Először és utoljára – Mégis létezik a Mikulás?

2018. november (Fotó: Centauri)

Olyasvalakit láttam, akit élő ember nem látott?


FRISSÍTÉS: 2019.12.06.01:59 Mindig eszembe jut ez december hatodikán. Sok emlékezetes utam volt, túrám, madarászatom, de ez a legszebbek közül való, bár éppenséggel ezen a napon nemigen láttam madarakat. Gondoltam, ne legyen üres ma reggel a csizma, elétek hozom, már csak azért is, mert sokan nem olvasták még. Fogadjátok szeretettel, és legyen jó napotok!


Egy jó naplóban sok ezer oldal van. Sok ezer nap. Ebből a szempontból az én naplóm igen jó, pontosabban a naplóim. Persze vannak olyan napok, amire napló nélkül is emlékszem. Nemrégiben több ilyen napról is írtam (ITT és ITT ÉS ITT); amikor életemben először eltévedtem egy téli erdőben, amikor életemben először eltévedtem egy ártérben, vagy amikor megálmodtam egy éjjel, hogy mit fogok látni másnap. Ugyanakkor vannak napok, amire szintén emlékszem, ám a naplóban mégsem szerepelnek. Egy ilyen biztosan van. Pontosabban, a naplóban valahol ott van, mit láttam aznap, milyen madarakat, de a lényeg, a legfontosabb, amit azon a napon láttam, nincs leírva mégsem. Mert amit akkor láttam, egészen valószínűtlen volt. Mintha meg sem történt volna. Van ez így. Néha annyira valószínűtlen dolgokba fut bele az ember, hogy az elme szinte rögtön stornózza. Nem tünteti el végleg, de akkor hirtelen zárójelbe teszi, mivel nem tud vele mit kezdeni.

Ilyen lenne, ha egy estén tökéletes egyértelműséggel látnék egy földönkívülit a patakparti nádban. Valamit talán írnék róla, olyasmit, hogy láttam „valamit”, „egy idegen motozott ott éjjel”, vagy effélét, de azt, amit ténylegesen láttam, nem írnám le rögtön. Vagy talán sohasem.

Van tehát egy nap a naplómban, ami attól fontos, amit aznap nem írtam le – de most leírom. Hogy pontosan melyik télen történt, nem tudhatom. Egy biztos: december ötödike volt, és én jó szokásomhoz hűen terepre mentem.

Legalább három szempont szerint is rendkívüli nap volt. Egyrészt még akkoriban is ritkán esett meg, hogy Mikulás napján is kemény tél legyen. Fehér karácsony az volt, rendesen, de „fehér Mikulás” még akkortájt is csak kivételes években. Aznap viszont hatalmas hó volt, kemény hideg. Klasszikus minden szempontból. Csontkeményre fagyott minden, hömpölygött a lehelet, kicsapódott a sálra, s ott megfagyott. És a lényeg: igazi, eredeti, sarkvidéki roppanós hó. Jó combig érő. De legyen bármilyen cudar a tél, legyen olyan hideg és nukleáris tél, hogy egy pisszenés sem hallatszik, se egy távoli kutyaugatás, se egy messzi harangszó, azért olyan csak egészen kivételes esetben fordul elő, hogy egy egész napos bolyongás során sem lát a madárfüggő emberfia egy teremtett lelket sem, se egy ölyvet, se egy sármányt. Nem is igen emlékszem ilyenre. Inkább csak rémlik, mintha lett volna több mint harminc év alatt egykét ilyen totálisan halott nap. Mert egy-egy ökörszem azért csak megbújik a szederben. Egy didergő ölyv csak akad valahol a behavazott pusztán. Egy fázós cinege csak gubbaszt valahol a sűrű havazásban. Olyan egyszerűen nincs, hogy egy bokros alján lapuló rigó vagy veréb valahol e kies nagy télben ne volna.

A szóban forgó napon azonban olyan csöndes és mozdulatlan volt minden, mintha a Marson járnék.

Erről persze eszembe jut rögtön egy másik emlékem, egy ehhez nagyon hasonló nap, amikor engem is elnyelt a hó pár percre, de hagyjuk ezt most. Bár igen nehéz úgy kiadni a jelszót – „kalandra fel!” – hogy ne kalandozzunk el. J

Szóval, kies nap volt, százkarátos színtiszta tél, és sehol egy lélek. Annál is inkább bántott ez engem akkor, mert nagykamasz voltam már, s engem, akkor épp, akkortájt, már nemigen érdekelt, hogy másnap Mikulás. Azt hiszem épp akkoriban éltem a nagykamaszok mindig sötét életszakaszát, amikor is a magány már akkora, hogy más nem is tűnik már értelmesnek, csak az, hogy a magány egyre nagyobb és nagyobb legyen. Ezért az efféle kamasz kicsit a „minél rosszabb, annál jobb” bűvöletében él. Nem érdekli semmi, csak az, hogy a magánya a lehető legfájdalmasabbá nőhessen. Ám ha ez valamiként mégsem elég, akkor úgy jár, mint én: rákattan valamire – például a madarakra. Engem tehát aznap nem érdekelt már semmi, se otthon, se iskola, se semmi, még a Mikulás sem. Csakis az, hogy lássak valamit. Jól emlékszem, hogy a II. körzetben kezdtem a napot (nemrég írtam erről ITT), de bárhogy jöttem-mentem, botladoztam a hóban, sehol semmi. Se egy vadlúd, se egy pinty. Órákig bolyongtam a havazásban, de a noteszem még mindig üres volt.  Lassan délután lett, ezért úgy döntöttem, hogy átmegyek a szomszédos területre, amit pedig I. körzetként aposztrofáltam. Ott ugyanis változatosabb volt a terep, kicsi tavak voltak ott, füzesek, bokorsorok, vizesárkok, s mindennek szélén az az erdő, ahol életemben először, két őz jóvoltából, egyszer eltévedtem. Az erdő déli szélében igen öreg tölgyek sorjáztak, s azokon mindig akadt pár cinege, csúszka, néha fakusz is. A II. körzet mélyéről legalább négy kilométert kellett caplatnom a hóban, míg végre egyáltalán elértem az erdőt. Átfagytam, elgémberedtem, az ujjaim sajogtak már a fagyban annak ellenére is, hogy a távcsövet nem volt miért használnom. Bár néha azért elővettem, és aprólékosan átpásztáztam a környéket, minden zugot, bokrot, sűrűt, medret, pagonyt, minden rohadt pici ágat. Minden bogyót, gubacsot, bóbitát, fennmaradt falevelet: hátha az egyik mégis madár. Egy vörösbegy. Egy csíz. Vagy bármi. Átnéztem minden légvezetéket: nehogy már ne üljön rajta egy őrgébics se!

De nem. Sehol semmi.

Csak a fagy az ujjaimban és izomláz a combjaimban. Mert magas hóban kilométereket kutyagolni, járatlan helyen, szűz hóban nem egyszerű.

Órák óta semmit sem hallottam. Mintha megsüketültem volna. Már a hó surrogását se. Talán kétségbe is esek, ha nem hallom járás közben a hó ropogását, a nagy és keményre fagyott kabát surrogását, s a még keményebbre fagyott bakancs panaszos nyikorgását, ha lépek. Olybá tűnt, hogy ez a havazás, ez a téli nap jóval több annál, aminek elő ránézésre látszik. Ez itt dimenziók találkozása, és mire visszaérek, elnyeli a várost. Egyszerűen nem lesz ott. S más városok sem, eltűnnek mind ebben a nagy varázslatban, rajtam kívül ember nem marad a bolygón, csak ez az új és végérvényes jégkorszak. Hamarosan olyan egyértelmű lesz ez a számomra, mint a szórzótábla, és már csak azon agyalhatok, hogy végül is mi nyelte el az eddig megismert és megszokott világot: a havazás vagy inkább ez a feneketlen csönd.

Mint egy feketelyukban, eltűnik a világ a csönd gödrében.

Ám ahogy baktatok a kis tavak felé, végre hallok valamit az erdőből, annak is a mélyéről. Cicegésfélét, vékony, alig hallható, bizonytalan, didergős kis hangokat. Gondoltam, na végre, legalább pár cinege. Talán az erdő mélyén kerestek menedéket a nagy hidegben, és ahogy szoktak, csapatban vonulnak-keresgélnek valahol az öreg fák ágain. Nosza, gyerünk az erdőbe! Igaz, lassan már szürkült. A cinegék – már ha valóban azok voltak – valószínűleg az erdő belseje felé haladtak, mert hiába mentem a hangok irányába, csak nem értem el őket az istennek sem. Néha mintha láttam volna valamit reppenni a fák csúcsában, de mielőtt megbizonyosodhattam volna bármiről, az árnyak és hangok odébbálltak. Én meg ballagtam szépen utánuk. Nehogy már annyit kelljen a noteszba írni, hogy „cinege”. Milyen cinege? Széncinege? Kék cinege? Barátcinege? S ne kelljen kérdőjelet írni a példányszámhoz! Milyen az már? Gyerünk, kitartás, nyomás a nyomukba!

Hamarosan csaknem olyan messze jártam, az erdő belsejében, mint annak idején az őzek miatt. Csak már jóval tapasztaltabb voltam, ám azt az erdőt még akkor sem ismertem jól. Talán tudat alatt nem is szívesen mentem arra, hisz jó ideig nem szívesen gondoltam vissza az első téli eltévelyedésre. Az erdő közepe meg távol esett mindentől. Nem vezettek arra ösvények sem. Igazi senkiföldje volt. És problémás terep. Ma is erősen emlékszem a sok akadályra, melyek ugyanakkor varázslatos szépséggel ruházták fel azt a környéket. Az erdő különböző pontjain, minden rendszert mellőzve kanyargó árkok bukkantak fel. De már azzal is bajban vagyok, hogyan definiáljam ezeket az árkokat. Mert valójában a közeli kis folyó hajdani medrének, holtágainak maradványairól van szó, ám cseppet sem hasonlítanak se folyómederre, se holtágra. Na jó, talán kiszáradt folyómederre talán. Hol volt bennük víz, hol nem. Az egyik helyen át lehetett kelni rajtuk, a másikon nem. Felbukkantak és eltűntek. Az egyik kilométer hosszan állta utamat, a másik csak pár száz méteres kerülőre kényszerített, némelyiken pedig átgázolhattam akár esős időben is. De a lényeg.

Ezekről a medrekről sosem állt össze a fejemben egy átfogó kép, sosem voltam képes átlátni a hálózatukat, ezért aztán csak ritkán mentem be arra a vidékre, az erdő közepébe.

Ugyanakkor valami bukolikus derűt sugároztak, olyasfajta békét és megnyugvást, hogy ha mégis arra vetődtem, gyakran ültem le egyik másik meder közelében egy tönkre. Zárójelben jegyzem meg, hogy van valahol egy panellakás, abban pedig egy ismeretlen festő képe, és épp ezeket az erdőbéli medreket ábrázolja, ráadásul télen, ahogy az erdőben a hó mindent belep, de a kanyargó, sehonnan sem érkező és sehová sem tartó, vízzel teli mederben a víz sötéten kéklik-feketéllik. Próbáltam már megszerezni azt a képet, de nem sikerült. Ragaszkodik hozzá a tulajdonos, bár én egészen biztos vagyok abban, hogy nálam volna a helye. J

Lassan esteledett. Az isten háta mögött. Az erdőben. Az amúgyis hatalmas fák egyre nagyobbnak és komorabbnak tűntek. A cinegéket nem értem utol, s ismét csönd lett. Olyan csönd, amit már a közelgő sötét hizlal.

Szerettem az ilyen órákat, amikor úgy tűnhetett, hogy egyedül vagyok a világon. Csak ezek a fák vannak kívülem, csak a hó dunyhája, a hó hullása van az én életemen túl, semmi egyéb.

Az ilyen csöndben már a gondolat is szó. A leghalványabb érzés is nagyregény. A legcsekélyebb terv is hőstett. Egy apró lépés is ezeréves vándorút. A puszta lét is kozmikus nagymonológ.

Azt hiszem, valami okból megálltam. Leültem az egyik meder mellé. Vagy elővettem a termoszt, hogy mielőtt hazaindulnék, belekortyoljak a rég kihűlt teába. Leginkább azért, hogy megmártózzam abban a történelem előtti időben. Azt hiszem, akkortájt támadhatott bennem a vágy: ilyen helyen kellene élni. Aludni hóban. Menni Alaszkába. Bemenni egyszer egy ilyen erdőbe, vagy egy ennél is nagyobba, erősebbe, vadabba, behavazottabba, és soha többé ki nem jönni belőle.

Egy ilyen helyen kellene eltévedni szándékosan. Egy életre.

Azt hiszem, hogy valamiképp el is tévedtem ott, végleg, egy életre, még ha aztán ki is jöttem. Most is, ha erről írok, úgy érzem, ott is vagyok, itt is vagyok. Talán mert van valami, ami akkortájt, ott, abban az erdőben, abban a havazásban, abban a történelem előtti, ember nélküli időben maradt; az egyik felem; ki tudja, vajon nem a jobbik felem van ott most is? Talán ott ül azóta is, mozdulatlan, télen-nyáron.

S amint ott ülök ott a parton, az erdő mélyén, ahol soha senkit nem láttam, de még a környéken se, közel tíz alatt, szóval ülök ott, akkor még egyfajta nagy egységben önmagammal, s nagykoalíciót kötve a közelgő sötéttel, a csontig hatoló faggyal, a nyakamba szakadó hóval, s minden véletlenszerűen az ágakon maradó, alig rezgő vékony kis levéllel,

egyszercsak rajtam kívül is mozog és él valami az erdőben. Látom halad, de egyrészt eleinte csak pillanatokra bukkan ki a törzsek tömegéből, másrészt annyira valószínűtlen a látvány, mintha álmodnék csak.

De nem, nem alszom, csak ülök, a nyakamban lóg a távcső, kezemben a termosz, zsebemben az üres notesz, tudom, ki vagyok, és azt is nagyjából, hogy hol, ott meg öles léptekkel, szemlátomást erőlködve, nagy erősen és tekintélyesen, de nem kis fáradtsággal ropogtatva a havat valami halad. Lépdel, el előttem, keresztbe, a magas fák alatt, a növekvő homályban, s szinte világít. Nem is szinte. Valóban világít, méghozzá pirosan. Nagyon pirosan, és nagyon fehéren is. Fehérebben a hónál. Egyszerre világlik belőle fáradtság és erő, amint a magas havat maga alá gyűri, és kitartóan, nyílegyenesen halad a fák között, át az erdőn – ki tudja, honnan? ki tudja, hová? Amikor közelebb ér, látom tisztán, mitől világít, két fa közötti résben mitől villan még ebben a homályban is; a tűzvörös, puha ruhája, ami innen nézve puhábbnak hat a hónál is; meg a ruhájánál és a hónál is puhább, rettentő nagy és vakítóan fehér szakálla. Én ekkora szakállt még az életben nem láttam, még rajzfilmben sem. És akkora zsákot! Rettentően húzza, rámarkol a nyakára újra meg újra, talán mert máskülönben a válláról lecsúszna. Nincs is olyan messze tőlem. Ahhoz mindenesetre túl közel, hogy távcsővel nézzem.

Bámulom csak, ahogy vonul, mint egy nagy és magányos piros felhő egy élettelen, történelem előtti égen, megy és ballag, megáll, szusszant, s lép megint, havat roppant, és ahogy halad, hó omlik fölötte az ágakról is.

Én meg csak ülök ott, december ötödikén, voltaképp már este, egy erdő közepén, ahol őz se igen jár, nemhogy ember, s ott vonul előttem – mondanám – „egy” Mikulás. Egy a sok közül. Túlvagyok már azon, hogy a kazánfűtőt felismerjem a Mikulásban, kamasz vagyok, majdnem felnőtt, félig már vadember, madaras erdőmezőjáró, nagykamasz, kisember, jelentéktelen, aki néha azt hiszi, nemcsak ezen van túl, hanem már mindenen, csak ülök ott, nézem ezt a nagy és súlyos, piros és ünnepi vonulást az öreg tölgyek alatt, hallgatom az öreges szuszogást, tudok már mindent, legalábbis azt hiszem, sőt, gyakran azt gondolom, többet i a kelleténél, és most mégsem tudom azt mondani magamnak: láttam „egy” Mikulást. Úgy látom, hogy aki előttem elvonul, akár egy hatalmas, magányos, örökéletű szarvasbika, mint egy medve, mint minden idők legnagyobb medvéje, ahogy minden idők legnagyobb bálnája úszhat valahol a világóceán legalján, ott, ahová se műszer, de még az öreg Melville se lát le, ahogy lassan ismét elnyeli az erdő, a homály, a havazás, s én nem tudok másra gondolni, csak arra:

ez A Mikulás. Az igazi. Épp itt. Talán épp így vonul, ilyen elhagyottan, ilyen erőlködve, ilyen rettentő teherrel, ilyen pirosan és valószínűtlen erővel a világ ezer és millió pontján, de mindig ott, ahol senki más nem jár.

Ki tudja, ki volt az ott? Miért ott ment? Hová tartott? De bennem valamiért, valamiként egy életre úgy égett be az a behavazott erdei este, hogy én láttam őt, talán egyedül én, először és utoljára, elsőnek és utolsónak, s hogy valóban létezik, arra én vagyok az utolsó szemtanú, immáron az egyedüli, minden kétséget kizáró bizonyíték.

P.S.: Talán ez a találkozás ad némi magyarázatot a tavalyi fotósorozatra is, amit most galériáként rakok fel ide. J Úgy a legszebb, ha az első képre klikkeltek, aztán lapozgattok 🙂


[ngg_images source=”galleries” container_ids=”23″ display_type=”photocrati-nextgen_basic_thumbnails” override_thumbnail_settings=”0″ thumbnail_width=”240″ thumbnail_height=”160″ thumbnail_crop=”1″ images_per_page=”50″ number_of_columns=”0″ ajax_pagination=”0″ show_all_in_lightbox=”0″ use_imagebrowser_effect=”0″ show_slideshow_link=”1″ slideshow_link_text=”[Diavetítés indítása]” order_by=”sortorder” order_direction=”ASC” returns=”included” maximum_entity_count=”500″]


Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

Email cím*



Jövendőmondó álom

Kemény élet rideg tél – Ritka szép emlék

Nem gyereknek való vidék

Ösztön, őrangyal, hetedik érzék – A stressz a mi őrangyalunk?

Kulcs a kételyhez

21 Comments:

  1. Ó, én meg most olvastam egy kedvemre való írást, egy jóságos Mikulástól! 🙂 Köszönöm! 🙂

    Hallottál a kuhiról, az “új madarunkról”?? Bakker, ez megint nem nálunk tűnt fel. 😀

  2. Ibolya Nagy

    Egy ilyen hamisítatlan Centauri elbeszélés után újra hiszek a Mikulásban. Igen, ő létezik, Cen’ is látta.😉😊 no és a fotósorozat, anno a fb-on néhány remek kép volt, de itt vannak újak is! Ennél szebb ajándékot ember nem kaphat, hála érte kedves Cen’!😍🎅🏻🌲🌳

  3. Szabó Edit

    Nem hiszem, hogy a jobbik feled maradt ott az erdőben! Az van most itt, mert eszébe jutott, hogy ilyen ajándékot adjon nekünk. Aki látta a Mikulást. Az igazit. Először és utoljára. Talán.

    “Az ilyen csöndben már a gondolat is szó. A leghalványabb érzés is nagyregény. A legcsekélyebb terv is hőstett. Egy apró lépés is ezeréves vándorút. A puszta lét is kozmikus nagymonológ.”
    Ez gyönyörű!! ❤ 🙂 🙂

    Köszönöm az ajándékot!
    Érdemes volt kipucolni a csizmámat. 🙂

  4. Marsovszki Viktória

    Pont most! ♥

  5. Marsovszki Viktória

    Mikulás
    M ♥

  6. Marsovszki Viktória

    Ó, de szeretlek, Mikulás! 🙂

  7. Marsovszki Viktória

    Mert te éppoly…

  8. Marsovszki Viktória

    Légy áldott! ♥ Santa Claus!

  9. Marsovszki Viktória

    Álmunk legyen hófehér

  10. Marsovszki Viktória

    …. itt bolyongtam nélkületek EGYEDÜL nem érdekes

  11. Marsovszki Viktória

    Drága Mikulás!
    Ma kapsz az e-mail csizmádba egy levelet NAGYON FONTOS CÍMMEL!
    Jól figyeld a leveleid! És válaszolj, kérlek, sűrgósen!
    Köszi!
    Már röpítem is. 🙂

  12. A nekem legkedvesebb történeted is újra olvastam-Kemény élet rideg tél- no lám még a Mikulás is arra járt:-) Boldog puttonyost ismét, lehet, hogy a csodafádnál volt a múlt éjjel.
    A Te Mikulásod hamisítatlan, ha nem tudnám, hogy Te vagy a piros szerkóban igazán elhinném, hogy mindenkinek van egy saját erdei Mikulása. Milyen szép történet- igazán visszavitt abba a fantasztikus izgalomba és várakozásba amit gyerekként éreztem, hiába tudtam, hogy Édesanyám eldugta a belső szobában egy nagy papírzsákba mindnyájunk Mikulását, mégis hittem, hogy lejön a kéményből, vagy csilingelő szánon előbukkan a havas éjszakából. Nagyon szeretem a hosszú erdei naplófeljegyzéseid:-) Köszönöm Cen Mikulás:-)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

    ÚJ ROVAT!! - TABOOK (1. rész): MIÉRT NEM FELESLEGES A LEXIKÁLIS TUDÁS?: "Nem mindegy, hogy egyetlen új infó durván félmillióval, vagy durván 50 millióval növeli az elme lehetőségeit." 2020.08.11. 16:28

    ÚJ ROVAT!! - TABOOK (1. rész): MIÉRT NEM FELESLEGES A LEXIKÁLIS TUDÁS?:
    "A felvett információk nem feltétlenül, nem törvényszerűen kapcsolódnak össze hálózattá, nem válnak egy szupersztráda részeivé automatikusan. Ilyen robbanások kezelése egy szint felett többlet képességeket igényel, alighanem ezt nevezzük zsenialitásnak. Gyakori az is, hogy bármennyi infó jut is be az agyba, azok fragmentumok lesznek."

    LEGSZEBB EMLÉKEIM - AZ ÖREG, AKIT ÖREGNEK HÍVTAK: "Csodálkoztam, hogy ellenvetés nélkül hagyták elmenni. Nem is várt egy percet sem. Az utolsó mondat után fogta magát és egyszerűen kisétált az ajtón." 2020.04.18.

    LEGSZEBB EMLÉKEIM - AZ ÖREG, AKIT ÖREGNEK HÍVTAK:
    Valójában nem is volt a tanárom. Egy tudós ember volt „csak”, egy geológus, paleontológus, egy folyton töprengő, agyaló, kombináló ember. Termetre meg egy medve. Egy lassú, dörmögő, tekintélyes nagy medve. Ismerte a vadakat, a madarakat, de nem volt olyasmi, ami ne érdekelte volna. Talán a hülyeség – az talán hidegen hagyta. Nyugodt ember volt. Amolyan ősapa. Mindenki apja vagy mindenki nagyapja. Sokan jártak hozzá, az ő kicsi, fenyőkkel övezett házába, fiatalok."

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!
    San Francisco, 1890-es évek. Egy fiatal fiú megelégeli a családi ház nyomasztó világát és a polgári társadalom kilátástalan körülményeit, és a kalandot választja: a tapasztalás útját. A csavargás és a matrózélet, a szenvedély és a szerelem teszi őt felnőtté. Centauri előző könyvében már bebizonyította, hogy tud letehetetlen nagyregényt írni: a témájában is a Jégvágóhoz kapcsolódó Jákob botja pedig egy minden eddiginél varázslatosabb utazásra hívja olvasóját az emberi természet kiszámíthatatlan tájaira. A kaleidoszkópszerű elbeszélés egyszerre olvasható fejlődésregénynek, családregénynek, kaland- vagy épp szerelmi történetnek. Bár az események és a karakterek néhol felidézik Jack London élettörténetét, ez a könyv mégsem róla szól, hanem arról, hogyan lehet Jack Londonná válni.

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN: "„Ezer éve” ígértem egy cikket egy olyan jelenségről, amiről magyarul nem találni semmit, holott méltó volna a világhírre." 2020.08.08. 13:18

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN:
    "Az amerikai kontinens nyugati partjainál és az USA északi illetve Kanada délinyugati részén, ahonnan a nyugati partokat követve, többek között Kaliforniát érintve Dél-Amerikába vonul. Néhány éve meghökkentő gyülekezésük alakult ki az Oregon állambeli Portland egyik általános iskolájánál. Azon túl, hogy amit ezek a fecskék művelnek, egészen elképesztő, számos tanulsággal is szolgálhat a számunkra. De először nézzünk egy felvételt, hogy lássuk, miről van szó. Először olyasmit látunk, amit seregélycsapatoktól is „megszokhattunk”; éjszakai beszállás előtti, csapatos légiparádét. "

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.
    "Hatalmas sanszot hagytunk ki ezekben a hónapokban. Épp a világjárvány adott nekünk lehetőséget arra, hogy egy alapvetően elhibázott pályáról letérjünk, de ez nem történt meg. És nem fog megtörténni már. Azt is állítom, hogy ezután jöhet bármi, nem fog történni semmi, az ember, a Homo sapiens elvesztette képességét, hogy saját sorsának kovácsa legyen."
  • MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA

    MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA
    "„Fiatal lányként nagy bajba kerültem. 1966 nyarán lefeküdtem egy fiúval, aki még nálam is éretlenebb volt, és azonnal teherbe estem. (…) Kirúgtak a főiskoláról. (…) A terhességem előrehaladtával máshol kellett menedéket keresnem. A szomszédok úgy viselkedtek, mintha a szüleim bűnözőt rejtegetnének. Kissé délebbre, a tengerparton találtam magamnak egy pótcsaládot (…) Fegyelmezett, mégis meghitt családi életük a bioételeken, a klasszikus zenén és a művészeten nyugodott. (…) Vasárnaponként elsétáltam egy kihalt tengerparti kávéházba, ahol kávét és fánkot reggeliztem – egyiket sem nézték volna jó szemmel az egészséges ételek uralta háztartásban. (…) Mivel nem voltam férjnél, az ápolónők kegyetlenül bántak velem, órákig hagytak szenvedni az asztalon… (…) Drakula lányának neveztek (… ) Bár a karom üres volt és sírtam, a gyermekem életben maradt és jó kezekbe került. (…) Örökbe adtam egy jómódú és művelt családba."

    HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA

    HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA
    "Centauri, a “titokzatos író” nem az Államokban él, első regénye mégis egy hamisítatlan, modern amerikai nagyregény. Hátborzongató balesetek, merényletek, agyműtétek, kocsmázások, válságok, és szerelmi csalódások jelölik ki az ifjú Dan Coolbirth útját, hogy aztán a nálánál jóval idősebb Angelicával folytatott románcát egy kettős gyilkosság szakítsa meg. Ekkor elkezdődik a road movie, Dan Kaliforniából észak felé, Montanába menekül, ahol a vad szépségű és különös képességekkel megáldott indiánlány, Téa keresztezi az útját. Szinte filmszerűen áll össze egy extravagáns, őrült, mégis sok szempontból fájóan átlagos család története, miközben számos jellegzetes és felejthetetlen figura bukkan föl, áttételesen pedig fontos szereplőkké lépnek elő olyan írók, mint Salinger vagy Melville, sőt fény derül arra is, hogy mi köti össze a famíliát Jack Londonnal. Dan, a maga kamaszos módján, durva kritikával illeti a világot, főként a szüleit – még az imádott nagyit is, aki lökött barátai segítségével igyekszik “tökös gyereket” faragni belőle -, ugyanakkor remek humora van. Azt viszont nehéz eldönteni: Dan útja a múltba visz, vagy egy olyan világba, ahol élő ember még nem járt."

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA
    Nehéz megmondani, mi a legjobb az életben. Valamivel könnyebb kérdés, mi a legrosszabb. A járvány kitörésekor már tudtam. Legalábbis azt hittem, tudom. Három dolog a legrosszabb, de hogy a három közül melyik a leginkább elviselhetetlen, arról még a karantén idején sem döntöttem. Az első az, ha valaki hirtelen meghal. Mondjuk, az apád, akire mindig számíthatsz. Akivel sörözhetsz, beszélgethetsz, horgászhatsz; aki nem tökéletes, de mégiscsak ott van neked, akit bármikor kereshetsz, olyan, amilyen, de nála valóságosabb ember nincs a Földön. Az valami felfoghatatlan, amikor egy napon közlik veled: ez az ember nincs többé. Meghalt. Váratlanul. És te nem érted: Akkor most mi van? Többé nem beszélünk? Többé nem főzünk együtt? Akkor holnap mégsem horgászunk? Akkor ma nem találkozunk? Már ma sem? Ezt alapvetően nem képes felfogni az ember. Hiába volt ott egész életében, a bölcsőtől az esküvőig, most mégis olybá tűnik, hogy az embert, aki az apád volt, álmodtad csak. És most felriadsz egy álomból, a továbbiakban ébren kell lenned, egy olyan világban, ahol árva vagy.

    KERT A VADONBAN

    KERT A VADONBAN
    Sajnos alig találni adatokat arról, hogy az ország területének hány százalékát teszik ki kertek. Hosszas keresgélés után sem sikerült megbízható forrásra bukkannom, holott nyilván nem elenyésző ez a hányad. Sok múlhat azon, hogy ezek a kertek milyen állapotban vannak, és a tulajdonosokat milyen szándék vezérli a művelésük során. Ma ez fokozottan igaz. Az én kertem például mára úgy működik már, mint egy kültéri légkondicionáló.

    KERT & VADON "Mindig történik valami. Most például örökbe kellett fogadnom egy egész "csonka családot." 2020.07.17. 12:18

    KERT & VADON
    "Július 5.-én új fejezet nyílt a birtok történetében, aznap viszont még nem tudtam, hogy nemsokára egy kis “csonka családot” kell örökbe fogadnom. A délutáni órákban, nagy hőségben, a bejárati ajtó előtt megjelent egy sünkölyök. Ennyire kicsi sünt talán nem is láttam még. Szokatlan volt az időpont is, mivel a sünök éjjel járnak."

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK
    Szeretek pepecselni macerás ételekkel, ha időm engedi – de gyakran nem engedi. Utóbb pedig sok ételről kiderül, hogy koránt sem annyira nehéz vagy macerás az elkészítésük, ahogy azt botcsinálta szakács fényévekről elképzeli. A hétvégén írtam arról, hogy a kenyérsütés is lenyűgözött azzal, hogy voltaképp a semmiből lesz valami alapvető; s alapvetően finom. Bevallom én húsevő vagyok. Kötelességem is húst enni a lábam miatt. Írtam már arról, hogy gyerekkoromban kis híján majdnem elvesztettem a jobb lábamat (AMIRE BÜSZKE VAGYOK: A JOBB LÁBAM), máskor sikerült ugyanebbe a lábba beleállítanom a baltát, s ilyenkor fokozottan kellett ügyelnem arra, hogy elegendő húst egyek; ez ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a láb fenntartsa magát. Szerencsére kedvelem is a húsételeket

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG
    "Sokan szeretjük a madarakat. Csodáljuk őket, számos esetben írtam róluk én is elragadtatással. Legutóbb a madárdal lenyűgöző szépségét mutattam meg, egyúttal bizonyítékként arra, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint azt bárki gondolná. Hajlamosak vagyunk idealizálni az állatok világát, és eszményként szembe állítani az ember kétségkívül drasztikus és „embertelen” világával. Könnyen alakul ki bennünk az a kép, hogy szemben velünk, az állatok ártatlan és tiszta lények. Abban egészen biztos vagyok, hogy a természet egésze egy lenyűgöző, messze felettünk álló, hibátlanul működő rendszer. Ebből a szempontból vizsgálva magamat, a természet imádata és vizsgálata szinte már vallás. Alighanem panteista vagyok. Ami másoknak az Isten, az nekem Gaia. Ugyanakkor töprengésre ad okot, ha az állatvilágot közelebbről is szemügyre vesszük. Erre különösen sok lehetőség nyílik a webkamerák és élő közvetítések korában."

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?
    Ha van ismert madár, akkor a harkály az. Ugyanakkor a legtöbben alig tudnak róla valamit. Tudjuk, a harkály a fák doktora, tudjuk, odúkat váj a fákba, ugyanakkor gyógyítja azokat, látjuk télen a madáretetőnkön, de gyakran nem tudjuk, hogy melyik harkályfaj a vendégünk – ugyanis jó pár fajunk van –, másrészt kevesen tudják, hogy a harkályok (hivatalos néven fakopáncsok) mennyire különleges madarak. Talán mert megszoktuk már, hogy a fákat kopácsolják. Megszoktuk pompás színeiket és jelenlétüket, de érdemes megnézni őket közelebbről, mert bizony tátva maradhat a szánk is. Szabó Edit kérésére írok róluk részletesebben. Az eredeti kérdés az volt, hogy egy bizonyos hang, egyfajta gépfegyverropogás származhat-e harkálytól? Ennek apropóján azonban egy kicsit közelebbről is megmutatom a harkályokat. Először is készítettem egy kis harkályhatározót az éjjel. Általában nagy fakopáncs jár a kertünkben, de ahol nagyobb park, erdő, öreg gyümölcsös van a közelben, több fajjal is találkozhatunk.

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?
    Először volt a tízéves háború. Ez tavasszal kezdődött és tavasszal is ért véget. Hatvan évvel korábban. Májusban béke volt. Majd következett a húszéves háború, ami húsz évig tartott, nyáron kezdődött és nyáron ért véget. Szeptemberben ismét béke volt. Végül kitört a harmincéves háború. Ez ősszel kezdődött és ősszel ért véget, harmincévnyi öldöklés után. Októberben elcsöndesültek a frontok. November elejére egyszerűen kiürültek a lövészárkok. Az ezredesek, dandártábornokok, marsallok novemberben már nem találtak katonákat. December elején próbáltak még toborozni, de a falvak és a városok egyaránt üresen álltak, pontosabban nem volt bennük férfi, még fiatal férfi vagy nagyobb fiúcska sem. Arról nem szólva, hogy ezredesek, dandártábornokok, vezérkari főnökök és marsallok se igen akadtak. Az a néhány, aki maradt, agyalágyult hülye lett a sok lövöldözéstől, az összességében hatvanévnyi öldökléstől elszállt minden harcikedvük és életerejük, megöregedtek, nemhogy harcolni, de járni is alig tudtak, süketek voltak mindkét fülükre, és amikor ezek közül néhányan itt-ott, véletlenszerűen, a pusztában, a tajgán, a tundraövben, az évekkel korábban elcsatangolt vagy leszakadt, húsz és harminc és negyven évvel korábbi hadifogságból hazafelé vándorló kéttucat férfiból összeblöfföltek egy-egy tizedet vagy fél szakaszt, bármit, amit harci alakulatnak tekinthettek, és mustársárga, vérpöttyös térképeikkel elindultak az utolsó állások felé, majd odaértek, azt kellett látniuk, hogy ott már rég nem folyik semmiféle harc, sőt vér se. A tízéves háborúból visszamaradt csontoknak nyoma sincs. A húszéves háború katonai zubbonyaiból csak itt-ott maradt néhány mandzsettagomb, de az is a porhanyós, vértől fekete tőzeg alatt.

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?
    Hetekkel ezelőtt írtam már a hisztériáról, leginkább kérdéseket tettem fel. Költői kérdéseket zömmel, s nem vártam választ. De ennyi idő után pár választ kaptunk mégis. Jól látszik, hogy valóban kibontakozott mára egy ideológiai háború, ahogy kibontakozott egy életmódok közötti háború is. Az egész vita valójában a karanténról és a maszkviselésről olyan ideológiáktól átfűtött, eszement tónusban zajlik, hogy ép elméjű ember egy idő után inkább kiszáll; kiszáll olyan szinten is, hogy egyáltalán olvassa és hallgassa ezeket. A járvány gyakorlóterep, felület sok megmondófej számára. Épp ez adja meg számunkra az egyik fontos választ. Nem vitatható, hogy rendkívüli helyzetben vagyunk. Akár brutálisan veszélyes járványhelyzetről, akár brutálisan túltolt hisztériáról beszélünk. Mindkét esetben igaz, hogy valamiféle rendszerhibával kell szembesülnünk. Ismét leszögezem: én nem gondolom, hogy itt hisztériáról lenne szó. Arról semmiképp, hogy az egyik oldal hisztérikus volna, no de a másik, az mennyire józan. Nem. Legjobb esetben is egy hisztérikus gyereket látunk, nevezzük őt Zolikának, de lehet Robika, Pistike vagy Móricka is, tök mindegy, aki a pénztár előtt földre veti magát, üvölt és toporzékol, mert nem vettek neki rágógumit.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.
    A tavasz az utánpótlásról és a fennmaradásról szól a vadonban; végsősoron e körül forog minden. A nyugalmi időszakok is azt a célt szolgálják, hogy kihúzza mindenki tavaszig valahogy, s a lehető legfelkészültebben jusson el a tavaszig. Nem meglepő, hogy a legérdekesebb és legdöbbenetesebb jelenetek, szokások, trükkök zömmel a szaporodási időszakhoz köthetők, a titokzatos és gyönyörű madárdaltól a násztáncig. Vagy gondoljunk a szarvasbőgésre, mely egyben kivétel is, hisz őszre esik, de két ősz között egy szarvas, még egy bika is, bizonyos értelemben csak egy legelésző állat, ám szeptemberben már az erdő királya, a fenségesség maga, és szinte uralja az egész őszt. Legyen egy faj násza bármily látványos, a legtöbb esetben egymástól igen távoli fajok között is van valami közös. Azonos fajhoz tartozó egyedek állnak össze annak érdekében, hogy újabb egyedeket hozzanak létre.

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET: "Jobb világban élnénk, ha erről széles körben tudnánk." 2020.05.01. 08:35

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET:
    "Először is meg kell küzdenem azzal, hogy pillanatnyilag senki sem tudja, hogy az udvaromban hány faj él. Ami a legszebb: hiába csődülne ide két tucat kutató, a zoológia és botanika legkülönbözőbb területeiről, számukra is hosszas feladat volna felmérni ezt a 11 hektárt. Ráadásul, ha nagyjából végeznének, akkor is csak egy megközelítően helyes képet adhatnának, hisz még egy kicsi terület faunája és flórája is folyamatosan változik. Új fajok tűnnek fel, és régi fajok tűnnek el."

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK? "A közép- és a felső osztálybeli nők a beteges megjelenést sminkkel is igyekeztek elérni. Úgyis mondhatnánk: tébécésre sminkelték magukat." 2020.04.24. 05:08

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK?
    "Az 1800-as évek közepére a tuberkulózis Európában és az Egyesült Államokban is elérte a járvány szintjét. A betegségről ma már tudjuk, hogy fertőző, a tüdőt támadja meg, és más szerveket is károsít, ez a tudás azonban a 19. sz. elején nem állt rendelkezésre. Az antibiotikumok megjelenése előtt a fertőzöttek lassú leromlás során értek el a végső stádiumba. Sápadni és fogyni kezdtek, mielőtt belehaltak volna az akkoriban „felemésztődésnek” mondott kórban. Épp ez két, alapvetően nyugtalanító tünet vált az új divat alappillérévé, s nem kell sokat keresgélnünk, hogy hamar rábukkanjunk máig tartó hatására."

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS "TELJES TESZTELÉS" - A SARKSITE-ON: "De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt. Ez a frusztráció lesz az, ami megakadályozza az emberiséget abban, hogy végül győzedelmeskedjen és helyreállítsa régi szép életét." 2020.05.07. 19:21

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS
    "Hiába ígérte Bill Muskerberg a KONTKAT-3000 zavartalan élesítését, a letöltés mégis akadozott. Tegyük hozzá, Josef K. maga sem tudta eldönteni, hogy az internet túlterheltsége vagy a laptop elavultsága miatt, esetleg valami zsarolóvírusnak köszönhetően. Mindenesetre a KONTAKT-3000 ölelkező kabalafigurái előtt egyre csak karikázott a gép, ráadásul egy ponton frissítésbe kezdett, kikapcsolt és újraindított. Josef K. csak annyit mondott erre: „Szar az egész” – ezt is magában. De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt."

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB "SZTORI", AMIT VALAHA ÍRTAK: "Mi történt Krisztussal? Hogyan végezhette kereszten, amikor voltaképp semmit sem tett?" 2020.04.10. 16:01

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB
    "Végtelenül szomorú, tragikus, és mindörökre aktuális marad az a pinpongozás, amit Krisztussal csinálnak. Amikor végsősoron mindenki – ki ilyen, ki olyan okból – érdekelt Jézus halálában, de valahogy senki se akarja, hogy személy szerint ő vigye el a balhét. Tudja mindenki, mennyire méltánytalan, mennyire ostoba, mennyire kicsinyes minden erő, ami Krisztus ellenében megmozdul; ami ekkora erővel s egyszersmind ennyire szánni való ostobasággal valaki halálát akarja. Mindenáron, de úgy, hogy felelősség senkit se terheljen."

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA: "A madárénekek lassított vizsgálata abba az irányba mutatott – egyértelműen –, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint korábban hittük, ráadásul érzékeny ponton talált el minket." 2020.04.06. 20:28

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA:
    "A felvételek után arról nem lehetett vitát nyitni, hogy a madárének sok esetben pontos mása az emberi zenének. Egyetlen ponton lehetett a madárzenét visszatuszkolni abba az eszmerendbe, ahol az emberi zene az értelem és a művészet csúcsa, egyedüli képviselője. Ez pedig a tudatosság kérdése. A szkeptikusok azt állították, hogy bár sok madár lenyűgöző dallamokat énekel, erről mit sem tud. Ahhoz hasonlóan, amint néha élettelen tárgyak is dallamok kiadására képesek."

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM? "A borhoz kitartás kell, nyitottság és határozottság, odafigyelés és akarat; a jó borhoz épp azok kellenek, mint a jó élethez." 2020.05.03. 12:29

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM?
    "Akkoriban rendszeresen láttam vendégül népes társaságokat, minden második hét péntekén. Nagy főzések, zenehallgatások és beszélgetések színtere volt minden ilyen este. Hajnalig folyt a lakoma, a beszéd, ha tetszik, a mulatozás. Zömmel madár- és zeneszerető emberek jártak hozzám. Zömmel sörivók. Egyik pénteken elmeséltem nekik, hogy már saját borom is van a pincében, mert korábban másnak félre raktam egyet, és úgy gondoltam, nem járja, hogy sajátom ne legyen. Mire páran úgy gondolták: az sem járja, hogy nekik sincs félrerakott boruk."

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK? "Szeretnék adni nektek az ünnepre valami kedveset, s találtam is valamit. Rettentően tanulságos és aranyos!" 2020.04.11. 18:20

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK?
    "De mielőtt megmutatnám, pár szót, egy kis bevezetőt engedjetek meg. Úgy látszik, nem bír magával a bennem rejlő „népművelő” 🙁 A minap részletesen írtam a madárzenéről, s már ott is feltettem azt a kérdést: mi van, ha nem az állatok utánoznak esetenként minket, hanem az emberi faj rendezkedett be az állatok utánzására? Nem akarom ezt a kérdést ismét megnyitni, csak épp egy olyan felvételt ajánlottak a figyelmembe, ahol épp az ember utánoz állatokat. De mint oly sokszor, ennek is nagyobb a jelentősége annál, minthogy csak vidámkodjunk kicsit."

    FILMAJÁNLÓ: "Bizonyos asszonyok számára épp ezek a férfiak jelenthetik a beteljesülést, már ha képesek kicsalni őket az erdőből vagy velük élni a vadonban" 2020.04.05. 19:36

    FILMAJÁNLÓ:
    "Ezért az e világból való nőnek, amikor rátalál az emberére, aranyásóra vagy hegymászóra, nincsen könnyű dolga. Katharina (Mathilda May) a farkasember, Roccia jobbján lép be a képbe, és az atletikus Adonisz, Martin balján végzi. Martinnal pedig a hegy, a Cerro Torre végez. Ez lenne a lelőtt poén, de gyorsan hozzáteszem, hogy a két férfi viadala során, a film mértani középpontjában, meghal még valaki. Olyasvalaki, akinek nem kellett volna."

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA: "A kakukk valóban okos, agyalós madár, mégis néha épp az eszessége miatt jár pórul. Pontosabban azért, mert ennek az eszességnek is vannak határai." 2020.04.08. 19:33

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA:
    "A kakukk arról híresült el, hogy a tojását más madarak fészkébe csempészi, és a fióka felnevelését nálánál sokkal kisebb termetű madárfajokra, például a vörösbegyre vagy a nádiposzátára bízza. Kevesen tudják, hogy a kakukk bizonyos szempontból az álcázás nagymestere is. Képes mások álcázását utánozni. A madártojásokat általában szintén valamiféle rejtő-szín jellemzi, ami azonban fajonként változik; más a vörösbegy, a nádirigó, az énekes rigó és a barázdabillegető tojása. (Az alábbi kép a fekete rigó tojásait mutatja.)"

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN? "Már nem is tudom, mióta vagyok itt önkéntes karanténban, de talán úgy 6-7 hete. Rögtön az elején arra lettem figyelmes, hogy géphangokat hallok a völgyből." 2020.03.29. 17:51

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN?
    "Korábban többször is beszámoltam a területemre vonatkozó tervekről, többek között arról is, hogy a fásítás mellett feltett szándékom visszaadni a terület egy részének a vizet. A völgy ugyanis valaha láp vagy mocsár volt, a birtokhatár túloldalán ma is égerláperdőt találni. Beszéltem olyan környékbelivel, aki még vadkacsákat látott ebben a völgyben tömegével, s olyannal is, aki a területhatáron folyó patakon tanult horgászni. "

    TUDTAD, HOGY CSAK A HALOTT ÍRÓ A JÓ ÍRÓ? "Mindnyájan szeretnénk a lehető legtöbbet megtudni arról, amit szeretünk, de arról is, amit nem. Jó esetben." 2020.06.05. 19:09

    TUDTAD, HOGY CSAK A HALOTT ÍRÓ A JÓ ÍRÓ?
    "Vannak, akik rajonganak a kortárs magyar irodalomért, vannak, akik kevésbé, de tartozzon valaki bármelyik csoportba, azt hiszem, minden olvasó szeretne tisztában lenni a kortárs irodalom állapotával, minőségével, szereplőivel. De hányan veszik a fáradtságot, hogy éveken át vegyék és olvassák az aktuálisan megjelenő irodalmi folyóiratokat? A kortárs irodalom legfontosabb fórumát ugyanis még mindig a folyóiratok jelentik."

    REKVIEM AZ ÖREGEKÉRT: "Mintha ugyan egy öregember már nem érezne, mintha ugyan egy vénember, egy vénasszony nem sírna." 2020.04.16. 19:06

    REKVIEM AZ ÖREGEKÉRT:
    "Élj sokáig! Azt kívánom. De tudd, ha egyszer te haldokolsz majd, ha egyszer rád csap le váratlanul az utolsó óra, és egy olyan öregember arca rémlik fel előtted, akit sosem láttál, akkor tudd: Ő volt az. Valaki 2020-ból. Talán 2030-at, talán 2050-et írunk akkor, de tudd, az arc, amit akkor látsz, évtizedekkel korábban, 2020-ban halt meg. Talán fogják majd a kezed, talán beszélnek hozzád, talán leszel olyan szerencsés, és mégsem érzed azt a kezet, mégsem hallod azt a hangot, mégsem érzed magad szerencsésnek."

    HANGOSNOVELLA A SZERELEMRŐL: Ha nem fájt volna mindig így, hogy bár megszülettünk, mégsem lettünk." 2020.01.04. 10:11

    HANGOSNOVELLA A SZERELEMRŐL: Ha nem fájt volna mindig így, hogy bár megszülettünk, mégsem lettünk.
    "Kedves Mindenki! Az elmúlt években alig-alig raktam fel hangos novellát vagy írásokat. Még 2019-ben készítettem pár felvételt ebből a célból, s várhatóan felvételek tucatjai készülnek 2020 elején, úgy néz ki, hogy igen jó minőségben, stúdióban. Többen többször is jeleztétek tavaly, hogy örülnétek az ilyen videóknak, és én akkor azt ígértem: lesznek. Nem mondom, ezt sem sikerült elkapkodni, de lett, s lesz is időnként új is. Hogy mennyi, azt pontosan még nem tudom. Fogadjátok szeretettel Philemont! A legjobbakat kívánva: Cen’"

    40 ÉVES A VILÁG LEGJOBB ALBUMA: "Átváltozik az út, egy pillanat alatt útvesztővé. S minden útvesztő lélekvesztő is. S miden lélekvesztő elveszejti az észt és a tehetséget is." 2019.12.01. 18:41

    40 ÉVES A VILÁG LEGJOBB ALBUMA:
    "A kísérletekből konklúziókat vonunk le, megnézzük, mi hogyan működik, működik-e egyáltalán, aztán – ha elég kísérletet végeztünk – levonjuk a konzekvenciát, és lépünk. Változtatunk valamin. Létrehozunk az új tudás birtokában valamit. Ez az, ami az új kor elhatalmasodó kísérletezőkedvében és égig növekedő individualizmusában gyakran elmarad."