• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Nem gyereknek való vidék

újmenet 25

Erdei szürkebegy (Fotó: Centauri)

Végül eljutottam idáig is – hogy elmeséljem: miként fordulhat elő, hogy egy „jelentéktelen”, szürke kis madár miatt, kis híján tragikusan korán érjen véget az életem 🙂 Majdnem.
A világ felfedezésének kezdeti stádiuma egészen különös állapot. Ma sem tudom pontosan, mi történik egy gyerek pszichéjében, amikor rájön, hogy a világ egy élettel teli hely, ahol állat- és növényfajok milliói hemzsegnek, s az egyik szebb, mint a másik. Ha felidézem azokat az éveket, leginkább az erős vágyra, és a szerelemhez nagyon hasonlító szenvedélyre emlékszem. Ül a gyerek otthon, este, lapozgatja a Petersont, a madárhatározót, nézegeti a képtáblákat, és egyszer csak ellenállhatatlan vágyakozásba zuhan az erdei szürkebeggyel kapcsolatban. Úgy érzi, látnia kell szürkebegyet, de lehetőleg most, rögtön. Este van – nem baj, akkor – LEGKÉSŐBB! – holnap.
Addig a kölyök olvas, sokáig, minden létezőt erről a „begyről”. Biztató, hogy gyakori. Biztató, hogy az egyik könyv azt írja, ősszel erdei irtásokon bujkál a sűrű bozótban, leginkább szedresben. Gondolja a gyerek: „De jó, épp van a közelben egy ilyen irtás, holnap odamegyek, és megkeresem. Holnap nagy nap lesz! Holnap látok életemben először szürkebegyet!” – ilyesmit gondol ilyen esetben a gyerek.
Másnap – miután a szülei kénytelenek voltak hozzászokni már, hogy ő messzire, az erdők-mezők közé csavarog, amikor csak teheti – igen korán lelécel. Hátizsák, határozó, még két határozó, csizma, s gyerünk ki a ködbe-sárba, a szürkebegyes nagyvilágba!
Az a hely, ahol életem első szürkebegyeit sejtettem, valójában egyáltalán nem volt közel a városhoz. Ám gyerekfejjel semmi sem számított, nem volt bennem mérlegelés. Ez ügyben sem. Megállás nélkül trappoltam az irtásig, a szürkebegy-ígérő domboldalig, és – itt kezdődik a gond – igen közel a határhoz. Párszor, amolyan felfedező utakon korábban is jártam arra. Állt ott egy MAFI. Katonaviseltek tudják mi az: magasfigyelő őrtorony. A határőrök onnan sasolták a környéket, Tito láncos kutyáit. Beljebb volt a gereblyézett „senki földje”, a nyomsáv, ahol láthatták a lábnyomokat, ha áthaladt valaki ott, és trükkös huzal sokfelé a legnagyobb bozótban. Utóbbi, ha elbotlottál benne, rakétát lőtt fel, így jelezve a MAFI-ban kuksoló határőröknek, hogy valaki jár a határsávban.
A MAFI-hoz érve egy németjuhász csaholt rám, ám a szolgálatos a kukoricás szélében vizelt, ezért nem állított meg, nem is látott. Már láttam a domboldalt is, a szürkebegy birodalmának elképzelt hektárnyi szedreseket. Kicsit oldalvást kerülve, erősen tartva a kutyától, kikerültem a MAFI-t és rohamléptekkel haladtam a domb felé. A kutyacsaholás hamarosan elült, ismét jótékony csönd borult rám, és én már minden idegszálammal a cserjéket fürkésztem. Sok madár mozgott a csipkében, a kökényben, az árokparti gazban, és ez biztató volt. Laikusnak talán elképzelni sem lehet, hogy ilyenkor a szenvedély hullámai olyan magasra csapnak, úgy elönti az ifjú természetbúvár fejét az adrenalin, hogy voltaképp se hall, se lát – ha valamit mégis, akkor csakis a madarakat. Azokat viszont nagyon is jól, pontosan, élesen, a legkisebb rezdülést és rebbenést is. Ez voltaképp vadászösztön, azt hiszem, és akkor én is olyanná váltam, mint egy vizsla, aki a szagra tapad, a nyomra, és lehetetlen vele kommunikálni, míg fel nem hajtja a vadat.
Elértem a domb lábát, a nyomsávot, kerestem egy gondozatlanabb helyet, s ott, ahol vaddisznók tömege csődült át rajta korábban, lábujjhegyen, tipegve, zöld ruhában, távcsővel a nyakamban, zöld csizmában, zöld hátizsákkal, zöld kapucniban átkeltem. Alig indultam beljebb a sűrű szedresben, már láttam is az ágak között megbújó, bokamagasságban keresztbe húzott vezetéket. Ezektől mindig nagyon féltem. Egy pillanatra megfeledkeztem a madarakról, és pokoli óvatossággal átléptem fölötte. Nem történt semmi – megnyugodtam. Gyerünk tovább, fel a dombra, be a szederbe, ahol a szürkebegy vár! Egy ilyen bozótba közlekedni nem egyszerű, nem csoda, hogy azelőtt nem láttam még szürkebegyet. Ha efféle helyekre veszi be magát, akkor nem könnyű őt megtalálni. Végül mozgást láttam előttem. Valamik, valakik ugráltak? futkostak? iramodtak? az ágak szövevényében. De akárhányszor a szememhez kaptam a távcsövet, odébb surrantak, mintha csak egerek kergetőznének a sűrűben. Ez az! Ez abszolút az erdei szürkebegyre vall – gondoltam. Mintha épp az elevenedne meg előttem, amit előző este a könyvben hatszor is elolvastam. A szám kiszáradt, remegett a kezemben a távcső, hol mozdulatlanná dermedtem, hol neki iramodtam.
Látnom kellett volna. Ha látnom nem is, legalább hallanom. Én azonban olyan süket voltam, mint a dürgő fajdkakas vagy az ágyú. Amikor először riadtam fel a vadászösztön kábulatából, közvetlenül a hátam mögül jött a hang: először a fegyverek fémes felzörgése, majd egy kiáltás. Amikor megfordultam, két katona állt velem szemben, alig pár lépésnyire, rám szegezett, kibiztosított fegyverrel, és ott volt az a kutya is, akit a MAFI-nál láttam. Mielőtt bármit tehettem vagy szólhattam volna, a kutyát elengedték, az meg hatalmas ugrással rám omlott. Nem tudom, nem emlékszem, mit csináltam, csak annyi rémlik, hogy elszedtek tőlem mindent, és a MAFI-hoz vezettek. „Mit csinálsz itt?” – kérdezték. Láthatták volna, hogy gyerek vagyok, de hát „az imperialistáktól minden kitelik, talán még az is, hogy gyerekkel kémkedjenek. Ki tudja?” „Szürkebegyeket keresek” – mondtam, úgy emlékszem, elég határozottan. A katonák mégsem enyhültek meg. Kipakolták a hátizsákomat, amelyből – vesztemre – előkerült egy német madárhatározó is (Kosmos Vogelbuch). „Ez meg mi?” „Madárhatározó” – feleltem. „Mért nem magyarul van?” „Ez egy német határozó.” „Nyugatnémet?” – és ezt persze jelenteni kellett. Tizenöt perc múlva vágtató UAZ jött értem a szántón át. Bezsuppoltak és átvittek a határőrállomásra. Kérdezték, ki fia borja vagyok, aztán telefonáltak anyámnak. Fel sem fogtam, mi történik. Anyámtól jobban tartottam, mint a katonáktól. Mondták, értem jönnek nemsokára. Megszeppenten üldögéltem egy undorító, halványzöld előtérben, és felkészültem a legrosszabbra. Többé nem mehetek sehová. Soha a büdös életben nem láthatok szürkebegyet, pedig ott voltak! Azok voltak! Nem láttam tisztán őket, de a mozgásuk, igen a mozgásuk alapján erdei szürkebegyek voltak, és most, minden hiába, nem nézhetem meg őket, de jó ideig talán mást sem. Ez fájt nagyon, azt meg épp csak felfogtam, amit utóbb az egyik engem begyűjtő katona mondott halkan: „Tisztában vagy vele, hogy ha még egy lépést teszel, lőnünk kellett volna?”  „Bocsánat, nem tudtam” – válaszoltam illedelmesen, de annyira azért nem voltam jól nevelt, hogy alig egy évvel később ne gyűjtsenek be ismét, máshonnan, de akkor már nem a szürkebegyek, hanem egy későn vonuló hamvas rétihéja miatt. 🙂

 

http://https://centauriweb.hu/archiv/legszebb-emlekeim/5-elso-es-utolso/

KORÁBBAN A SZÜRKEBEGYRŐL

 

http://https://centauriweb.hu/archiv/madaretetessel-kapcsolatos-irasok/a-paranoia-bajnoka/

http://https://centauriweb.hu/archiv/madaretetessel-kapcsolatos-irasok/fake-news-es-remhirterjesztes-madarvilagban/

18 Comments:

  1. Egy ilyen történetre számítottam, amikor beharangoztad. 🙂 Ha nem lett volna ilyen kalandos gyerekkorod, a madarak miatt is, sokkal szegényebbek lennénénk mi olvasók. 🙂

  2. Ibolya Nagy

    Talán még levegőt is elfelejtettem venni, amíg végigolvastam, … és nem találok szavakat, illetve találnék, de az nem szalonképes! (Csak nem errefelé haladunk megint?)

    • köszönöm 🙂 Bevallom, azt a megjegyzést nem egészen értem, hogy “csak nem errefelé haladunk megint?” – pedig nagyon kíváncsi vagyok rá, mire gondoltál 🙂

      • Ibolya Nagy

        “közvetlenül a hátam mögül jött a hang: először a fegyverek fémes felzörgése, majd egy kiáltás. ” és egy gyermek, békeidőben – hátborzongató!

  3. Emlékszem a seregély számlálásodra is. 🙂

  4. Szép álmokat Mindenkinek!🌸

  5. Szabó Edit

    Egy “zsírúj” legszebb emlék. 🙂 🙂
    Kicsit várni kellett rá, de megérte. Köszönöm!

  6. Johann-Bajzát Orsolya

    Nyughatatlan… 😊

  7. vállalkozó szellemű gyerek voltál 😂😂

  8. Nagyné Ica

    Szia Cen’!
    Még csak most volt időm elolvasni “majdnem lelövetésed” sztoriját. Úgy jártam mint, Nagy Ibolya – lehetséges, hogy én sem vette vettem levegőt – de, hogy a végére könny szökött a szemebe ezen sorok olvasásakor -” Többé nem mehetek sehová. Soha a büdös életben nem láthatok szürkebegyet, pedig ott voltak! Azok voltak! Nem láttam tisztán őket, de a mozgásuk, igen a mozgásuk alapján erdei szürkebegyek voltak, és most, minden hiába, nem nézhetem meg őket, de jó ideig talán mást sem.” – az biztos. Örülök, hogy megúsztad! Ezt is! 🙂 És persze Köszi!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük