• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Éjszakai merülés – Legszebb nyári emlékeim

centauri író irodalom szerző fotó könyv regény jákob botja jégvágó writer

Éjszakai merülés – Legszebb nyári emlékeim

Több mint húsz éve néhány alkalommal azért mentem le az Adriára, hogy közelebbről is megismerjem a tengerek élővilágát és atmoszféráját, vagyis búvárkodjak. Nem „rendes”, palackos búvárkodásról van szó, de mivel egy ideig sportszerűen úsztam, magabiztosan és könnyedén mozogtam a vízben – a természetes vizekben is –, így aztán egy békatalppal, búvárszemüveggel és pipával felszerelve elboldogultam a sekélyebb, partmenti vizekben, s 5-6 méteres mélységben viszonylag sokáig bírtam. Számos szép emlékem van ezekről a búvárkodásokról. Hol tengericsillagokat kerestem, hol polipokat, tintahalakat, emlékszem az első és utolsó találkozásomra egy murénával, de volt egy éjszaka, ami mindmáig gyakran eszembe jutott, és a megvilágosodás erejével hatott – szó szerint. Annak az éjszakai merülésnek épp olyan jelentősége lett korlátos, emberi létemben, mint minden egyes éjnek, amikor felnézek a csillagos égre; amikor nyári éjeken szemérmetlenül nyitva hagyott Univerzum fénylik fel a fejünk fölött. Ez az emléket hozom nektek most nyárra-nyaralásra a hajdani naplóim alapján. Fogadjátok szeretettel!

Adria (Fotó: Centauri)

   

Éjjel érkeztem az Adriára, nem láttam belőle semmit. Találomra álltam meg egy helyen, ahol a sötét parton egy kemping állt néhány halványan világító, véletlenszerűen elszórt lámpával. Amikor először botorkáltam le a partra, csak annyit érzékeltem, hogy erősen háborog a tenger. Éjfél körül azonban a hullámverés csillapodott, mivel az élénk szél már este könnyű fújdogálássá szelídült. Napok óta izgatott voltam, türelmetlenül vártam, mikor merülhetek végre az Adria vizébe. Fáradt voltam, sokat vezettem, otthon is épp csak aludtam valamit indulás előtt, papírforma szerint aludnom kellett volna, szépen-okosan megvárni a hajnalt, s csak akkor venni fel a békatalpat, amikor felkelt már a nap. Feszélyezett, hogy a házikók gömblámpáinak fénye nem hatolt le a partig, így csaknem olyan sötét volt, mint belül a pár dínárért bérelt kabin. Mindezek ellenére nem tudtam elcsitulni és elaludni. Az igazság az, hogy meg sem próbáltam. Húzott magához a part, húzott magához a tenger, bár semmit sem láttam belőle. Ennél sötétebb hely Fiume és Dubrovnik között egy sincs talán. Szezonon kívül ruccantam le, így a kemping tök üres volt, csak egy portásféle árválkodott a bejáratnál. Amikor megérkezésem után tíz perccel átslattyogtam előtte békatalpakkal és zseblámpával, horvátul magyarázott valamit, de én csak annyit értettem, hogy elkísérne. Fogalmam nincs, miért. Mindenesetre udvariasan leráztam. A parton azonban olyan ordas sötétség fogadott, hogy úgy gondoltam: helyesebb lett volna engedni a portásnak. Nem árt, ha van valaki a közelben. Kapóra jöhet. Soha nem ereszkedtem éjszakai tengerbe korábban. Főként nem olyan helyen, amit fényben addig nem is láttam. Ahol gőzöm sincs arról, mi van húsz méterrel feljebb vagy lejjebb. Ahol olyan sötét az éj, mintha sosem virradna meg. Végül azonban, miután leültem egy helyen, közel a vízhez, s láttam, hogy valamelyest elnyugodott az éjfél utáni Adria, én is megnyugodtam.

Rágyújtottam, hogy szokjam a sötétséget. És kémleletem a vizet. Hátha kiveszek a terepadottságokból valamit mégis. Később elbotorkáltam kicsit erre, kicsit arra is. A part mentén ide-oda imbolyogva felfedeztem egy apró kék lámpácskát a köveken és egyet a vízen is. Kíváncsian és meggondolatlanul odavilágítottam:

– Ne világítson a képembe! – kiáltott rám egy tarkopasz férfi, aki vagy tucatnyi szerelék társaságában jókora halas-vödrök és szákok között ücsörgött.

Gondolhattam volna, hisz éjjelente a nagyobb tengerparti települések mólóin hasonló lámpák százai villódznak. Ostobának és tapintatlannak éreztem magam, amint jócskán odébb húzódva a tarkopasz horgásztól, a parton öltözködtem. Fürdőnadrág szerencsére volt nálam, áttetsző nejlon és szigetelőszalag pedig a kocsiban. A lámpát már a becsomagoltam a nejlonba a bungallóban. Próbaképp felkapcsoltam és beleeresztettem a vízbe. Tökéletes – gondoltam és máris belepréseltem a lábam a békatalpakba. Megnedvesítettem magam, és félig a vízbe ereszkedtem. Hűvösebb volt, mint amire számítottam, de csak néhányat ringatóztam a hullámokkal, máris kellemes langyosság futott szét a bőröm alatt. Egy sziklapárkányon guggoltam, de minden hullám a nyakamig emelte a vizet. Éreztem a sót, és éreztem a kopár hegyoldalak szénaillatát. A nyílt tenger felé araszolva azt is éreztem, hogy a párkány után rögtön mély vízbe kerülök majd. Ez kedvezett a búvárkodásnak, mert a függőleges vízalatti sziklafalakon és azok környékén burjánzik legtöbb színben és formában a tengeri élet. De rossz volt abból a szempontból, hogy a sötétben nehézkessé válhatott volna újra partra kerülni, ha elsodor a víz, vagy úszkálás közben eltájolom magam. Jól jött volna erre az esetre egy távoli település, móló, kikötő, de ezen a helyen távol sem láttam fényeket. Ettől még izgalmasabb volt beleereszkedni egy szál lámpával a tenger sötétjébe.

És volt ott még valami, amihez foghatót azelőtt sosem tapasztaltam – se az Adrián, se a Fekete-tengernél. A tenger éjsötét színén apró fénypontok villództak, mintha egy közeli sziget vagy a part lámpái tükröződései villognának, de akárhányszor is néztem körbe, lámpát vagy fényeket közel s távol nem láttam. Odáig már a bungalók fénye sem ért el. Ám a fények ott ringatóztak az orrom előtt! Kissé ugyan bizonytalannak láttam őket, de vitathatatlanul ott voltak. Ettől még inkább izgatott és türelmetlen lettem. Nem is hezitáltam sokat. Lemostam a szemüveget, hogy a víz alatt ne párásodjon, eligazítottam a békatalpakat és szájba véve a pipát, ráharapva a csutorára kisiklottam a párkány fölül. Egy hullám mindjárt megemelintett majd leejtett, s végletesen fekete légüres térbe csusszantam. Mély lehetett alattam a víz, mert az első pillanatban az ég adta világon semmi egyebet nem láttam, csak a lámpa fényét, ahogy messze előre vetül. Még limbálóztam néhányat, aztán megfordultam, és akkor a lámpa fénye egy egész BIRODALOM várfalára vetült, amelynek tetejénél lebegtem én, s alattam hosszan húzódott lefelé, a meder irányába. Rég volt, amikor utoljára tengerben búvárkodtam, éjszaka pedig még soha. Rézsút világítottam magam elé, s míg köröttem erősen örvénylett a víz, a fény pászmája úgy mutatott rá a mélységre, akár egy lézerkard, egy helyütt pedig rávetült a sziklafalra.

Rikítóan vörös, sárga, smaragdzöld színek kiáltottak felém a fénycsóva végéről, ahol mellesleg vagy száz apró halacska evickélt tétován. Levegőt vettem a pipán, a számat összepréseltem, nehogy a víz, merülésnél a garatomig törjön és lebuktam. Igyekeztem minél puhábban merülni, de a felszíntől csak egy erős rúgás árán tudtam elszakadni. Még hallottam az utolsó hullám morajlását, és ahogy a békatalpak ügyetlenül paskolódnak a felszínen, aztán fejjel előre lesüllyedtem, akár egy mérőón – és akkor körül ölelt az ünnepélyes csend. Olyan csönd, amit csak évszázados kolostorok kerengőinek közepén, altemplomokban vagy kutak alján hallani; vagy a víz alatt, mint én akkor szombat este. Amikor azt is halljuk ebben a csöndben, hogyan surrog a dobhártyánk mögött a folyton keringő vér. Ilyenkor nincs velünk egy mindent tudó narrátor se, aki Attenborough stílusában a mediterrán tengerek élővilágáról értekezik, és nem szólt a háttérben misztériumzene sem, csak a vér zúg, csak a bőr borsódzik, utóbbi nem is a hidegtől, hanem a dimenzióváltás bűvöletében; ebben a csöndben csak a színek és gótikus formák „kiáltanak” felénk.

Még lejjebb ereszkedtem. A sziklafal megdöbbentő változatosságot mutatott: itt is, ott is hasadékok, üregek, élek, peremek, és kőcsipkék. Boldog voltam, hogy látatlanban ennyire jó helyen állítottam le a kocsit, s döntöttem úgy, hogy aznap nem megyek tovább délnek. Három méternyire süllyedtem csupán, amikor megpillantottam az aljzatot is; olívzöld pálmamoszatok nőttek odalenn, s hosszú szalagjaikkal ide-oda hajladoztak az áramlatokban. Ahogy lenéztem, néhány pillanatra megszédültem. Ha ilyen panoráma odafönt, a szárazon nyílik meg hirtelen, elfog a tériszony. Ott azonban, tudva, hogy nem zuhanhatok le, inkább magasan repülő madárnak éreztem magam. A sziklafal pedig úgy ki volt festve, mint egy amazóniai papagáj, még sem tűnt hivalkodónak. Széltében-hosszában különböző szivacsok fedték, vörös foltokban, mint Monet palettájára felkent festékfoltok; itt-ott halványlila, kikericsszínű dalmát szivacsok dudorodtak a smaragdzöld kéményszivacsok mellett, odébb egy sziklakibúváson agancsszivacs telepe lángolt parázsvörösen, a csendesebb mélyedésekben sima és érzéki bőrszivacsok tapadtak meg. Láttam ott szemölcsös fekete szivacsokat is, melyeknek fajtáját nem ismerem, s melyeken olyan tág kerek lyukak voltak, mintha puskagolyó ütötte volna őket. Feljebb, közel a felszínhez, ehető kékkagylók sorjáztak szép rendben a rájuk telepedő tölcsérmoszatokkal, vérvörös aktíniák, tengeri-rózsák társaságában; a kövekre csőférgek mészkábelei tapadtak, s a végükön fátyolos bokréták integettek egymásnak a vízben, mint farktollaikat mutogató nászruhás paradicsommadarak; nagy tömegben úgy lengett erre-arra a sok selyemmizéria, mint otthon a kopár hegyoldalak árvalányhajmezői. Szemölcsös korallok nőttek, mint az itatóspapíron vékony erekben szétfutott festék; tengeri makkok, mint apró, de vénségesen vén, kifehéredett vulkáni hegyek; tető- és csészecsigák púpjai, mustárszínű kődatolyák, bibircses Vénusz-kagylók, barázdás szívkagylók, rózsaszínnel játszó törékeny ékszerkagylók és paradicsom méretű fekete és zöld tengeri sünök.

… és minden részlet hirtelen, váratlanul szökkent a szemembe, merthogy sötét volt; mélyvíz-nyugalom és tengeralatti éjszaka; és nem tudhattam, mit látok majd arasznyival odébb, ha a lámpa fénypászmájával tovább megyek. Kárminvörös tengeri csillagot vagy üregből bámuló murénát? Minden centi, minden apró mozdulat a lámpával meglepetést, titkot, mellbevágó látványt, vad orgiát ígért.

Minden váratlanul ért, minden újszerű volt, sosem látott, zavarbaejtően néma és színes, és kétségbeejtően idegen. Eszembe jutottak az apró lámpácskák, amiket a partról láttam még: talán „tengeri szentjánosbogarak”? Világító rákok, foszforeszkáló planktonállatok? De jó ideig más kötötte le a figyelmem. Kígyókarú tengericsillag mászott egy félrebillent kövön, mint nagy fekete kaszáspók, aztán pedig két aktínia közül tenyérnyi tarisznyarák bámult rám bizarr, hosszú nyeleken ülő szemeivel. A búvárszemüveg úgy működött, mint egy kisebb nagyító; amúgyis közel voltam a sziklafalhoz, így azonban szinte az orrom elé került minden. Néhány tarka garnéla szökkent odébb, majd megálltak velem szemközt, és gyanakodva rám meredtek.

– Hát te meg mit keresel itt? Te ormótlan világító állat!

Két kő hasadékából apró morgóhal szemei dülledtek ki:

– Mit bámulsz? Ne bámulj! Itt én bámulok!

Aztán felbukkant pár közönséges szivárványhal, vörös oldalcakkjaikkal, majd tucatnyi pávahal jött. Kék keresztcsíkjaik neonfénnyel világítottak a lámpa hatósugarában. Úgy forogtak a szemeik, mintha azok nem is a halakhoz tartoznának; mintha a halak fején élősködő önálló lények volnának csak. Megálltak ők is, akár a garnélák, és rám bámultak:

– Ki vagy, csupasz idegen?

S amikor egy hasadékból nyílsebesen előszökkent egy tintahal, rideg tekintetével, függőleges pupillarésein át már nem azt kérdezte, hogy „ki vagy”, hanem megvető közönnyel azt, hogy:

– Hát ez meg mi?

Ugyanakkor, minden látszat ellenére, senki sem foglalkozott velem. Rideg, közönyös világ tarkasága lüktetett odalent, a tengerszín alatt, mely nem ismer engem, és érdeklődést sem mutat irántam. És ez az egész színes, lebegő, úszó, hajladozó, lengő és erre-arra iramló furcsa náció lehetett volna akár kinn az Űrben is; lehetett volna egy egészen más bolygó világa, ahová én csupán véletlenül sodródtam; ahol oly idegen volnék, hogy szinte a létezésem maga is megszűnne; kihunyna, mint üvegbúra alatt a gyertya. Attól fulladna életem és létem lobogása saját viaszába, hogy nem érti senki, s ő sem ért itt semmit – az a legkevesebb, hogy levegője sincsen!

Így lebegtem ott néha-néha levegőt véve a felszínen, míg a tenger szinte kivetett magából. Nem is a tenger, hanem inkább az ezernyi tarka állat; kinéztek és megvetettek, de nem úgy, mint a legrútabb-legtohonyább lényét a tengernek, hanem mint a levesbe pottyant döglegyet.

Megvetettek, de nem azért, mert olyan vagyok amilyen, olyan amilyen közülük senki se, hanem mert én ott szinte nem is létezem. Egy éjszaka a korallzátonyok fekete vizében, a lüktető és villódzó tengeri herkentyűk tömegében – ez az, ami megsemmisítő csapás az emberiségre nézve. Mint elsüllyedt Atlantisz küldötteire bámulnak ránk ott meredten, míg pókhalak unottan úszkálnak ki és be egy koponya szemüregein át. Mintha hazatérő, űrbe lőtt hajósként, hazatérvén egy vízzel teljesen elborított Földet találnék a zöld bolygó helyén, ahol már csak a Mount Everest csúcsa pipál ki a Földóceán alól, mint nagy légszomjas halfej, valami leviatán orrhegye, azt is csak azért, hogy a tarisznyarákok néha azért sütkérezhessenek. Véletlenül sem azért, hogy a magamfajta szerencsétlen főemlős megvethesse a lábát valahol.

Olyan ez, mint egy sok ezer évre nyúló vendégség, ahol a vendéglátók a kezdetektől kezdve a távozásunkra várnak.

Így hát nem is úszkáltam ott tovább sokáig; tartottam attól is, hogy elsodródom, nehezen tudok majd kimászni, ha nem találom a helyet, ahol a tengerbe ereszkedtem; csak épp még kíváncsi voltam rá: vajon valóban lehetnek világító lények a tengerben? „Megyek mindjárt – gondoltam. – Változtatni ezen a dolgon úgysem lehet. Mit számít hát még néhány pillanat!” – és kikapcsoltam a lámpát. S akkor boldogan ölelte át egymást a szénfekete csönd és a néma vaksötét. Csak lebegtem, nem sokkal a vízfelszín alatt. A csend és a sötétség hamar körbefalazott; azt sem érezékeltem, hogy hol kezdődöm és hol érek véget. Csak annyit érzékeltem, hogyha a testem moszatként terülne szét és kilométerekre érne el a vízben, itt az sem számítana nagynak vagy rendkívülinek. Sokáig tartott, míg hozzászoktam ehhez, s közben a tenger ütemesen ringatott. Egyenletesen vettem a levegőt a pipán, alig mozdultam.

Végül – mikor szokni kezdtem a sötétséget – újra megpillantottam az apró fényeket! Csakugyan ott voltak a vízben, ott úszkáltak imbolyogva, mint a gombostűfejek! És különösen sok fényt láttam magam alatt, az aljzaton, sűrűsödve és megritkulva bizonyos helyeken, mintha az éjszaka tornyairól néznék le nyüzsgő városokra. Mintha repülőről nézném Európát éjjel, és azt találgatnám, melyik parázsló fényfolt Párizs vagy Velence. És a fantáziám meglódult megint; űrhajós voltam, aki gépszörnyén idegen bolygó felett lebeg; aki kihasználva minden takarást, egy hold mögül les meg egy másik bolygót; és az idegen bolygó lakott, idegen élettel teli; és fények vannak abban az új és idegen éjszakában is, és talán pompás lakomák a városokban; utak ott is és a poliszokat összekötő platinasínek! Megtaláltam! Van élet másutt is, és más civilizáció a Tejút más ágára más fészket rakott.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*


    TÁMOGASD A CENWEBET!

    MIT TÁMOGATTOK?

    ➡ a honlap fennmaradását
    ➡ hogy olyan dolgokról beszélhessünk, amiről másutt nem
    ➡ jobban ismerhessük a világot, amiben élünk
    ➡ gyönyörködhessünk abban, amit már megismertünk
    ➡ újabb cikkek és könyvek megszületését
    ➡ nemcsak az irodalmat
    ➡ hanem a természetet is
    Full screenExit full screen
    Slider


     

    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider


    Slider


    Slider
            

     

    9 Comments:

    1. De szép beszámoló! Köszi, hogy ablakot nyitottál erre a tapasztalatra. Már olvasni is felér egy dimenzióugrással.

      • Holsky Péter

        Talán több dimenzióugrással is! Mintha végigjárnánk az evolúció útjait (tengeráramlatait) oda-vissza, s még más bolygókra, fajokhoz is elkalandozva, átsodródva…

    2. Szabó Edit

      Eszembe jutott most egy másik legszebb emléked. Amikor pár évvel régebben, még gyerekkorodban, késő este elindultál seregélyeket számlálni majd terelni a tóban, és nem tartott vissza még az sem, hogy tudtad, lukas a ladik.

      “Szenvedély volt, nem vitás, de annak valami speciális, elementáris, durva vállfaja, amely titokzatos anyagok termelésére ösztökéli a testet; beinjekciózza vele az agyat és az utolsó porcikát is, s nem kis dózisban; valóságos túladagolás lép fel, minek eredményeként akkor sem fordulsz vissza, ha eleinte gyönge félszed először félelemmé nő, később rettegéssé.”

      Ezt abban a régebbi emlékben írtad, de a mostaniban is lenne helye, úgy gondolom.

      Én sosem mentem le úszni a Balatonban sötétedés után, pláne egyedül. Nem vonzott az éjszakai fürdőzés. Mindig szerettem látni, hogy mi van körülöttem; merre van a befele és kifele; hol és milyen messze van a part, ahol bejöttem a vízbe.

      Most viszont – hála neked! – egy különleges éjszakai merülésen vehettem részt anélkül, hogy félnem kellett volna. 🙂

    3. Ibolya Nagy

      Ez gyönyörű, Cen’! Ott a világok határán….

      “Annak az éjszakai merülésnek épp olyan jelentősége lett korlátos, emberi létemben, mint minden egyes éjnek, amikor felnézek a csillagos égre; amikor nyári éjeken szemérmetlenül nyitva hagyott Univerzum fénylik fel a fejünk fölött.”

    4. “S akkor boldogan ölelte át egymást a szénfekete csönd és a néma vaksötét. Csak lebegtem, nem sokkal a vízfelszín alatt. A csend és a sötétség hamar körbefalazott; azt sem érzékeltem, hogy hol kezdődöm és hol érek véget. Csak annyit érzékeltem, hogyha a testem moszatként terülne szét és kilométerekre érne el a vízben, itt az sem számítana nagynak vagy rendkívülinek. Sokáig tartott, míg hozzászoktam ehhez, s közben a tenger ütemesen ringatott.”
      Tökéletes összeolvadás a vízzel, Te lettél a tenger – meseszép.

    5. kISSNÉ iLONA

      Az ilyen gyenge úszónak, mint én varázslatos a leirás, szinte ottvoltam, mig olvastam! Életre szóló élmény, jó, hogy képzeletben én is merültem.

    6. Marsovszki Viktória

    7. Marsovszki Viktória

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük