A legkedvesebb könyvek (2.) – Az ősember és a televízió

Fotó: Centauri

2016.06.16. A könyvhét végén, pár napja, mutattam már néhány szívemnek kedves, érdekes és szép, mondhatni vonzó könyvet a könyvtáramból (ITT), s ígéretemhez hűen most mutatok még párat. Hozzászólásoknál olvastam, hogy a könyvekhez való erős és sok szempontból érzéki viszony (hisz szinte minden bibliofil szagolgatja és pátyolgatja a könyveit) talán perverzió. Azt talán nem mondanám, de elgondolkodtató, s érdekes volna utánajárni, miből fakadhat ez.

Úgy sejtem, hogy itt egy nagyon mélyről és régről fakadó vonzódás dolgozik bennünk.

Eszembe jut, amikor egyszer megértettem, hogy miért megy olyan sok háztartásban a televízió. Sokszor akkor is, ha épp nem nézi senki. Történt egyszer, hogy egy téli estén, a jó melegben, anyaszült pucéran diót vacsoráztam. A kanapén ültem, előttem a tévé és egy kosár dió. Valószínűleg lusta voltam megkeresni a kalapácsot, ezért számos köveim közül egy bazaltdarabot vettem le a polcról, és azzal törtem a diót a padlón. És ahogy ott Ádámkosztümben, kővel a kezemben diót törtem és eszegettem, olybá, tűnt: valahonnan nagyon ismerős ez a helyzet, de rögtön tudtam, hogy ez nem dejavu. Aztán rájöttem:

hajdani őseim annak idején a barlangban ücsörögtek így.

Abban a pillanatban az előszoba barlangnak tűnt – ha jól meggondolom az is. Minden lakás mesterséges barlang. És már világos volt az is, hogy a televízió mit helyettesít. A tévé a tábortűz helyén áll. A fény, a villódzás – még ha nem is tudunk róla – azt pótolja, és részint ebben is rejlik az ereje. Ugyanezzel magyarázható, csak jóval egyértelműbb, hogy miért vonzódunk a kandallókhoz és gyertyákhoz.

Úgy gondolom, hogy valahol megtalálhatnánk azokat az ősi emlékképeket is, melyek képesek ennyire felfokozni a könyvek iránti rajongást, melyek képesek ilyen erőssé és érzékivé tenni. De hogy melyek volnának ezek a motívumok, arra nem jöttem még rá 🙁 🙂

És most hadd jöjjenek a főszereplők, a könyvek. Ott folytatom, ahol abbahagytam. 🙂

Házi (szabadtéri) kiállítás 🙂 (Fotó: Centauri)

Említettem már, hogy 1800-as években kiadott héber imakönyvekből egész kis kollekcióm van, s kiváltképp kedvelem a kétnyelvű, héber-német kiadásokat. Egyrészt a héber íráskép gyönyörű, de szemet gyönyörködtető a gót betűvel szedett német szöveg is. Viszont nem mutattam ezek közül egyet sem. Íme, itt egy ilyen kétnyelvű kötet 1857-ből 🙂 Ebben a könyvecskében nagyon szeretem a szerkesztést is, ahogy a főszöveget úton útfélen “szövegdobozok” tagolják.

A kollekció legtöbbet szeretgetett darabja talán ez a kis tömzsi, részben kék, kicsi héber Biblia. Arról is írtam már, hogy különösen erősen vonzódom a kicsi, kék könyvekhez (ezért az első három saját kötetem is kék 🙂 ). E héber Biblia szeretete is részben ebből fakad – azon túl, amit korábban ezzel a kollekcióval kapcsolatosan írtam, ez a kötet illeszkedik kicsit a “kékek” sorába is. 🙂 

Fotó: Centauri

Fotó: Centauri

Ha már imakönyvek – maradjunk ezen a vonalon. Kamaszként, fiatal felnőttként előszeretettel vásároltam nemcsak filozófiai témájú köteteket, hanem teológiai műveket is. Ebben többek között annak is szerep jut, hogy halott apám után nyomozva megtudtam, hogy jó atyám majdnem szerzetes lett, mi több sikerült rábukkannom egy régi iskolatársára, aki valóban az lett, és Indonéziában élt misszióban. Tőle tudtam meg, hogy messze innen, a távoli és egzotikus Indonéziában, egy működő vulkán lábánál fekvő indonéz település parókiáján, két vanília-ültetvény között, egy asztalfiókban apám latinul írt (!) leveleit őrzik. Nagy adósságom, hogy ezeket a leveleket mind a mai napig nem szereztem “vissza”. Talán némiképp ezt a mulasztást is kompenzáltam, amikor minden utamba kerülő teológia művet megvettem, főként, ha az latinul íródott (kicsit az is segítette az ilyen speciális szenvedély kialakulását, hogy jómagam is tanultam latint) 🙂 

Különösen szerethető az antikvár könyvekben, hogy gyakran találni bennük szignót és bejegyzéseket – mint ezt a gyönyörű, kalligrafikus aláírást (Fotó: Centauri)

Ezek után nem meglepő, ha atyai örökségemből az alábbi, 1859-es Missel Roman-t szeretem a legjobban. Tárgyban nagyjából ennyi maradt apám után (meg pár száz gépelt vers) 🙂

Ironikus módon ahogy a könyveim között keresgéltem, épp ez a régi Jack London kötet akadt a kezembe: A hitehagyott. Egy Jack Londont egyébként is be kellett rakni a sorba, elvégre mégiscsak róla írtam egy nagyregényt 🙂 Ez a kötet egyébként az egyik legsárgább kötetem – a régi, olcsó kiadások “előnye”, hogy mivel rosszabb minőségű papírra nyomják őket, hamarabb sárgulnak, így már egy 30-40 éves kötet is olyan sárga, mintha túl volna az első 200 éven. Az ilyen könyvek illata is más – némi gyakorlás után egy szaglózseni (olyasvalaki, mint amilyen szaglózseniről Patrick Süskind a Parfüm című zseniális és hátborzongató regényében ír) bizonyára csukott szemmel is felismeri ezeket az olcsó kiadásokat.

Mi a jó? Mi a rossz? Mit és hogyan? – egész életünkben, akarva akaratlanul ezen töprengünk. Filozófia, teológia, és esztétika. Mert az is nagy kérdés: mi a szép? Mitől szép a szép? (Platontól épp a szépről szóló dialóg az egyik legremekebb!). Így aztán persze ha az ember útját egy esztétika keresztezi, kiváltképp, ha az egy antikvár kiadás, akkor is megvásárolja, ha azután már csak zsíroskenyérre telik. Íme, Greguss Ágost műve 1888-ból. Szeretem. És ahol fotózáskor kinyílt: az esztétika, mint tudomány. Vajon lehet-e a szépség kutatása valóban tudomány? “Tudósi énem” ilyenkor dupla gyönyört szimatol 🙂

Ha pedig töprengés, igazán jó társakat találni hozzá akkor is, ha tök egyedül vagyunk. Az egyik ilyen pali Pascal. Ráadásul olyan figura, akit egyszerre foglalkoztattak a filozófia és lét valamint a tudomány kérdései (milyen szép, hogy a légnyomás mértékegységét ma is az “ő nevével” mérjük). Kiváltképp alkalmasak rövid kérdésfeltevései egy kamasz számára. Azt hiszem, leginkább a kamasz- és a fiatalfelnőttkor az, amikor az ember a legtöbbet tépelődik – és ilyenkor jól jön egy olyan zsebkönyv, mint ez tenyérnyi Pascal. Sokat hordtam magammal, sokat utaztam együtt, egy fülkében, egy kabinban, sokat jöttem-mentem együtt a jó öreg atyai baráttal, Blais Pascallal 🙂

Fotó: Centauri

Fotó: Centauri

 Vissza még az esztétikára! A régi kiadások sokszor a szépségükkel nyűgöznek le – amely nem mindig olyan szépség, amely az ízlésünkkel is megegyezik. Nem rendeznénk be az adott könyv stíljében egy lakást, nem adnánk hasonló köntöst a saját könyvünkre, mégis gyönyörködtet, sokszor az a gondosság és részletgazdagság, ami a régi kiadásokat oly gyakran jellemzi – ahogy ezt az ódon Új Zrínyiászt.

Fotó: Centauri

Fotó: Centauri

Ha választanom kellene, hogy a Mikszáth kötet stílusában rendezzen be a dolgozószobámat vagy az alábbi kötet stíljét vegyem alapul, akkor a Mikszáthot választanám, mégis ez a kötet hosszú éveken át sokszor került le a polcról. Szecessziós borítója kimondottan szép (kék megint), de a könyv maga olyan túlzásokkal terhes, amitől ellenálhatatlan lesz. A borító belső oldala ráadásul gyönyházfényben irizál, ám ezt sajnos nem tudtam megfényképezni. A szöveg pedig annyira modoros, hogy már szórakoztató. A kifényképezett részt egy időben rendszeresen olvastam fel társaságban. Akkortájt minden hétvégén népes társaság lebzselt és vacsorázott nálam. Vacsora előtt pedig Dóczi Lajost olvastam fel – a lehető legmodorosabban, s bocsássa meg nekünk az ég, hatalmasokat röhögtünk ezen újra és újra. A legkülönösebb az volt, hogy végül már páran fejből citálták az idézett passzusokat, mégis kérték, olvassam fel újra. Egy szertartás részévé lett, végül ha csak felolvastam, már az meghozta az étvágyunkat. Méltán a legszebb emlékeim között vannak azok az esték, ezzel a modoros, túlzó, mégis szép könyvecskével együtt. 🙂

Utolsónak nem könyvet mutatok, hanem a Borsszem Jankó bekötött régi számait. Egyrészt szórakoztató olvasmány akkor is, ha az elsősorban politikai utalások nagy részét ma már csak sok utána olvasással érhetjük, másrészt gazdag alapanyag – ahhoz a Geográfiához hasonlóan, amit elsőként mutattam meg. Azon túl, hogy pontosan ugyanazt a megosztottságot és gúnyt láthatjuk benne, aminek ma is szemtanúi vagyunk, a legjobbak a reklámok. Hihetetlen mértékben uralja a lapot a reklám – mely alapvetően ugyanolyan, mint a jelen reklám- média- marketing-világa. Mégis: ha a régi reklámhadjáratokat nézzük, úgy érezzük: ez is a nagy viccelődés része. Egyfajta szatíra. Sokszor röhejes. Nincs kétségem, hogy az a világ, amiben most élünk, a ma reklámja, a ma trendjei, a ma szélhámosságai épp ilyen viccesek és röhejesek lesznek, ha valaki 100 év múlva ránk, és termékeinkre  visszanéz. 🙂

Legkedvesebb könyveim – egy bibliofil vallomása