Talán kávét főztem, talán ücsörögtem még, nem tudom, viszont tisztán emlékszem, hogy váratlanul az a hit kerített hatalmába, hogy az álom alapján megtalálnám azt az erdőt. Azt az erdőt, ami addig egyetlen egyszer sem jutott eszembe.
Úgy 15 éve arra ébredtem: rég halott apám erdőivel álmodok. Utoljára 6 év körüli gyerekként jártam arra. Apám sokfélét gyűjtögetett, hogy üvegházat építhessen, többek között trombitagombát. Jó, ha vele tartottam kétszer. Az álom – szemben a szokványos álmokkal – végtelenül egyszerű és tiszta volt: ott az erdő, ott van apám, ott vagyok én, és ott a gomba. A trombitagomba, amiért szép pénzt fizettek. Ennyi. Szabadnapos voltam, ültem az ágyon. Ilyenkor persze az a kérdés: miért álmodok apámmal? „Békés, szép, céltalan álom. Nincs gond vele” – gondoltam. Talán kávét főztem, talán ücsörögtem még, nem tudom, viszont tisztán emlékszem, hogy váratlanul az a hit kerített hatalmába, hogy az álom alapján megtalálnám azt az erdőt. Azt az erdőt, ami addig egyetlen egyszer sem jutott eszembe. Gombát se szedtem soha. Csak 6 éves gyerekként, talán ha kétszer, apámmal, abban a nevesincs, távoli erdőben. „Igen – gondoltam –, megtalálnám.” Szabadnapos voltam, de nyilván lett volna épp elég dolog. Mégis megnéztem, tegnapról mennyi benzin maradt. „Épp elég – gondoltam –, bár a gomba inkább ősszel nő, mintha hajdanán, 6 éves gyerekként is ősszel jártunk volna ott. Igen, rémlik a vörös avar, a friss levegő, a tágas-kék ég. Sebaj. Az erdő fontos, nem a gomba.” Tisztán emlékszem: úgy gondoltam, egy kis autózás, még ha eredménytelen is, épp rám fér. Nem gondoltam, hogy ez marhaság. „Ki tudja, hová megyek? Ki kéri számon, hogy eredménnyel járok-e? Senki. Hát akkor, hol itt a gond?” Beültem a Lanciába és megcéloztam azt a körülbelül 25-30 kilométer átmérőjű környéket, ahol apám erdője volt, valaha, valahol, azon belül is egy 300-400 méter sugarú kör, ahol a trombitagomba nőtt. Úgy 25-30 évvel azelőtt.
Egy óra múltán már ott autóztam, ahol az ország egyik legnagyobb erdején nyílegyenes, bukolikusan hullámzó út hasít át – akár a nagy amerikai utak.
💗
♥ ♥ Ma egyre messzebbre gázolok be, életed erdejébe’, Cen, no meg a magaméba, persze! 🙂
Egyre messzebbre tőletek, akik itt jelen voltatok, akkor, áprilisban, szeptemberben, erdőben, tengernek partján… lemaradtam, nahát… és mégsem. Az álom mindig jelenvaló. 🙂
abba beléphetek tán, akármikor, akárcsak Lodovico. 🙂 no jó ♥
Már másutt is láttalak ma, a napokban – úgy barangolsz a honlapon, akár egy erdőben, valóban. Örülök, hogy járod ezt a vadont 🙂 🙂
Ma megint járom, csak járom 🙂 mert oly jól esik itt csatangolnom, mormogni magamban 🙂 :), mert tudom, hogy előbb-utóbb rám kacsintasz: -Járjad! 🙂 Jó ám, nagyon jó! 🙂 🙂
erőt merítek nagy öblös bögrével 🙂
vedd ezt kacsintásnak 🙂 🙂 🙂
ez mégiscsak lemaradás