• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Lukas ladik – táborozás nyáron

seregélycsapat

Seregélyek (Fotó: Centauri)

Szenvedély volt, nem vitás, de annak valami speciális, elementáris, durva vállfaja, amely titokzatos anyagok termelésére ösztökéli a testet; beinjekciózza vele az agyat és az utolsó porcikát is, s nem kis dózisban; valóságos túladagolás lép fel, minek eredményeként akkor sem fordulsz vissza, ha eleinte gyönge félszed először félelemmé nő, később rettegéssé.

cen_logo_circleHa nyár, akkor táborozás. Legalábbis én gyerekkoromban folyton táboroztam, amennyit csak lehetett, főként madarásztáborokban. Többnyire nem volt gond velem, ritkán kerültem életveszélyes helyzetekbe. Lelkesen tettem a dolgom, hajnali négykor vidáman keltem, s önként és dalolva mentem a legtávolabbi hálóhoz is. Mások legalább részben a társaság miatt táboroztak, én viszont a madarak miatt, ezért mindig én vállaltam el a legtávolabbi hálók ellenőrzését. Egyszer, egy bányatónál olyan messzire került az egyik hálóállás, hogy olyan ember kellett, aki virradattól sötétedésig ott őrködik, óránként kiszedi madarakat, amiket aztán „futár” visz be a táborba. Eleinte mások is szívesen vállalták e hálóállást, mivel minden nap fogott jégmadarat, kékbegyet, sitkét, és barkóscinegét. Később viszont a nagy távolság miatt csökkent a lelkesedés, s végül én lettem a hálóállás állandó, hivatalos felügyelője.
Hosszú földnyelv nyúlt be a mocsárba. A földnyelv egyik oldalán áthatolhatatlan nádas terült el, a másik oldalán egy 8-10 méter mély, fekete vízű csatorna. Körös-körül ingóláp, a kisebb tisztásokon tündérrózsás, vízitökös hínármezők. A földnyelv itt-ott megszakadt, és csak halászcsizmában lehetett tovább jutni rajta. Ezen a földnyelven húztunk ki hálót, melynek végei a mocsárban álltak. Ha a széle fogott madarat, még halászcsizmában sem lehetett kiszedni, csak csónakból.

Erre a célra egy laposfenekű ladikot használtunk, amely azonban lukas volt, így aztán, ha azzal mentem be, az evezések közé meregetést kellett beiktatni. A madarakat is gyorsan kellett szedni, mert közben a csónak lassan süllyedt. Nappal ez nem volt komoly gond.


kisbalaton 7

Fotó: Centauri

Ám történt, hogy 50 ezer seregély jelent meg a mocsárnál, s fekete felhőként kavarogtak alkonytájt a nádasok felett. A seregély ugyanis – költési időn kívül – nádasokban éjszakázik. Életemben először láttam ilyen lenyűgöző légiparádét. Persze nem volt annál hőbb vágyam, minthogy ez a raj telibe trafálja a hálót. Sosem tartottam kézben seregélyt – s fejem fölött nem kevesebb, mint 50.000 kavargott! Ám sajnos estéről estére jó egy kilométerrel feljebb húztak be a nádba. Ám aztán egyszer végre – legalábbis a partról úgy láttam – épp a hálóhoz szálltak be. Megvártam, amíg elülnek. Szinte teljesen sötét volt már.

Hipnotikus állapotba kerültem az izgalomtól. Már láttam magam előtt a hálóban csüngő seregélyeket. Százat és százat! Én fogom a táborban a legtöbb madarat! – gondoltam.

A hálóhoz érve csalódottan láttam, hogy csak pár nádiposzáta csüng a hálóban. Viszont hallottam, hogy a sötét mocsár elérhetetlen mélyén a seregélyek még mindig zsivajoznak. Miután kiszedtem a nádiposzátákat, döntöttem: kézbe veszem az irányítást. Bemegyek csónakkal a mocsárba, megkerülöm az éjszakázó seregélyeket keletről, aztán északról dél felé terelem őket, nádszálról nádszálra, addig-addig, míg el nem érik a hálóállást. Gondoltam, felrepülni nem fognak már, hisz besötétedett.
A mocsár illata sok jót ígért. Kevesebbet a sötétség. Annál is kevesebbet, hogy koránt sem volt annyira egyszerű a terv, mint azt gondoltam. Próbáltam a nádszigetek között utakat találni, de folyton hínár tekeredett az evezőkre, alig láttam valamit, s nem egyszer már azt sem tudtam, merre járok. Meg-megálltam, hogy el ne süllyedjek. Nem tudnám pontosan definiálni, mi volt az, ami megakadályozott abban, hogy visszaforduljak.

Szenvedély volt, nem vitás, de annak valami speciális, elementáris, durva vállfaja, amely titokzatos anyagok termelésére ösztökéli a testet; beinjekciózza vele az agyat és az utolsó porcikát is, s nem kis dózisban; valóságos túladagolás lép fel, minek eredményeként akkor sem fordulsz vissza, ha eleinte gyönge félszed először félelemmé nő, később rettegéssé.

Épp úgy, amint nyári délutánokon az idilli gomolyfelhők váratlanul felleggé híznak, habos fehérségük szürkére, majd feketére vált, s végül orkán erejű szél zúdul alá belőlük. Nem voltam teljesen hülye, pontosan tudtam, hol járok. Tudtam, miért nem mennek be oda a felnőttek sem. Főként nem éjjel. Pláne nem lukas csónakon. Mégsem tudtam visszafordulni. Csak a seregélycsapat egyre halványuló zsivaját figyeltem. Próbáltam szem előtt tartani az irányt, megjegyezni az utat, hogy visszataláljak majd valahogy. Végül sikerült elérnem a rajt. Felejthetetlen látvány volt. A zseblámpa fényében ezer és ezer szempár szegeződött rám. Páran fölrepültek a csillagos égre, de a többség – úgy, ahogy arra számítottam – nádszálról nádszálra araszolt előlem. Nem tudom, meddig tartott a terelgetés. Az evezőkkel néha megzörgettem a nádat, vizet meregettem, eveztem, megint zörgettem, megint vizet mertem, így haladgattam abba az irányban, ahol a hálóállást sejtettem. Nem tudtam róla, de már éjfél körül járt az idő. A táborban kétségbeestek. Mivel nem érkeztem be, először kiküldtek két embert. Azt gondolták, talán nagy a fogás, és nem boldogulok vele. A két ember látta, hogy az utolsó ellenőrzés madarai egy ágon lógnak vászonzacskókban, s én nem vagyok sehol. A madarakat bevitték a táborba. Ekkor a táborvezető és újabb emberek ismét kijöttek a hálóálláshoz.

Látták, hogy még mindig nem kerültem elő, de ami rosszabb, a csónak sincs ott. Mindenki tudta, hogy lukas. Azt is tudták, hogy a „gyerek”, akire ezt az állást bízták, amolyan „vállalkozótípus”. Könnyű elképzelni a kétségbeesésüket.


Centauri Lápi antropoid horgászatMit tehettek volna? Kiabáltak, ahogy a torkukon kifért, de én nem hallottam semmit. Jól mutatja ez, milyen mélyen hatoltam be aznap éjjel a lápba. Szerencsére otthagyták a hálóállást és a parton tanakodtak. Mindeközben én és a „seregélyeim” – ma sem tudom, hogyan – lassan elértük a hálóállást. Őrülten boldog voltam. Újra ismerős terepen mozoghattam és ezer százalékos biztonsággal tudtam, hogy most legalább 500 seregély lesz a hálóban. Ötször annyit, mint a napi fogás! Ehhez képest nem kis csalódás volt, hogy mindössze ötöt tereltem be. De azt az ötöt legalább igen! Ám ennek sem örülhettem sokáig, mivel a partról meglátták a zseblámpa fényét, lélekszakadva rohantak be a földnyelvre, és mikor tök ártatlanul előadtam, hogy csak a seregélyeket terelgettem, olyan irgalmatlan lebarmolásban volt részem, amiben se előtte, se utána. Három dolog történt azután.

1. Le kellett tennem a nagyesküt, hogy soha többé egy centit sem térek le a kijelölt utakról.

2. Pár napig a táborvezető nem kis rosszallással méregetett; vizelni se mehettem anélkül, hogy meg ne kérdezze: hová mész?

3. Attól fogva az igazán rázós hálóállásokat kivétel nélkül mindig rám osztották.

Napokkal később is téma volt a tábortűznél, hogy egyesek képesek lukas csónakon bemenni éjjel a mocsárba. Igen. De azért két hét alatt összesen 5 seregélyt fogtuk. Azt az ötöt, amit én tereltem be. A bónusz pedig az, hogy mindezt elmesélhettem nektek. 🙂 Kockázatos volt, de összességében jó üzlet.
A legjobbakat! Üdv: Cen’
Utóirat: Ez az egyetlen fotó, abból az időszakból. A képen én és a lukas ladik.

Ha nyár, akkor táborozás. Legalábbis én gyerekkoromban folyton táboroztam, amennyit csak lehetett, főként madarásztáborokban. Többnyire nem volt gond velem, ritkán kerültem életveszélyes helyzetekbe. Lelkesen tettem a dolgom, hajnali négykor vidáman keltem, s önként és dalolva mentem a legtávolabbi hálóhoz is. Mások legalább részben a társaság miatt táboroztak, én viszont a madarak miatt, ezért mindig én vállaltam el a legtávolabbi hálók ellenőrzését. Egyszer, egy bányatónál olyan messzire került az egyik hálóállás, hogy olyan ember kellett, aki virradattól sötétedésig ott őrködik, óránként kiszedi madarakat, amiket aztán „futár” visz be a táborba. Eleinte mások is szívesen vállalták e hálóállást, mivel minden nap fogott jégmadarat, kékbegyet, sitkét, és barkóscinegét. Később viszont a nagy távolság miatt csökkent a lelkesedés, s végül én lettem a hálóállás állandó, hivatalos felügyelője. Hosszú földnyelv nyúlt be a mocsárba. A földnyelv egyik oldalán áthatolhatatlan nádas terült el, a másik oldalán egy 8-10 méter mély, fekete vízű csatorna. Körös-körül ingóláp, a kisebb tisztásokon tündérrózsás, vízitökös hínármezők. A földnyelv itt-ott megszakadt, és csak halászcsizmában lehetett tovább jutni rajta. Ezen a földnyelven húztunk ki hálót, melynek végei a mocsárban álltak. Ha a széle fogott madarat, még halászcsizmában sem lehetett kiszedni, csak csónakból. Erre a célra egy laposfenekű ladikot használtunk, amely azonban lukas volt, így aztán, ha azzal mentem be, az evezések közé meregetést kellett beiktatni. A madarakat is gyorsan kellett szedni, mert közben a csónak lassan süllyedt. Nappal ez nem volt komoly gond. Ám történt, hogy 50 ezer seregély jelent meg a mocsárnál, s fekete felhőként kavarogtak alkonytájt a nádasok felett. A seregély ugyanis – költési időn kívül – nádasokban éjszakázik. Életemben először láttam ilyen lenyűgöző légiparádét. Persze nem volt annál hőbb vágyam, minthogy ez a raj telibe trafálja a hálót. Sosem tartottam kézben seregély – s fejem fölött nem kevesebb, mint 50.000 kavargott! Ám sajnos estéről estére jó egy kilométerrel feljebb húztak be a nádba. Ám aztán egyszer végre – legalábbis a partról úgy láttam – épp a hálóhoz szálltak be. Megvártam, amíg elülnek. Szinte teljesen sötét volt már. Hipnotikus állapotba kerültem az izgalomtól. Már láttam magam előtt a hálóban csüngő seregélyeket. Százat és százat! Én fogom a táborban a legtöbb madarat! – gondoltam. A hálóhoz érve csalódottan láttam, hogy csak pár nádiposzáta csüng a hálóban. Viszont hallottam, hogy a sötét mocsár elérhetetlen mélyén a seregélyek még mindig zsivajoznak. Miután kiszedtem a nádiposzátákat, döntöttem: kézbe veszem az irányítást. Bemegyek csónakkal a mocsárba, megkerülöm az éjszakázó seregélyeket keletről, aztán északról dél felé terelem őket, nádszálról nádszálra, addig-addig, míg el nem érik a hálóállást. Gondoltam, felrepülni nem fognak már, hisz besötétedett. A mocsár illata sok jót ígért. Kevesebbet a sötétség. Annál is kevesebbet, hogy koránt sem volt annyira egyszerű a terv, mint azt gondoltam. Próbáltam a nádszigetek között utakat találni, de folyton hínár tekeredett az evezőkre, alig láttam valamit, s nem egyszer már azt sem tudtam, merre járok. Meg-megálltam, hogy el ne süllyedjek. Nem tudnám pontosan definiálni, mi volt az, ami megakadályozott abban, hogy visszaforduljak. Szenvedély volt, nem vitás, de annak valami speciális, elementáris, durva vállfaja, amely titokzatos anyagok termelésére ösztökéli a testet; beinjekciózza vele az agyat és az utolsó porcikát is, s nem kis dózisban; valóságos túladagolás lép fel, minek eredményeként akkor sem fordulsz vissza, ha eleinte gyönge félszed először félelemmé nő, később rettegéssé. Épp úgy, amint nyári délutánokon az idilli gomolyfelhők váratlanul felleggé híznak, habos fehérségük szürkére, majd feketére vált, s végül orkán erejű szél zúdul alá belőlük. Nem voltam teljesen hülye, pontosan tudtam, hol járok. Tudtam, miért nem mennek be oda a felnőttek sem. Főként nem éjjel. Pláne nem lukas csónakon. Mégsem tudtam visszafordulni. Csak a seregélycsapat egyre halványuló zsivaját figyeltem. Próbáltam szem előtt tartani az irányt, megjegyezni az utat, hogy visszataláljak majd valahogy. Végül sikerült elérnem a rajt. Felejthetetlen látvány volt. A zseblámpa fényében ezer és ezer szempár szegeződött rám. Páran fölrepültek a csillagos égre, de a többség – úgy, ahogy arra számítottam – nádszálról nádszálra araszolt előlem. Nem tudom, meddig tartott a terelgetés. Az evezőkkel néha megzörgettem a nádat, vizet meregettem, eveztem, megint zörgettem, megint vizet mertem, így haladgattam abba az irányban, ahol a hálóállást sejtettem. Nem tudtam róla, de már éjfél körül járt az idő. A táborban kétségbeestek. Mivel nem érkeztem be, először kiküldtek két embert. Azt gondolták, talán nagy a fogás, és nem boldogulok vele. A két ember látta, hogy az utolsó ellenőrzés madarai egy ágon lógnak vászonzacskókban, s én nem vagyok sehol. A madarakat bevitték a táborba. Ekkor a táborvezető és újabb emberek ismét kijöttek a hálóálláshoz. Látták, hogy még mindig nem kerültem elő, de ami rosszabb, a csónak sincs ott. Mindenki tudta, hogy lukas. Azt is tudták, hogy a „gyerek”, akire ezt az állást bízták, amolyan „vállalkozótípus”. Könnyű elképzelni a kétségbeesésüket. Mit tehettek volna? Kiabáltak, ahogy a torkukon kifért, de én nem hallottam semmit. Jól mutatja ez, milyen mélyen hatoltam be aznap éjjel a lápba. Szerencsére otthagyták a hálóállást és a parton tanakodtak. Mindeközben én és a „seregélyeim” – ma sem tudom, hogyan – lassan elértük a hálóállást. Őrülten boldog voltam. Újra ismerős terepen mozoghattam és ezer százalékos biztonsággal tudtam, hogy most legalább 500 seregély lesz a hálóban. Ötször annyit, mint a napi fogás! Ehhez képest nem kis csalódás volt, hogy mindössze ötöt tereltem be. De azt az ötöt legalább igen! Ám ennek sem örülhettem sokáig, mivel a partról meglátták a zseblámpa fényét, lélekszakadva rohantak be a földnyelvre, és mikor tök ártatlanul előadtam, hogy csak a seregélyeket terelgettem, olyan irgalmatlan lebarmolásban volt részem, amiben se előtte, se utána. Három dolog történt azután. 1. Le kellett tennem a nagyesküt, hogy soha többé egy centit sem térek le a kijelölt utakról. 2. Pár napig a táborvezető nem kis rosszallással méregetett; vizelni se mehettem anélkül, hogy meg ne kérdezze: hová mész? 3. Attól fogva az igazán rázós hálóállásokat kivétel nélkül mindig rám osztották. Napokkal később is téma volt a tábortűznél, hogy egyesek képesek lukas csónakon bemenni éjjel a mocsárba. Igen. De azért két hét alatt összesen 5 seregélyt fogtuk. Azt az ötöt, amit én tereltem be. A bónusz pedig az, hogy mindezt elmesélhettem nektek.  Kockázatos volt, de összességében jó üzlet. A legjobbakat! Üdv: Cen’ Utóirat: Ez az egyetlen fotó, abból az időszakból. A képen én és a lukas ladik.
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*



    http://https://centauriweb.hu/archiv/legszebb-emlekeim/17-amikor-meg-voltam-huzatva/

    Kisfiú a legényszobában – démonok, szerelem, szabad élet

    Kankó és narkó – veszélyes madarásztáborok

    És nincs több életem

    Kemény élet rideg tél – Ritka szép emlék

     

    6 Comments:

    1. Imádom ezt az emléked is! 🙂
      Ma láttam már, hogy kezdenek összeverődni a seregélyek, nem korai még ez?

      • Olvastam valahol azt a hozzászólásodat, mi szerint a “legszebb emlékek” sose tűnjenek el az oldalról. Hát hoztam frisset is, bizonyára láttad.

        Egyáltalán nem korai a seregélyek összeverődése. Sőt. Az első fészekaljat már május végén reptetik, és míg a szülők hozzálátnak a második fészekalj felneveléséhez, a fiatalok máris csapatokba tömörülnek, így már június elején vannak egészen népes, több száz fős, szinte kizárólag fiatalokból álló csapatok. Nálam is így történt, az idén is.

        Hogy mikor és hol látunk először jelentősebb csapatokat, főként attól függ, hogy ezek a kamaszokból álló csapatok hol találnak maguknak bő táplálékot. Imádják a legelőket, és persze a gyümölcsfákat, elsősorban a cseresznyét. 🙂

        • Többszázas seregély csapatot láttam tegnap alkonyatkor, és valószínű a tóra tartottak. 🙂
          Kirepültek a 2. fészekalj füstieim. 🙂

          • Valószínűleg már a nádban éjszakáznak.

            Fészkelőim nem voltak az idén sem, de hosszú évek óta nem láttam annyi fecskét a birtok felett, mint az idén. Úgy tűnik, jó nyár volt, s nem csak nekik. Általában is rengeteg az apró madár az idén.

    2. Lívia dr. Zilahi

      Rég mulattam olyan jól, mint a Kankó és narkó íráson:-))) szóval az az okos szemfüles vállalkozó kisfiú nem csak a legényszobában járt, hanem titokzatos madártábornak álcázott bordélyokban is ahol az éjszaka leple alatt a lányok olyasmit foghattak amit még nem is láttak:-))))

    3. Holsky Péter

      Nagyon jó olvasni ezeket a vissaemlékezéseket! Nemcsak az íróról (egy iróról), nemcsak a természetről tudunk meg belőlük többet, hanem (általában) az emberről is. Hogy hogyan működik, működünk.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük