Oly távol vagytok tőlem – Nyári szép emlékek

litera 3

Egy kép rólam, arról a biciklitúráról, melyen három osztálytársammal együtt letekertünk majdnem Albániáig – a képen épp a Plitvicei zuhatagoknál kortyolom a patakvizet 🙂

cen_logo_circle
FRISSÍTÉS – 2020.08.12. Mától ez a visszaemlékezés teljes terjedelmében olvasható itt is. Fogadjátok szeretettel, és továbbra is szép nyarat, jó munkát vagy jó pihenést. Üdv: Cen’ (Az írásért gördüljetek kicsit lejjebb 🙂 ) 
2018.09.06. Hoppá, épp csak kiraktam egy “legszebb emléket”, egyrészt, hogy tartsam a szavam, másrészt, hogy amíg a Literának írt visszaemlékezés nem válik olvashatóvá, olvashassatok valamit, s máris látom: a Litera “Kamaszkorom legszebb nyara” – sorozatban kikerült az én írásom is. Fogadjátok hát szeretettel – most aztán van mit olvasni 🙂 :

litera_4 v

Pár évvel később a Hortobágyon, ahová akkor már csoportot vittem 🙂 Épp magyarázok valamit – kissé hippisen (a fotó készítője ismeretlen)

Ezért kellett egy vagány út, hogy ha végül belép mégis oda valaki, ahol az én spéci világvégém lángol, mondhassak valamit arról, honnan a bánatból jövök.

OLY TÁVOL VAGYTOK TŐLEM

Tökély és a szégyenteljes nyomorultság – ez a két véglet vívott bennem háborúkat minden nyáron; jutott idő mindenre, leginkább pusztító magányra; akkora magányra is, amiben elfér majd egy szerelem is. Nőttem az erdőn, a pusztán szilajodtam, ittam a forróságot,

belháborúimban mohón épültem és annál is mohóbban pusztultam

– s mindennek nem volt semmi értelme. Ahogy a Comfortably Numb refrénje mondja (ezt hallgattam akkortájt a legtöbbet): „Oly távol vagytok tőlem”. Távol maradt mindenki, s távol maradtam mindenkitől, és bár mindez az akaratommal megegyezőnek tűnt, mégis dühített.

Úgy gondoltam, idegen a testem. Ha néha ismerősnek tűnt mégis, úgy éreztem, a pszichém nem passzol hozzá, ráadásul nem volt honnan jönnöm – családom börtön, apám halott, anyám részint őrült vagy egészen az. Hazám az volt, a kozmosz, de mit kezdjen a mindenséggel egy szétcsúszott, testre és lélekre hasadó kamasz? Mit reméljen bárkitől is egy „ilyen”?

Ezért kellett egy vagány út, hogy ha végül belép mégis oda valaki, ahol az én spéci világvégém lángol, mondhassak valamit arról, honnan a bánatból jövök.

Rendben, három osztálytársammal letekertünk Albániáig meg vissza, és bár ez már valami, hamarosan megint begubóztam: lehúzott redőny mögött hetekig csak a Jugoszláviából hozott Pink Floydokat hallgattam és írtam és írtam.

Valójában nevetséges lábakon állt ez a hézagmentes magány, s egy rövid csengetéstől is összeomlott. Kilestem a redőny alatt, és amint életemben először megláttam Linnát, minden világossá vált: másoknál nyár van, vakáció és élet. Ordas nagy hazugság ez a búskomorság, ez a redőny mögötti ellenforradalom. Túláradó derűvel állt ott, akár egy érintetlen indiánlány, aki életében először jön le a völgybe; aki fényreklámokat, konténereket és füstoszlopokat sosem látott. Fénylett a haja, sugárzott az arca, mosolygott még a sarka is, az is mindenre, fűre, kőre, fára.

Rögtön tudtam, hogy vonzza őt minden, ami engem taszít, s kettőnk távolsága a Taigetosszal mérhető

– én lent, összetörve Spárta szigorán és kövein, csóró apák és őrült anyák játékszere, ő pedig odafent, egy gazdagabb és nyugalmasabb világ gondtalan sarja; feje fölött kitartóan vitorlázó madarak, az ő szemében Phoenix mindegyik, idelentről viszont úgy látni: keselyűk. Pár napot maradt, s én minden órában egyre jobban gyűlöltem azt a rendíthetetlen derűt, s mennél jobban gyűlöltem, annál inkább vágytam rá, végül már majd’ megőrültem.

Bármilyen ellenséges voltam is Linnával, egy éjjel „rám törte az ajtót”. Éjfél körül merészkedtem elő, amikor mindenki aludt. Kiültem a teraszra és azt a nem igazán színes képet vetítettem magam elé, amelyben Linna váratlanul megjelenik, és azt kérdezi:

„Hát te itt vagy?” – mintegy megerősítve, hogy mégiscsak létezem.

Szánalmas… és fantasztikus, hisz pár perccel később valóban megjelent, pontosan ott és úgy, ahogy odaképzeltem őt, és azt kérdezte: „Hát te itt vagy?”
Szerettem volna minden teketória nélkül elrabolni, legalábbis elhívni onnan, kivinni a házból, valahová, ahol semmi sem idézi fel, hogy én csak egy leselejtezett spártai kölyök vagyok, ugyanakkor tudtam, hogy senki sem fog kisurranni velem éjjel csak úgy, az első szóra, a vaksötét mocsárpartra. Minek tenne ilyet bárki? Így aztán az esélytelenek nyugalmával tettem fel a költői kérdést: „Velem jössz?” Azt se mondtam, hova. „Persze” – válaszolta Linna, és magához vett egy plédet, hogy tudjam: bárhová, bármikor, bármeddig. Abban a pillanatban semmivé foszlott Spárta szigora, hellén lettem, teljes jogú athéni polgár. Zuhantam megint, de ez végre édes zuhanás volt, s nem a semmibe.

centauri legszebb emlékeimÉletemben először töltött velem egy egész éjszakát valaki, nem tudom, miről beszélgettünk, csak a fékevesztett izgatottságra emlékszem, hogy a rövidülő éjjel és a közelgő hajnal, mint egy satu két pofája, egymás felé présel minket, mintha valaminek mindenképp meg kellene történnie, mielőtt felkelne a nap.

Mégsem értünk egymáshoz. Véletlenül sem. Egy ujjal sem nyúltam hozzá. Azelőtt se – soha senkihez.

Napkelte előtt egy rozzant kerítés mentén baktattunk hazafelé, még mindig izgatottan, de már némi szomorúsággal is. Már-már úgy tűnt, mégsem történik semmi. Hogy ennyi. Elviselhetetlen feszültség gyűlt fel közöttünk, centikre voltunk egymástól, valakinek lépni kellett volna, megfogni a másik kezét vagy ilyesmi, de pokolian féltünk. A kerítés túloldalán hisztérikus kutya vadult, de rá se bagóztunk. Ám egy helyütt lyuk támadt a kerítésen, a kutya kirontott, én pedig önkéntelenül megragadtam Linna kezét és elrántottam a kerítés mellől.

A kutya kihasználta, hogy hátat fordítok és a seggembe harapott. Még a farmert is kitépte.

Később Linna varrta meg a szakadást és egy aranynapot hímzett a helyére. Ha az a kutya nincs, talán sosem érintem meg Linnát. A harapásból semmit sem éreztem, viszont Linna „véletlenszerű” érintésétől napok múlva is szédültem még. Pár perccel később megszületett bennem az a felismerés is, hogy vészhelyzetben bennem is van valami jó. Este pedig már arról beszélgettünk, mekkora szívás, ha test nélküli angyalnak születünk, s a találkozásunk mindörökre éteri marad. Hálát adtam én is azért a testért, ami azelőtt idegennek tűnt; végre ráébredtem, hogy bármilyen is, az enyém; végre ráébredtem: nem rossz test ez, hisz Linna szereti. Ami pedig a pszichét illeti: szánalmas, ha valakinél egész nyáron a Comfortably Numb szól, de tény, hogy addig-addig hallgattam ezt, míg végre jött valaki, aki nagyon is közelinek, szerethetőnek és érinthetőnek tűnt. Hálás lehettem volna, hogy végre cáfolja valaki az igazam;

hogy valaki mellett nem spártainak, hanem szabad polgárnak és férfinak érzem magam,

de akkor nem jutott idő hálára – eluralt mindent az afölött érzett öröm, hogy immár elvitathatatlan a jogom erre a létre. Jogom volt megszületni, jogom van itt maradni, jelen lenni, kívánni, akarni, tervezni és tenni, ameddig csak akarom, ameddig csak lehet; ameddig nem jön egy másik érintés; egy olyan, ami után pont úgy teljesedik ki a nemlét, amint a létem maradt mindenki előtt észrevétlen a Linna előtti tizennyolc évben. Persze ez túlzás, voltak, akik addig is tudtak rólam, de Linna és a kutya alapozta meg azt, hogy ezt jóval később magam is belássam.

Kérlek, oszd meg másokkal is! Köszönöm.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 


Email cím*

KUTYASITT

Kamaszkorom legszebb nyári emlékét voltaképp egy kutyának köszönhetem – részben legalábbis 🙂 (Fotó: Centauri)

Amikor még elértem mindent az életben

40 éves minden idők legjobb albuma – Pink Floyd: The Wall

Fekete keresztes vipera a tanáriban

Amikor még láttam

Delfin a cefréskádban

Elröppenő jelenünk

14 Comments:

  1. Szabó Edit

    Erre az írásra érdemes volt várni. Gyönyörű! ❤ 🙂

    • Köszi! 🙂 Jön majd a kedvenced is, “történt egyszer” – s arra talán nem kell majd oly sokat várni 🙂

      • Szabó Edit

        🙂 🙂

        • Dejó, dejó dejóóóóó!!! 🙂
          Mintha a saját kamaszkoromról olvasnék – pedig egy lány másként működik és mégsem annyira másként….ugyanazok az érzések, gondolatok…

          Tökély és a szégyenteljes nyomorultság…

          Életemben először töltött velem egy egész éjszakát valaki, nem tudom, miről beszélgettünk, csak a fékevesztett izgatottságra emlékszem, hogy a rövidülő éjjel és a közelgő hajnal, mint egy satu két pofája, egymás felé présel minket, mintha valaminek mindenképp meg kellene történnie, mielőtt felkelne a nap. Mégsem értünk egymáshoz. Véletlenül sem. Egy ujjal sem nyúltam hozzá. Azelőtt se – soha senkihez.

          Este pedig már arról beszélgettünk, mekkora szívás, ha testnélküli angyalnak születünk, s a találkozásunk mindörökre éteri marad. Hálát adtam én is azért a testért, ami azelőtt idegennek tűnt; végre ráébredtem, hogy bármilyen is, az enyém; végre ráébredtem: nem rossz test ez, hisz Linna szereti.

          Hát, igen….

          • És még a Pink Floyd iránti szerelmünk is közös…

          • Azt hiszem, Örkény mondta/írta, hogy a férfi és a nő sosem értheti meg egymást, mivel mindkettő mást akar: a férfi a nőt, a nő a férfit 🙂 🙂 Van benne valami, ám a beteljesült szerelemben épp az a szép, hogy bár nagyon más létformában él férfi és nő, mégis a szerelem az a mozzanat, amikor a kettő valahogy eggyé lesz – és akkor pontosan ugyanazt érzi mindkét ember, legyen férfi, legyen nő, vagy legyen bármi-bárki más 🙂 Ha megállok efölött egy pillanatra – amint megálltam már jó párszor – ez nem semmi. Ez eszement nagy titok. Ez – kimondom akkor is – MISZTÉRIUM. Annál jobb meg nem is kell. 🙂

            • Igen, tényleg nem semmi. 🙂 Felfoghatatlan a szerelem alkímiája – valóban a legnagyobb misztérium. Talán a barátságnál is nagyobb, mert a barátság titka az (ezt én is olvastam valahol) , hogy egyből kettőt teremt, míg a szerelemé épp fordítva: mágikus erejével kettőből formál egyet, ami mindig is kettő volt, csak a szerelem tette eggyé. A barátsághoz kell egyfajta közös nevező, elfogadása egy íratlan szerződésnek, a szerelem váratlan, kiszámíthatatlan és kíméletlen, egyszer csak jön és elemi erővel magával ragad… 🙂

  2. Ibolya Nagy

    A nagyon várt és mégis váratlan ajándék. Nagyon hálás vagyok érte, Cen’, elsősorban hálás magáért az írásért, hálás a fotókért és persze Pink Floydért! 🙂

  3. Legyen az lány, fiú, vannak olyan kamaszkori évek, amikor nincs jóban önmagával, sem a világgal. Van aki a magányba menekül, de van rosszabb is. Néha lebegnek “szalmaszálak”, a Nap, a szél, szerelmek, …….. akaratlanul is, mindenki kapaszkodik, de leírni így, csak kevesen tudják. 🙂

  4. Gratulálok, Cen! Eddig is úgy találtam, hogy érdemes szemmel tartani ezt a sorozatot a Literán, de a te daraboddal találkozni kiemelkedő élményt adott…csodálatos írás, hozzá a képek, dalok ☺!

  5. Nagyné Ica

    “Kamaszkorom legszebb nyara”… milyen jó is visszaemlékezni, és milyen távoliak az emlékek. 🙁 Hasonló érzése azt hiszem mindannyiunknak volt. Azonban még gondolatban sem tudtam volna megfogalmazni az érzést, leírni meg végképp nem. Köszi Cen’! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük