehetett. Velem élni nap mint nap, tudva mindezt, tudva, hogy a ballaszt sem lesz elég. Semmi, ami meg nem történtté teheti folyton ismétlődő totális kudarcait, amikor újra és újra megnyitotta saját elbaszottságának kapuit, annak a pokolnak az átjáróit, amit ő is úgy örökölt, s hagyta, hogy bár nem volna muszáj, a saját kölyke is benézzen-bejárjon oda. Ez is egy olyan pillanat, amikor fizetnie kell. Amikor róla írok.
Nem maradhat fent másként, csak így, szörnyszülöttként, aki legjobb pillanataiban mindössze aludt.
Aki elszúrta örökre, hogy teszem azt halottak napján imát mondjak érte. Imát mondok apámért, Hetési tanárbácsiért, és sok más emberért, akik mentsváraim voltak, kölyökkoromtól fogva egészen addig, míg fel nem nőttem; tanárokért, tudósokért, olyan koponyákért is, akik már száz éve is halottak voltak, mégis útbaigazítottak, elkísértek, sőt, úgy éreztem, beszélnek velem, hozzám szólnak, s kitartóan bíztatnak. Hamarabb hálálkodom amiatt, hogy Bulgakov megszületett, Csehov vagy Pavlov, Goethe vagy Darwin, Shakespeare vagy Mendel, minthogy anyám miatt hálálkodjak. Pedig volna miért. Tök mindegy, mi volt a szándéka. Eldönthetetlen már, hogy azzal a támogatással, amit az újságok megrendelése, az utazások fizetése, a temérdek könyv, sőt később műtárgy, amivel – nem túlzás ezt mondani – elhalmozott, egy olyan antivilágban, ahol ez egyáltalán nem volt divat, hogy mindezzel csak kompenzált
vagy valóban így próbált elmondani valamit, amit sehogy másképp nem tudott.
Tök mindegy, ezt már utólag lehetetlen tisztázni. Az viszont biztos, hogy még ha ez egyfajta lekenyerezés lett volna is, valami, ami majd lakatot tesz a számra, amely brutális púder lesz az ördögi gyermekkoron, a végeredmény meglepően jó.
Sok szempontból ma is abból élek, amit akkor kaptam. Anyám talán azt gondolta – ahogy párszor mondta is –, hadd olvassak, mindegy, mit, csak sokat. Ezért minden létező könyvet, amit csak megkívántam megkaptam. Amire biztos nem gondolhatott: hogy majd e könyvek szerzői lesznek a társaim, barátaim, patrónusaim. Hogy inkább lesz anyám Jack London, Niko Tinbergen, Konrad Lorenz és társaik, mint ő maga. Ilyen hülyeséget még egy olyan nő sem gondol, amilyen az anyám volt, aki egyszerre művelt és okos, jóízlésű, s ugyanakkor bestiális; olyat akkor sem gondol, hogy „ha már egyszer pocsék anya vagyok, sőt, nem túlzás azt állítani, hogy valóságos ellenanya,

akkor legalább örökbe adom a kölyköm, egy jó házba”. Pedig ez történt.

Anyám talán csak kompenzált, talán csak lekenyerezett, talán csak igyekezett megvenni kilóra s jó előre, talán csak igyekezett a nem is oly távoli jövő élét tompítani, hogy szabadságra ébredésem pillanata ne vágja keresztbe minden alibijét egy szemvillanás alatt, lehessen majd azt mondani: „igen, igen, talán így volt, talán nem voltam a legjobb, de mindent megadtam”.
Bárhogy volt is, valójában lemondott rólam – s utólag azt mondom: minő szerencse!
És próbált valamit ezekkel az újságokkal, könyvekkel és mindenekkel: s milyen jól tette! De az ő szempontjából fordítva sült el a fegyver. Mindaz, amit az ő asszisztálásával a gyermekkor brutális magányában, fájó intenzitással fel- és magamra szedtem, épp arra tanított, hogy lássam a dolgokat, a világot, a valóságot színről-színre; és mindennek tagadását, felülírását, lehazudását, szépítését, kozmetikázását egy pillanatig se hagyjam. Így mindez épp arra nem volt jó, amire talán szánta. Végső alibinek.
Lefegyverezni akart talán jó előre, s ehelyett, ezekkel a szerzőkkel, ezekkel a társakkal, azzal a tudással valójában élesített fegyvert adott a kezembe.
Tudást és nyelvet. Nyelvet, amely, ha kell, úgy tár fel egy sorsot, akár a szike; s tudást, amely megmutatja, ezt a szikét hol és hogyan kell és szabad használni.  Azóta is hányszor kérték, írjam alá, hogy piros az ég vagy négyzetrácsos. Azóta is hányszor kellett megvívnom azt a harcot, hogy kimondhassam: KÉK. Az ég kék. Az volt mindig, s az is marad, hazudjon erről bárki bármit. S milyen nagyszerű volt látni azokat, akik ugyanezeket a harcokat vívták száz és ezer évvel előttem, akik, ha kellett, akár ölre és pokolra is mentek a kék ég védelmében.
Bizony mondom, lemondott anyám rólam, valószínűleg már abban a szent és gyalázatos pillanatban, amikor akaratom ellenére a világra születtem. S milyen jól tette! Bizony mondom, menekülni akart csak a felelőssége elől és előlem, amikor tudtán kívül örökbe adott.
Micsoda kegy, micsoda mázli, milyen kivételes eset! Így lett apám Babits Mihály. Jóban rosszban mindig társam Goethe és Beethoven. Abban a pillanatban, amikor elengedte a kezem mindenki, akinek tartania kellett volna – először anyám, aztán apám, amikor távozott az élők sorából –, száz és száz kéz ragadott meg, száz nagyszerű név, száz őrült éles elme, száz bátor ember, száz angyal és zseni, és kézen fogott. Mi több, egy szép napon magához ölelt az egész Bioszféra. Szarvas, gébics, kócsag, páfrány és moha népesített be engem, s a Föld minden faja, a rájuk oly jellemző teljességet hozva be épp csak felépülő létembe, a Föld minden faja, nem kevesebb, mint negyven millió faj költözött be hozzám, talált otthonra bennem,
mintha negyvenmillió száműzöttet fogadna be egy gyerek elhanyagolhatóan kicsi léte.
Köszönöm neked, anyám. Köszönöm, hogy lemondtál rólam: csak így kaphattam meg az egész világot olyan rohadt korán, tokkal-vonóval, teljesen, drasztikusan és egészen; azt a világot, amiből mások – jobb családok, szebb anyák sarjai – csak véletlenszerű s manipulált részeket kaphatnak. Köszönöm, anyám, hogy újra és újra magaddal vittél a pokolba. E nélkül sosem menekültem volna előled a tudósok, írók, festők, da Vincik, Leonardók, Keplerek, Homéroszok, Danték, Vergiliusok körébe; sosem menekültem volna a mezőre, az erdőbe;
e nélkül talán sosem jutok el a mennybe, így viszont, tudatra ébredésem első pillanatától tudtam, hogy ott a helyem, s nem melletted.
E nélkül sosem értettem volna meg, hogy a Föld lehetne mindannyiunk üdve, s nemcsak egy bolygó lehet az otthonom, otthon lehetek akár a kozmoszban is. Bármit érezhetek, bármit megérthetek. Ha nagyon akarom, ami te voltál, és ami te nem voltál, mert nem lehettél, nekem semmiképp sem, akár azt is. Jobb volna sok mindent meg nem történtnek tekinteni s elfeledni, de én, hála neked, hála azoknak, akik helyetted neveltek, tudom, hogy valójában nem jobb. Mert én – úgy érzem – mindenki másnál jobban értem, mit jelent az, ha valaki
„a rosszra tör, de folyton a jót cselekszi”.
És ha bennem is van valahol egy kicsi Faust – mert talán van –, akkor annak nem én, hanem te adtad el a lelkét. És ha van valami súlyos nagy feladat előttem, akkor az, hogy azt a lelket, amit te oly olcsón passzoltál el egy gyalázatos zsibvásárban, ami neked semmit sem ért, azt a lelket kamatostul visszapereljem.

CENTAURI ATOM irodalom regény könyv pátosz a káoszban jégvágó kék angyal magvető novellák ice pick blue angel

Önarckép (Fotó: Centauri)


Tőzike

Örökbefogadott halottak – halottak napja

 

2017 – Gondoljunk a halálra is – hogy jobban élhessünk!

Életmentő cseppek – erre van szükséged neked is

Apám titkosfiókjai

50 Comments:

  1. Megnyugtatásképp írom, a következő poszt (a valódi legszebb emlék) így kezdődik: “Erőset írtam e legszebb emlék margójára szegény anyámról, de most, a kemény szavak után gondoljatok a hó lágy hullására.” 🙂

    • A havas történet rehabilitálta Édesanyád.
      Nehéz fiús anyának lenni-nos a történeteid önreflexióra késztetnek:-)))
      Nagyon izgultam a fagyott lábú kis srácért:-)))
      A tőzikés történet pedig visszavitt megint haza az őrségi erdőkbe, meg Anyukám udvarába, ahol tavasszal szőnyeg lesz a ház oldalánál belőlük.

  2. Ez most nagyon nagyot ütött! 🙁 Nem tudom, nem vagy-e túl szigorú, vagy annyira nagy sebeket hordozol, amik sosem gyógyulnak be teljesen. Az biztos, ha fájnak is néha ezek a sebek neked, mi olvasók, hálásak lehetünk, mert ezekkel a sebbekkel vagy az, aki így tud írni, a természetről, az irodalomról, az életről, az álmokról,………………

    • Nagy a kísértés, hogy példákat hozzak, mert belemondani a nagyvilágba, hogy “nem, nem vagyok túlszigorú” könnyű, és persze minden nagyon szubjektív, de épp erről szól az, hogy az ég kék, vannak dolgok, amiket halálos biztossággal lehet tudni. De nem engedek most a kísértésnek, nem hozok példát, inkább csak annyit mondok: nagyvonalú vagyok, hogy egyáltalán kísérletet teszek rá – s talán nem is eredménytelenül – hogy kibányásszam anyám működéséből, ami jó. Egyrészt tökéletesen igaz, hogy neki és annak, amilyen volt, sok mindent köszönhetek – az érem másik oldala viszont az, hogy csak azért, mert mákom volt. Mert voltak tanáraim, mert voltak könyveim, barátaim, mert rátaláltam az írásra, rátaláltam a madarakra, mert volt bennem valami, ami képes volt időben dedektálni és elrendezni magában a dolgokat, de nem mindenkinek van ekkora mázlija. És akinek nincs ekkora mázlija, annak gyakran annyi.

    • Nagyon sok embert ismerek, anyákat is, akiknek a tárgyiasult “szeretet” a kapocs. Szerencsére én nem így nőttem fel, de sajnos az anyámból én is kevesebbet kaptam, mint szerettem volna. Te írtál, beszéltél itt az oldalon a napokban a halálról, én meg ismét közelről láttam, tegnapelőtt hagyott itt minket örökre a férjem Édesanyja. 🙁

  3. Szabó Edit

    Megmondom őszintén, percekig megrendülten ültem és kerestem a szavakat. Azt gondoltam olvasás közben én is, hogy ez nagyon kemény. De még keményebb lehetett ezt gyerekként átélni, és nem lehetett könnyű ezt megfogalmazni és leírni sem. Jobb lenne, ha azt mondhatnám, hogy egy novellát olvastam most, aminek csak kis része igaz és a jó része fikció. 🙁

    Jó, hogy mindezek ellenére – vagy mindezek miatt? – olyan lettél, amilyen vagy!!

  4. Ibolya Nagy

    Kedves Cen’, köszönet azért, hogy leírtad, hogy letudtad írni, de ehhez kellett Flora Wellman és Dan anyjának (Marta?) briliáns megformálása. Amikor olvastam őket anno, feltűnt a két anya-figura hasonlósága, “lelketlensége”, hisztérikus mivolta, sorolhatnám. Olyan tökéletesen leírtad a posztban is, megrendített, nagyon.

    Hála, mert túlélted és ilyenné lettél, mint amilyen vagy!

    • Ibolya Nagy

      /Számára nem adatott meg a szeretni tudás képessége (?), kérdés, hogy önmagát szerette-e?/

      • Nem is kérdés, Ibolya. Nem szerette önmagát (sem), egész életében bizonyítani akart, olyanoknak, akiknek nem kellett volna, s ezt egyszer, majdnem felnőtt fejjel mondtam is neki, de szemlátomást nem értette, pedig okos nő volt. El kellett volna engednie egy rakás nyomorúságot, amit fiatalkorának mérhetetlen küzdelmei hoztak az életébe, s nem másokra, többek között rám önteni mindent, hatványozottan, érzésem szerint felszorozva mindazt a rosszat, amit ő kapott. Azt hiszem írok még erről (is) – talán kellene egy “fontos emlékeim” sor is – melyek nem szépek, de fontosak. Melyekből tanultam. 🙂

        • Marsovszki Viktória

        • Ibolya Nagy

          Nagyon jó lenne, Cen’! Mindaddig jó, amíg ki tudod írni magadból, elmúlni nem fog, de sokkal könnyebb lesz, hiszen mást nem is tehetsz már. Szörnyű lehet, ha valaki nem tud, képtelen szeretni. Ilyenkor az a hóvirágot szedő, tüneményes kisfiú jelenik meg lelki szemeim előtt és nem értem!! Ez mással nem magyarázható, mint a szeretni tudás képtelenségével.

  5. Marsovszki Viktória

    Nem jó helyen landoltál, Cen, és mégis, ez az első lépés, az oda-születésed határozza meg az összes többi lépésedet, halálodig. Símitanánk a dologot, szépítenénk, de semmi értelme. Én visszafelé végzem ezt a munkát, iszonyú, borzalmas megélni. És egyikőnk sem tudja, miért van ez…? Szemernyi magyarázat sincs rá. Csak a tények üvöltenek az égig, természetesen süket fülekre találva hullnak vissza ránk, bassza meg… nagy szerencséd, hogy te elég erős vagy, ádázul végzed a korrigálást… van erőd nyiílt sebekkel élni a világban… , a fájdalmas, pótolhatatlan hiányt alkotássá transzponálni…. És ennek örülhetünk is.

    • el nem tudom mondani, milyen megtisztelő az őszinteséged és bátorságod. A nyílt sebekhez annyit, ezek már jó ideje nem nyíltak, talán már nem is sebek, de megdolgoztam érte, konkrétan 23 éves koromban, amikor beláttam, hogy muszáj lesz mindezt le- és feldolgozni, máskülönben a fél életem (ha nem az egész) arról szól majd, ahogy az oly sokaknál megesik, hogy gyermekkori sérelmek vezérlik. Erre épp anyám a jó példa. Pontosan tudtam, hogy bár anyám és apám is halott, elvileg szabad lehetnék, magam alakíthatnám kényem-kedvem szerint az életemet, mégsem lehetséges, míg én magam nem tisztázok mindent. Addig erősen telve voltam mindenféle rossz érzéssel, tévedéssel, de mivel – azt hiszem – elég drasztikus módot választottam, egy évet szántam rá, hogy mindent, válogatás nélkül, hideg fejjel, elemzően, leírjak és megértsek, több mint ezer oldalban, ez hatásos volt. 23 éves korom óta a magam útját járom. Persze, illúzió volna azt hinni, hogy ez tökéletesen független már, hisz épp a “legszebb emlékeim” mutatja, hogy mennyire nem az. Nem, független nem vagyok és sosem leszek, de szabad az már igen.

  6. Marsovszki Viktória

    8:10 óta úgy forgok az írásod körül, Cen’, mint a lepke éjjel a lámpa körül.
    Néhány kérdés a legégetőbbek közül, amit ide kell írnom.
    Miért van az, hogy az egyik anya (apa) képtelen akár egy grammnyi szeretet adni a gyerekének? És miért van az, hogy a másik mázsás súllyal nehezedő szeretetével sebzi halálra a gyerekét? Honnan jön az arányérzék, amivel a középutat lehet járni, ami mindkét fél számára legalább elviselhető? Igen, az állatoknál ez is tökéletes, jól működik, pedig őket nem is áldották-átkozták meg a szeretet-gyűlölet képességével.(Lehet, hogy ezért).Hogy lehet vajon megtalálni az aranymetszés vonalát, vagy a közelébe kerülni legalább, a családnak:, apának-anyának-gyereknek együtt és külön-külön?
    És most bezárom a blogodat, a szobaajtót, kikarikázom a kiserdőbe, ahol jó kis “avar-szivar” szagot szippantok, kimosom magamból ezt az őrületet. És téged is békén hagylak vele.

    • Erre nem tudom a választ – most nem, de abban biztos igazad van, hogy arányérzék dolga. Talán nem a fülénél iderángatott dolog arra a posztra hivatkoznom, amiben azt írtam, hogy “életünk a szimfóniánk, az életünk a mesterművünk” – és amint minden mű a tökéletes arányokat keresi, kicsiben és nagyban, egy regény például a nagy történetben épp úgy, mint a mondatok szintjén, úgy egy életet is ekképp kell(ene) alakítanunk. Csak épp míg egy regényt be lehet fejezni, egy élet sosincs készen – bárhogy fájjon is. Magamat is sokat trenírozom arra, hogy vágyjak bármire, bátran, vadul, szenvedélyesen, semmit se tartsak lehetetlennek, de azzal békéljek meg végre, hogy a sokszor vágyott célba érés, a tökéletes egyensúlyi állapot, főként a tartós, atombiztos egyensúlyi állapot, amikor elkészültünk, az egyszerűen nem létezik. Amíg élek, épülök, és mint minden építkezés, ez is fáradtsággal és gonddal jár. De ha nem épülök, leépülök. Azt hiszem nincs más választás.

  7. Lodovico il Póró

    Kedves Centauri,

    a Te szomorúságodhoz képest az enyém vásári komédia. Nem mondom, hogy sajnálom, hogy így érezted, hiszen valóban így lettél az, aki vagy. Mi a fontosabb: a harmónia, amely betelik magával, vagy a válaszokat és megértést kereső boldogtalanság? Te válaszoltál, mégis szomorú ez valahol. Mert ki tudja, megtalálod-e azt, amit akkor kaptál volna, ha úgy érzed, szeretnek?
    Igen: aki megkapja a boldogságot, miért is keresné? És akkor nem születik a keresés eredménye … de hát mégis: egyszer úgy konkludáltam a meg nem talált Igazinak írva: Ki a szart érdekelne a MŰ, kit érdekelne bármi más, ha volnál te? De nincs.
    Kizárólag a hiány miatt írom ezt az Üzenetet – írtam “neki”.
    Szép az októberi fényképcsokor is.
    Szia
    L.

    • Kedves Lodovico, héttonnás kérdés ez – nem is egy. Itt már a sorsról is gondolkodnunk kell, van-e egyáltalán, ha igen, mi legyen vele? Nem kitérni akarok, de azt hiszem, erre valamivel később visszatérek még, mert bár a dilemma édesen és rémisztően ismerős, ráadásul régtől az, mégis az a helyzet, hogy amint szalad az idő, szaporodnak a sorok, sokasodnak az emlékek és tapasztalatok, az erre adott válaszok és reakciók egyre összetettebbek, egyre szövevényesebbek, s ahelyett, hogy megnyugvást hoznának, inkább úgy sarjadzik a töprengések nyomában a sok új kérdés, akár a tarack.

    • Marsovszki Viktória

      szia, Lodovico

  8. Marsovszki Viktória

    nincs

  9. Marsovszki Viktória

    Ezek a szavak elsarjadztak itt mint a tarack, Kedves, Cen’, drága Cen’,kedves Lodovico! ♥ ♥

  10. Marsovszki Viktória

    És , Cen’, te szaladsz ott a végén, ebben biztos vagyok

  11. Azt elmondtad, hogy édesanyád nem szerette saját magát sem. Vajon hogyan szinkronizálta önmagát, a tetteit? Milyen rendszerben látta és használta az érzelmeit, hogyan vezérelte azokat, hallgatott-e valakire? Kérlelhetetlen kőtömbök ereje érkezik a mondataidból, várom a folytatást, ha írsz még róla. A horgászkalandok is elég várósak 🙂

    • Épp az volt a gond, hogy nem ő irányított, hanem őt irányította valami – nyilván sokszor maga is bánta, hogy így működik. Írok még, persze, és jönnek a horgászkalandok is, de addig be kell érned az ehhez a poszthoz kapcsolódó “legszebb emlékkel” – bő olvasmány estére, az imént raktam fel 🙂

  12. Nagyné Ica

    Drága Cen’! Nagyon nehéz szavakba önteni a fejemben cikàzó gondolatatokat, annál inkább, mivel előttem már mindent szépen leírtatok. Igyekezve megérteni, megmagyaràzni az érthetetlen és megmagyarázhatatlan rideg és kegyetlen valóságot. 😢 …és valóban: aki magát nem tudja szeretni, az szeretetet sem tud adni. Nem akarok most személyes példát hozni…arról csak annyit, én ezt most most kapom, de nincs magyarázat a miértre. 😞
    Többször írtàl már anyád “kegyetlenségéről”, nem volt ez teljesen új, de ekkora erővel, ilyen ” brutális” módon még nem tört ki belőled. ( legalábbis én nem találkoztam vele. ) Köszönet és hála az őszinteségedért, és hogy ezt így átadod nekünk, olvasóknak. Ehhez mégis csak hozzájárult jó anyád azzal, amilyen ő volt, és hála neked azért ami/aki lettél! 💖 Amíg olvastam Shakespeare gondolata járt a fejemben…”Koldus-szegény kiràlyi gazdagon…” Nem erre a helyzetre íródott, de én érzek benne valamit…

    • Én köszönöm a te őszinteségedet – sajnálom, hogy ezt te most kapod. Mit mondhatnék? Brutálisan sovány vigasz – már ha egyáltalán az -, de ha mást nem is, annyit láthatsz, hogy ez nem egyedül veled esik meg. Nehéz helyzetben hajlamosak vagyunk úgy gondolni-érezni, hogy nálunk szerencsétlenebb ember nincs a világon, egyedül velünk történhet ilyen, és akkor a szomorúságunk, kétségbeesésünk, dühünk, mikor mi, még az indokoltnál is nagyobb lesz, az pedig elveszi minden erőnket. De végül is csak annyit szeretnék mondani: én drukkolok neked, és azt hiszem vannak itt még páran így. 🙂

      • Ibolya Nagy

        Vagyunk, Cen’, ki így, ki úgy, de nem szeretném, ha panaszoldallá válna ez a többre, szépre hivatott weboldal. Szép estét, jó éjszakát mindenkinek!💫🌛🌛

        • Nagyné Ica

          Nem panaszkodásnak szántam Ibolya. Szándékom szerint azt szerettem volna érzékeltetni, ismerős az érzés és tudom milyen az ha valakit nem szeretnek.

          Szép és kellemes napot kívánok mindenkinek! 😊🌞🍁

          • Ibolya Nagy

            Kedves Ica, félreértettél, hiszen te se részletezted, nem neked szólt, hanem úgy általában, csak most itt volt az apropó, amit már régóta szerettem volna leírni. Kérlek, ne haragudj, ha félreérthető voltam.😌

      • Nagyné Ica

        Köszönöm! 😊

  13. Ez nagyon kemény, mit is lehetne mondani?
    Én akkor jöttem rá, hogy milyen családban éltem, amikor saját gyerekem lett. Az életünk egyébként is felfordult épp a gyermekünk érkezésével, és erre jött még egy nem csekély válság, ahogy jöttek fel az emlékek, illetve a dolgok hiányának megélése. S nem csak a mi családunk élete volt ilyen, de úgy tűnt számomra, hogy az egész környezetünk is hasonló volt, mint egy nagy tömeges pszichózisban, ahol az emberek nem tudják egymást szeretni. Amíg el nem költöztem a környékről, nem is tudtam, hogy vannak működő, szerető családok, s hogy az milyen.
    Az egyik legkeményebb meló, hogy meg ne szólaljon a bennünk élő saját szülőnk, amikor a saját gyerekünket neveljük..!

    • Kedves, Piri, nagyon örülök a hozzászólásodnak – van itt egy fontos dolog, amit részben már érintettem én is, talán tegnap, valakinek válaszolva – egy idő után én is azzal szembesültem, hogy bármerre nézek, hasonló problémákat látok, és ez hihetetlen, valószínűtlen, és borzalmas. Ennek nem kis szerepe volt abban, hogy az első két regényem a Jégvágó és a Jákob lett. – Jaj, ha volna több időm, s egy nap 36 órából állna, de szívesen visszatérnék még erre is!!! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!
    San Francisco, 1890-es évek. Egy fiatal fiú megelégeli a családi ház nyomasztó világát és a polgári társadalom kilátástalan körülményeit, és a kalandot választja: a tapasztalás útját. A csavargás és a matrózélet, a szenvedély és a szerelem teszi őt felnőtté. Centauri előző könyvében már bebizonyította, hogy tud letehetetlen nagyregényt írni: a témájában is a Jégvágóhoz kapcsolódó Jákob botja pedig egy minden eddiginél varázslatosabb utazásra hívja olvasóját az emberi természet kiszámíthatatlan tájaira. A kaleidoszkópszerű elbeszélés egyszerre olvasható fejlődésregénynek, családregénynek, kaland- vagy épp szerelmi történetnek. Bár az események és a karakterek néhol felidézik Jack London élettörténetét, ez a könyv mégsem róla szól, hanem arról, hogyan lehet Jack Londonná válni.

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN: "„Ezer éve” ígértem egy cikket egy olyan jelenségről, amiről magyarul nem találni semmit, holott méltó volna a világhírre." 2020.08.08. 13:18

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN:
    "Az amerikai kontinens nyugati partjainál és az USA északi illetve Kanada délinyugati részén, ahonnan a nyugati partokat követve, többek között Kaliforniát érintve Dél-Amerikába vonul. Néhány éve meghökkentő gyülekezésük alakult ki az Oregon állambeli Portland egyik általános iskolájánál. Azon túl, hogy amit ezek a fecskék művelnek, egészen elképesztő, számos tanulsággal is szolgálhat a számunkra. De először nézzünk egy felvételt, hogy lássuk, miről van szó. Először olyasmit látunk, amit seregélycsapatoktól is „megszokhattunk”; éjszakai beszállás előtti, csapatos légiparádét. "

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.
    "Hatalmas sanszot hagytunk ki ezekben a hónapokban. Épp a világjárvány adott nekünk lehetőséget arra, hogy egy alapvetően elhibázott pályáról letérjünk, de ez nem történt meg. És nem fog megtörténni már. Azt is állítom, hogy ezután jöhet bármi, nem fog történni semmi, az ember, a Homo sapiens elvesztette képességét, hogy saját sorsának kovácsa legyen."
  • MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA

    MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA
    "„Fiatal lányként nagy bajba kerültem. 1966 nyarán lefeküdtem egy fiúval, aki még nálam is éretlenebb volt, és azonnal teherbe estem. (…) Kirúgtak a főiskoláról. (…) A terhességem előrehaladtával máshol kellett menedéket keresnem. A szomszédok úgy viselkedtek, mintha a szüleim bűnözőt rejtegetnének. Kissé délebbre, a tengerparton találtam magamnak egy pótcsaládot (…) Fegyelmezett, mégis meghitt családi életük a bioételeken, a klasszikus zenén és a művészeten nyugodott. (…) Vasárnaponként elsétáltam egy kihalt tengerparti kávéházba, ahol kávét és fánkot reggeliztem – egyiket sem nézték volna jó szemmel az egészséges ételek uralta háztartásban. (…) Mivel nem voltam férjnél, az ápolónők kegyetlenül bántak velem, órákig hagytak szenvedni az asztalon… (…) Drakula lányának neveztek (… ) Bár a karom üres volt és sírtam, a gyermekem életben maradt és jó kezekbe került. (…) Örökbe adtam egy jómódú és művelt családba."
  • HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA

    HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA
    "Centauri, a “titokzatos író” nem az Államokban él, első regénye mégis egy hamisítatlan, modern amerikai nagyregény. Hátborzongató balesetek, merényletek, agyműtétek, kocsmázások, válságok, és szerelmi csalódások jelölik ki az ifjú Dan Coolbirth útját, hogy aztán a nálánál jóval idősebb Angelicával folytatott románcát egy kettős gyilkosság szakítsa meg. Ekkor elkezdődik a road movie, Dan Kaliforniából észak felé, Montanába menekül, ahol a vad szépségű és különös képességekkel megáldott indiánlány, Téa keresztezi az útját. Szinte filmszerűen áll össze egy extravagáns, őrült, mégis sok szempontból fájóan átlagos család története, miközben számos jellegzetes és felejthetetlen figura bukkan föl, áttételesen pedig fontos szereplőkké lépnek elő olyan írók, mint Salinger vagy Melville, sőt fény derül arra is, hogy mi köti össze a famíliát Jack Londonnal. Dan, a maga kamaszos módján, durva kritikával illeti a világot, főként a szüleit – még az imádott nagyit is, aki lökött barátai segítségével igyekszik “tökös gyereket” faragni belőle -, ugyanakkor remek humora van. Azt viszont nehéz eldönteni: Dan útja a múltba visz, vagy egy olyan világba, ahol élő ember még nem járt."

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA
    Nehéz megmondani, mi a legjobb az életben. Valamivel könnyebb kérdés, mi a legrosszabb. A járvány kitörésekor már tudtam. Legalábbis azt hittem, tudom. Három dolog a legrosszabb, de hogy a három közül melyik a leginkább elviselhetetlen, arról még a karantén idején sem döntöttem. Az első az, ha valaki hirtelen meghal. Mondjuk, az apád, akire mindig számíthatsz. Akivel sörözhetsz, beszélgethetsz, horgászhatsz; aki nem tökéletes, de mégiscsak ott van neked, akit bármikor kereshetsz, olyan, amilyen, de nála valóságosabb ember nincs a Földön. Az valami felfoghatatlan, amikor egy napon közlik veled: ez az ember nincs többé. Meghalt. Váratlanul. És te nem érted: Akkor most mi van? Többé nem beszélünk? Többé nem főzünk együtt? Akkor holnap mégsem horgászunk? Akkor ma nem találkozunk? Már ma sem? Ezt alapvetően nem képes felfogni az ember. Hiába volt ott egész életében, a bölcsőtől az esküvőig, most mégis olybá tűnik, hogy az embert, aki az apád volt, álmodtad csak. És most felriadsz egy álomból, a továbbiakban ébren kell lenned, egy olyan világban, ahol árva vagy.

    KERT A VADONBAN

    KERT A VADONBAN
    Sajnos alig találni adatokat arról, hogy az ország területének hány százalékát teszik ki kertek. Hosszas keresgélés után sem sikerült megbízható forrásra bukkannom, holott nyilván nem elenyésző ez a hányad. Sok múlhat azon, hogy ezek a kertek milyen állapotban vannak, és a tulajdonosokat milyen szándék vezérli a művelésük során. Ma ez fokozottan igaz. Az én kertem például mára úgy működik már, mint egy kültéri légkondicionáló.

    KERT & VADON "Mindig történik valami. Most például örökbe kellett fogadnom egy egész "csonka családot." 2020.07.17. 12:18

    KERT & VADON
    "Július 5.-én új fejezet nyílt a birtok történetében, aznap viszont még nem tudtam, hogy nemsokára egy kis “csonka családot” kell örökbe fogadnom. A délutáni órákban, nagy hőségben, a bejárati ajtó előtt megjelent egy sünkölyök. Ennyire kicsi sünt talán nem is láttam még. Szokatlan volt az időpont is, mivel a sünök éjjel járnak."

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK
    Szeretek pepecselni macerás ételekkel, ha időm engedi – de gyakran nem engedi. Utóbb pedig sok ételről kiderül, hogy koránt sem annyira nehéz vagy macerás az elkészítésük, ahogy azt botcsinálta szakács fényévekről elképzeli. A hétvégén írtam arról, hogy a kenyérsütés is lenyűgözött azzal, hogy voltaképp a semmiből lesz valami alapvető; s alapvetően finom. Bevallom én húsevő vagyok. Kötelességem is húst enni a lábam miatt. Írtam már arról, hogy gyerekkoromban kis híján majdnem elvesztettem a jobb lábamat (AMIRE BÜSZKE VAGYOK: A JOBB LÁBAM), máskor sikerült ugyanebbe a lábba beleállítanom a baltát, s ilyenkor fokozottan kellett ügyelnem arra, hogy elegendő húst egyek; ez ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a láb fenntartsa magát. Szerencsére kedvelem is a húsételeket

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG
    "Sokan szeretjük a madarakat. Csodáljuk őket, számos esetben írtam róluk én is elragadtatással. Legutóbb a madárdal lenyűgöző szépségét mutattam meg, egyúttal bizonyítékként arra, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint azt bárki gondolná. Hajlamosak vagyunk idealizálni az állatok világát, és eszményként szembe állítani az ember kétségkívül drasztikus és „embertelen” világával. Könnyen alakul ki bennünk az a kép, hogy szemben velünk, az állatok ártatlan és tiszta lények. Abban egészen biztos vagyok, hogy a természet egésze egy lenyűgöző, messze felettünk álló, hibátlanul működő rendszer. Ebből a szempontból vizsgálva magamat, a természet imádata és vizsgálata szinte már vallás. Alighanem panteista vagyok. Ami másoknak az Isten, az nekem Gaia. Ugyanakkor töprengésre ad okot, ha az állatvilágot közelebbről is szemügyre vesszük. Erre különösen sok lehetőség nyílik a webkamerák és élő közvetítések korában."

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?
    Ha van ismert madár, akkor a harkály az. Ugyanakkor a legtöbben alig tudnak róla valamit. Tudjuk, a harkály a fák doktora, tudjuk, odúkat váj a fákba, ugyanakkor gyógyítja azokat, látjuk télen a madáretetőnkön, de gyakran nem tudjuk, hogy melyik harkályfaj a vendégünk – ugyanis jó pár fajunk van –, másrészt kevesen tudják, hogy a harkályok (hivatalos néven fakopáncsok) mennyire különleges madarak. Talán mert megszoktuk már, hogy a fákat kopácsolják. Megszoktuk pompás színeiket és jelenlétüket, de érdemes megnézni őket közelebbről, mert bizony tátva maradhat a szánk is. Szabó Edit kérésére írok róluk részletesebben. Az eredeti kérdés az volt, hogy egy bizonyos hang, egyfajta gépfegyverropogás származhat-e harkálytól? Ennek apropóján azonban egy kicsit közelebbről is megmutatom a harkályokat. Először is készítettem egy kis harkályhatározót az éjjel. Általában nagy fakopáncs jár a kertünkben, de ahol nagyobb park, erdő, öreg gyümölcsös van a közelben, több fajjal is találkozhatunk.

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?
    Először volt a tízéves háború. Ez tavasszal kezdődött és tavasszal is ért véget. Hatvan évvel korábban. Májusban béke volt. Majd következett a húszéves háború, ami húsz évig tartott, nyáron kezdődött és nyáron ért véget. Szeptemberben ismét béke volt. Végül kitört a harmincéves háború. Ez ősszel kezdődött és ősszel ért véget, harmincévnyi öldöklés után. Októberben elcsöndesültek a frontok. November elejére egyszerűen kiürültek a lövészárkok. Az ezredesek, dandártábornokok, marsallok novemberben már nem találtak katonákat. December elején próbáltak még toborozni, de a falvak és a városok egyaránt üresen álltak, pontosabban nem volt bennük férfi, még fiatal férfi vagy nagyobb fiúcska sem. Arról nem szólva, hogy ezredesek, dandártábornokok, vezérkari főnökök és marsallok se igen akadtak. Az a néhány, aki maradt, agyalágyult hülye lett a sok lövöldözéstől, az összességében hatvanévnyi öldökléstől elszállt minden harcikedvük és életerejük, megöregedtek, nemhogy harcolni, de járni is alig tudtak, süketek voltak mindkét fülükre, és amikor ezek közül néhányan itt-ott, véletlenszerűen, a pusztában, a tajgán, a tundraövben, az évekkel korábban elcsatangolt vagy leszakadt, húsz és harminc és negyven évvel korábbi hadifogságból hazafelé vándorló kéttucat férfiból összeblöfföltek egy-egy tizedet vagy fél szakaszt, bármit, amit harci alakulatnak tekinthettek, és mustársárga, vérpöttyös térképeikkel elindultak az utolsó állások felé, majd odaértek, azt kellett látniuk, hogy ott már rég nem folyik semmiféle harc, sőt vér se. A tízéves háborúból visszamaradt csontoknak nyoma sincs. A húszéves háború katonai zubbonyaiból csak itt-ott maradt néhány mandzsettagomb, de az is a porhanyós, vértől fekete tőzeg alatt.

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?
    Hetekkel ezelőtt írtam már a hisztériáról, leginkább kérdéseket tettem fel. Költői kérdéseket zömmel, s nem vártam választ. De ennyi idő után pár választ kaptunk mégis. Jól látszik, hogy valóban kibontakozott mára egy ideológiai háború, ahogy kibontakozott egy életmódok közötti háború is. Az egész vita valójában a karanténról és a maszkviselésről olyan ideológiáktól átfűtött, eszement tónusban zajlik, hogy ép elméjű ember egy idő után inkább kiszáll; kiszáll olyan szinten is, hogy egyáltalán olvassa és hallgassa ezeket. A járvány gyakorlóterep, felület sok megmondófej számára. Épp ez adja meg számunkra az egyik fontos választ. Nem vitatható, hogy rendkívüli helyzetben vagyunk. Akár brutálisan veszélyes járványhelyzetről, akár brutálisan túltolt hisztériáról beszélünk. Mindkét esetben igaz, hogy valamiféle rendszerhibával kell szembesülnünk. Ismét leszögezem: én nem gondolom, hogy itt hisztériáról lenne szó. Arról semmiképp, hogy az egyik oldal hisztérikus volna, no de a másik, az mennyire józan. Nem. Legjobb esetben is egy hisztérikus gyereket látunk, nevezzük őt Zolikának, de lehet Robika, Pistike vagy Móricka is, tök mindegy, aki a pénztár előtt földre veti magát, üvölt és toporzékol, mert nem vettek neki rágógumit.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.
    A tavasz az utánpótlásról és a fennmaradásról szól a vadonban; végsősoron e körül forog minden. A nyugalmi időszakok is azt a célt szolgálják, hogy kihúzza mindenki tavaszig valahogy, s a lehető legfelkészültebben jusson el a tavaszig. Nem meglepő, hogy a legérdekesebb és legdöbbenetesebb jelenetek, szokások, trükkök zömmel a szaporodási időszakhoz köthetők, a titokzatos és gyönyörű madárdaltól a násztáncig. Vagy gondoljunk a szarvasbőgésre, mely egyben kivétel is, hisz őszre esik, de két ősz között egy szarvas, még egy bika is, bizonyos értelemben csak egy legelésző állat, ám szeptemberben már az erdő királya, a fenségesség maga, és szinte uralja az egész őszt. Legyen egy faj násza bármily látványos, a legtöbb esetben egymástól igen távoli fajok között is van valami közös. Azonos fajhoz tartozó egyedek állnak össze annak érdekében, hogy újabb egyedeket hozzanak létre.

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET: "Jobb világban élnénk, ha erről széles körben tudnánk." 2020.05.01. 08:35

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET:
    "Először is meg kell küzdenem azzal, hogy pillanatnyilag senki sem tudja, hogy az udvaromban hány faj él. Ami a legszebb: hiába csődülne ide két tucat kutató, a zoológia és botanika legkülönbözőbb területeiről, számukra is hosszas feladat volna felmérni ezt a 11 hektárt. Ráadásul, ha nagyjából végeznének, akkor is csak egy megközelítően helyes képet adhatnának, hisz még egy kicsi terület faunája és flórája is folyamatosan változik. Új fajok tűnnek fel, és régi fajok tűnnek el."

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK? "A közép- és a felső osztálybeli nők a beteges megjelenést sminkkel is igyekeztek elérni. Úgyis mondhatnánk: tébécésre sminkelték magukat." 2020.04.24. 05:08

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK?
    "Az 1800-as évek közepére a tuberkulózis Európában és az Egyesült Államokban is elérte a járvány szintjét. A betegségről ma már tudjuk, hogy fertőző, a tüdőt támadja meg, és más szerveket is károsít, ez a tudás azonban a 19. sz. elején nem állt rendelkezésre. Az antibiotikumok megjelenése előtt a fertőzöttek lassú leromlás során értek el a végső stádiumba. Sápadni és fogyni kezdtek, mielőtt belehaltak volna az akkoriban „felemésztődésnek” mondott kórban. Épp ez két, alapvetően nyugtalanító tünet vált az új divat alappillérévé, s nem kell sokat keresgélnünk, hogy hamar rábukkanjunk máig tartó hatására."

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS "TELJES TESZTELÉS" - A SARKSITE-ON: "De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt. Ez a frusztráció lesz az, ami megakadályozza az emberiséget abban, hogy végül győzedelmeskedjen és helyreállítsa régi szép életét." 2020.05.07. 19:21

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS
    "Hiába ígérte Bill Muskerberg a KONTKAT-3000 zavartalan élesítését, a letöltés mégis akadozott. Tegyük hozzá, Josef K. maga sem tudta eldönteni, hogy az internet túlterheltsége vagy a laptop elavultsága miatt, esetleg valami zsarolóvírusnak köszönhetően. Mindenesetre a KONTAKT-3000 ölelkező kabalafigurái előtt egyre csak karikázott a gép, ráadásul egy ponton frissítésbe kezdett, kikapcsolt és újraindított. Josef K. csak annyit mondott erre: „Szar az egész” – ezt is magában. De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt."

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB "SZTORI", AMIT VALAHA ÍRTAK: "Mi történt Krisztussal? Hogyan végezhette kereszten, amikor voltaképp semmit sem tett?" 2020.04.10. 16:01

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB
    "Végtelenül szomorú, tragikus, és mindörökre aktuális marad az a pinpongozás, amit Krisztussal csinálnak. Amikor végsősoron mindenki – ki ilyen, ki olyan okból – érdekelt Jézus halálában, de valahogy senki se akarja, hogy személy szerint ő vigye el a balhét. Tudja mindenki, mennyire méltánytalan, mennyire ostoba, mennyire kicsinyes minden erő, ami Krisztus ellenében megmozdul; ami ekkora erővel s egyszersmind ennyire szánni való ostobasággal valaki halálát akarja. Mindenáron, de úgy, hogy felelősség senkit se terheljen."

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA: "A madárénekek lassított vizsgálata abba az irányba mutatott – egyértelműen –, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint korábban hittük, ráadásul érzékeny ponton talált el minket." 2020.04.06. 20:28

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA:
    "A felvételek után arról nem lehetett vitát nyitni, hogy a madárének sok esetben pontos mása az emberi zenének. Egyetlen ponton lehetett a madárzenét visszatuszkolni abba az eszmerendbe, ahol az emberi zene az értelem és a művészet csúcsa, egyedüli képviselője. Ez pedig a tudatosság kérdése. A szkeptikusok azt állították, hogy bár sok madár lenyűgöző dallamokat énekel, erről mit sem tud. Ahhoz hasonlóan, amint néha élettelen tárgyak is dallamok kiadására képesek."

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM? "A borhoz kitartás kell, nyitottság és határozottság, odafigyelés és akarat; a jó borhoz épp azok kellenek, mint a jó élethez." 2020.05.03. 12:29

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM?
    "Akkoriban rendszeresen láttam vendégül népes társaságokat, minden második hét péntekén. Nagy főzések, zenehallgatások és beszélgetések színtere volt minden ilyen este. Hajnalig folyt a lakoma, a beszéd, ha tetszik, a mulatozás. Zömmel madár- és zeneszerető emberek jártak hozzám. Zömmel sörivók. Egyik pénteken elmeséltem nekik, hogy már saját borom is van a pincében, mert korábban másnak félre raktam egyet, és úgy gondoltam, nem járja, hogy sajátom ne legyen. Mire páran úgy gondolták: az sem járja, hogy nekik sincs félrerakott boruk."

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK? "Szeretnék adni nektek az ünnepre valami kedveset, s találtam is valamit. Rettentően tanulságos és aranyos!" 2020.04.11. 18:20

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK?
    "De mielőtt megmutatnám, pár szót, egy kis bevezetőt engedjetek meg. Úgy látszik, nem bír magával a bennem rejlő „népművelő” 🙁 A minap részletesen írtam a madárzenéről, s már ott is feltettem azt a kérdést: mi van, ha nem az állatok utánoznak esetenként minket, hanem az emberi faj rendezkedett be az állatok utánzására? Nem akarom ezt a kérdést ismét megnyitni, csak épp egy olyan felvételt ajánlottak a figyelmembe, ahol épp az ember utánoz állatokat. De mint oly sokszor, ennek is nagyobb a jelentősége annál, minthogy csak vidámkodjunk kicsit."

    FILMAJÁNLÓ: "Bizonyos asszonyok számára épp ezek a férfiak jelenthetik a beteljesülést, már ha képesek kicsalni őket az erdőből vagy velük élni a vadonban" 2020.04.05. 19:36

    FILMAJÁNLÓ:
    "Ezért az e világból való nőnek, amikor rátalál az emberére, aranyásóra vagy hegymászóra, nincsen könnyű dolga. Katharina (Mathilda May) a farkasember, Roccia jobbján lép be a képbe, és az atletikus Adonisz, Martin balján végzi. Martinnal pedig a hegy, a Cerro Torre végez. Ez lenne a lelőtt poén, de gyorsan hozzáteszem, hogy a két férfi viadala során, a film mértani középpontjában, meghal még valaki. Olyasvalaki, akinek nem kellett volna."

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA: "A kakukk valóban okos, agyalós madár, mégis néha épp az eszessége miatt jár pórul. Pontosabban azért, mert ennek az eszességnek is vannak határai." 2020.04.08. 19:33

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA:
    "A kakukk arról híresült el, hogy a tojását más madarak fészkébe csempészi, és a fióka felnevelését nálánál sokkal kisebb termetű madárfajokra, például a vörösbegyre vagy a nádiposzátára bízza. Kevesen tudják, hogy a kakukk bizonyos szempontból az álcázás nagymestere is. Képes mások álcázását utánozni. A madártojásokat általában szintén valamiféle rejtő-szín jellemzi, ami azonban fajonként változik; más a vörösbegy, a nádirigó, az énekes rigó és a barázdabillegető tojása. (Az alábbi kép a fekete rigó tojásait mutatja.)"

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN? "Már nem is tudom, mióta vagyok itt önkéntes karanténban, de talán úgy 6-7 hete. Rögtön az elején arra lettem figyelmes, hogy géphangokat hallok a völgyből." 2020.03.29. 17:51

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN?
    "Korábban többször is beszámoltam a területemre vonatkozó tervekről, többek között arról is, hogy a fásítás mellett feltett szándékom visszaadni a terület egy részének a vizet. A völgy ugyanis valaha láp vagy mocsár volt, a birtokhatár túloldalán ma is égerláperdőt találni. Beszéltem olyan környékbelivel, aki még vadkacsákat látott ebben a völgyben tömegével, s olyannal is, aki a területhatáron folyó patakon tanult horgászni. "

    TUDTAD, HOGY CSAK A HALOTT ÍRÓ A JÓ ÍRÓ? "Mindnyájan szeretnénk a lehető legtöbbet megtudni arról, amit szeretünk, de arról is, amit nem. Jó esetben." 2020.06.05. 19:09

    TUDTAD, HOGY CSAK A HALOTT ÍRÓ A JÓ ÍRÓ?
    "Vannak, akik rajonganak a kortárs magyar irodalomért, vannak, akik kevésbé, de tartozzon valaki bármelyik csoportba, azt hiszem, minden olvasó szeretne tisztában lenni a kortárs irodalom állapotával, minőségével, szereplőivel. De hányan veszik a fáradtságot, hogy éveken át vegyék és olvassák az aktuálisan megjelenő irodalmi folyóiratokat? A kortárs irodalom legfontosabb fórumát ugyanis még mindig a folyóiratok jelentik."