2016.06.16. A könyvhét végén, pár napja, mutattam már néhány szívemnek kedves, érdekes és szép, mondhatni vonzó könyvet a könyvtáramból (ITT), s ígéretemhez hűen most mutatok még párat. Hozzászólásoknál olvastam, hogy a könyvekhez való erős és sok szempontból érzéki viszony (hisz szinte minden bibliofil szagolgatja és pátyolgatja a könyveit) talán perverzió. Azt talán nem mondanám, de elgondolkodtató, s érdekes volna utánajárni, miből fakadhat ez.
Úgy sejtem, hogy itt egy nagyon mélyről és régről fakadó vonzódás dolgozik bennünk.
Eszembe jut, amikor egyszer megértettem, hogy miért megy olyan sok háztartásban a televízió. Sokszor akkor is, ha épp nem nézi senki. Történt egyszer, hogy egy téli estén, a jó melegben, anyaszült pucéran diót vacsoráztam. A kanapén ültem, előttem a tévé és egy kosár dió. Valószínűleg lusta voltam megkeresni a kalapácsot, ezért számos köveim közül egy bazaltdarabot vettem le a polcról, és azzal törtem a diót a padlón. És ahogy ott Ádámkosztümben, kővel a kezemben diót törtem és eszegettem, olybá, tűnt: valahonnan nagyon ismerős ez a helyzet, de rögtön tudtam, hogy ez nem dejavu. Aztán rájöttem:
hajdani őseim annak idején a barlangban ücsörögtek így.
Abban a pillanatban az előszoba barlangnak tűnt – ha jól meggondolom az is. Minden lakás mesterséges barlang. És már világos volt az is, hogy a televízió mit helyettesít. A tévé a tábortűz helyén áll. A fény, a villódzás – még ha nem is tudunk róla – azt pótolja, és részint ebben is rejlik az ereje. Ugyanezzel magyarázható, csak jóval egyértelműbb, hogy miért vonzódunk a kandallókhoz és gyertyákhoz.
Úgy gondolom, hogy valahol megtalálhatnánk azokat az ősi emlékképeket is, melyek képesek ennyire felfokozni a könyvek iránti rajongást, melyek képesek ilyen erőssé és érzékivé tenni. De hogy melyek volnának ezek a motívumok, arra nem jöttem még rá 🙁 🙂
És most hadd jöjjenek a főszereplők, a könyvek. Ott folytatom, ahol abbahagytam. 🙂
Házi (szabadtéri) kiállítás 🙂 (Fotó: Centauri)
Említettem már, hogy 1800-as években kiadott héber imakönyvekből egész kis kollekcióm van, s kiváltképp kedvelem a kétnyelvű, héber-német kiadásokat. Egyrészt a héber íráskép gyönyörű, de szemet gyönyörködtető a gót betűvel szedett német szöveg is. Viszont nem mutattam ezek közül egyet sem. Íme, itt egy ilyen kétnyelvű kötet 1857-ből 🙂 Ebben a könyvecskében nagyon szeretem a szerkesztést is, ahogy a főszöveget úton útfélen “szövegdobozok” tagolják.
A kollekció legtöbbet szeretgetett darabja talán ez a kis tömzsi, részben kék, kicsi héber Biblia. Arról is írtam már, hogy különösen erősen vonzódom a kicsi, kék könyvekhez (ezért az első három saját kötetem is kék 🙂 ). E héber Biblia szeretete is részben ebből fakad – azon túl, amit korábban ezzel a kollekcióval kapcsolatosan írtam, ez a kötet illeszkedik kicsit a “kékek” sorába is. 🙂
Ha már imakönyvek – maradjunk ezen a vonalon. Kamaszként, fiatal felnőttként előszeretettel vásároltam nemcsak filozófiai témájú köteteket, hanem teológiai műveket is. Ebben többek között annak is szerep jut, hogy halott apám után nyomozva megtudtam, hogy jó atyám majdnem szerzetes lett, mi több sikerült rábukkannom egy régi iskolatársára, aki valóban az lett, és Indonéziában élt misszióban. Tőle tudtam meg, hogy messze innen, a távoli és egzotikus Indonéziában, egy működő vulkán lábánál fekvő indonéz település parókiáján, két vanília-ültetvény között, egy asztalfiókban apám latinul írt (!) leveleit őrzik. Nagy adósságom, hogy ezeket a leveleket mind a mai napig nem szereztem “vissza”. Talán némiképp ezt a mulasztást is kompenzáltam, amikor minden utamba kerülő teológia művet megvettem, főként, ha az latinul íródott (kicsit az is segítette az ilyen speciális szenvedély kialakulását, hogy jómagam is tanultam latint) 🙂

Különösen szerethető az antikvár könyvekben, hogy gyakran találni bennük szignót és bejegyzéseket – mint ezt a gyönyörű, kalligrafikus aláírást (Fotó: Centauri)
Ehhez a poszthoz még sokszor szeretnék visszatérni, elvarázsolt.😊
itt mindig megtalálod 🙂
Örülök Cen’, hogy édesapád versei megmaradtak és eszembe jut a szörnyű párhuzam, amikor Flora Wellman elégeti Jack London édesapjának verseit.😔
Nagyon jó volt ez a két poszt, köszönöm!! 🙂 🙂
Pascal gondolatait szívesen olvasgatnám még.
Nincs akadálya az olvasgatásnak: megtaláltam a neten! 🙂
Erre biztosan emlékszel:
“19.
Amikor valamely művet írunk, legutoljára tudjuk meg, mivel is kezdjük. ” 🙂
Jó pascalozást 🙂
Nahát, létezik, hogy ez a Pascal, ami neked van, nem volt meg a debreceni francia tanszéken? Nekünk ugyanis eredetiben kellett elolvasni a Gondolatokat (nem mintha baj lett volna, sőt), de elhittük a tanárunknak, 78-ban, hogy nincs magyar fordítása. 🙂
🙂 🙂
A kicsi kék….😍
🙂