Fekete keresztes vipera a tanáriban

Ez a kép pár évvel később készült rólam, amikor egy csapatot épp a Hortobágyon kalauzoltam.

Fekete keresztes vipera a tanáriban

2020.08.09. Tudom. Sokan ma is irtóznak a kígyóktól, de higgyétek le, lehet az embernek kígyókkal kapcsolatos szép emléke. Nem váltam a kígyók és általában a hüllők rajongójává, de már gyerekkoromban is közvetlen kapcsolatom volt velük, ami például anyám számára időnként megrázó lehetett; erről beszámoltam már a KÍGYÓK A FIÓKBAN című írásban.

Titkosfiók avagy kígyók a fiókban

Két másik emlékemet is gyakran idézem fel társaságban. Az egyik a meglepetés erejéről és a fiatalkori naivitásomról szól, a másik pedig egy egészen abszurd viperamarás története. Mivel a napokban többször is szóba kerültek a hüllők – a boglyrakások kapcsán – itt az ideje, hogy mindkét emléket megírjam.

Először a fekete viperáról. 😊 Húszas éveimben általános iskolások kis csapatát vittem terepre.

Madarászni mentünk, de egy madarász természetesen odafigyel minden egyébre is. Az iskolából indultunk, és a környék legjobb élőhelyét, egy völgyzárógátas horgásztavat vettünk célba koratavasszal. Március az egyik legizgalmasabb időszak, bármelyik nap beeshet egy újabb madárfaj, mely épp most érkezik vissza Afrikából, különösen a vizek környéke hozhat ilyenkor meglepetéseket. Itt elsősorban madarakra gondolok, récefélékre, ragadozókra, partimadarakra.

Két dolgot előre kell bocsátanom. Az egyik: bár jól ismerem a hüllőket is, ritkán vannak nálam „célkeresztben”, ami annyit tesz: tudatosan nemigen keresem őket (ellentétben a madarakkal). Ha beléjük botlom, örülök, fel is jegyzem, de csak ennyi. Nem vagyok herpetológus.

A másik fontos momentum, hogy ismertem a szakirodalmat is, mely szerint azon a környéken, de még a közelben sem él vipera.

Az imént megint utánajártam, van-e azóta adat onnan, de nincs. Szóval hivatalosan azon a helyen ma sem élnek viperák.

keresztes vipera magyarországon

Keresztes viperák Magyarországon. Ha rámész a FORRÁSRA, belenagyíthatsz és megnézheted, élnek-e a környékeden.

Kibaktattunk tehát a tóra, melynek egyik oldalát legelők határolták, a másikat kiterjedt, idős erdők. A vegetáció épp csak éledt, a táj javarészt kopár volt még, de már szépen sütött a nap. Mi a legelő felőli oldalon túrázgattunk. Örültünk az első cigánycsukoknak, barázdabillegetőknek, barátposzátáknak, amikor is a tó közepén egy apró pontra lettem figyelmes, mely épp felénk tart. Távcsővel azonnal láttam, hogy kígyó úszik a vízben. A legkevésbé sem lepett meg a dolog, hisz a vízisikló, ami még a kisebb vizeknél is gyakori, épp ebben a koratavaszi időszakban jön elő, és foglalja el állandó tanyáit.

Egészen biztos voltam abban, hogy egy vízisikló közelít,

és mivel a gyerekek többsége még siklót sem látott, gondoltam, itt a remek alkalom, hogy közelről is szemügyre vegyünk egy kígyót, és ne táblán kelljen elmagyarázni, mi a különbség mondjuk a viperák és siklók között; hogy élő egyenesben demonstráljam, miért botorság félni tőlük.

vízisikló

Vízisikló – őrá számítottam. Miért is gondoltam volna másra. De ő nem cakkos. Legszembeötlőbb ismertetőjegye s szem és a fül mögött látható halványsárga félhold (Forrás)

A kígyó nyílegyenesen tartott felénk. A gyerekeket leállítottam a parttól kicsit távolabb, én meg gumicsizmában begázoltam a partmenti sásba; oda, ahol a kígyó majd partot ér. Azon a partszakaszon szerencsére rövid sás nőtt, így a kígyó nem tudott eltűnni teljesen a növényzetben, a koratavaszi állapotok miatt amúgyis igen gyér volt még.


Vízisiklót úgy fog meg az ember, hogy egy gyors mozdulattal, finoman, de határozottam a nyakánál fogja meg.

Ez nem könnyű, egyszerre finomnak és határozottnak lenni. Erőből azért sem szabad dolgozni, mert könnyen tehetünk kárt a kígyóban, mivel a bordáik hamar elroppannak, az pedig esetükben sajnos a legtöbbször a halálukat okozza.

FONTOS: Ne fogjunk kígyókat, mert nálunk minden hüllő védett!

Akkor is azok voltak, de a munkámhoz tartozott egy-egy ilyen akció, volt rutinom, és tudtam, mire kell ügyelni. A terv szerint egyébként is csak pár percre akasztottam volna meg a sikló útját.

Másik dolog, amire figyeltem, ha megfogtam a siklót, rögtön a lehető legmesszebbre tartottam magamtól, de nem azért, hogy meg ne marjon, hisz arra nem képes, foga sincs szegénynek, de épp ezért az ürülékével védekezik. Igaz, megszoktam, hogy néha belefutok ebbe a spriccbe, voltaképp a szaga sem taszított annyira, de ha nem muszáj, akkor maradjon az ember tiszta, s ne kelljen kígyószarosan felülnie egy vonatra, akkoriban ugyanis vonattal jártam ki vidéki iskolákba.

Szóval. Nagyon határozott voltam, és biztos a sikerben, mert tudtam: a hideg víz lehűti a siklót, így nem lesz elég fürge. Talán még olyan veszett gyorsaságra sem lesz szükségem ahhoz, hogy a lehető legideálisabb helyen csípjem meg.

Centauri Észtország Prima Vista irodalom könyvfesztivál

Koratavasz egy kis tónál – ezeken a helyeken vízisiklót biztosan találni. (Fotó: Centauri)

Amikor végre kiért a parti sásba, felkészültem, fölé hajoltam, de már azzal a mozdulattal, hogy amint meglátom, kikapom a vízből. És itt jött el életem egyik legemlékezetesebb, és legszerencsésebb pillanata.

Jó, ha van rutin. Jó, ha tudjuk mit kell csinálni. Jó, ha határozott az ember. De még jobb, ha éber és rögtön kapcsol, ha valami szokatlan.

Bár a szóban forgó “sikló” legfeltűnőbb jegye az volt, hogy szurokfekete volt tetőtől talpig, akarom mondani a farka végétől az orra hegyéig, mégsem ez akasztotta meg az akciómat. Hanem az, hogy amint fölé hajoltam,

felágaskodott, kicsit kobraszerűen, és rám sziszegett.

A vízisikló nemigen csinál ilyet. Az ágaskodás és sziszegés annyira meglepett, hogy megállt a kezem a levegőben, és nem csaptam le rá. S milyen jól tettem. Nem mellesleg a kígyók ágaskodása és sziszegése épp ezt a célt szolgálja: hogy megállítsa a támadót. Hogy jelezze: ő ugyan nem akar tőlünk semmit, de ha mi nem hagyjuk békén, védekezni fog.

keresztes vipera méregeskígyók magyarországon

Alapból így néz ki egy keresztes vipera. Hát nem pompás? (Forrás)

Valószínűtlen pillanat volt, ezért nagyon élénken emlékszem: a karom a levegőben, nézem a kígyót, ő néz engem, és egy kicsit előrébb hajolok, hogy lássam a farka végét is. Abszolút valószínűtlennek tűnt, hogy azon a helyen vipera legyen (egyébként a viperák a vízbe sem mennek), de mégis, szerettem volna látni a végét,

mivel a viperát a siklótól első pillantásra leginkább az különbözteti meg, hogy a farok a siklóknál fokozatosan vékonyodik el, a viperáknál viszont hirtelen.

Amikor sikerült megpillantanom a kígyó végét is, nem maradt kétségem. Korábban nem láttam még olyan tömpe farkat! És bár egy rendes vipera látványosan cakkos, akadnak köztük sötét, úgynevezett melanisztikus példányok is, bár ezek ritkák.

Hogy még bonyolultabb legyen a dolog: vannak fekete vízisiklók is, bár ezeken a sárga félhold megmarad. De egy vipera és egy sikló elkülönítésénél a farokvég az egyik legbiztosabb pont. (Forrás)

Halkan vetem közbe, azoknak, akik rácsavarodtak arra a manapság divatos állításra, hogy a tárgyi tudás felesleges, csak az a fontos, hogy megtanítsuk a gyerekeket a Google használatára, hogy ilyen esetekben nincs Google. De ha van is, idő nincs rá, egyébként is, ha valaki híján van az alapvető infóknak, keresgélhet bárhogy, ezer év, mire hozzájut a szükséges infókhoz. De vissza a viperához!

A hátam mögött nem kis feszültséggel várakoztak a gyerekek. Egy pillanatra hátra is néztem rájuk. Nem igazán tudtam, mitévő legyek.

Olvastam persze, hogyan kell mérges kígyókat megfogni, de ott állni, élőben, egy valódi vipera fölé hajolva, az más tészta.

Volt bennem félsz, nem tagadom, több is a kelleténél, mert bár pontosan tudtam, hogy ritkaság az, hogy egy keresztes vipera marásába bárki belehaljon, nem tartozik ő a legendásan veszedelmes fajok közé, de mégis: bennem is ott volt akkor az archaikus félelem. Ugyanakkor úgy gondoltam, ezt nem hagyhatom ki.

Koratavasz lévén még irhakesztyű is ott volt a hátizsákban, hát szóltam a gyerekeknek, vegyék ki a zsákból, és valaki óvatosan hozza oda nekem. A vipera ez idő alatt várt, és csak nézett. Nem ment tovább, nem került meg, de nem is fordult vissza. Elég eltökéltnek tűnt.

Megkaptam a kesztyűt, felvettem, ráhúztam a kabátujjat, aztán lassan közelítettem a vipera felé, majd egy hirtelen mozdulattal kikaptam a vízből.

Vipera_berus keresztes vipera normál és fekete változat

Keresztes vipera: normál és fekete változat párban 🙂 (Forrás)

Ha lett volna bennem kétség, a következő minutában megbizonyosodhattam volna a kígyó kilétéről. Ő ugyanis abban a pillanatban rámart a kézfejemre, de mivel a kesztyű kemény volt, csak egy halk koppanást hallottunk, viszont a kesztyűn ott sárgállott két halványsárga  cseppecske.

Két méregcsepp.

Szóltam a gyerekeknek, hogy álljanak tőlem tisztes távolba, és úgy magyaráztam el nekik, milyen szerencsében részesültünk. Hogy soha az életben nem láttam, pláne nem fogtam keresztes viperát, ráadásul olyan helyen, ahol hivatalosan nincs is, főként nem a fekete változat. A gyerekek egy része, amint az várható volt, borzongva nézte a kézfejemre tekeredő, fekete kígyót, másik része – biztonságban érezve magát – úgy örvendezett, mintha a National Geographic egyik forgatásába csöppent volna bele.

És jött a zseniális gondolat! Ezt meg kell mutatni mindenkinek! De legalábbis az iskolában.

Pokoli naiv voltam akkortájt. Tudtam persze, hogy majd mindenki rosszul van a kígyóktól, főként, ha mérges kígyóról van szó, de azt hittem, a büszkeség felülír mindent, és a tanárikar pezsgőt bont, ha megtudja: ilyen ritka és értékes állatfaj él a közelükben.

A viperát némi Attenborogh-ós magyarázat után beraktam a hátizsák egyik nagy, levegős, de jól záródó, zipzáras rekeszébe, és irány az iskola. Aznap már nem számítottak a madarak. Ha valami egészen unikális kerül az utamba, rettentően lelkendezem. Mindmáig. Mint akkor, és ez a lelkesültség átjárta a gyerekeket is.

Kábé olyan diadalittasan vonultunk ott, mint akik megfejtették az Univerzum legsötétebb titkát.

Benne volt a levegőben az is, hogy nemcsak rátaláltunk egy ritka állatra, de meg is fogtuk. Többes számban. Mire beértünk a faluba, a gyerekek is úgy érezték: ők is bátrak, ők is tudják, mi a dörgés!

Időközben rájöttem arra is, mit keresett az a vipera a vízben. A számára leginkább megfelelő élőhely a legelők környéke, a száraz, napsütötte bokorsorok széle, ahol bőven talál szöcskét, sáskát, rágcsálókat, telelésre alkalmas üregeket viszont inkább az erdő kínál a számára.

Ahhoz mérten, hogy ezek a viperák talán évezredek óta élnek ott, a tó egészen új képződmény a tájban, így a legelő és az erdő közötti „vándorlásuk” útjában áll. Vélhetően a helybéli viperák minden ősszel átkelnek a tó erdős oldalára, tavasszal pedig visszatérnek – jobb híján a vízen át – a legelőre.

keresztes vipera közelről

Amit még a viperákban kedvelek, az a tekintetük. Nem igazán barátságosak, de épp ez a szép bennük – mint a ragadozómadarakban. A függőeleges pupillarés is a viperákra jellemző (Forrás)

Mindez délután történt, így mire visszaértünk az iskolába, az már elcsöndesedett, és a tanáriban is csak néhány tanár lézengett, de nagyon örültem, hogy a „legfontosabb ember”, az igazgatónő még ott van. Bekopogtattam, és benyitottam a tanáriba, hátam mögött a csillogó szemű gyerekekkel, sokatmondó, lelkesült tekintetek sokaságával, mintha mindegyik épp most nyert volna a Megasztárban (bár akkoriban nem voltak ilyen műsorok 😊 ),

majd elmondtam, milyen megtiszteltetés érte a falut, épp csak azt nem állítottam, hogy ezzel ünnepélyesen felkerült a világtérképre,

mivel – egy kis hatásszünet, a gyerekek körében olyan feszültség, mint egy eredményhirdetés előtt pár másodperccel – a falu határában, hölgyeim és uraim!, keresztes viperák élnek, ez új adat a tudomány számára, minden környékbelinek féktelen büszkeség oka lehet ez, mit több, ezt az állításunkat bizonyítani is tudjuk, mivel fogtunk egyet, ráadásul a ritka fekete változatból, és hogy kétség ne maradjon, és nyugodt szívvel, magabiztosan és büszkén fogjon ünneplésbe úgy a tanári kar mint a falu teljes népe, egy példányt be is hoztunk, ím hol van ni!

Kábé így, némi túlzással. Nyilván sokan tiltakoztak volna, és arra kérnek, elő ne vegyem, ha maradt volna rá idejük, de teljesen leblokkoltak. Amit érthetőnek véltem. Úgy gondoltam, nemcsak rossz, hanem mennyei hírek is blokkolhatják az embert. “Megértem, megértem.” Dermedten bámulták, ahogy a hátizsákot felrakom az asztalra, kesztyűt húzok, és az egyik rekeszből, nem kis bajlódás árán valóban előhúzók egy sziszegő, tekergő, fekete kígyót. Ott álltam tehát a tanári közepén, a diadalmámoros gyerekek körében, kezemben egy viperával. A falu történetének legemlékezetesebb pillanatában.

Ám ekkor, a vipera látványától, a kígyó közvetlen valóságának hatására páran felriadtak az első döbbenetből, és közölték: értik, szép, de azonnal vigyem ki a viperát az iskolából.

Próbáltam még őket arról biztosítani, hogy nincsenek veszélyben, de akkor már nem hallottak, nem láttak, csak azt akarták, hogy távolítsam el a kígyót az iskolából.

Ahogy mondani szokás: „valahol” érthető volt ez.

A gyerekek szörnyű csalódással, egyfajta somfordálással követtek az udvarra. Az ünneplés elmaradt. Nem lettünk, nem lettek hősök.

rézsikló

Mintázata miatt leginkább a rézsiklót keverik össze a viperákkal. Ő az udvaromban is él, s épp azért szeretem, mert emlékeztet kicsit a “vérmes” rokonokra. (Forrás)

S ahelyett, hogy további tanulmányozásnak vethettük volna alá a viperát, megláttuk volna szépségét és tökélyét, ahelyett, hogy elöntötte volna őket örökre a büszkeség, hogy náluk még ilyen is van, talán a világ végén élnek, de nekik van viperájuk, és hát hány falu mondhatja el ezt magáról, hány gyerek látott viperát élőben, az élőhelyén?; szóval ehelyett a kispálya mellett kellett körbe ültetnem őket, hogy elmagyarázzam, miért irtóznak az emberek a kígyóktól, miért nem ismerik őket, és miért nem képesek annak örülni, aminek – akár – örülhetnének is.

Kérlek, oszd meg ezt az írást másokkal is! Köszönöm.

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

FEKETE KÍGYÓ BLUES 🙂

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

Email cím*


BOGLYA-ÖKOLÓGIA – Élet a szalmában, szénában, pusztán, réten

Lápi antropoid – egy hátborzongató horgászat története

2020.07.20. Boglyarakás ezer és ezer élőlénynek

Igazi hétalvó és mézes krumpliállat – a nagy pele

Miért olyan aránytalan az ámbráscet feje?

Meghökkentő állatok – Akit mindenki látott, mégsem létezik

Hálózatok csapdájában – az internet és a természet hálózatai

                          

12 Comments:

  1. Szabó Edit

    Tényleg szép állat a vipera, de én inkább csak képeken gyönyörködnék bennük. A szeme nekem nem tetszik annyira. A pele szeme szebb. 🙂

    Pár perc alatt “befaltam” ezt a kis történetet. 🙂
    Jön majd a másik legszebb(?) emlék, a viperamarás is nemsokára, ugye?

  2. Jaj de szép mondat ez: A PELE SZEME SZEBB 🙂 🙂 🙂

    Igen, jön, de arról vannak megrázó fotóim is, azokat először valahogy elő kell kerítenem, de ha sejtem, hová dugtam el őket, szóval jó eséllyel hamar megtalálom. Ki nem hagynám, mert egy egyik legeszementebb emlékem.

  3. Ibolya Nagy

    😮😲🐍

  4. Nálunk a kertben is gyakoriak a vízisiklók, párszor már kellet a kutyáktól menteni őket is, és voltak csodaszépek, néhány fotóm tanúsítja. 🙂 A Zemplén az egyik nagy szerelmünk, sokat barangoltunk az erdőiben, és remélem még fogunk is, de sosem találkoztunk még
    viperával, pedig állítólag elég nagy számban élnek ott. Egyszer azért volt szerencsém egy “állítólag” homoki viperához . Anno még Bulgáriában egy kempingben, majdnem ráléptem, sikítva kiálltott rám egyik őslakos dolgozó. Utána az összesereglett honfiatársaim között volt egy, a hüllők területén tájékozottab fickó, és ő mondta, hogy az bizony egy homoki vipera. Jött is egy emberke a dolgozók közül, és zsákba tessékelte a riadt jószágot, és elvitte valahová. Lehet beteg volt szegény, mert emelte a fejét, de semmi támadó szándék nem volt látható.

  5. Lívia dr. Zilahi

    Lehetséges,hogy a Balatonban is úszik néha száraz helyet keresve vipera? A hét végén Bfenyves egyik szabad strandján este felé sétáltunk be a vízbe-én amúgy is rettentően félek a siklótól is(ő meg vsz.még jobban tőlem:-))- amikor balról a nádas felől megláttam, hogy felénk úszik egy barna színű, a hátán visszafelé fehér V alakú mintázattal egy kígyó, úgy, hogy fent van a feje mint a kobrának. A barátaim jól kinevettek amikor sikítottam és amikor azt mondtam, ez nem lehet sikló és miért tartja olyan magasan a fejét? Szóval a tudatlanságom valóban elemi rémületet okozott nekem, visszafelé a nádas mellett pörögtem mint a motolla, nehogy megint összefussunk vele. Erre itt van ez a kitűnő írás, hogy bármi lehetséges, akármilyen szokatlannak is tűnik, mégis lehet vipera is vízben. Azt hiszem mostanában nem megyek a vízbe, mert folyamatosan Cen kalandja lenne a fejemben a keresztes viperával.Azért nagyon várom a vipera marásos történetet.

    • Nem, nem, nyugodj meg, nem vipera volt. Valamelyik nap egy rövid időre a nyitóoldalon láthattál egy beharangozót is “Kígyók a Balatonban” cím alatt, mivel látom, hogy sokan olvassák mostanában a Balatonról szóló cikkeimet, és gondoltam, írok a kígyókról is, hisz minden nyaraló találkozik velük. Amit te láttál 100%, hogy nem vipera volt.

      Ártalmatlan jószágok! Nagyon iparkodom végezni a balatoni kígyós cikkel!!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük