Kisfiú a legényszobában – démonok, szerelem, szabad élet

ősz természet nature Centauri író writer author Magvető Kiadó irodalom regény könyv fotó madarak természet

Az első madarásztáboromban (Erről bővebben ITT)

KISFIÚ A LEGÉNYSZOBÁBAN – DÉMONOK, SZERELEM, SZABAD ÉLET

2020.08.05. Sokan már nem hisznek a sorsszerűségben, nem hisznek a nagy történetekben, a saját történetükben sem, így az életüket perdöntő módon befolyásoló mikrosztorikban sem. Az emlékezésben sem. Inkább rezignáltan néznek vissza, gyakran a „semmibe”, holott, ha bátrabbak lennének, ha nem a rezignált okoskodás vagy a nihilizmus jött volna divatba, ezren és ezren figyelnék, és kutatnák a saját múltjukat, hogy abban megtalálják a nagy sztorikat. Vagy azokat az annak idején jelentéktelennek tűnő mozzanatokat, melyek aztán irányba állítanak egy életre.

Ha minden nyaralás, minden az otthontól távol töltött óra egyben száműzetés egy kisfiú számára, ugyanakkor menekvés is, különösen nehezen talál magának olyan fogódzókat, melyek elindíthatják a felnőtté és férfivá érés útján. Nem először mondom: pokoli szerencsém volt. Többszörösen is.

Miért volt minden nyaralás száműzetés és menedék is? Nem ritkán olyan időszakokat éltünk otthon jó anyám jóvoltából, amikor bárhol másutt jobb volt, mint otthon. Így űzött öntudatlanul is egy másik, egy nagyobb, igazságosabb anyához, a vadonhoz, Gaiához. Az is menedék volt, ahonnan azonban minden nap végén haza kellett térnem. Legalábbis míg kicsi voltam. Huzamosabb menedéket jelentettek a rokonoknál töltött nyarak. Ott nemigen volt vadon, bár néha kierőszakoltam egy-egy utat, mint amikor elvitettem magam a Bükkbe a Herman Ottó házhoz; mint amikor muszáj volt engem kirakni egy bulgáriai nyaralás során a burgaszi sópárlóknál (párat megírtam már ezek közül), alapesetben azonban a vadon távol volt.

Néha talán búslakodtam is emiatt, és kompenzáltam.



Viszonylag korán – iskolás korom előtt már biztosan – ha zöldben lehettem, jól éreztem magamat.

Egy hétre előre bekarikáztam a tévéújságban a természetfilmeket, majd kis füzettel néztem meg őket, jegyzetelve. Ma is megvan valahol az első ilyen jegyzet a hiúzról. Amikor nagyobbacska voltam már, kijárhattam a rokonoktól is a közeli szikes tavakra, de míg kisfiú voltam, maradt a tévé. Utólag látom csak, mekkora szerencse volt ez. Mivel az idő nagy részében nem volt erdő, nem volt puszta, nem volt mocsár, rákényszerültem, hogy több figyelmet fordítsak arra, ami abban a házban körbevett.

Van egy nálam jóval idősebb unokatestvérem. Nem tudom, kisfiúként felnéztem-e rá, valószínűleg igen.

Talán csak azért nem tudok erre pontos választ adni, mert az, amit rajta keresztül láttam, az olyan érzéseket és reflexeket, mint a nagyobbak ajnározása, könnyedén elnyomta.


Itt még jóval kisebb vagyok, de az unokatestvéreimmel, balra Mike, jobbra az unokanővérem. Úgy emlékszem, állítólag nehezen ettem kiskoromban, és talán itt is azért sírtam, mert ennem kellett volna. De ki tudja már?

Száz dolgot hozhatnék azokról a nyarakról, emlékszem a meggyes pitékre, a töltött káposztákra, a fóliaházra, a keskeny autóbejáró homokjába lyukakat fúró fürkészdarazsakra, a garázsra, mely más garázsokkal ellentétben, szokatlan mód amolyan pincegarázs, egy tornyos kis épület pincéje volt, meredek, rovátkált betonlejáróval; emlékszem a keskeny garázsablakra, amit mi történünk be, és évekig úgy maradt; emlékszem a garázs temérdek szerszámára, félhomályára, olajos-poros szagára; emlékszem a garázsra, mint búvóhelyre, meg az első fehér 100-as Skodára. Emlékszem a meggyfára, a köszmétékre, emlékszem a salakmotorpálya zajára, emlékszem a redőnyökre, a nagy bádog kapura. A stégre, a közeli tavon, ahová kijártunk forró délutánokon, meg a sügerekre is, akik a stég lába körül úszkáltak, és ha leütöttünk egy böglyöt, rögtön elragadták a vízfelszínről. Emlékszem a hatalmas, mézédes dinnyékre, a paszulyfőzelékre, a közeli „telek” homokjára, és a homokon keresgélő búbos bankákra.

Erre jó a fotografikus memória.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a psziché tisztábban lát – ha tetszik, a tudatalatti – s előrébb tart sokszor, mint a tudatosságunk, és ennyi részletet, teljes premier plánt csak akkor őriz meg évtizedeken át, ha már ott és akkor is tudja: olyasmi történik, ami sosem veszti érvényét.

Emberek jönnek-mennek, barátságok, szerelmek, jó és gyalázatos pillanatok, köztük számos jelentéktelen nap és számos jelentéktelenné váló ember, de ahol a psziché döntő hatást szimatol, bekapcsolja a nagykamerát, mindent felvesz, és ha akarja az ember, ha nem, minden veszett percet archivál; ha nem is az örökkévalóságig, de a majdani halál pillanatáig biztosan.


komár mopedEmlékszem az unokatestvéremre is, emlékszem az első motorjára, a zöld Komár Mopedre, meg a reggeli vásárlásaira, amikor Túró Rudit hozott. De van, amire nemcsak emlékszem. Ő már egyetemre járt, én meg talán még teljes jogú gyermek sem voltam még. Mike-nak fogom hívni. De nevezhetném Pinkfieldnek is. De legyen az egyszerűség kedvéért Mike.


Mike jóképű, talpraesett, tájékozott, jóízlésű, vicces, laza, jól öltöző, angolul beszélő, határozott, ambiciózus figura volt. Úgy emlékszem rá, mint akinek csak egy hibája akadt: hogy minderről tudott is.

Nem mellesleg ugyanilyen laza, szép, vicces, okos barátnővel járt. Mindez elég lett volna ahhoz, hogy kisfiúként félistenként tekintsek rá, ez csak két okból nem történt meg: Mike-nak fel kellett volna vennie a versenyt a vadonnal is. Bár a vadon nem vicces, nem laza, nem beszél angolul, de számos olyan tulajdonsággal bír, amivel ezer Mike sem veheti fel a versenyt.

Angolul például nem beszél, viszont beszél egy másik univerzális nyelvet; olyan nyelvet, mellyel soha egyetlen emberi nyelv nem lesz képes versenyezni.

Ettől még lehetett volna Mike hérosz az emberek között, csakhogy az a paradoxon állt elő, hogy épp az halványította el őt előttem-bennem, amit ő öntudatlanul adott, leginkább akkor, amikor huzamosabb ideig távol volt.

Mike életének központi eleme volt a zene. Az a zene, ami addig az én életemben „csak” pacsirtadal vagy fülemüle-szózat formájában volt jelen. Igényes, maximalista fiatalember volt, akit nemcsak a zenék kiválasztásánál, hanem zenehallgatáskor is egyfajta minőségérzék vezérelt, így aztán olyan cuccokon hallgatott zenét, amiről azelőtt hallani sem hallottam. Turbóminőségű hifiken hallgatta a bakeliteket, azt is úgy, hogy a tű előtt lemeztisztító nedvesítette a felületet. Jól emlékszem, a lemezeit hallgatni jó ideig csak engedéllyel lehetett, és kizárólag lemeztisztító-folyadékkal. Ha „szárazon” ment a lemez, Mike kiakadt. Többször is elmagyarázta, ha egy lemezt egyszer már folyadékkal használtak, utána tilos szárazon hallgatni, mert a tű az előző hallgatáskor felrakott mikroréteget úgy töri maga előtt, mint jégtörőhajó a sarki jeget, és ez tönkreteszi a lemezt.


lemezjátszó

Még ma is van lemezjátszóm és vagy két tucat bakelitem 🙂 (FOTÓ)

Mindezzel együtt egyre többet hallgathattam a lemezeit. Így aztán talán tíz éves sem voltam még, amikor már ismertem a Pink Floydot. Nem kis felhajtást láttam a zene körül. A nehezen beszerezhető albumokat jó pénzért másolgatták, akkoriban még néha orsós magnóról. Emlékszem, mekkora öröm volt Mike-nak, amikor Vangelis Menny és Pokoljának másolatát készítette, vagy amikor meglett Mike Oldfield Platinumja.

Mike zenei ízlése a saját korosztályához mérten is kifejezetten kifinomultnak számított, és bár a családomban a zene, főként a klasszikus zene mindvégig jelen volt, az az ablak,

amit a nyári nyaralások során Mike nyitott ki a számomra, új dimenziókat jelentett.

Nem csak minőségük vagy progresszivitásuk okán (hisz például a Pink Floyd állati progresszív ma is, hát még egy tíz év körüli gyerek számára!), hanem mert sok volt közöttük a pszichedelikus, ahogy akkoriban mondtam: „űrzene”. E zenék jelentős része nem egyszerűen ismerkedést jelentett számomra egy művészeti ággal, hanem téridőkaput; kozmikus dimenziót; olyan léptéket, ami természetes módon kapcsolódott össze bennem a másik, szintén hatalmas és szabad dimenzióval, a vadonnal. A kettő összekapcsolódása pedig később – sok egyéb hatás mellett – elvitt az irodalomig is.


A zenerajongás úgy felerősödött, hogy jó anyám igen hamar vett egy hifitornyot, ami akkortájt majdnem olyan luxusnak számított, mint szert tenni egy Zastawára. Karácsonyra TDK kazettákat kaptunk, egyszer pedig egy sztereó Philips magnó várt a karácsonyfa alatt. Mike nem győzte másolni nekem kazikra a Pink Floydokat, Mike Oldfieldokat, Dire Straits albumokat. Gőzöm nincs róla, mennyire volt idegesítő, hogy mindig jött egy új kérés, mindenesetre ma is több tucatnyi kazi van meg abból az időből.

Ha kinyitnak egy ablakot, információ tódul be. Akkor is, ha zenéről van szó. Amikor Mike lemezeit, később a kazettákat hallgattam, többnyire egyedül, milliárdnyi infó ért el hozzám a nagyvilágból, az űrből, és

elsőként ezek a zenék ébresztettek valódi öntudatra, hisz amikor órákon át hallgattam, többnyire sötétben, fekve, felfedeztem: a zene hatására elképesztő dolgokat érzek, sőt látok!

Holott nem történik semmi, csak a zene szól. Hosszú út első lépései voltak ezek, és ma is úgy gondolom, hogy a legjobb időben, a legjobb ember, s ami életbevágóan fontos, megfelelő minőségérzékkel indított útnak. Mindez hosszú folyamat volt, de volt benne egy kardinális fontosságú hét.


Mike elment egy hétre nyaralni, ha jól emlékszem, talán vadkempingezni a barátnőjével a Rakacai-víztárolóhoz. Vagy máshová. Ez nincs meg pontosan, de talán azért, mert számomra épp ez az egy hét jelentette a legintenzívebb kapcsolódást Mike világához. Amikor elment. Gyerekként én semmiképp sem kapcsolódhattam hozzá, viszont amikor elment, jóval inkább. Mike-nak volt egy igen kicsi szobája. Tiszteletben tartottuk, amennyire lehetett, úgy emlékszem, de miután elment, én bevettem magamat oda. Úgy rémlik, engedéllyel, de az sem lepne meg, ha önkényesen telepedtem volna be.

A lemezek a másik, nagyszobában voltak, Mike kuckójában azonban akadtak könyvek is.


Ma már nekem is vannak könyveim 🙂 🙂 (Fotó: Centauri)

Arra tisztán emlékszem, hogy volt bennem egy olyasfajta kíváncsiság, hogy megtudjam, mit olvasnak a „nagyfiúk”. Konkrétan Mike. A fülemben ott szóltak már a zenék, a fejem fölött láttam már a csillagos eget, kapizsgáltam már, mi az univerzum, tudtam már, mitől hall oly remekül a hiúz, felismertem a zöldikét már fekete-fehérben is, a legózást kimaxoltam, és

bár nem tudtam, a lelkem mélyén éreznem kellett, hogy a gyerekkorból már nincs sok hátra.

Fióka voltam az épp kirepülő Mike fészkében. Az a hét hozta életem első emlékezetes olvasmányélményét is; és az első – igaz még plátói – szerelmet is. Két könyv keltette fel a figyelmemet. Az egyik a Fiúk Nagykönyve volt (ha jól emlékszem a címére), amiben sok érdekeset nem találtam, viszont rábukkantam valahol egy Brigitte Bardot képre. Nem tudom, tetszett-e azelőtt nő vagy lány, nyilván. Bár esetemben nem is annyira egyszerű kérdés ez.


brigitte bardotAkkortájt, még otthon, kisebb vita bontakozott ki arról a fiúk körében, hogy melyik lány a legszebb az osztályban. Engem ez a kérdés egyáltalán nem foglalkoztatott. Bár koravénnek tartottak a tanáraim, én még nem tartottam ennél a kérdésnél. Vagy már meghaladtam? Ki tudja? Mindenesetre tisztán emlékszem, mit válaszoltam, amikor engem is megkérdeztek. És ezt komolyan gondoltam, bár ma már én is furcsállom. Azt mondtam:

„Nem tudom, de a hím tövisszúró gébicsnél szebb nincs.”

Azért maradt meg ez élénken bennem, mert aztán a világ hülyéjének hordtak el.


tövisszúró gébics lanius collurio

Hím tövisszúró gébics – ma is szépnek találom, de azért valamivel már árnyaltabb a véleményem 🙂

Összességében úgy rémlik, valóban Mike szobájában fordult elő velem először, hogy egy nőt szépnek találjak. Szerelemnek mondani persze talán túlzás, de vajon nem az a szerelem egyik, nagyon is fontos jegye, hogy az ember újra és újra látni akarja a másikat? S bárhányszor látja is, nem unja meg. Akkor sem, ha csak egy kép. Mint azon a nyáron Brigitte Bardot. Ártatlan szemlélődésnek sem mondhatnám, mivel a kép – amit sehogysem találok a neten – akt volt.

Aztán kiválasztottam Mike könyvei közül egyet.

Wieslaw Kielar: A 290. számú auschwitzi fogoly.


Wieslaw Kielar: A 290. számú auschwitzi fogolyEz volt az első olvasmányélményem. Szélsőségektől sem mentes egy hetet töltöttem Mike szobájában, Brigitte Bardot-val és Kielar könyvével. Azt a könyvet nem adnám akkora gyerek kezébe, mint amekkora akkoriban én voltam. Elborzasztott, mégsem tudtam letenni. Azelőtt talán semmit sem hallottam a haláltáborokról. Félelmetes, mégis gyönyörű utazás volt, mert minden borzalma, hihetetlen embertelensége ellenére is megtaláltam a főhősömet, aki nem is az elbeszélő volt, hanem az egyik fogolytársa, egy lengyel fiú. A nevére nem emlékszem, a könyv pedig nincs meg itthon, de a jelenet, ami miatt abba a fiúba is beleszerettem, ma is megvan.

Volt a táborban egy Leó kápó nevezetű faszkalap, aki időnként énekeltette a rabokat, a lengyel fiúban azonban forrt a méreg, és bár a többiek igyekeztek visszafogni, a fiú nem tört meg, nem adta alább, és egyszer, amikor Leó kápó megint énekeltette a rabokat, a refrénnél a szöveg helyett azt harsogta: „Rohadékok! Rohadékok!” Igyekeztek leinteni, csillapítani, de hiába, és végül megtörtént, amitől mindenki tartott. Leó kápó kiszúrta. Kurva nagy durunggal masírozott ez a kápó a sorok között, és miután kiszúrta a fiút, azzal verte agyba-főbe, végül a durungot lenyomta a torkán. A fiú meghalt. Többé nem ordította: „Rohadékok! Rohadékok!”

Ő volt ez első példaképem. Ma is az.

És bár többnyire igyekszem visszafogott maradni, legyen szó bármilyen kérdésről, előfordul, hogy az indulat bennem épp az, ami abban a lengyel fiúban volt. Gyakran gondolom én is: „Rohadékok!” Akkor is, amikor a haláltáborok okozta traumával visszaélnek. Amikor a történelem borzalmait pallosként, fegyverként használják egymás ellen ideológiák és szekértáborok. Aki képes csak egy pillanatra is a lengyel fiú mellé állni, aki képes vele együtt énekelni, legalább egy strófában, hogy „Rohadékok”, az tudja, miről beszélek. Az a fiú nem halt meg hiába. De ha azokra nézek, akik a világháború óta a világot kormányozták, akár hiábavaló is lehetne a halála. Ezerszer gyalázták meg az ő dühét, az ő igazságérzetét, az ő életét és halálát.

Ma is mondják még: Auschwitz után nem lehet verset írni. De elgondolkodom arról a nyárról. Értem, miért érzik sokan, s főként miért érezték sokan közvetlenül a háború után, hogy onnantól nincs semmi, hogy a haláltáborokban minden véget ért, de itt vagyok én, ott volt az a gyerek, aki az unokatestvére polcáról „véletlenül” épp azt a könyvet választotta élete első olvasmányélményének.

Nekem Auschwitz nem valaminek a vége. Hisz nem láttam a világból semmit azelőtt. Nekem az eleje. Nekem az a kezdet.

Talán az sem véletlen, hogy oly könnyen azonosultam azzal a fiúval. A táborok rettenetén – amennyire emlékszem – a vártnál kevésbé lepődtem meg. A magam módján, egy gyerek szintjén tudtam már a könyv előtt is, hogy az emberekben indokolatlan, megmagyarázhatatlan gonoszság lakozik.

Láttam már akkor is, hogy egyes emberekben démonok laknak, és ha az egyes ember démon lehet, azzá válhat időről időre, miért is volnának jobbak, válnának jobbá tömegben?

Azt viszont nem tudtam addig, hogy van kiút. Hogy nem kell énekelni parancsra a refrént, az egészet túl kell élni, mindenáron, ha kell úgy is, hogy beledöglünk.

Paradoxon ez is. „Túlélem! Ha beledöglök, akkor is.”

De egy démonokkal teli világban gyakran ez az egyetlen emberhez méltó opció. 

40 éves minden idők legjobb albuma – Pink Floyd: The Wall

A zene megnyitotta a kozmoszt nekem, Brigitte Bardot felébresztette a vágyat bennem, a könyv pedig lehetővé tette, hogy egész életemben ellenálló legyek. Kevés olyan hét van az ember életében, amikor hét nap alatt ennyi muníciót kap. Míg Mike meg nem érkezett a nyaralásból, lebarnulva, vidáman, jó zenére, okosan, magabiztosan, míg ott lehettem a szobájában egy héten át, megteremtődtem.

Megteremtődött számomra a világegyetem, a szerelem, és a felismerés: bár démonjárta helyre születtem, nekem is jár a szabad élet.


Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

Email cím*


Világot adó világok – Óda az anyákhoz


Ars poetica – A világ legszebb árvaháza

Már a távoli őseim is írtak és főztek? – Misztótfalusi Kis Miklós első szakácskönyve

Amikor még elértem mindent az életben

Első és utolsó

Nils Frahm – Pátosz és halál / Centauri

Amikor még láttam

Delfin a cefréskádban

Lukas ladik – táborozás nyáron

9 Comments:

  1. Olvastam, olvastam, és nem akartam, hogy vége legyen!

  2. A zöld motorról, valahogy egy imádkozó sáska képe ugrott be. 🙂 🙂 Furán látok, fura agyam van. 😀

  3. Ibolya Nagy

    Varázslatos ez a poszt, lenyűgözött!
    Mike világa megteremtette világod egyik meghatározó részét.
    Köszönöm, hogy megosztottad velünk és azokat a fotókat, ahol az a tüneményes kisfiú még szőke!☺️

  4. Lívia dr. Zilahi

    Elbűvölő a pityergő kese hajú kisfiú- meg a mosolygós nagyobbacska is.
    Mike világából megkaptad az imprintinged- legkedvesebb oldalam itt a legszebb emlékeid.
    Írj még sokat erről- kicsit ismerhetjük könyveiből a nagyszerű írót, meg kaptunk gyönyörű szívmelengető történeteket a cseperedő kisfiúról- ugye írsz nekünk a közti időszakról is?

    • ám legyen!

      épp a napokban töprengtem azon, mi minden maradt el, melyek azok az esetek, időszakok, emberek, akikről nem írtam még. Pedig vannak nagyon szép emlékeim például arról a barátról is, akit hol K27-nek hívok, hol Goblin-nak.

      Idő kérdése csak. 🙂 🙂

  5. Szabó Edit

    Vártam már egy újabb “Legszebb”-et, nagyon reménykedtem, hogy lesz. ( Mint ahogy a “Történt egyszer” is, ugye?)

    Megint kitaláltál egy nevet: Pinkfield. Később megértettem, hogy miért ezt. 🙂

    A második kép nekem azt mondja, hogy az a pityergő kisfiú valamit nagyon nem akar megcsinálni, és dühös is, amiért arra rá akarják venni. Védelmet, támogatást remélve nyúl az unokanővére keze után.
    Rólam is készült hasonló kép, csak az más hangulatú. Kicsit idősebb is vagyok rajta. A nálam kilenc évvel idősebb unokabátyám és a még nála is pár évvel idősebb fogadott unokabátyám között állok. Ők fogják a kezem és én nevetek.

    Azt hiszem, hogy a gyermekkor nyarai sokunknál tele vannak szebbnél szebb emlékekkel, történetekkel.
    Szóval, ne feledkezz el a sorozatokról, Cen’, ha lehet!

  6. Holsky Péter

    Azt nem tudom, mi a helyzet a versekkel – de hogy prózát lehet írni Auschwitz után, az most már biztos! Bár tán jobb (pontosabb), ha úgy fogalmazok: hogy prózát muszáj…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük