• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

A karácsony gyökerei és a legszebb karácsonyi emlék

rétes szilveszterre

Fotó: Centauri

2020.12.22. Szeretnék megosztani egy régi szép karácsonyi emléket veletek. Azért nem írtam meg eddig, mert komoly írói kihívás, hogy véletlenül se tűnjék öntömjénezésnek 😊, de most rászánom magam, egyrészt mert valóban az egyik legszebb emlékem, másrészt mert nyomós okom van rá.

A KARÁCSONY „GYÖKEREI”

Mint minden évben, nem sokkal karácsony előtt megérkeznek a karácsony-szkeptikusok is. Ahogy szeptember első hetében elbődül az első szarvas, ahogy március utolsó napjaiban átsuhan a fejünk felett az első fecske, ahogy február végén kidugja kis fejét az első hóvirág, úgy karácsony előtt 1-2 héttel ők is kidugják kis fejüket, és elharsogják dörgedelmeiket. Többnyire arról, hogy az egész úgy ahogy van szar, merő képmutatás, és ki nem hagynák azt a hamis és szétkoptatott érvelést, miszerint mit ér az egész, ha az év többi részében le sem szarjuk egymást. Mégis mit akarnak? Legyen egész évben karácsony? Egyébként nem mindenki szarja le a másikat egész évben, ráadásul ugyanilyen alapon minden ünnepi alkalmat kritizálhatunk. Minek fák napja? Aztán egész évben fát vágunk? Minek nők napja? Aztán egész évben teszünk a nőkre? (Ezt is szokták kritizálni épp ezekkel az érvekkel.) Minek húsvét, szilveszter, sőt: tényleg, minek névnap, születésnap, bármiféle évforduló? Minek odamenni életünk párjához a nap végén, fáradtan öt percre? Minek odafordulni a gyerekeinkhez, rácsörögni szüleinkre, nagyszüleinkre, mikor egész nap teszünk rájuk? Minek ráírni a barátokra, mikor egyébként három napja feléjük se néztünk?

Megdöbbenek, hogy ebben a szánalmas kis sportban, amit évente egyszer a karácsony kötelező fikázása jelent, milyen kitüntetett szerepet osztanak ki maguknak a még oly pallérozott, és más kérdésekben viszonylag értelmes, progresszív figurák is. Érvelésük nem ezer sebből vérzik, hanem rögtön halva született. Nem is akarok ebbe belemenni most, csak jelezni szeretném, hogy itt szerintem másról van szó. Valami okból nekik nem jön össze a karácsony, rossz emlékek fűződnek az úgynevezett szentestékhez, és ennek feldolgozatlansága, a felülemelkedés hiánya beszél belőlük. Tudom, mit beszélek. Szegény anyám például pokollá tette nemegyszer a karácsonyt. Volt olyan is, hogy a legnagyobb ajándék az volt, ha nem jött be dühöngve a szobába. Elmaradt minden, a fát is csak másnap láttuk. Mesélhetnék, de minek.

Megértem, ha valaki képtelen feldolgozni rossz emlékeket, traumákat, tényleg megértem. Ha szakítani akar a rossz karácsonyokkal, a képmutatással, a felvásárlási lázzal, bármivel, és erre nem képes másként, csak radikális és átgondolatlan elutasítással. Amit viszont nem értek meg: ne akarja, hogy mindenki más is szarul érezze magát, és végképp ne vegye magának a bátorságot, hogy a másikat nyíltan lehülyézze, csak azért, mert ő speciel ennyire jutott a karácsonnyal. Tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki olyan, mint amilyen én voltam: minél inkább pokolivá tette anyám a karácsonyokat (nem mindig, de gyakran), én annál inkább kerestem, mitől olyan fontos és szép másoknak. És megtaláltam. Sikerült – méghozzá könnyen – száműzni szegény anyámat a karácsony háza tájáról.

Tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki ennyire szerencsés. Ezt minden esetben részvéttel szemlélem, és őszintén sajnálom, de azt nem viselhetem, ha egy képben, traumában, negatív tapasztalatban megrekedt, bezáródott ember magához akar lerántani másokat, ahelyett, hogy a veremből kimászna, vagy hagyná, hogy valaki felkeresse odalent.

Valóban sok helyen pocsékul intézik a karácsonyt, de tény: lehet jól intézni. Ennyi.

LEGSZEBB KARÁCSONYI EMLÉK

Abban az időben, mikor tanítottam még, egyszer azzal szembesültem, hogy 14-18 év körüli tanítványaim egy része szintén őszinte megvetéssel gondol a karácsonyra. Kamaszként ez sokkal érthetőbb, mert ezek a srácok kénytelenek voltak együtt élni a családjaikkal, kevés dologban dönthettek önállóan, feltehetően az otthoni karácsonyok légkörére sem volt sok befolyásuk. Volt egy rettentően lepukkant hely a városban, igazi késdobáló. Én speciel nem riadok meg az őseredeti világvégi, alagsori lebujoktól, de annál rosszabbat még nem láttam. Jártam ott vagy kétszer, azon a kicsi helyen, melynek alagsora valóságos zombi-land volt. Ezen a helyen december 24-én „rock-karácsonyt” tartottak a környező lakótelep fiataljainak, én meg valahogy megtudtam, hogy jó pár tanítványom ott, abban a dögletes pusztulatban szándékszik tölteni a karácsonyt. Hogy kit mi vitt oda, nem tudom, de megkockáztatom: kevés családban lehetett a karácsony az a meghitt, és fényes este, ami egyébként a karácsony lazán lehet, ha nem hajtjuk túl magunkat, és nem a vásárlási láz meg a kajakóma elérése a lényeg.

Mindig is karácsony-rajongó voltam. Ez az, amit a karácsony-szkeptikus nehezen ért: szeptemberben odavagyok a szarvasbőgéstől, októberben a lombhullásért, novemberben a gombákért és vadlúdvonulásért, decemberben a karácsonyért, szóval nem arról van szó, hogy évente csupán egyszer pucolom ki a cipőt.

Blues-kocsmák, klubok rendszeres látogatója voltam én is, így tehát nem a rock-buli nem tetszett,  egyszerűen csak szomorúnak gondoltam, hogy azok a jóravaló, életerős srácok karácsony első napján, úgy hajnali négy felé már – elnézést, de a pontosság megkívánja – sugárban hányják majd össze egymást egy olyan alagsorban, ahol a füsttől a saját poharukat sem látják. Gondoltam, meghívom őket egy karácsonyra. Reménytelennek tűnt az ötlet, már az első pillanatban is, de mint oly sokszor, nem mérlegeltem túl sokat, meghívtam őket, ráadásul valami okból egy kikötésem is volt, részint arra reagálva, hogy a többség eszméletlen szakadt volt a nap 24 órájában és az év összes napján. Arra kértem őket, cserébe ingben, zakóban jöjjenek. Meredek volt ez, ma is tudom, de arra hivatkoztam: annyit kell csak hozzáadniuk – mert a karácsony már csak ilyen: hozzáadja mindenki a magáét –, hogy passzolnak, legalább egy kicsit, az igazi karácsony hangulatához.

24-én már hajnaltól főztem. Egy kilencedik emeleti lakásban éltem egyedül akkoriban. Bensont hallgattam és Meolát, míg főtt a leves, ez rotyogott, az kotyogott. Úgy 8-10 fogást készítettem, köztük – erre pontosan emlékszem – az „Ezerjó-tálat”. Ez saját fejlesztés volt. Egy hosszú fatálon úgy tálaltam 4-5 különböző ételt, hogy éles határ nélkül lehetett eljutni a főételtől a desszertig. Például úgy, hogy a vörösboros szarvaspörkölt és nokedli mellé pakolt áfonya átment gyümölcssalátába, az pedig egy gyümölcsös zsemlefelfújtba.

Bevittem a konyhaasztalt a dolgozószobámba, megterítettem, karácsonyfa, gyertyák, zene, hardrock és metál helyett jazz, füstölő, ami csak kell, beleadtam apait-anyait (szép, amikor ezt mondjuk), és vártam. Este 9-10 körül kellett volna érkeznie mindenkinek, de én már egy órával korábban rájöttem: hülye vagyok. Miért is jönne el közülük bárki? Karácsony van. Én is mennék inkább rock-kocsmába, mint bárki máshoz. Aztán beláttam azt is, hogy inget adni ezekre srácokra? Baromság. Amikor 10 óra volt már, és valóban nem jött senki, azon lamentáltam már, milyen sorrendben egyem meg egyedül a temérdek kaját, hogy semmit se kelljen kidobni. De nem sokkal 10 után csengettek, és megérkezett az első vendég. A leginkább szakadt, lepukkant, leginkább „büdös pank” vagy „őstuskó rocker” állt az ajtóban, méghozzá ingben, zakóban, sőt nyakkendőben, kezében pedig egy szépen becsomagolt minőségi borral. Rögtön mondtam, hogy valószínűleg csak ketten leszünk, és már azt hittem, senki sem jön, mert 10 már elmúlt, mire az volt a válasz: utána olvasott, és azt írták egy könyvben, hogy ilyen meghívásra nem illik pontosan érkezni, minimum 5-10 percet kell késni. 😊

Ennek szellemében nem sokkal később újabb és újabb vendégek érkeztek. Végül megjött mindenki. Gyertyafényes asztalnál szépen nyugodtan, késsel-villával 😊 ettünk; módjával és lassan ittunk, beszélgettünk; ha leégett egy gyertya, másikat gyújtottunk; zenéket mutogattunk egymásnak, aztán elterültünk a karácsonyfa körül, meg a raklapokon (mert akkoriban raklapokon aludtam én is), töltögettük egymás poharát, szépen-nyugisan, végül még sakkoztunk is.

Akárha úriemberek zártkörű karácsonyi rendezvényén volnánk. Nem lehetett nem látni, hogy mennyire jól érzi magát mindenki ebben az új szerepben.

Sok évvel később, mikor ezek a srácok barátok és felnőtt férfiak lettek, s némelyik esküvőjén is megfordultam, az egyik ilyen esküvőn odajött hozzám a vőlegény édesanyja; kedveseket, szépeket mondott, de végül halvány rosszallással azt mondta: „De azért azt nem felejtem el, amikor a fiam magához ment karácsonyra.”  Mit mondhattam volna? Annyit nyögtem kínomban: „Bocsánat!” Mondtam volna azt, hogy senkit sem a családi tűzhely mellől hívtam karácsonyozni, hanem egy rock-kocsmából, ahová talán valami elől menekültek volna, mindenesetre az biztos: azzal a céllal, hogy órák alatt úgy verjék le magukat egy mocskos padlóra, hogy az alkoholmérgezésből szilveszterre se gyógyuljanak föl.

Nem hiszem, hogy sokan karácsonyoznak közülük két nap múlva gyertyafénynél – bár ki tudja? –, az viszont tény: bár nem voltunk család, az a vacsora mégis meghitt, békés, és gazdag volt. Nekem pedig felejthetetlen szép emlék ma is. Olyan ajándék, ami évről-évre – ha akarom, ha nem – a karácsonyfa alá kerül; ott lesz mindig, míg csak képes vagyok feldíszíteni egy fát.


Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!


previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
Slider

Slider

Slider

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*

                    

    2 Comments:

    1. Ibolya Nagy

      Szívmelengető, nagyszerű tanár voltál, Cen’!

    2. Lívia dr. Zilahi

      Milyen nagy szíved van:-) Tegnap este amikor olvastam ezt az emléked, eszembe jutott egy film, a Vörös Sárkány. No nem a felszolgált ételek miatt, hanem azért, hogy a vak lány a szeretetével hogyan szelidíti meg a gonoszt. A jó szó és a tiszta szándék a legnagyobb varázslat.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük