Egy hattyú is lehet beutaló a kórházba – Hattyúgyűrűzés

Fotó: Centauri

Legérzékenyebb, legsebezhetőbb állapotomban szerettem bele a hattyúkba, nagykamasz koromban. Egy ideig azt terveztem, hogy egész életemben semmi mással nem foglalkozom, csakis velük (erről röviden írtam már ITT). Ennek oka az lehetett, hogy a hattyúkban van valami nehezen leírható, mitikus szépség és erotika. Túlzásnak tűnhet így nézni egy hattyúra, de gondoljunk csak arra, hogy már a görög mitológiában is a csábítás szimbóluma volt. Zeusz hattyú képében csábította el Lédát, aki ráadásul az elhált nász után hattyútojásokat szült.

A fiatalemberré érés határán már nyakig ültem a madártan tudományában, hosszú évek óta vezettem madarásznaplót (erről ITT), ugyanakkor abba a korba értem, amikor rátör az emberre a magány és már társra vágyik. Úgy éreztem, amikor egy hattyút láttam, hogy a két dolgot, a madártan iránti elkötelezettségemet (ez racionális irányultság) és mitikus erejű vágyódásomat (ez emocionális mozzanat) együttesen jeleníti meg minden egyes hattyú, mely a világ vizein úszkál. Nem kevés melankóliával kóboroltam hattyúk után, hisz legyen egy hattyú bármily szép és tökéletes, ember és hattyú viszonyának elidegeníthetetlen mozzanata az a fényévnyi távolság, mely az efféle vonzódást plátói „szerelemmé” teszi.

Így aztán valamiként a hattyú az esélytelenség, a kiteljesedés lehetetlenségének gyönyörű, de szomorú szimbóluma lett számomra.

Épp abban az időben, amikor közel 100 év után az első bütykös hattyúk visszatértek Magyarországra. A bütykös hattyú ugyanis, minden híreszteléssel szemben, őshonos faj nálunk. Más kérdés, hogy a visszatelepülő hattyúk javarészt nem vad, hanem félvad állományokból települtek be hozzánk a nyolcvanas években. Ennek a történet szempontjából is jelentősége van.

Emlékszem az első hattyúra, aki annak a kisvárosnak a határában bukkant fel, ahol akkortájt éltem. Másnap máris érkezett egy komoly madarász, hogy a madarat megszemlélje és meggyűrűzze, mert akkor még akkora szenzáció volt egy-egy hattyú puszta felbukkanás is. Pár évvel később, északnyugat felől hattyúk tucatjai érkeztek hozzánk, először telelésre, később már százával, és főként a Fertő-tóra és Győrbe. Utóbbi helyen a „Böske-hídnál” gyülekeztek. A bütykös hattyú hazai terjeszkedésében jelentős szerep juthatott a győri kekszgyárnak is, ahonnan a selejt kekszet rendszeresen hordták ki az egyre népesebb hattyúcsapatoknak. Végül volt olyan tél, hogy 200-300 hattyú „táborozott” Győrben.

Hokuszai természet bölcsesség festészet hattyú

Kép: Centauri

A félvad populációkból betelepülő hattyúkat immunatibilis-nak nevezték akkortájt. Ez nem alfaj volt, mint inkább a bütykös hattyú némiképp domesztikált, háziasított fajtája, a hattyút ugyanis Nyugat-Európában hosszú idő óta szívesen tartották parkokban. Ezek a hattyúk megszokták az ember közelségét, s egy idő után alakilag is különböztek a vadon, zömmel Észak-Európában élő hattyúktól. Míg a „vad hattyúk” fiókái első évükben teljesen barnák voltak, addig az immunatibilis fiókák általában tarkák, de néha már az első évben is szinte teljesen fehérek. A hattyú ugyanis 3. életévére éri el ivarérettségét, és a vad hattyúk tollruhája is három év után lesz teljesen fehérré. De az idős, ivarérett hattyúk között is megkülönböztethető maradt a vad és az immunatibilis forma. A vad hattyú lába sötét, ólomfekete, az immunatibilisé világos hússzínű. Mondani se kell, a Győrben gyülekező hattyúk túlnyomó többsége immunatibilis vagy köztes alak volt.

Ám egy napon felbukkant egy hatalmas gúnár, ólomfekete lábbal, és ami igazán érdekessé tette: a többiekkel szemben óvatos volt, és többnyire a folyó közepén úszkált.

Hiába csődültek a többiek a partra, ő legfeljebb egy kicsit közelebb úszott, de embernek nem ment közelébe. Ebből úgy sejtettük, hogy itt van végre egy igazi, vad, vélhetően északi területről érkező madár is! Őt lett volna igazán fontos meggyűrűzni.

Történt ugyanis akkoriban, hogy egy igen kedves Mesteremmel szombatonként eljártunk Győrbe hattyúkat gyűrűzni. Mivel egy faj visszatelepülésének legelején álltunk, ez kiváltképp izgalmas és fontos tudományos projektnek számított. A hattyúk befogása a következőképp történt. Én fogtam meg a hattyúkat, és jó Mesterem gyűrűzte őket. A hattyúk befogása más madarakéhoz mérten könnyű, de azért némi óvatosság sem árt. Laikusok legtöbbször úgy vélik, hogy a hattyú a csőrével támadhat minket a leghatékonyabban, de ez koránt sincs így. A csípése veszélytelen, vérmérséklet kérdése persze, de szerintem inkább csak szórakoztató és vicces. Még akkor is, ha az ember haját tépkedi. A szárnya viszont annál inkább veszélyes. Gondoljuk csak át: egy nagyobb termetű gúnár súlya meghaladhatja a 10 kilót, és ezt a tömeget a levegőben a szárnyak tartják. Nem akármilyen merevítés (és erő) szükséges ehhez. Ezért befogásnál az a legfontosabb, hogy a szárnyakat hamar lefogjuk.

Amíg vízen van a hattyú, ő van helyzeti előnyben, ezért első lépésben rá kellett venni őket, hogy kitotyogjanak a partra. Eleinte vízre dobáltuk a kenyérdarabkákat, aztán egyre kijjebb, és kijjebb, míg csak biztonságos távolságba nem értünk a víztől. Ezek után igyekeztem kiválasztani egy gyanútlanabbat, és rá koncentráltam. Azt a pillanatot kellett elkapni, amikor a madár lehajol a falatért, és akkor egy öles lépéssel szinte a háta mögé kellett kerülni, s azzal a lendülettel átfogni az egész madarat, majd felemelni a levegőbe, hogy a lábaival se tudjon „elkaparni”. Ez a művelet az esetek többségében sikeres volt; én tartottam a levegőben, míg jó Mesterem a lábára rakta az alumínium gyűrűt.

De ott volt az a bizonyos vad gúnár, a folyó közepén. Mivel élelemmel ellátta Győr a hattyúkat, nemigen kóboroltak, így hetek múltán is láttuk ugyanazokat a madarakat. A vad gúnár hétről hétre közelebb jött a parthoz, nyilván mert látta, hogy a többiek egész nap zavartalanul esznek – kivéve, ha mi gyűrűzzük őket –, de a partra nem jött ki. A gyűrűzéshez még annyit: a befogott madarak hamar feldolgozták a „sokkot”. Néha nem sokkal a gyűrűzés után már ettek. Pár perc múlva akár a kezünkből is. Volt olyan madár, aki gyűrűzés közben is!

Történt egy szombaton, hogy úgy láttuk, a vad gúnár elég közel jön már ahhoz, hogy megkíséreljük a befogását.

Fotó: Centauri

A partra nem lépett ki, de már egészen közel jött, és tisztes távolságból néha a falatokat is elfogadta. Igaz, állandóan feszített, gyakran vette fel a hattyúk területvédő testtartását, és „vitorlázva” úszott fel és alá, és persze nagyokat „röfögött”. Addigra igen hidegre fordult az idő, a Dunaágon már zajlott a jég. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a vad gúnár kijött a sodrásból. Némi tanakodás után úgy döntöttünk: itt az ideje befogni. Legalábbis megpróbálni. Az rögtön világos volt, hogy őt nem lehet a parton lekapcsolni, be kell menni érte a vízbe. Gumicsizmában voltam, így ez voltaképp nem volt gond. Amennyire lehetett begázoltam a folyóba, és a vízben állva etettem a hattyúkat. A gúnárra koncentrálni nem volt könnyű, mivel a bizalmasabb, szemfülesebb hattyúk hamar elmarták a falatokat, a gúnár meg többnyire csak pár méterről, méltatlankodva nézte. Néha odáig eljutott, hogy a többi hattyú között „rendet vágott”, vagyis szétugrasztotta őket, elkergetett mindenkit a közelemből, ám ő továbbra is tartotta a távolságot.

Hatalmas gúnár volt. Azt hiszem azóta sem láttam akkora, és ennyire erőteljes, hibátlan madarat. Csupa erő, hófehér tollazata a nyak táján néhol szinte sárga, csőre vérvörös, fölötte hatalmas fekete bütyök, és egy pillanatra sem vette le a szemét rólam; mindent figyelt, mindent kontrollált. Nagyon más volt, mint a többiek. Bennem is volt, hogy még ha el is fogadná a kenyeret, nem lesz egyetlen olyan pillanat sem, amikor elérhetem, amikor lankadna a figyelme, de azért egyre csak próbálkoztam. Jó Mesterem a partról szorított. „Ez az! Tovább! Így, csak ügyesen!” Efféléket mondott, míg én igyekeztem úgy helyezkedni, hogy a gúnár a lehető legkevésbé érezze neccesnek a közelségem. Próbáltam célzottan őt etetni, de erre még rosszabbul reagált. Inkább távolodott, semmint rányúlt volna a falatokra. Stratégiát váltottam tehát, és úgy tettem, mintha tudomást sem vennék róla. Csak a szemem sarkából figyeltem, oldalt fordultam neki, és a látszólag csak a többieket etettem, akik lelkesen kavarogtam körülöttem. Míg a gúnárt varázsolgattam egyre beljebb és beljebb lépkedtem a folyóban, minden centitől azt remélve, hogy átlépem azt a határt, ahol a gúnár már úgy érezheti: olyan messze vagyunk a parttól, hogy már nem jelentek rá veszélyt. Kisebb jégdarabok úsztak a folyón, a víz néha már be-becsorgott a csizmámba, de ilyenkor nem lát az ember, nem hall, nem érez, nem számít semmi; ahogy a hattyút bűvöli, ő is bűvöletbe esik. Emlékszem, hogy bár nem szoktam izgulni, akkor volt bennem némi félsz is. Nagy volt az a gúnár és rendkívül harcias. Talán ez is közrejátszott abban, hogy aztán extrém helyzetbe keveredjek.

Fotó: Centauri

Igyekeztem a lehető legnagyobb kavarodást előidézni a közvetlen közelemben, szüneteket sem tartva dobáltam a kenyeret, így azonban vészesen fogyott. Muszáj volt lépni valamit végre, mert ha a kenyér is elfogy, akkor ki kell mennem a partra, és az egészet kezdhetem elölről. De szerencsém volt. Volt egy pillanat, amikor a vad gúnár megelégelte a sürgés-forgást, és talán azt is, hogy mindenki tömi magát, csak ő nem, és egy nagy röffenéssel előreiramodott, a többiek szétspricceltek, ő meg azzal a lendülettel lehajolt egy kenyérkéért. Egy pillanat volt az egész, a jobb oldalamon volt, nem is szembe, és bő két lépésre. Ilyen távolságból alapesetben nem „megyek neki” egy hattyúnak, főként nem, ha vízben állok, ahol mozogni sem olyan könnyű, de valami okból elöntött az adrenalin – végül is akkor már vagy 20 perce lehettem a vízben, ugrásra készen minden másodpercben –; előreszökkentem, amennyire csak tudtam, és megpróbáltam szabályszerűen átölelni, de a gúnár gyorsabb volt; abban a pillanatban, ahogy felé mozdultam, már fordult is és szárnyat bontott, így aztán, bár megfogtam, át is öleltem, csak épp a szárnyai kívül maradtak. A törzsét fogtam, a szárnyai meg az arcom előtt suhogtak. El nem tudjátok képzelni, mekkora erő van azokban a hatalmas szárnyakban! Szerencsétlenségem úgy fordultunk, hogy a hattyú volt a part felé, én meg a folyó felé, és amint a hattyú hatalmas suhogással vert a levegőben, minden tempónál taszított rajtam egyet, így aztán szépen együtt hátráltunk egyre beljebb a folyóba. Egy-egy pillanatra hátranyúlt a hosszú nyakával, és a hajamat tépte, de alapvetően a szárnyaival igyekezett szabadulni. Én meg úgy voltam vele: bármi van is, most már nem engedem el.

Észre se vettem, mikor kerültem combig a vízbe. Aztán derékig. Semmit sem éreztem a jeges vízből; semmiből sem éreztem semmit; csak a hattyút, meg azt az erőt, amivel szabadulni igyekszik. Mikor aztán már veszélyesen mélyre mentünk, és már derék fölött állt a víz, amikor már éreztem a folyó sodrását is, keményebben fogtam, és szerettem volna valahogy véget vetni az egész hercehurcának. Addigra csinos nézőközönség verbuválódott a parton sétáló győriekből, de ezt csak utólag láttam. Jó Mesterem büszkén magyarázta, hogy mi történik. „Tudományos kutatás céljából hattyúgyűrűzés”, meg ilyesmi; gondolom ezt magyarázta a jó népnek addig is, míg én a jéggel teli folyóban a csapkodó hattyúval evickéltem. Szóval, mikor kritikusnak ítéltem a helyzetet, mivel félő volt, hogy a hattyú nyakig nyom bele a jégzajlástól csilingelő, fagyos folyóba, megszorítottam, és igyekeztem megfordulni vele; talán megpróbáltam lefogni legalább az egyik szárnyát is; erre nem emlékszem pontosan, de tény, hogy a hattyú is hasonlóképp dönthetett, és stratégiát váltott. Nem tudom, hogyan lehetett rá képes, de az egyik szárnyával valamiként hátra ütött. Talán már fordítottam rajta, és kifelé tartottam vele a folyóból? Nem tudom. Lehet, mindenesetre a szárnyhajlattal sikeresen vitt be nekem egy ütést, egészen szakszerűen. Alulról felfelé, állra. A bokszban biztos van név erre az ütésre. Az biztos, hogy kétszeresen is az egyik legrosszabb. Az állcsúcsra mért ütés erejét az állkapocs egyenesen hátra, a koponyaalapba közvetíti – erről tanultam biosz fakton –, ezért ez többnyire K.O; de ha az ütés ereje egészen nagy, akkor halálos is lehet; gondolom ez akkor igaz, ha az állcsúcsot elölről éri az ütés, az én hattyúm viszont alulról vitt be egy horgost; éreztem persze valamit, hallottam is egy reccsenést, de meg nem tudtam volna mondani, mi reccsent, és azt tűnt a legkevésbé valószínűnek, hogy a hang tőlem származik. Addigra már öntudatlanul tettem mindent; az egész hattyúfogás – ami korábban minden alkalommal egyfajta buli volt – átment valamiféle pankrációba. Az ütés utáni percekre már nem is emlékszem, csak arra, hogy egyszercsak a parton álltam a hattyúval, letettem valahogy a földre, leszorítottam a szárnyait, némi túlzással összecsomagoltam, és csak tartottam ott. Nem fáztam, nem fájt semmi. Jó Mesterem – emlékszem – még így is tartott tőle. Kérdezett is olyasmit, hogy „ugye jól fogod”? – mielőtt közelebb jött volna. Miután a hattyút erősen átkaroltam, fölé térdeltem, a lábam közé vettem, az egyik kezemmel előhalásztam a hatalmas, ólomszürke lábat, hogy rákerülhessen a gyűrű. Gyűrűzés után egyszerűen leszálltam róla, mire a gúnár vadul a folyó felé rohant, a vízről pedig felszállt, és meg sem állt a folyó közepéig. Később már ki sem jött a partra. Ő nem úgy volt ezzel, mint a többiek. A továbbiakban még óvatosabb volt, mint annak előtte.

Pikk-pakk befejeztük a gyűrűzést, és siettünk a kocsihoz, hogy meg ne fázzak. Akkor már sajgott az állam is. Estére feldagadt majd az egész arcom. Éjjel már nem tudtam aludni, másnap pedig a fejemből sem láttam ki, annyira fájtak a fogaim. Orvoshoz kellett menni. A fogorvos nem sokat teketóriázott, beutalót írt röntgenre, onnan pedig átküldtek a szájsebészetre, mivel a röntgenfelvételek tanúsága szerint a vad gúnár akkora maflást adott, hogy néhány fogam belefúródott a felső állkapcsomba. Ezt követően úgy két hónapig jártam szájsebészetre.

Amikor először vizsgált meg a szájsebész, megkérdezte, mi történt. Mit mondhattam volna? „Bemosott nekem egy hattyú” – motyogtam feldagadt arccal, erősen selypítve. A sebész kicsit közelebb hajolt, és elmosolyodott, s én rögtön láttam: nem hisz nekem.

Volt akkoriban – talán valahol a Rába partján – egy tipikus késdobáló, talán Matróz volt a neve. Esténként eleve ott parkolt legalább egy rendőrautó, egészen zárásig, annyira rossz hírű hely volt. „Egy hattyú?” – kérdezte a szájsebész. „Igen – válaszoltam, és ha valamivel jobb állapotban vagyok, talán hozzá fogok a magyarázathoz is, hogy gyűrűztünk, mert az mennyire fontos, főként, ha olyan fajról van szó, ami száz év után épp most tér vissza hozzánk, de abban az állapotban csak egy igenlésre futotta. A szájsebész megbocsátóan mosolygott tovább, és míg előkészített az érzéstelenítéshez, annyit mondott: „Bevallhatod ám, hogy a Matrózban jártál. Nálam ez nem szégyen.”


Oszd meg másokkal is! Köszönöm.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*


    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider

    Slider

    Slider

     

    37 év terepen – így néz ki egy madarásznapló

     

    14 Comments:

    1. Szabó Edit

      “A hattyúkban van valami nehezen leírható, mitikus szépség és erotika.” Szerintem is!

      Érdekes lenne tudni, hogy hány olyan fotód van, amit hattyúkról készítettél. No meg hogy hányszor kerültél eddigi életed során állatoknak köszönhetően – hattyú, egér, stb. – orvos kezébe. 🙂

      Ezentúl figyelni fogom a hattyúk lábait! 🙂

      • Sok ezer fotót készítettem róluk; nézd meg a nyitóoldalt is, ott szedegetek össze mára pár hattyúságot 🙂 – Párszor kerültem még orvos keze alá, egyszer például róka miatt, de törte már el ló is a lábujjamat (Gerbeuad), de ez természetes!

        • Szabó Edit

          Igen, közben bóklásztam itt kicsit, és megtaláltam a hattyúfotókat tartalmazó posztot is. 🙂 Köszi!

          Amennyire téged ismerlek, biztos voltam benne, hogy tudnál még mesélni ehhez hasonló történeteket állatokról és orvosokról. 🙂
          Mesélsz majd még?

    2. Ibolya Nagy

      🤗 erre már nincsenek szavak.
      Bárhogy is, gyönyörű poszt!

    3. Patai Mária Zsuzsanna

      Ez nekem új! (Ismertem a térdbe-baltázós sztorit, a cipőbe fagyott láb kiolvasztásáról szóló történetet, az egérre lövöldözést, stb. ) Hiába, na!

    4. Én sem hittem volna el, hogy “bemosott egy hattyú”…:)
      A hattyús fotók csodálatosak:)
      Mennyivel élesebb, festői, gépen nézve a fotók ,mint telón :O

    5. Lakatos Mária

      Annyira beleéltem magam a történetbe, hogy a végén éreztem én is a siker örömét, …..aztán a fájdalmat. 🤣🤣🤣

    6. Holsky Péter

      Eszerint ez egy igazi férfias, test test elleni küzdelem volt! Valóban – mint a mítoszban…

      A hím hattyú mint férfi- és hatalomjelkép, vagy inkább -megtestesülés nem csak a görögöknél szerepel. Megvan, mondjuk, Muszorgszkij “Hovanscsina” című operájában is:
      https://www.parlando.hu/2017/2017-3/Muszorgszkij-Hovanscsina.pdf
      A második madaras kórus, Ivan Hovanszkij herceg, azaz “a nagy fehér hattyú” halála pl. itt meghallgatható:
      https://www.youtube.com/watch?v=_mdww3LKe28

    7. Mohácsi Zsolt

      De király, pont ezt beszéltük a múltkor, tök jó így elolvasni róla a sztorit. Most már értem, miért pont ott gyülekeztek a hattyúk. 🙂 A Dunakapu téren még mindig működik a Matróz, szuper a kaja, jó bort is mérnek. 🙂

    8. Lívia dr. Zilahi

      Imádom a Matrózt, a lánykám Győrben él, s ha eljutok hozzá ott ebédelünk, igen jól főznek és fantasztikus hatalmas, meleg, leveles töpörtyűs pogácsát tesznek délidőben az asztalra. A nyári időszakban az isteni hosszúlépésről nem is beszélve:-))))
      Micsoda történet- valóban amikor egy feladatra koncentrál valaki, az extazisban nem érez fájdalmat, a külvilág kívül reked. Igazi hős vagy. Gyönyörűek a képek. Sosem mertem közel menni a hattyúkhoz, méltóságos tekintélyt parancsoló szépségek.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük